Szepes Erika: A társ, Élet
•
A társ
„Én nem tudom, mi ez, de jó nagyon” – dúdolgatom ebben a váratlanul jött, februári langyos éjszakában. Megbolondultam? Nem szoktam slágereket dúdolgatni, főként nem ilyen andalodó hangulatúakat. De szerencsére jön a kiigazítás: agykontroll! Ez nem sláger, ez Juhász Gyula! Az más, neki is lehetett, ha nem is gyakran, jó kedve. Akkor lehet nekem is. Tehát sétálok tovább a langyos, februári éjszakában, dúdolgatva. Lépésenként megállok egy-egy kopár fa ágszerkezetét megcsodálni, e tar ágak szerkezetei tényleg keccsel tartják az üres levegőt! Okos mobilom segítségével le is fényképezek néhányat, s ahogy felnézek a faágak alól a fenti fényekre, örömmel látom, hogy majdnem telihold van. Szeretem a majdnemeket: a megvalósulás ígéretét hordozzák.
Rátérek arra az útra, amelyen már régóta járok, csak nem volt bátorságom felderíteni, hogy mi vonz oda. Így, akaratlanul, de nem szándéktalanul – ahogy Thomas Mann írja le Izsák „öntudatlan tévedését”, Jákób elcsalt áldását – eljutok a kőtörmelékes feljárókig, ahhoz a házsorhoz, ahol a lépcső melletti korlátok alatt az üres területeket kőtörmelékkel töltötték fel, és – hogy ne hulljon szét, és el se hurcolják a zsákmányvadászok – dróthálóval fogták körül az építményt. A látvány először nemcsak meglepett, de meg is döbbentett: ezt a megoldást először a Bethlen téri zsinagóga bejáratánál láttam: ott őrzi a bevezető utat két oldalról egy-egy ilyen, dróthálóval összetartott kőtörmelék-fal. Ott – emlékeztetni akar. Itt – ötlet és szükségmegoldás. De nemcsak a kőtörmelékes lépcsősorért izgat ez a szalagház: az egyik földszinti ablakból, a párkányról indulva, keskeny nyomtávú lépcsősor fordul le a ház előtti kiskertre. Rendeltetése világos: valakinek vagy valaminek szabad közlekedést biztosít ajtónyitás és kapunyitás nélkül. Nem gyereknek, annál kisebb a nyomtáv; csak az képzelhető el, hogy a lakásban lakó valamilyen állat számára teszi lehetővé, hogy kísérő nélkül jusson le és fel a kiskert és a lakás között.
– Na akkor ezt is lefényképezem, ha a mai este már a látványok megörökítésére szolgál – beszélem meg magammal, és máris benyomom a reflektort, hogy rávilágítsak a lépcsőre. A világításra azonban kinyílik az ablak, és egy idős néni arca tűnik fel benne. Nem hajol ki, csak úgy rám kérdez:
– Miben segíthetek, kedveském? – Rögtön elbűvölt: idegenek első megszólalásai nem ilyenek szoktak lenni.
– Jó estét kívánok, és elnézést kérek a zavarásért, csak megtetszett ez a kis lépcső, és le akartam fényképezni.
– Ugye, milyen elmés találmány? – kérdezi, továbbra is meglepő kedvességgel és kifinomult kifejezésmóddal.
– Nagyon tetszik, de elmondaná, mire szolgál?
– Tudja, kedveském, van egy kutyám, egy amerikai eszkimó, egy hófehér, játékos, de okos és tanítható fajta. Hógolyónak neveztem el.
(Hógolyó – motyogom magamban, mikor is hallottam ezt a szót utoljára? Persze, a kínai étteremben, a Dózsa György út és Thököly sarkán, a gyerekekkel voltam és édességet kértek. A kínai pincérnő, utánozhatatlan kínai mosollyal csak ennyit mondott: lesz nektek van, hozni én honyonyó! Amíg meg nem érkezett suhanó lépteivel az asztalunkhoz, el sem tudtuk képzelni, mi lehet a honyonyó. Fehér gombócok egy tányéron: ebből jöttünk rá, hogy hógolyó. Villával beleszúrva derült ki, hogy fagylalttal töltött tésztagombóc, kókuszreszelék szórással. – Ha lelapítom, olyan, mint egy telihold! – mondta akkor hét éves kisfiam. Az emlék a hógolyóval és a teliholddal visszahozott a néni ablakához.)
