Fenyvesi Ottó: Kortárs horvát költők 2. rész
•
Marko Pogačar*
Versre várva
Čekanje pjesme
Fekszel és a versre vársz. nem mozdulsz,
madárcsapda vagy, vörösbegynek vagy tengelicének
előkészített enyves ág.
leselkedsz az ünnepélyes csendben. némán,
mint a vörösbegy vagy a tengelice
ami soha nem jött el.
ráz a hideg, izzadsz és reszketsz,
forró a tested, mintha alacsonyan szálló felhőben fuldokolnál.
vakarózol. csak az ujjaidat mozdítod. pislogsz, lassan,
gyorsan, látszólag nyugodtan.
kint támad a tél. a véres gyűlölet,
a bőr megfeszül a háton, süvölt a szél és a diófa
ágai kaparásszák a ködös ablakot
ez minden, amit hallasz és látsz. Tudod, hogy üveg
van közted és a világ között, hogy semmi
nem szállhat rád. mégis fekszel és várod a verset.
várod.
Tárgyak
Predmeti
A tárgyak kitöltik a teret,
a hozzájuk nőtt árnyak,
ha a szobában (városban, kórházban,
valahol a nagyvilágban) kigyúlnak a fények
felemelkednek és leereszkednek,
szétszóródnak a térben,
hogy a padlón, a falak alján végük legyen
használják (mint kunyhót
a vihar elől menekülő hegymászók,
ez maga a megmenekülés),
de nem laknak benne.
elfoglalják a teret a tárgyak,
nincs mit tenni.
mindent elfoglaltak, amit lehetett,
kemény céltudatossággal:
elnyelik a vizet (amely szemérmetlenül
felveszi az alakjukat, néha egészen
kellemetlen helyzetbe kerülve)
vagy útját állják a fénynek, a forrásnak
amit reggelente napnak nevezek.
estére megváltoznak a nevek.
Szahara lesz a szobából, az esőfelhő
kiszorítja a meleget, kiviszi a kinti terekre.
de mi az a külső tér?
amit a tárgy, senki akaratából
nem foglalhat el? mi a világosság?
ezekre a kérdésekre a létezés a válaszom:
benne kelek fel, benne ülök le,
és azt mondom, szoba,
te legkisebbik doboz,
én elfoglallak téged.
velük terjedek, mint a hírek,
kitöltöm, ami már úgyis megtelt,
a tárgyak nyugszanak. forgolódnak. lélegzenek.
és történik mindez valakinek a fujtató tüdejében,
összegöngyölődnek igazodva annak alakjához:
az ürességtől azért többet vártunk.
tárgyak, tárgyak, borzalmas tárgyak,
szeretnélek megkívánni benneteket.
szeretném magamévá tenni a vágyatok,
s hogy az árnyak továbbra is jelezzék, itt vagytok
szabaduljatok meg a világ világosságától
és adjátok át a térnek sötét könnyedségetek.
tárgyak, tárgyak, durva tárgyak, ti vagytok a tenger,
a szoba, az erdő? hol vannak a határok, ki a határ
és közte mi van?
A tárgyak előtt
Prije predmeta
A tárgyak előtt voltak a madarak.
szárnyalás a természet egyik végéből
a másikba. a kiömleni készülő
teljességből, hogy hírnököket
küldjön a szélrózsa minden irányába.
a tárgyak előtt voltak
a repülő házak, kosarak,
az erdei rend első tapasztalata.
felhőkarcolók a két világ közötti kapocs:
árnyéktól árnyékig,
az árnyon át a látható semmibe, bátran.
mércéje a senki valóságának. a madárban
(a tárgy előtti tárgy, tollal
teli száj)
és az ő átlátszó házában, fénylő
ketrecében laknak a szavak,
és ha elég ügyesen gázolod el a madarat
zeneként száll el belőle, lent fehérben.
kívánt alakot vesz fel, az annyira
várt szilárd bizonyosságot,
teljesen hatalmába kerít. a hangok
vég nélkül tűrik a holt tengert, amely énekel
akkor is, ha nem járnak rajta. a tárgyak előtt
valami elfoglalta a helyüket –
a tisztában, magamba roskadtan, kórházi tisztaságú
menekülésre készen ülök, és várok mindenkit, várakozom.
