Kövér József: 44×55*
*Az írás Kövér József Nehéz Fény című
frissen megjelent prózakötetének
(Peregrinus Kiadó, 2024) egyik darabja.
Az illusztráció is a szerző munkája
Egy festő dolga az, hogy olvasson annyit, és olyat, ha fekete-fehér portrét akar festeni, akkor az ne legyen érthető.
Az ő arca nem vidám, homloka részletesen barázdált minden irányban, de lehet, a fény ilyennek látta.
Persze a mondata is az.
Elindul, megtörik egy kereszteződésben, mert a szemüvege is lebillen balra, egy fénycsíkkal megterhelve, miközben őrá gondolok, a megtelt teljesség tehetetlenségével.
Nyelve befelé beszél, nekem csak az marad, amit legutóbb olvastam, napi tervek szerint, mintha annyira fontos lenne a másik, mert én egyedül írok.
Más arcokon, amit festettem, elfutnak a részletek, csak a szem, a száj marad, a többi apró kelléknek hat, mert nélkülük is ott az arc pontossága.
Pontosan úgy néz a hajával együtt, mint a mondatai.
Hol él a tragikum, abban a napban, amikor.
Hát én rá gondolok, azzal az erővel, ahogyan engedi.
S miközben rá gondolok, van a kezemben néhány ecset, amit beletörlök egy festékes rongyba, csak onnan ne kerüljön elő egy beszáradt szín, mert törölnöm kell, sokszor az egészet, nem jó a káosz.
Síkban kell látnom, de a ráncok térben futnak az arcán.
Bemélyednek, hogy tudjam élvezni a mondatot, ami nem történet, csak mondat, és ezért már történet lesz, mert meghalt.
Ez hogyan tud fájni?
Kimondatlanul talán a jobb.
Én szerettem őt, miközben áttolom a fekete vonalon a fehér ecsetet, hogy a redő tudjon megállni a homlok lejtőjében, vízszintesen.
Megnézem a hosszát, távolságukat tőlem, elfordultál.
Valamikor annyira rövid volt, tömény perceknek éltem meg testének minden szegletét, és a mégis tud fájni.
Inkább festek, mint arra gondolnék, inkább nézzen rám, bele a szemembe, hogy őt lássam, aki a szememben van, ott a fényképen, mert a fénymásolat azt kell használni, pontos mérésekkel, átalakította, mint a szótagok gyűrődése az olvasást.
Ha feldarabolom az arcát, és téglák mögé teszem, az egy olvasói érzésből születne meg, és a mondat arra tekeregne, nehéz ágaival, szétfolyna a koncentráció, mert ez lenne a lényege az arcának, annyira barázdált lett idővel, amit senki nem vett észre, amikor kiszívta belőle az éledező semmit, teljesen váratlanul kellett feladni azt a mindent, ami széthevert leíratlanul.
Nálam nem vékonyodik el, még olyan amilyennek megismertem.
Egyszer láttam, egy temetés után, valakikkel beszélgetett, arról a nyelvről, ami behálózta az arcát. Ha nem lenne idő, akkor mindenki élne, holtában is.
De így a fotón él, és nézem a vásznat is, ami rajta van, az lehet, hogy ő.
Ahogyan kapaszkodik egymáshoz, hiába zökken meg, és darabolódik, keresik egymást a részletek, valahol biztosan, talán, összeölelkeznek.
Mert ki tud nyugodtan meghalni, dolgát bevégezve, elégedetten, mert ami jönne már, ki tudja, hogy mit mutatna meg megszeretett testéből kínlódás nélkül.
A bőr elemelkedik a vászonról, mert a fehér felszívja a szürkét, ami alatta van, így jobb a bőrnek, zsíros lesz kicsit, él.
Ránk nehezedik az, amilyenek vagyunk.
Tétován akarjuk azt.
Mert lett, ilyen szó sincs, de egymás után sokszor leírva lehetséges.