– Akkor biztosan jó nagyokat lehet vele sétálni ilyen szép időben! – folytatom gyanútlanul a beszélgetést.
– Hát az a baj, kedveském, hogy én egyáltalán nem tudok sétálni. Mind a két lábam béna. Érszűkületem van, amputálni is akarták volna, mert ha tovább terjed, még halálos is lehet, de hát a COVID alatt szó sem lehetett róla, ma meg… – és itt elhallgatott.
– Mi van ma meg… azon kívül, amit általában tudni lehet? – a beszélgetés eddig elhallgatott mélységek felé kezdett indulni.
– Kedveském, hol lakik maga?
– És is itt lakom, újpalotai vagyok, három sarokkal odébb.
– Akkor tudhatja, hogy nekünk nincsen saját orvosi szakrendelőnk, nincs kórházunk, nincs orvosunk. Nekem például háziorvosom sincs, úgyhogy az érszűkületes lábammal kezelés nélkül élek, tolószékben ülök, itt a lakásban is azzal közlekedem.
– És a kutya? A Hógolyó?
– Neki készült a kis lépcső, hogy akkor mehessen le, ha szükség van rá. De van, hogy csak úgy játszani is leszalad, ha ismerős kutyahangokat hall.
– És ki látja el Önt, kedves asszonyom, – hogy is szólíthatom?
– Hanna vagyok.
– Tehát ki látja el Önt, kedves Hanna? Vannak rokonai?
Az asszony elhallgatott. Hógolyó, mintha megérezte volna, hogy Hanna hangja elbizonytalanodott, előkerült, az asszony ölébe ugrott, és felkönyökölt ő is a párkányra. Nagyon szép állatnak láttam, ő pedig, észlelve, hogy barátságos beszélgetés folyik, meg se ugatott.
– Igen, kedveském, vannak gyerekeim, már felnőttek, egy lányom és egy fiam.
– És ők látják el?
Újabb hallgatás után: – Nem. Ők nem. Jár ide egy szociális nővér, aki hetenként kétszer kitakarítja a lakást, rendbe szed engem is, és ha jön, akkor be is vásárol.
– És azokon a napokon, amikor nem jön?
– Akkor a szomszédaim szoktak bevásárolni, de, mivel a gyerekeim megtiltották, hogy kulcsot adjak nekik, nem tudják beadni az ennivalót, hanem rendszeresítettünk erre a célra egy könnyű kosarat, abba belepakolnak, leteszik a kislépcső legalsó fokára, és Hógolyó felhozza. Gyerekek, szociális gondozó, szomszédok helyett Hógolyó az intézőm – mondja Hanna mosolyogva, de a hangja elhalkult.
Hógolyó viszont ugatni kezdett, leugrott a párkányról, berohant a szobába, majd a szobán túli sötétségbe. Hanna összerezzent és láthatóan elkomorult. Sőt, volt még valami más is a tekintetében, amelynek jelentését akkor még nem tudtam pontosan.
– Hé, anya, hol a francba vagy? – sivított be a halk homályba egy éles, női hang.
– Megint ott ülsz az ablakban, és idegenekkel locsogsz? – Az éles hangot harsány fény követte: bent felkapcsolták a villanyt. Negyvenes nő vált láthatóvá a szoba közepén, valaha divatos, mára kopott overallban, kócosan, rendetlenül, a kezében lévő szatyrokat lecsapta a földre, az egyikből kivett egy dobozos sört, felkattintotta, és meghúzta. Hógolyó összerezzent a hangra, és szorosabban fészkelődött Hanna ölébe.
– Tudja, kedveském, Hógolyó nem szereti a sörszagot. – Majd némi hallgatás után, szinte bocsánatkérően, hogy nem rögtön mondta: – Meg az utána következő hangerőfokozást. Ami, ha ketten isznak, bízvást ordítássá minősíthető.