A tárgyak után
Poslije predmeta
Olyan sebesen szakad az égből a semmi:
a tegnapba, sehová, hull rám, az erdei ködbe.
olyan sebesen, hogy nem éri utol az éjszaka,
azonnal mindenütt: valaki gyorsan
a helyére lép, látom a szemét.
mindannyian emlékszünk valakire, aki a semmiből jött:
börtönből, a szobából, a történetből. leült és
őrült látomásként elhagyta önmagát.
mint jégvirágon a rianás, úgy nyíltak szét a tárgyak
dacból. fölbukkantak és eltűntek, mint Lengyelország,
ugyanabban a lángoló mezőben. azután be kellett
szedni őket és megszárítani, valahol, a légmozgásra
bízva, ahol nincsenek ragadozók.
oda a semmibe, a száraz és süket sehovába tűnnek a tárgyak.
amikor én elmegyek valahova, általában lekapcsolom a villanyt,
és arra gondolok, csak a sötétség tanúskodik rólad.
ott készülődik a te időd,
a vízálló kronométerben, ahol a semmi
reggelenként a vérnyomását edzi, és terjeszkedik, fogyatkozik.
ott a mélyben hallgat és formálódik a szabály, mely egyszerű:
a semmiből nem lehet elvenni, a semmi csak önmagával összeadható.
a tárgyak, amelyek lényegüket illetően kalózok, mindig elvesznek
valakitől, kisemmiznek valakit. az ablakban, az éjszakában, bennem,
a párás erdőben, mintha mi se történt volna, pihegnek a zöld levelek.
a tárgyak után másik tárgyak jönnek.
A tárgyba vetett hit
Povjerenje u predmet
Hadat üzennek az ürességnek.
ám érzem, a világba, a térbe belépve,
nem csak kapnak, de veszítenek is,
magabiztosan áthidalják a semmi széteső részeit
de még mindig adott a kérdés:
hogyan ússzuk meg a távolságot,
hogyan jussunk el a fiataltól az idős korig,
egyetlen mozdulat, sóhaj nélkül?
boldog békeidők tetszhalottja,
az idő, amely annyiféle formát vesz fel,
hogy maga is meglepődik: atomokba tömörül,
sőt mi több, lehetséges, pillanatnyi figyelmetlenség folytán,
amiről Freud beszél
hogy egy némafilm jelenetében bukkan föl,
és lenyeli a biciklis
mint béka a bogarat, ahogy a cserebogár
messze-messze repülve minden
összeszűkült szemben önmagát látja.
nem kizárt,
elfogadottan részévé válni a nyelvelő szájnak,
a sötét időnek, amely kinyilatkoztat, kötelez,
cselekszik, de senkihez sem tartozik.
sőt mi több, a tárgy köztulajdon:
célja túlmutat az ideológián, kötődése
mint a levélé.
az emigránsok egyre erősebb ragaszkodása
(minél nagyobb a távolság térben, időben
és emlékezetben)
megmaradt darabjaikhoz, olyan, mint
a vitorláshajó igyekezete a kikötőhöz,
felfoghatjuk menekülésnek is a szárazföldet.
az üresség szélén, az időkeréken át
peregnek a tárgyak,
és én nézem őket.
ahogy a könnyű nyári párában lengnek,
mindőjüknek hiszek.
nem azért mert van örökkévalóság
nem azért mert birtoklom őket,
hanem mert a valami, egyelőre, jobb a semminél,
azért mert a semmi
csattogó fogsorával felaprít.
létezésüket szemlélve, ahogy
magukra öltik a mindenség képét.
(világos, a meleg nyári nap is segíti a látványt)
rövidülsz
(a szoba tengelyében,
a keresztmetszetek között, egyszeriben)
miközben azt suttogom,
megtaláltalak üresség,
most már kiköphetlek!
