Nicolas Bouvier: Világunk járása (részlet)
•
Ádám Péter
„Egy eldugott pakisztáni szállodában…”
Egy eldugott pakisztáni szállodában az író ott felejt egy jókora borítékot készülő útikönyvének kéziratával, a borítékot pedig a szobainas kidobja a szemétbe. Másnap hiába rohan kétségbeesetten a szeméttelepre, és lapátolja egy álló napon át a hulladékot, a rothadó zöldségek, rongyok és üres konzervdobozok közt nem talál csak egy megfeketedett üres borítékot meg néhány elmosódott, kibetűzhetetlen papírfecnit. Ez a szeméttelepen való lázas kutatás metafora is lehetne. Írni annyi, mint visszaperelni valamit az enyészettől; mint megmenteni, megóvni valamit a pusztulástól.
Nicolas Bouvier különös fajtája az író-utazóknak. Nemcsak mert svájci létére is megmaradt nomádnak, mintha nyughatatlanul vándorló életével is tiltakozna a hazájára ragasztott közhelyek ellen; azért is, mert ő az utazásban mindig is iskolát látott, de nem a gazdagodásnak, hanem – ha lehet azt mondani – az elszegényedésnek az iskoláját. Bouvier-nak az utazás tanította meg, hogy az életben mi nélkülözhető, és mi nem. Ahogyan a fáradt utazó az út szélére dobálja a fölösleges holmikat, úgy szabadult meg ő is előítéleteitől, jellegzetesen európai önhittségétől, gőgjétől és énközpontúságától.
Hogy Nicolas Bouvier útleírása mivel fogja meg az olvasót, és mivel fogott meg engem, a könyv fordítóját, nehéz megmondani. Hiszen abból, amit a szerző és grafikus barátja, idestova jó hetven éve, ezen a hosszú úton látott (a két fiatalember az ötvenes évek elején Svájcból indult el egy Fiat Topolinóval, hogy Jugoszlávián, Görögországon, Törökországon, Iránon, Pakisztánon át eljusson az afganisztáni Hajbár-hágóig), abból mára alig maradt valami. De a könyvben talán nem is a látottak, az úti élmények, az útközben kötött barátságok, az emberekről rajzolt számos portré a legérdekesebb, hanem a két utazónak, a húszas éveinek elején járó szerzőnek és grafikus barátjának a fejlődése. Mert a Világunk járása, amely először 1963-ban jelent meg, egyszerre útirajz és nevelődési regény.
A biztonságos Svájcban felcseperedő két svájci fiatalt ugyanis az ismeretlen kultúrákkal való találkozás fosztotta meg a tanult kliséktől, közhelyektől, előítéletektől. Ezért nem túlzás azt mondani, hogy ez az utazás felszabadulás volt számukra, megtisztulás, ha ugyan nem üdvözülés. Ahogyan Henri Michaux mondja (mégpedig épp abban a versében, amit Bouvier is gyakran idézett): „Egy egész emberélet is kevés, hogy mindazt kiverje a fejedből, amit naivan és engedelmesen hagytál belesulykolni, mert fogalmad se volt, milyen súlyosak a következményei…”
•
Nicolas Bouvier
Világunk járása (részlet)*
Hiába volt az itteniekben olyan szenvedélyes érdeklődés a politika iránt, a választások kis híján unalomba fulladtak. Igaz, hogy a kormányzó jó előre azzal nyugtatgatta meg a kedélyeket, hogy kerek perec kijelentette: bármi legyen a végeredmény, győzni csak az ő jelöltjei győzhetnek. Jóllehet a kormányzó nagyon is szavahihető embernek számított, volt azért néhány outsider, akit elragadtak az indulatok; még olyan is akadt, aki – mint egyik kórházi orvos – nem röstellt szalmazsákon a teli urna mellett éjszakázni. Persze, hiába.