– Anya, mi a frászt csinálsz az ablakban? Már kérdeztem, és nem válaszoltál. Már süket is vagy? – a hang tovább élesedett.
– Katókám, semmi rosszat nem csinálok… elment egy kedves hölgy az ablak előtt és beszélgetünk.
– Miért kell neked minden jöttmenttel diskurálni? Üzletelsz, üzletelsz?
Éreztem, hogy ehhez már nincs közöm, el kéne mennem. De valahogy nem vitt el onnan a lábam.
– Anya, ha megint el akarod adni a lakást, hogy befekhess a gyogyóba, akkor Lalival együtt agyonverünk! Akkor aztán nem adhatod el, akkor simán megörököljük! Ne locsogj ott az ablakban, ki tudja, milyen szándékkal áll ott az a nőstény!
Ez már bántott. Elértem a földről Hanna kezét, megsimítottam, és búcsúzni akartam. Akkor, mint egy ágyúgolyó, kirobbant a szobából egy kisfiú.
– Látni akarom a nőstényt! – ordította, és odarohant az ablakhoz.
Hétéves forma fiúcska lehetett, tüskehajú, kapucnis szabadidő ruhában, koszos nadrággal, sáros cipővel – nyilván a szemközti játszótérről jött.
– Szevasz, kishaver – mondtam, az ő feltételezhető stílusában, – én vagyok a nőstény.
A kölyök elnémult, hosszan bámult rám, majd közölte: – Nem is vagy nőstény.
– Hát – mondom neki, oldani akarván a hangulatot, – ha már, akkor inkább vagyok nőstény, mint hím!
– Ja, vagy úgy! – mondta a kölyök, teljesen belezavarodva a saját szlengjébe és az én barátkozási készségembe.
– De már nem is zavarok tovább, fejezzük be ezt a furcsa erkély-jelenetet!
– Az mi? – kérdezte a kölyök.
– Te ezt még nem tanultad, majd ha tanuljátok, jusson eszedbe, hogy valakivel egyszer már beszéltél róla. Na szia, kishaver, én megyek.
– Ne menj még! Olyan érdekes vagy, te nem vagy egy általános néni!
Meglepődtem a furcsa kifejezésen. De nem elmélkedhettem sokáig, mert a vércsehangú anya, Katóka, ráordított a gyerekre is.
– Gyeremán onnajt az ablaktú! – eddig nem vettem észre a tájszólását. Lehet, hogy csak önfeledt dühében szökött ki belőle. – Haddmán azt a nőszemélyt a francba!
– De anya, ez nem egy általános néni! – ismételte meg a gyerek az előbbit.
– Lajcsika, mi a francot óbégatsz, mi az, hogy nem általános néni?
– Hát…szép ruhában van és sír.
Érintve voltam, közbe kellett szólnom.
– Kishaver, én nem sírok, csak könnyezik a szemem a sok számítógépezéstől!
– Nem igaz. Ne hazudj nekem. Te sírsz. Én látom. Pedig neked nem lehet akkora bajod, ilyen szép ruhában, mint nekünk.
Mielőtt rákérdezhettem volna, a vércsevijjogású Katóka rángatni kezdte a gyereket, de a párkány felől köhécselés hallatszott. Én hangolásnak éreztem, a nehéz megszólalás előtti hangolásnak. Az is volt. Hanna végül halkan megszólalt:
– Még nem is mondtad, miket hoztál?
– Mi a nyavalya mást hoztam vón, mint amit őnaccsága rendelni méltóztatott? Egy lityi tej, elég lesz három napra, egy kiló szeletelt és csomagolt tartós kenyér, talán tényleg kitart. Hoztam parizert, margarint, zöldségnek hagymát, bár már az is drága.
– És gyümölcsöt?
– Még mit nem! Háromezer forintos eper teccene a naccságos asszonynak? Hoztam egy üveg meggybefőttet, az is gyümőcs. Nem cukormentes, de már olyan mindegy…
– Köszönöm, Katókám. A pénzt vedd ki a bukszámból, ott van az előszobaasztalon.