Mit vétett Kant
Kako je grešio Kant
Mennyi ítéletidő, mennyi üres titok, gondolom
egy egyszerű szót ízlelgetve, ami érzéketlen, mint egy istenség.
vele maradok, amíg valaki el nem hagy valakit:
amíg a szerelem át nem lép egy másik évszakba,
és rétegződni nem kezd. baj van elég.
ám ki lehet lépni belőle, nem úgy, mint a nedves szóból,
lehunyt szemmel átbotorkálni egy másik időbe,
nagyobb, boldogabb szótárba. erre gondolok,
miközben jóllakottan, pihenten jövök lefelé a napsütötte utcán.
hamarosan hazaérek, kinyitom a kaput, becsukom
magam mögött az ajtót (hagyom a keddet lebegni a vak keretek között),
sikeresen megmászom a lépcsőket és akkor sokáig zihálva megállok;
a csend meztelenségében. szeretném, ha egy szép fekete
végtelenül összegombolyodott készséges szó várna
rám egy fényes helyen. tavasz van és ajánlatos a szót gyorsan,
alaposan megmosni. na éppen ezekre az alkalmakra várnak, hogy
kicsusszanjanak a kezeink közül, hogy örökre száraz és meleg jelentést
nyerjenek, legalábbis amíg ezek a jelzők nem fordulnak ki önmagukból,
amíg mindent el nem önt a tenger. és akkor arra gondolok,
édes istenem, hogy lehet az, hogy Markóból gúnyt űzzön a macska?
ezek után, hogy várjam el ettől az állattól, visszaugorjon a szótárba,
foglalja el megszokott helyét és tartsa be a rendet? ah, baj, baj hátán!
Az én nyelvem sötét
Moj jezik je tamna
húsos tenyér,
körömmel teli kosár, híd,
rohanok belé, mint az új
tavaszba, a honvédelembe,
beviszem a nyájat és a kutyaszorító
helyzeteket, semmi nem ered belőle,
nem örvénylik. az én nyelvem Mekka
puha, húsos tenyér, bozótos
öngyulladó tarló.
feláll és elég,
alig hogy kimondják, valaki feláll és
kinyitja az ablakot, az újságot, azt mondja,
jó napot, szép napunk van; az én nyelvem
hímporos láz, a fiatal Garbo ruhája.
az én nyelvem tisztelgés a nyolcvanas évek
előtt, rostélyos, vad jelen és múlt.
boksz meccseket vívnak benne & dalra fakaszt,
fekete arabok kúsznak a nyomomban,
a nyelv kamion, amit cipelek magammal. ó,
az én horvát szavaim! a gulyás, amit éppen
főzök. béka, a méh fullánkja a számban,
ami észveszejtő dolgokra kényszerít;
Mexikó csöpög belőled, úgy térek be hozzád
mint kedvenc kávézómba, adomány, light & dust,
neked testvérem és Mózesnek mondom, az enyém vagy,
gép, amiből sötét espresso folyik, álom
Halál fröccsen az arcunkra, ha Šalamunra vizelünk
Ako pišaš po Šalamuna vrati ti se u lice, smrt
Újra kell teremteni a világot. üres a szavak
üres tartománya. a lélek elszáll az ablakon
keresztül, kivéve ha nem létezik. kietlen pusztaság
mindenütt. ha megtiltod a határnak a lélegzést
és ha tompa az él, amin semmi sem törik meg,
a virág fordítva nő ki. a lábacskáitól megijed
Amerika. az aranyhalam ha elpusztul,
az új rend metonímiájává válik. hét másodperc
felelősség: mindig ugyanaz a kör másképp. soha semmi sem
ugyanolyan. amikor még nyeltük a tengert reggelire mindenki
megevett egy egész kozmoszt, de mind másmilyen volt. nincs tökéletes
másolat. a szimuláció képzelgés. az elmélet próbát tesz az idő legyűrésére.