Az öreg M-et viszont, szomszédunkat, újraválasztották egy ghilani mezővárosban, ahol neki is volt néhány földje. Mégpedig szabályosan, mivel túlságosan is tisztességes volt ahhoz, hogy meghamisítsa a végeredményt. Még azt is hagyta, hogy fiatal ellenfele, haladó szemléletű tanító, előtte kapjon szót, és tartson beszédet a főtéren összeverődő parasztoknak; hagyta, hadd bírálja a szónok a teheráni korrupciót, az arbabok mohóságát, és hadd ígérjen fűt-fát a választóknak. Amikor sorra került, az öreg csak ennyivel egészítette ki a hallottakat: „Ami itt elhangzott, az szóról szóra igaz… Ami engem illet, nem mondhatnám, hogy jobb ember vagyok. Jól ismertek: nem fosztalak ki benneteket teljesen, tetejébe a nálam mohóbbaktól is megvédelek titeket. Ha ez a fiatalember csakugyan olyan tisztességes, ahogy állítja, hogyan tudna nektek védelmet nyújtani a fővárosi nagyragadozókkal szemben? Ha viszont nem tisztességes, ne felejtsétek el, most vág neki az életnek, a pénzes ládája még üres; az enyém viszont, mivel az élet utolsó szakaszában járok, már tele. Döntsétek el ti, hogy nektek melyikünk a nagyobb kockázat!”
A parasztok úgy ítélték meg a helyzetet, hogy neki van igaza, és mindannyian rá adták szavazatukat.
Itt ilyen nyers érveléstől nem fog senki sem megrémülni. Pedig errefelé sem élnek rosszabb emberek, mint máshol. Csak nem olyan képmutatóak. A képmutatásnál, amely annyira jellemző Nyugat-Európára, errefelé jobban kedvelik a cinizmust. Az emberek, mint bárhol a világon, ha muszáj, itt is félrevezetik felebarátaikat, csak épp azzal a korántsem elhanyagolandó különbséggel, hogy nem áltatják magukat sem az indítékokat, sem az általuk kitűzött célokat illetően. Ezért is tudnak, már amikor ezeket a célokat el is érik, felszabadultan ünnepelni a barátaikkal. Mindez lehet, hogy láthatóbb, de mégsem annyira alakoskodó, mégsem annyira alamuszi. Emellett a hazugság is sokkal kevesebb bennük: ha előfordul is, hogy becsapják a másikat, önmagukat soha sem akarják becsapni, azt pedig már Hérodotosz óta tudjuk, hogy a perzsák mennyire rühellik a hazugságot.
Szó, ami szó, Iránban nincsen sok farizeus, szenteskedő viszont van elég; és a külföldi szemében még a színlelt felháborodás is képmutatásuk bizonyítéka.
Felkerestem az Öreget, egyrészt még egyszer köszönetet akartam mondani, amiért megengedte, hogy az autónkat télire beállítsuk a garázsába, másrészt gratulálni akartam a megválasztásához. A helyiség felső szintjén üldögélt, kényelmesen elhelyezkedve, órásnagyítóval a homlokán, előtte néhány nyitott Coronados szivardobozzal, épp a hellenisztikus és szafavida-korabeli intaglio gyűjteményét rendezgette, ezeket a vésett köveket az elmúlt harminc év alatt vásárolta össze a Közel-Kelet legkülönfélébb bazárjaiban. Nyakláncon függő ékszerek, gyűrűbe foglalt korallpiros vagy mézszínű ékkövek, amelyeken Ariónt lehetett látni a delfinnel, a mechedi mecsetet, Hermész Triszmegisztoszt, vagy az Allahu akbar-feliratot, kufikus írással. Jó érzés volt látni, hogy ez a mi két világunk, az övé meg a miénk, tulajdonképpen nincs is olyan messze egymástól. Beszélgetés közben egymás után vagy harminc követ rakott elém. Most is ugyanolyan derűs és szarkasztikus volt, mint mindig. Amikor a teheráni országút járhatósága felől érdeklődtünk, mert főleg ez aggasztott minket, félretette köveit, és elnevette magát:
– Tulajdonképpen még várni kéne egy kicsit, de talán menni fog, és ha a folyón mégsem fognak tudni átkelni, meglepő dolgoknak lesznek tanúi… Amikor legutóbb, lehet annak jó tíz esztendeje, én is megjártam ezt az utat, emlékszem, a Kizil-uzum melletti hidat elvitte a víz. Lehetetlen volt átjutni a túlsó partra; de mivel azt reméltük, két-három napon belül levonul az ár, csak jöttek, jöttek a buszok meg a teherautók, nyugatról is, meg keletről is, és mivel az eső a pásztorokat is elűzte a legelőkről, a két hídfőnél sokan közülük is elakadtak a sárban. Ahogy én magam is. Többnapos tartózkodásra kellett berendezkedni. A két part tele volt nyájakkal és karavánokkal. Majd a nomád cigányok felállították a kovácsműhelyeket, és kezdték kovácsolni az alkatrészeket a teherautó-sofőröknek, akik természetesen nem hagyhatták őrizetlenül a rakományukat. A saját zsebre dolgozó sofőrök egy idő után kezdték helyben eladogatni az árujukat, vagy elcserélni a környékbeli parasztok terményeire. Nem telt el egy hét, de már egész város keletkezett a két hídfőnél, sátrak nőttek ki a földből, több ezer jószág bőgött, bégetett, nyerített, füst gomolygott az égnek, tyúkok kapirgáltak, lombból és deszkából összetákolt teaházak nyíltak, családok kínáltak hálóhelyeket az üres teherautók ponyvája alatt, bősz kártyapartik dúltak, kuruzsló dervisek jelentek meg a betegek körül, a koldusokat és kurvákat már nem is számítva, akik szintén odacsődültek a nagy lehetőségre. Ezerszínű zsibvásár… És már a rét is zöldellt. Nem hiányzott csak a mecset. Hiába, az élet megy tovább!