– Ne izgulj nyanya, már rég kivettem. Na gyere, Lajcsika, csókazanyu. És újabb vércsevijjogással kiviharzottak a kivilágított szobából a homályos előszobába, onnan a sötét lépcsőházba. Hanna megkönnyebbülten sóhajtott fel, de szomorúsága nem szállt el a sóhajjal. Ezt láttam már a lánya érkezése előtt a szemében.
– Kedves Hanna, nem akar mondani valamit erről a jelenetről?
– Nem tudom hosszan mondani, mert már nincs erőm. A lényeget látta és látja: mozgásképtelen rokkant vagyok, akinek 24 órás segítségre lenne szüksége. Ehhez képest az egyetlen segítségem Hógolyó. Nem mehetek elfekvőbe, ahol ellátnának, mert ahhoz le kéne adni a lakásomat az önkormányzatnak, plusz a szociális intézmény elvenné a nyugdíjam nyolcvan százalékát. Nekem más vagyonom nincs, mint ez a lakás, a gyerekeim ezt tudják, és ezért nem engedik, hogy eladjam vagy feladjam, mert örökölni akarnak. Katóka tizenöt éve vidéken dolgozik, majd belegebed, hogy Pestre jöhessen. De a fiam is ide akar költözni. Már előre összevesztek azon, hogyan osztozzanak, számolgatják, ki segített többet, ki érdemel többet. Kinek sikerülhet kettejük közül kicsikarnia belőlem egy végrendeletet. Nem szeretném, ha ők ketten összevesznének, még kevésbé, hogy bántsák egymást. A legszívesebben erre a kisfiúra hagynám, de hát ő nem egyenesági örökös, csak unoka.
– Kedves Hanna, ne ölje magát a gyerekei helyett. Valahogy majdcsak elrendeződik, talán úgy, ahogy el se tudjuk képzelni.
– Köszönöm, kedves ismeretlen, de még a nevét sem tudom, meg a foglalkozását sem…
– Hogy én ki vagyok, az ebben a történetben nem érdekes. De Ön, Hanna kicsoda?
– Talán úgy jobb, hogy ki voltam. A Kavicsos közi iskolában a felső tagozaton voltam magyar-orosz-angol szakos tanár. Voltam.
– Akkor a gyerekeim biztosan ismerték: mindketten oda jártak!
– Kérem, ne említse nekik a találkozásunkat. Én már nem vagyok az, akit ők ismerhettek. És ne próbáljon vigasztalni. A mindennapjaim ilyenek vagy rosszabbak. Még szerencse, hogy Hógolyó mindenben a társam.
– Hanna, jöjjek el máskor is? Mert most már el kell mennem.
– Ha van kedve és nem riadt meg ettől a jelenettől, ami naponta ismétlődik, így vagy még durvábban, mert ha a fiam is jön, üvöltenek velem és üvöltenek egymással is. De üvöltenek a gyerekkel is. Hógolyó fél tőlük, ilyenkor beleül az ölembe és együtt nézünk ki az ablakon. Ahogy most.
– Kedves Hanna, szeressék egymást a társával, Hógolyóval, és várják együtt a közeledő tavaszt. Nyugodt, álomtalan éjszakát kívánok.
Indultam. Hógolyó kiugrott gazdája öléből és befutott a szobába. Hanna becsukta az ablakot, és az imént felsejlett, majd homályba borult lakásobjektum, amit otthonnak már nem neveznék, teljesen elsötétült.
Nagyon késő volt, a hold elé felhők kúsztak, egyre hűvösebb lett, megindult a szél is, előbb csak lassú hullámokkal, majd erőteljesebb lökésekkel taszított hazafelé. Visszagondoltam sétám kezdetére – mintha felmérhetetlen idő telt volna el azóta – dünnyögős kedvem elpárolgott. Próbáltam visszacsalogatni: „Én nem tudom, mi ez, de jó…” – és nem tudtam folytatni. Jó lett volna folytatni is, meg a hangulatban is megmaradni. De már a hold se látszott, nem világította be az utamat.
„A Hard Day’s Night” – a dallam váratlanul magától igazodott februári rosszkedvem teléhez. Ezt dünnyögve mentem, a bedrótozott kőtörmelékek között.