esténként halakat vizeltünk. rácsesztek akiknek
korallt kellett kipisálniuk, vagy csillagot. a csillagnak utána nem
volt színe. én csikóhalat vizeltem. ha még egy új világot építesz
ne felejtsd ki a léghajót. ezzel kiiktatod
a boszorkányokat, de majd lesz fáklya ami
úgyszintén szörnyű. aki pisált már, nem úszta meg szárazon,
tudjuk milyen fatörzsnek lenni. negyvenszer megfagytunk. mindannyian
olvastuk O’Harát. utána hibátlan angolsággal
leírtam: It’s all like waiting for a cab/ you know, but/ you
never know/ really. ez tetszett nekem. megpróbáltam megtudni hányan vagyunk
bent, egyszerre. Ahogy Babylon gondolta. a nyugat egy hatalmas
atomgubacs. vég nélkül osztódik, de megtartja formáját.
mint a vírusok. beveszik magukat valahonnan valahogy és felfordítanak. végül
fejre állsz, mint a virág. ópiumot szívsz az ujjadból. gyűlnek a szavak
a határ mindkét oldalán, mint Mexikóban a homok. semmit nem látni
a vihartól, de ott vannak mindenütt. túlságosan is sokan vannak. legtöbb
a szájban és ez a legveszélyesebb. Sloterdijk azt mondja: dialektika; ragyogó,
ragyogó napsütés. tizenkét óra, hogy-hogy senki nem látta hova tűntek el
a cserkészeink. ha letérdelsz, az Isten szól hozzád. amit mond, köztudott.
mondtam már, mit gondolok a keresztényekről? ki nem
állhatom őket. az éjszaka hideg olajbogyó a tenyereden. a szerelem
simulékonnyá tesz és súlyossá mint az évszázados eső. ha alkotsz valamit
csavard tésztába és edd meg. a nyelv nem gázkamra és nem napfogyatkozás
de nem lehet kijönni; a falak közé zárt élvezet korlátozott.
Az első mondatot keresve
Dok tražim prvu rečenicu
Amíg az első mondatot keresem, valaki rátenyerel a zongorára,
mintha macska nyávogna. a zene próbál erőre kapni,
az első lépést megtenni. víz vagy. próbálod logikusan
kikövetkeztetni, melyik darabról van szó, bár ez mégiscsak
lehetetlen.
biztos vagyok benne, ezt az őzike-bambit valaki megeszi.
te meg folysz, folydogálsz. ha megerősödsz, lesznek partjaid,
összetöröd az üveget is, ha kell. lyukat lehet fúrni
beléd. kár lenne kihagyni.
a lemez a forrás, és ha te tű vagy, lehet hogy megszólal.
valaki veri a zongorát. megpróbál vízszínűre festeni,
mindannyian elfolyunk. arra gondolok: minden az osztódáson alapszik.
a fehér zaj korában élünk,
a feladatok gyors továbbadásának a korában,
próbálkozik még valaki a klasszikusokkal?
mindannyian próbálkozunk.
estére Zagorjéba megyünk, mindannyian
saját autóval, saját melódiára.
a mi dallamaink kegyetlenek.
talpon hagyni télig és akkor lekaszálni. halál vár az őzre.
fájdalmas. te a nyugat biztos vize vagy, a változás kronológiája,
mindannyian tudjuk, hogy a mozgás nem valós. nincs első mondat.
minden olyan kegyetlen.
Fordította: Fenyvesi Ottó
*Marko Pogačar (1984, Split) horvát költő, próza- és esszéíró.
A horvát költők műveiből készült válogatás első része: http://www.naputonline.hu/2024/02/21/kortars-horvat-koltok-fenyvesi-otto-bevezetojevel-forditasaban/
Illusztráció: Meštrović Marulić-szobrának részletével (Split)
Ezek is érdekelhetik!
Brian Evenson: A fiatalabbik testvér →
Pablo Neruda: XCIV (»Ha meghalok, élj túl engem roppant, tiszta erővel…«) →
Alain de Botton: SZERETETHIÁNY →
