H. Végh Katalin: Az orosz tudatfolyam-elbeszélés
Leonyid Andrejev: Iskarióti Júdás
Mottó:
„Elfogadta vagy kiszemelte az iszonyú szerepre?
Árnyéka volt, min át nem léphetett,
mert azt a végzetet, amit vállalt,
csak általa tölthette be?
S az áruló vak cselekedete:
a szétszórt pénz,
s hol Júdás ráng, a fa?”
(Keresztury Dezső: Változatok az Ember Fiáról – Júdás)
A 19. századi orosz romantika irodalmának egyik kötelező sajátossága, hogy hősöket mutasson fel. Az azt követő realizmus irodalma, majd a 20. század eleje már antihősökben tükrözteti sajátos világképét. Dosztojevszkij beteges lelkű, patologikus figurái önmagukban (tudatukban) tükrözik vissza a kifordult világ értékrendjét. Csehov kisszerű, életképtelen alakjai riasztanak minket: nem szabadna így élni. Leonyid Andrejev forradalmian provokatív módon a legbűnösebb ember, az áruló Júdás figurájában sűríti saját ember- és világértelmezését.
Az orosz irodalom Ivan Karamazovjának nevezett Leonyid Nyikolajevics Andrejev (1871–1919) munkássága megkerülhetetlen az orosz filozófiai tudatfolyam-elbeszélés kialakulásának történetében. Dosztojevszkij polifonikus regényeinek hősei tudatállapotuk verbalizációja révén válnak valódi személyiséggé: Andrejev ugyanezen az úton, a dosztojevszkiji pszichológia útján halad tovább. Olyan írói tehetséggel, átlényegülő képességgel rendelkezik, hogy teljesen azonosul a megkonstruált szereplő személyiségével, annak tudatát szólaltatja meg (előlegezve ezzel a szürrealizmus poétikájára jellemző automatikus írás módszerét is.) A tudatírás folyamata sajátos narratív technika kialakulását eredményezi, amely képes tükröztetni a szereplő állandóan változó belső világát, tudati folyamatait. A 20. század eleji modern regény gyakran él ezzel a technikával, elég, ha csak Virginia Woolf vagy James Joyce műveire gondolunk.
Az Iskarióti Júdás c. elbeszélésben az áruló tanítvány tudati változásai kerülnek az ábrázolás és az értelmezés fókuszába, és ezeken a tudatállapotokon keresztül értelmeződik újra a befogadóban Júdás bibliai története, Krisztus alakjának és a passiótörténetnek egy sajátos andrejevi olvasata közvetíti ezt számunkra. De ugyanilyen hangsúllyal értékelődik az áruló történetét újrateremtő narrátori értékelői szerep, beszédmód is: ezekben a szövegrészekben figyelhetők meg az Andrejev világképének pillérét alkotó, meghatározó elemek.
Az elbeszélés 1907-ben íródott, Andrejev személyes életének tragikus periódusában: első feleségének halála után Gorkijnál vendégeskedik, Capri szigetén. Itt születik meg a gondolat, hogy elbeszélést fog írni az árulásról (a bibliai szüzsé parafrázisával reagál az 1905-ös történelmi eseményekre is.) A mű eredeti címe: Iskarióti Júdás és a többiek – vagyis a szerző először az apostolok közösségének pszichológiai rajzát akarta megjeleníteni, Júdás viszonyát a többi apostol személyéhez. De aztán a cím módosul: az elbeszélés csak Júdás belső lelki folyamatainak változására koncentrál, Júdásnak és Jézusnak a személyes kapcsolatát bontja ki pszichológiai eszközökkel.
Minden olvasó rendelkezik egy bibliai alapokon nyugvó Júdás-képpel, egy olyan szubjektív pretextussal, amelyet az értelemképzés során ütköztetni fog az andrejevi olvasattal, és amelyben a Bibliától történő „elhajlások” állnak majd az értelmezés centrumában. Problematikus azonban az, hogy magában a Bibliában is eltérő Júdás-elbeszélések és júdási egyéniségek szerepelnek. A négy evangélium mindegyike leírja a júdási árulás tényét. Lényeges eltéréseket figyelhetünk meg az evangéliumi Júdás-elbeszélések, valamint az Apostolok cselekedeteiben Péter apostol által elmondott júdási elbeszélés között is: rendkívül kevés tényünk van Júdás életével kapcsolatban, illetve a halálával kapcsolatban is két különböző verzió szerepel a Bibliában. Ezek az egymásnak ellentmondó tények eléggé megnehezítik Júdás alakjának a Bibliához hű értelmezését. A bibliai Júdás-elbeszélések alapvető motívumai megegyeznek, de az elbeszélők az árulás tényének megjelenítésében és magyarázatában különböző tényeknek adnak dominanciát. A két legkorábbi evangélium a száraz tényekre koncentrál. Az evangélisták Júdás pénzsóvárságát emelik ki, Júdás csókja, az árulás kerül a középpontba, majd az öngyilkosság ténye. Egyvalamit azonban nem szabad szem elől tévesztenünk: a Biblia egyértelműen a Sátán megszállottjaként írja le Júdás lényét. Nem történhet tehát meg az áruló figurájának kardinális újraértelmezése. János evangélista eltér a szinoptikusok leírásától, és úgy foglalkozik Júdás figurájával, hogy abban már az ítélkezés indulatossága is jelen van.[1]
Ezt a hagyományos Júdás-értelmezést írja felül az apokrif szövegnek, a Júdás evangéliumának felfedezése és bemutatása, amely 2006-ban került a széles nyilvánosság elé. A Júdás evangéliuma gnosztikus vallási-filozófiai irányzat talaján született meg, valószínűleg a 3-4. században keletkezett, kopt nyelven írott szöveg, azaz szerzője nem a bibliai apostol, Júdás, hanem egy gnosztikus gondolkodást tükröző szerző. Júdás itt nem az áruló és kapzsi tanítvány, aki harminc ezüstpénzért eladta mesterét, hanem egyértelműen pozitív szereplő. Ő az az apostol, aki társaihoz képest jobban ismeri Jézust. Az irat szerint Júdás engedelmeskedett Jézusnak, amikor elárulta őt, és ezzel Jézust küldetésének teljesítésében segítette. Júdást áruló helyett mártírként írja le, aki a legkedvesebb tanítványa volt, szemben a bibliai evangéliumokkal, melyek Jánost nevezik meg a Krisztushoz legközelebb álló tanítványként.