Megint oda jutottam, hogy nem véletlen a sok ránc, mert sokfelé ágazódik az élvezete. Beleharapott elég száj már, hogy a maradékát én élvezhessem. Hogy ő szeret-e engem, azt ő sem tudja, mert elindult egy bekezdéssel, és ott volt hirtelen ő, tele vonzással.
Eggyel több ránc, ahogy jöttek a vonalak, és megállt a lendület.
Hirtelen elfáradtam. Hogy mit érzek, ahogy nézem a képet.
Az elbaszott teremtést.
Kérdezd meg őt, mit gondol, a nézésén túl mi van.
Egy szó.
Lehet-e kínlódásnak nevezni, hogy valami leírva legyen, mert ami leíródott, az nem tudja hogyan született meg.
Lehet.
Mit tesz velem.
Lehet megölel, vagy megérteti velem, hogy már, még nem, elfáradt értem.
Nem kerültem hozzá közelebb, mert annyira közel kerültem hozzá, hogy már nem történhet meg több belőle.
Olyan, mint egy életmű múltja, amit mindig lehet folytatni, míg karjával lágyan körbe nem ölel, egy pontig vagy képes érezni, hogy alakul a sok lapozhatóság.
Ha elmondod a lapok egymáshoz ragadtak, és már inkább fáj, mert ha mondod, akkor lehet, kényszerből teszem meg, ő meg már mindegyből, de alatta már nem a lábunk van.
Az a bizonyos pillanat, kinek mi, mint lehetőség valamire. Talán gyorsan elfelejt, kiszellőztet utánam, kirázza a könyvek lapjait, és kiesik belőle minden szó, hogy azok feküdjenek rám, teste gyanánt, vékony bőre, mint pergament, tőle lettem részben, amit tud, és azt is, hogy lógok rajta, és elvágja a köldökzsinórt.
Csinos ez a mondat, függőlegesen lefelé indul, található érzést keresve belenéz, a szemembe jön, hogy kire néz a széttett lábú mondat, és ütemtelen lesz a hangulat, a félig lelógó függöny mögül, a kíváncsiság nézi az automata óráját.
Csókot nem ad, csak kér.
Így, hogy szürke a szeme, és egy légy kopogtat az ablakon, és bárkiből kiszerethet, mert magából szeretett ki az én segítségemmel.
Nélküle nincs értelme az ecsetnek sem.
A fekete pupillában a fehér ponttal, egy kikerülhetetlen kíváncsiság néz mindenkire, azzal a keresgélő fénnyel, ahogyan az ecset kereste azt a pillanatot, amikor az elég már annyira sok, hogy leéget rólam téged.
Megszárad a szeretlek szó az elején, onnan kezd születni vadul, és onnan fog hamvában megfordulni a szürke szín, végig az arcán, keverve fehérrel, feketével, mert így a szürke szebb szürke, akár a leírt betű teljes szeretete.
Mire gondolunk így szemtől szemben?
Vagy ki van nagyobb zavarban, a portré miatt, meg az elhagyott még bennünk lévő szerelem miatt, ha lenne erre egy pontos válasz, mert szóra nem bírom, én se sokra vagyok képes, mert beszélni próbál a kezem, és ő, csak néz némán.
Vajon mire gondolhatok, hogy ő mit gondol, mert ez lehet egy elhibázott szándék, de mivel hallgat, és néha nem néz rám, nem szégyenből, hanem mert nem akar megbántani, hogy eljött az idő az emlékezésre, s én arra gondolok, hogy teste rám esik, belészakad, azok a tömény mondatok, alig bírom tartani őket, ahogyan befogad magába, mert tudja, hogy a vágynak nagyobb a hatalma, mint a szónak, mert ő született hamarabb, s lett elültetve mélyen valahol a szándék a sok soron keresztül a fekete, fehér fejre, pont az övére.