Élet
Hiába vonogatom a vállam: jelenvalóvá vált a globális felmelegedés. Itt terpeszkedik a glóbusznak eme figyelemre igazán nem méltó pontján, a városszéli lakótelepen is. Késő este van, ilyenkor a tomboló nyári hőség is szelídülni szokott, máskor langy szellő legyezgeti a lombokat és a tikkadt arcokat. Most semmi mozgás, a felhevült levegő tömbbé szilárdulva üli meg a házakat, a járdákat, a zsenge hajtású bokrok alázatosan meghajolnak alatta, a fű lankadtan eldől, és a virágok az ágyásokra lapulnak. Forrón sóhajt a föld.
Araszolok. Bármennyire nem frissítő, kívánom a mozgást, mintha közben a létezés egy más minőségét élhetném át, mint a gép és a könyvek előtt görnyedve. Ez most mégsem esik jól: túl meleg van. Globális. Biztatom magam: nézelődjek, ne merüljek el a megjövendölt katasztrófa feletti töprengésben. Mindenütt zárt ablakok, senki nem engedi be az amúgy is meleg panellakásba a még melegebb kinti levegőt. A zárt ablakok mögül tévék fényei villódznak az utcára: az aludni nem tudók reménykedve várnak valami nézhető műsorra. A lakótelep főútjának vége felé – én az elején lakom, onnan indultam – az 53-as ház kapuján egy női alak próbál kilépni. Mozgása nehézkes, mindkét keze tele van dobozokkal, rekeszekkel, szatyrokkal, így nem tud kapaszkodni a korlátba. A lépcsőkön meg-megbotlik, lába minduntalan kicsúszik a félretaposott papucsból, otthonkájának zsebe félig leszakadva: abba is tömött valami lehozni valót. A konténer felé indulna, ha tudna. Odalépek hozzá:
– Megengedi, hogy segítsek valamit cipelni?
Meglepően hangos, haragos és elutasító a válasz:
– Nem. Nekem ezt egyedül kell.
– De talán mégis könnyebb lenne, ha segítenék – próbálkozom újra.
– Nem kell segítség. Nekem ezt egyedül kell – mondja még keményebben, megmásíthatatlanabbul.
– De ha lenne segítség… Sok a teher…Meleg is van…– egyre bizonytalanabb vagyok. Ő egyre határozottabban hárít.
– Értem, értem, erőpróba – próbálok idétlenül viccelni. Még nem is tudom, milyen idétlenül.
– Ne tessék velem gúnyolódni. Ez nekem nem erőpróba, hanem mindennapi kötelező. Nekem minden nap ennyit kell lehoznom és kidobnom.
– Biztosan van oka rá, hogy egyedül kell vállalnia – kísérlem meg tompítani az iménti idétlenkedést.
– Hát okom az van rá. Nem is tudja, mennyi.
– Nem, nem tudom. De, ha gondolja, szívesen meghallgatom. Addig pihenhet is egy kicsit.
Megadja magát, leteszi a lépcső aljára a kidobni valót, a legnagyobb rekeszt felfordítja és ráül.
– Ha megkérhetem, üljön le maga is, van még ládám – mutat egy nagyobb, kemény dobozra. Leülök. Néhány percig csak pihegünk a hőségben, a lépcső alján. Majd elkezdi.
– Ha tényleg érdekli, készüljön fel, mert hosszú lesz.
– Persze hogy érdekel, ha már így összehozott minket ez a késői hőség.
– Hát jó. Onnan kezdem, ahonnan ez a mai helyzet előállt.
Nem számítottam rá, hogy a „mai helyzet” ilyen régen kezdődött, de most már igazán érdekelni kezdett ez az alacsony, szikár, hajlott hátú, ősz, öreg néni, aki – mint kiderült – 10 évvel fiatalabb nálam.
– Szóval, hárman élünk együtt, a férjem, a fiam meg én, egy másfél szobás lakásban. Biztos tudja, hogy ezek csak 35 négyzetméteresek. (Hang nélkül bólintok.) A fél szoba a férjemé, róla majd később. A nagyszobában, ezt is ismerheti, a 4×5 méteresben, ketten élünk, a fiam meg én. A fiam most 50 éves, és 25 évvel ezelőtt volt egy autós balesete: rendőrautóval ütközött, persze őt hozták ki hibásnak, elvették a papírjait, valami óriási összegre meg is büntették, de mindez semmi volt az első látványhoz képest, ahogy saját vérében, mozdulatlanul és eszméletlenül feküdt. És ez máig így van.