***
Dolgozni az autójavítóban, dolgozni Terence vendéglőjében, végül festékes bödönök közt tölteni az éjszakát. Holtfáradtan és szótlanul vánszorogtunk haza a Lourdes Hotelbe, ráadásul elcsigázott arccal; ez az ábrázat aligha lehetett kedvére a tulajnak, aki mégiscsak le szeretett volna kötelezni minket. Metta már keserűen bánta nagyvonalúságát: utóvégre semmivel sem emeltük a ház fényét. Most már attól félt, hogy örökre ott maradunk a nyakán, és csak foghegyről viszonozta köszönésünket. Úgy gondoltuk, okosabb volna, ha az indulásig átköltözünk a Sakiba, utóvégre a kuktákkal Szaadik is ott töltötte az éjszakát kiteregetett újságokon.
Csomagolás közben vettem észre, hogy a télen készült összes jegyzetem eltűnt, az inas kidobta a szemétbe (a jegyzeteket nagyobb borítékban őriztem, és a borítékot letettem a földre, hogy több helyem legyen az asztalon). Dél volt, sziesztaidő, a lombokon át is érezni lehetett a nap tüzét; remegő kézzel kutattam át a konyhai szeméttartót, néztem be a sóhajoktól és horkolástól hangos konyhába, ott aludt az inas is, piszkos abrosszal takarózva. Tudta, miről van szó, de ő azt hitte… Félig álomban elkísért az országút melletti szeméttárolóhoz, de az üres volt: már hajnalban kiürítették a csontsovány szemetesek, akik fekete filcmaszkot viselnek az arcukon, majd a szemetesautó hatalmas porfelhőt kavarva eltűnt a kéziratommal. Hogy a szemetet hová vitték, azt a szállodában senki sem tudta. Nem volt mit tenni, meg kellett várni a legközelebbi szemetesautót, megkeresni a helyet, és mindent széttúrni. De addig is el kellett tölteni valamivel a visszafordíthatatlan időt, amit pedig annyira szerettem volna visszaforgatni, csak hogy újra magaménak tudhassam jogos tulajdonomat. Hánytam, majd próbáltam belefeledkezni az autószerelésbe. Miközben vertem szét a besült anyacsavarokat, szinte láttam, hogyan billeg ide-oda az öttonnás teherautó a hepehupás úton, és hogyan repülnek szanaszét a kéziratlapok a hulladékok és káposztatorzsák között. Láttam magam előtt, hogyan írtam az első oldalt, az első bekezdéseket, láttam a halványabban gépelt sorokat, ilyenkor a hidegben elgémberedett kézzel vertem a billentyűket, láttam Tabrizt, a nyárfáknak a fagyos földre vetülő árnyékát, és láttam az ellenzős sapkát viselő gonosztevők átfázott sziluettjét, akik az örmény bisztróban akarták elinni bűnös módon szerzett pénzüket. Láttam ezt az egész fojtogatóan sötét és visszahozhatatlan telet, amelynek hangulatát hol petróleumlámpa fényénél, hol – a madárketrecek alatt, amelyekben harcra kiképzett foglyok bóbiskoltak – egy bazárbeli asztal sarkán próbálta megragadni valaki, akitől én itt Pakisztánban már nagyon távol érzem magam.