Miért tette ezt velem hallgatásával, és hagyta elönteni az agyamat a nem létezőből megírandó mondatokra, és lehet másként is szerelmem, ott a tested bennem, mert igazi nő vagy, nélkülem is, más lennél.
Eldobható vagyok, tudod jól.
Javítható, ahogy kitakar, majd betakar az ecset tétovasága, aminek nincs vége, kezdődik elölről minden.
Azzal káosszal, hogy ott egy üres fehér lap, mint a kiterített tested, hívogatóan, mert a halántékán ott van egy ferde redő, amiből nagyon sok van, mert az idő összenyomta a bőrt csak a homlokán, és a porózus felszínen fény hullámzik, mint az emlékezet szándéka a könyv tartalmára.
Merre vagy?
Mert torz a fej.
Újra kell mérni, bele a lelkébe, a két szétnyíló heggyel, és ez nem fog fájni.
Nem mozdul, hiába csak azt mondja, hogy akarj, és ne háttal, kezedben a tükörrel nézzél, kedvenc pózodból, mert úgy jobban látod a torzulást, de már nem tudod, ki, s mikortól szerettél belém, és mikor döbbentél rá testem szépségére, aztán fordulj meg, nézzél, mert így sohasem fogsz elengedni, és vágynék rád, ha nyugodt lennél, de látom, idegesen nyomod rám a fehéret.
Ez nem is fáj, mert nem beszélsz hozzám.
Ha így lehetne festeni, akkor mondanád, hogy mikor nem fáj az ecset érintése, belülről diktálnád az ütemet, a szőrszálak puhaságát, összezavarnál az első mondatok után, mert tekerednek, mint a rengeteg hajszálad, az ujjaimba akadva, ahogyan lassan húzom a tested formáján, lecsukott szemmel, látom, mi lehet a baj eredete, hogy odalátom az arcát, amit festek, pedig nem az övé, és nem tudom a kettőt egynek látni, tisztán, rajtad fekszem, s nem látok át se a vásznon, se rajtad, mert ezért lehet olvasva beléd látni.
Újra leültem a székre, mert folytatni kell, mert visz előre annak a vége, amikor befejezem azt, hogy szerettelek, és beléül ez a portré, a kimondhatatlanságával, hiszen ez volt minden mondatomnak a szándéka, hogy ne tudjam teljesen elmondani azt, amit tudni szeretnék, belecsavarodva saját magam érthetetlenségébe, hogy miért történt így.
Átnéz rajtam, ki az ablakon, a kertbe, el az utcára, nem áll meg sehol, hiába próbálom elérni a távolból minden gondolatommal, de nincs már velem, mással tölti az idejét, a fekete pupillája beleolvad a szürke íriszbe, és ezt innen gondolom, mert azok sem találkoznak, pedig reméltem a remélést, vagy inkább hittem benne.
Aztán rövid szünet után újra nézem a hibákat, amiért nem áll össze az arc nyugalma.
Ezt nem lehet feladni.
Önmagamat adnám fel, s el, és a szényen tragikumán túl, elveszne bennem valami, zavarodottan néznék arra, amit meg kell csinálnom majd, és ülne rajtam ez a bukás, lelkem sebe lenne mindenkorra, körbefutna rajtam, mint a szemüvegén a fény, szinte eltüntetve azt, és fehéren ráolvad az ovális fémre.
A lencse felszívódott, a dioptria ott a szemén, olvasni nélküle tud, ami nem azonos azzal a tudással, amit lát, és hiába húztam meg először, mert innen esik hátra a szem, és kezdtelek elfelejteni, az ecset lassú járásával, mert nélküle más az arcod.
A nyugodt szempár tol, majd visszahív, hogy jól látom-e az érzelmet, ami akkor volt benne a végről, amikor még a vég sehol sem volt, és mégis ott van a szemében, a széttett lábú érzelem, és nem ért el egyetlen mondatom se hozzád így, minden csak zuhan és megy lefelé, hátha valahol megakad a végtelen egyszer, a bőrömből már nem jön ki a szürke.