– Máig? Hogyhogy?
– Nyaktól lefelé több helyen sérült a gerince, nyaktól lefelé teljesen béna. Az eszmélete visszatért – nem tudom, hogy örüljek-e neki – és miután eszére tért, a sebészeti ellátás után átvitték a rehabilitációra. Mondja meg őszintén: maga szerint mit lehetett rehabilitálni egy teljesen béna testen, tíz nap alatt? Mert tíz napig tartották ott, aztán hazaküldték. Kezdetben még beszélt valamit, ma már csak kinyitja a száját, ha enni vagy inni akar. Enni is csak pépeset kaphat, azt is ugyanúgy szívószállal, mint az italt. Én megemelni sosem tudtam, ma még kevésbé, úgyhogy a tisztálkodás egy vizes-szappanos szivacsos lemosásból áll. Akárhogy is igyekszem, nem tudom tökéletesen csinálni. Miután hazahoztuk, a háziorvos hozzásegített egy szociális gondozóhoz, aki heti háromszor eljött hozzá, lemosni, tisztába tenni, az elején még meg is borotválta, levágta a haját, aztán belátta, hogy teljesen hiába küszködik egy élőhalottal, és a három hónapi szolgálata után úgy hagyta ott szakállasan, szőrösen, hosszú, egyre hosszabb loboncos hajjal, mint egy ősembert. Nekem erre a szépítkezésre már se időm, se erőm nincsen, úgyhogy ott fekszik a szobámban egy ápolatlan, gondozatlan, néma vadember. A háziorvos még egyszer próbált segíteni, adott beutalót egy szeretetotthonnak csúfolt elfekvőbe, azt meg nem tudtuk igénybe venni, mert napi 18000 Ft gondozási és bennfekvési díjat kellett volna fizetni. A fiam rokkantnyugdíja 25200 Ft, a férjem munkanélküli, én a fiam betegsége óta háztartásbeli vagyok. Tulajdonképpen azt se tudom, miből élünk, néha az önkormányzattól jön némi szociális segély. Úgyhogy én etetem, itatom, ápolom.
Köhögni kezdett, érdesen sóhajtozott, elhallgatott. Sok volt ez egy szuszra. Otthonkája lefittyedt zsebéből előhúzott egy zsebkendőt, egy textil zsebkendőt a közkedvelt pézsék korában, egy tiszta, kikeményített, vasalt zsebkendőt, de nem a könnyeit törölgette vele, hanem az izzadtságot az arcáról.
– Hát látja, erről is szó van. Még a papír zsebkendővel is spórolnom kell, egyrészt mert nagyon sokba kerül, másrészt mert nagyon sokat fogyasztunk, és akkor azt is cipelhetném le esténként. Inkább kimosom és vasalom. Most meg, úgy egy hete, a Nyunyóka, ugye nem kell mondanom, kit becéz így a fél ország, hozott egy új rendeletet, amivel tulajdonképpen teljesen lehetetlenné tette az amúgy is lehetetlen életünket. Kivette a Közgyógyból a Tena nadrágokat és a Tena betéteket. A fiam ezekben létezik, enélkül nem tudom még a maradék létét sem megoldani. Nézze meg, itt van a zsebemben a mai patikai nyugta: a Tena Slip Super GIGA – mi eddig ezt használtuk – most csak teljes áron kapható, ami 53500 Ft, ebben csomagonként 6 darab van; és van a Slip Super L GIGA, ami az igazi férfiméret, és 8 darab van egy csomagban, 76000Ft. Az egyszer használatos ágy-alátét, férfiméretben, tízezer forint. Mi a Tena betétet nem használhatjuk, mert a fiamon nincs alsónadrág, rendes nadrág meg végképp nincs, jó esetben a Tena nadrág fölé rá tudok erőltetni egy pizsama nadrágot. A háziorvos azt tanácsolta, hogy használjunk csak napi három nadrágot, úgy tovább tart egy csomag. Mondja, drága, az én eszem bomlott meg, vagy az övé? Hogy lehet egy mozdulatlan és irányíthatatlan testnek megparancsolni, hogy csak napi háromszor ürítsen? És ráadásul én tisztaságmániás vagyok, mindent azonnal kimosok, felmosok, lemosok, egész nap csak fertőtlenítős vízben ázom. És akkor a jólelkű szomszédok azzal rágalmaztak meg, hogy miattunk lepték el a házat a csótányok, mert hogy nálunk halomban állnak a bűzös pelenkák, és kosz van.