Azon az estén a Sakiban minden munka Thierryre maradt. Szegény jó Terence egymás után hozta a pohár italokat; nagyon is értette, miről van szó. Ő úgyszólván mindent meg tudott érteni, mindent, kivétel nélkül. De én alig ittam, féltem, még lekésem a másnapi szemetes autót, és hogy ami kevés esélyem még van, az is semmivé válik az újabb szeméthalom alatt. Az egész éjszakát karosszékben a verandán töltöttem, egymás után pöckölve szét magam körül a csikkeket, anélkül azonban, hogy az álom titokzatos módon megmutatta volna, hol is kell keresni azt a bizonyos paksamétát. Hajnali ötkor az ég almazöldbe fordult, az eukaliptuszok levele úgy felfénylett, mintha higany volna, majd a nap mindent elárasztott émelyítő tündöklésével. Kaptunk két lapátot a tulajtól. Értesült az esetről, és anekdotával próbált vigasztalni: egyik barátja is elvesztett egy kéziratot a szétválás vérengzéseiben – és hosszú évekbe tellett, míg mindent visszaidézett az emlékezetében, míg mindent újra megfogalmazott, és papírra vetett… „De megmondom őszintén, nem sokat ért az egész.”
Forró teától puffadt hassal, térdünkre fektetett lapáttal ücsörögtünk az országút szélén a szemetesautóra várva. A Terence-től elcsent Proust-kötetet próbáltam olvasgatni, de valahogy nem kötött le a szerencsétlen Albertine balsorsa, és különben is, az országút aznapra más szórakozást tartogatott. Arra a napra esett a nemzeti függetlenség évfordulója; ünneplőbe öltözött tömeg hullámzott a főtér felé: kerékpáron ülő szakállas férfiak, az arcuk szinte ragyog a boldogságtól, tollforgóval díszített turbánok, visítozó gyerekek egy medvetáncoltató körül, cukortól maszatos arccal, és mosolygó parasztok, akik Kabul ostrománál az ágyúk közé fektették bivalyaikat. Igazi örömünnep. A felvonulók csodálkozva, de kedvesen köszöntöttek minket. De a teherautót hiába vártuk: aznap a szemetesek is ünnepeltek. Egy lovas rendőrtől megtudakoltuk, merre van a szeméttelep: vagy tíz kilométerre innen, a Pisinbe vezető földút mentén, csak menjünk a szag után, biztos, hogy nem fogunk eltévedni.
Délben már javában dolgoztunk a kopár hegyek karéjában elterülő szeméttelepen a piszkos fekete hulladékok és csillogó üvegcserepek között. Szabályos időközönként, mint az alvó ember szuszogása, miazmás gázfelhők törtek fel a szeméthegyből, és szálltak fel a nap felé, elsötétítve a látóhatárt. A szemétdombok közt egész szamárcsorda túrta fejével a hulladékot, vagy hentergett a földön, szívszaggatóan ordítva. A dögletes bűzöket árasztó szeméttelep közepén aggastyán szitálta anyaszült meztelenül a salakot. Próbáltunk tőle valamit megtudni a tegnapi szemétszállítmányt illetően, de az öreg néma volt. Minden kérdésünkre a szájába vette mocskos mutatóujját, és a vállát vonogatta. Végül a keselyűk meg a sasok mutatták meg, hogy merre a friss szemét. Vagy százan üldögéltek ott jóllakottan, elégedetten emésztve, ganézva, böfögve. Salakdarabokkal, csontokkal, rozsdás konzervdobozokkal dobáltuk őket. Nevetséges ugrándozással arrább húzódtak, majd szárnyukat behúzva értetlenül nyújtogatták felénk a nyakukat. Végül üvöltve rájuk támadtunk, az ásóval hadonászva. Ekkor – olyan zajjal, mintha száradó lepedők csattognának a szélben – az egész csapat szárnyra kelt, de csak hogy valamivel távolabb újra leszálljanak; onnan figyelték, mit csinálunk.