Másként kezdtük, és vágyunk, s ebből kifogytál.
Az ajkakkal is baj van, görcsösen ébredtek, mert ma is dolgozni kell, mint minden nap, s árulni az érzéseket, de másként, mint ahogyan ébrednek, mert izzadtak még, mosdatlanok, és hiába az enyémek, nincsenek átgondolva, hogy a papíron ott tudjanak maradni, mert úgy kellene a feketét húzni, hogy ez a kétarcú is benne legyen, mert nekem nem, már nem lehet emlékezni, hogy mi van a rétegek alatt, mint az első oldal emlékezete végig ott van az ismétlődés kizárhatósága, és a festő elégedett arcában az a büszkeség van, ami az övében nincs, mert nála semminek sincs vége, kezdődik elölről a nyelv befejezhetetlensége, ami a festéknek sem lehetséges, mert akkor szerettél a legjobban, és aggódtál, és ez lassan elfogyott, lemaradt rólad, levetted azt, ráraktad a rétegeidet, hogy kezdjen olyan lenni, mint a fénykép, a róla lemászott másolat.
Ahogy lesodródtam, tele maradtam napokra a tömény szeretetre hasonlító érzéssel, mert csak hasonlít, nincs a végén pont az érzés mögött, mert nem ismétlődik.
Robot lennék, aki elvégzi azt, amit kap, s kitalálja feladatot, mert ott a munka behatárolt ideje, és ne maradjon a homok alatt sok kibontatlan lehetőség, és a levett ruha nélküli test ott van kéznél, hogy még szomorúbb legyél, és ez a teljes labilitás, ami az ajkaidon mindenhol ott van, elégedetlen.
A határtalanság nem a végtelen.
A mozdulataimnak sincs vége, annak sem, hogy képtelen vagyok elszabadulni a képtől, hiába akarok egy teljes mondattal véget vetni a fejemben a zagyvasággal, mert azt hiszem, azzal elvágom a kapcsolatunkat, mert amit adtál, azt már nem visszavetted, hanem eltüntetted belőlem hígító nézéseddel, amivel alig találkozom már, és lassan előjön a kitörölhetetlen rétegek emléke, a vékony bőröd alatt, a fehér vászon kezdeti izgalma, a történetünk lenyomata, ebben az egyirányú utcában, ahol csak csőddel a fejemben, bénítóan tudok valahova bekopogni és visszajönni, ahová már nem lehet.
A nyaknál a lencse levágta a testet, mert nem fontos, ha tudná az, de érezni lehet ahogyan beleül a gerincbe, alatta az állvány fája.
Én lefekszem, becsukom a szemem, ő nem mozdul, ott a levegő, és tudom, hogy engem néz keresve, miközben arra az érzésre vársz, amit elvesztettél miattam talán, ha már találgatni kell gondolataidban.
Napok teltek el, és mindig arra gondolok, hogy a bátorság a betűtől, a testedtől keltett vágytól, esetleg a fejedből, amire rákerül a sok kiismerhetetlen mondatból keletkező ecsetvonással, született meg az, hogy megfessem a portrédat.
Ez a festő dolga, meg a bukás, amit hoz az azonosság nélküli arc, és a kitett meztelen lelkemre, egyetlen mondatot se mondtál, és én se.
Mitől lett ez ilyen?
Mert belső tudatod nem lett az én külső tudatom belső tudata.
És végig nyikorgott az állvány száraz fája.
Illusztráció: Kövér J. festményével
Ezek is érdekelhetik!
Szabó Aida (Jampa drolma): Vörös láng a fákon (vers), A kamaszszoba álma (próza) →
Virginia Sol: Lélekkapcsok →
Kilián László: Niomé III – Az idő mítosza (regényrészlet) →