– Gonosz emberből jól elvagyunk látva, kedves – hogy is hívják?
– Anna vagyok.
– Szóval, kedves Anna, gonosz emberből bőség van, ne vegye a szívére. A mi házunkban nincs ágyban fekvő beteg, mégis tele vagyunk csótánnyal. Én magam már négyszer hívtam egy csótányirtót. Már egészen összebarátkoztunk, de a csótányok újra jönnek, azokból a lakásokból, ahol nem engedték be az irtót. De hagyjuk a csótányokat, azok velünk maradnak, ki tudja, meddig, amíg szünetel a szemétszállítás és a lomtalanítást is lecsökkentették évi egyre. Inkább meséljen a férjéről.
Pár percig hallgat, pihen, vagy nem tudja, hol kezdje.
– Nem lesz az tündérmese. A férjem 2010 óta munkanélküli, amióta bezárták a Rákospalotai Növényolajgyárat, azóta néha kap alkalmi munkákat, azt mondják, közmunka, de csak idénymunkának lehet mondani. Kezdettől fogva nem fizettek utána nyugdíjjárulékot, se adót, úgyhogy még minimálnyugdíja sincs. Viszont 2020-ban elkapta a COVID-ot, lázas volt, köhögött, fuldoklott, persze akkor orvos nem jöhetett házhoz, nem is jött. A mentők csak a rosszulléte negyedik napján jöttek, amikor már félájult volt. A kórházban – mindegy, melyiket mondom, az elsőt, ahová vitték, vagy a másodikat, ahová átszállították –, megállapították, hogy kétoldali tüdőgyulladása lett. Infúziót kötöttek be neki, látogatni nem lehetett, enni nem nagyon tudott, mert nővérhiány volt, és nem volt, aki segítsen. Nem akarom hosszúra nyújtani. Mire hazakerült, tíz kilóval volt kevesebb, és ami csak utólag derült ki, valamitől epilepsziás lett. Magától a COVID-tól, annak utóhatásaként, vagy valamelyik gyógyszertől, ezt ma már senki nem fogja kikutatni. De még ha kikutatná is, mit érünk vele? Néha elvágódik, lezuhan a földre, rángatózik, aztán, ha nem tudok átmenni hozzá, mert a fiammal kell lennem, lassan megnyugszik.
Érti most már, miért kell mindent egyedül csinálnom? Hogy edzésben maradjak, hogy tudjam, hogy meddig tudom csinálni. Úgyhogy, ha igazán segíteni akar nekem, jöjjön fel hozzánk, csukja be az ablakokat, nyissa meg az összes gázcsapot, aztán rohanjon ki, és kívülről zárja ránk az ajtót. Megteszi?
Erre nincs mit felelni. Még ülünk egy darabig a lépcső alján, ő lassan feltápászkodik, segítek a kezébe adni a rengeteg lomot. Hogy köszönjek? Jó éjszakát? Csúfolódásnak hatna.
– Reméljük, holnap hűvösebb lesz – motyogom végül. Utána nézek, ahogy csoszogva, nyögve bezúdítja a konténerbe egy nap hordalékát. Egyedül, ahogy vállalja az életét. Ha élet ez egyáltalán.
Illusztráció: Giorgione-festményrészlet
Ezek is érdekelhetik!
Szabó Aida (Jampa drolma): Vörös láng a fákon (vers), A kamaszszoba álma (próza) →
Virginia Sol: Lélekkapcsok →
Kilián László: Niomé III – Az idő mítosza (regényrészlet) →