A hulladékok, közelebbről nézve, furcsamód nélkülözésről árulkodtak; a szemetet – a rongyszedőktől a nyomorék koldusokig, a varjaktól a kutyákig – többen és többször is átguberálták, minden lefölözhetőt lefölözve. A postabélyegek, cigarettacsikkek, rágógumik, fadarabok már jóval a szemetesautó jötte előtt boldog gazdára találtak. Csak a nevenincs és formátlan mocsok jutott el idáig, de miután a keselyűk is kicsipegették a magukét, nem maradt belőle más, csak egy élettelen, hamuszín massza, orvul teletűzdelve szálkával, amelyben minduntalan elakad a lapát éle. Félmeztelenül dolgozunk, szinte lélegzet-visszafojtva, szájunk elé kötött kendővel, tekintetünket a villanykörte-foglalatokra, vékonyra kapart dinnyehéjakra, bételtől piros újságpapírfoszlányokra és megfeketedett véres vattadarabokra függesztve próbálunk nyomot találni. A hulladékokból mindig kirajzolódik, bár elmosódottan, milyen is az adott város struktúrája. Más szemetet termel a szegénység, és mást a jólét; minden társadalmi szintnek megvan a maga jellegzetes hulladéka, diszkrét jelek utalnak a fokozatosan növekvő egyenlőtlenségekre. Minden lapát szemét más városnegyed; a Kristal mozi rózsaszín jegyei után a régi filmdarabokkal összekeveredett garnélarákok azt jelezték, már a Tellier-féle fényképészüzletnél meg a Saki barnál járunk. Thierry ezután a Club Chilton valamivel gazdagabb szemétrétegére bukkant – külföldi újságok, légiposta-borítékok, penészes Camel cigarettás dobozok, és óvatosan tapogatózva közeledett a szállodánkhoz. A rekkenő hőségben meg az orrfacsaró bűzben nehezen haladtunk, de a keselyűk sem könnyítették meg a munkát; ha csak egy időre is abbahagytuk a kutatást, hogy a lapátra támaszkodva kifújjuk magunkat, ígéretes mozdulatlanságunk láttán gyomorforgató kurrogással rögtön megindultak felénk, mígnem egy jól irányzott földdarab rá nem ébresztette őket tévedésükre. A többi keselyű meg lassan körözött a fejünk fölött, ilyenkor úgy éreztük, nem árt szemmel tartani a borjú nagyságú árnyékot, ami odavetődött a lábunk elé. Nem volt nehéz megérteni türelmetlenségüket; a lapáttal felszínre hozott hulladékok láttán méltán érezhették, hogy a javából kimaradtak. Már benne jártunk a délutánban, amikor Thierry akkorát üvöltött, hogy ijedtében az összes dögevő szárnyra kapott. És meglobogtatta a levegőben a bepiszkolódott, átnedvesedett, de üres borítékot. Egy óra lázas kutatás után találtunk még négy széttépett papírfecnit az első oldalból, majd az ásók egy megfeketedett és szinte egyetlen egésszé összesült hulladéktömböt kezdtek megbontani. De ezzel már el is távolodtunk a Lourdes Hoteltől. Értelmetlen volt tovább kutatni; ötven nagyalakú vastag papírlap nagyon nagy kincs, ilyen kincsnek semmi keresnivalója ezen a szeméttelepen.
Abbahagytuk a keresést, és a lapátokat magunk mögött vonszolva baktattunk vissza a kocsihoz, kezünkben a mocskos borítékkal és négy megfeketedett papírfoszlánnyal.
Az utolsó papírfoszlányon ez állt: „a novemberi hóesés lelakatolja a szájakat, és álomba ringat minket”. Itt meg majd megsült az ember a rekkenő hőségben, a kormány égette a kezünket, arcunkon és karunkon kiütött az izzadtság sója. De az emlékezet elvész a ködben: Tabriz, mint a tél szíve, az áthatolhatatlanul tömény hidegben…?! Lehet, hogy mindezt csak álmodtam.
*ld. ⇒https://bookart.ro/media/nicolas-bouvier-vilagunk-jarasa/
Illusztráció: Nicolas Bouvier-fotográfia
Ezek is érdekelhetik!
Brian Evenson: A fiatalabbik testvér →
Pablo Neruda: XCIV (»Ha meghalok, élj túl engem roppant, tiszta erővel…«) →
Alain de Botton: SZERETETHIÁNY →