A bibliai Júdás figurájának alapos elemzését adja meg Reisinger János, aki az árulás tényét magyarázza a bibliai szövegrészek alapján: eszerint Júdás a csodás kenyér és halszaporítás eseménykor fordul szembe Jézussal és attól kezdve készül elárulására. Ennek teológiai magyarázata pedig, hogy Júdás Jézustól csodákat vár, hogy legyen Júdea királya és mutassa fel az Ótestamentumban megjövendölt messiási kritériumok mindegyikét. Bízik abban is, hogy majd az elfogatásakor is csodát képes tenni, nem árthatnak neki, illetve mind a tanítványok, mind pedig a nép is kész lesz Jézus megmentésére.[2]
Meglepő lehet számunkra az a tény, hogy a több mint száz évvel ezelőtt megszülető Andrejev-értelmezés mennyire egybeesik ennek az evangéliumnak a jelentésével, azaz profetikus szöveg. Ugyanis Júdás személyes történetében Andrejev nem az árulás motívumát nyomatékosítja, hanem az apokrif szövegben megjelenő értelmezést: nem János, hanem Júdás az a tanítvány, aki legközelebb áll Krisztushoz, amennyiben ő érti meg egyedül és vállalja el az áruló szerepét, hogy a krisztusi üdvtörténet be tudjon teljesülni.
Júdás története az irodalom egyik legtöbbet feldolgozott eleme, különösen a 20. század eleje van tele Júdás-értelmezésekkel az orosz és az európai irodalomban egyaránt. Júdás figurájának szentel egy terjedelmes tanulmányt Szergij Bulgakov[3] filozófus is 1926-ban, amely Párizsban jelent meg. Napjainkig szül újabb és újabb értelmezéseket ez a figura és története; ezek összefoglalását olvashatjuk Fabiny Tamás nemrég megjelent, nagy ívű elemzéseket tartalmazó, összefoglaló munkájában.[4]
Andrejev tehát az evangéliumi alapoktól elrugaszkodva alkotja meg saját Júdás-olvasatát. Hangsúlyoznunk kell azonban már az elemzés elején is, hogy nem Júdás rehabilitációja történik meg a szövegben, hanem a szerző az árulás pszichológiáját boncolgatja: mi vezetett a cselekedetig? Júdás sátáni természete, vagy ő az egyetlen, aki valójában megérti Krisztus szenvedéstörténetének lényegét. Sajátos magyarázatot ad az árulás tényére is, amelyben szintén pszichológiai motívumok szerepelnek: Júdás annyira szerette Krisztust, hogy nem tudta elviselni, hogy Krisztus másokat is szeret, azaz az emberi féltékenységet nevezi meg az árulás okaként. „Miért nem szeret engem? Miért azokat szereti? Talán nem vagyok szebb, jobb, erősebb, mint ők? Talán nem én mentettem meg az életét, amikor a többiek úgy elfutottak, mint a gyáva kutyák…”[5]
Az istenkereső Andrejev írásaiban a kezdetektől jelen van a filozófiai irányultság és az ontológiai kérdések boncolgatásának a hajlama (Isten – Sátán – transzcendencia – élet – halál.) Számára ezek a jelenségek nem csupán filozófiai fogalmak, hanem létező entitások, amelyek a ráció irányította empirikus elme számára megközelíthetetlenek. De az intuitív világmegismerés (amelynek terepe az irodalmi szöveg világa) lehetőséget adhat ezeknek a fogalmaknak adekvát tartalommal való feltöltésére, mind a szerző, mind pedig a befogadó-értelmező számára. Nemcsak prózájában, hanem drámáiban is folyamatosan jelen vannak a bibliai motívumok, személyek, elbeszélések értelmezése által megszületett parafrázisok, pretextust képezve az irodalmi szöveghez. Drámáiban többször megjelenik egy allegorikus figura, a Lét és a Túlvilág között helyet foglaló, ezeket elválasztó alak: Szürkeruhás Ismeretlen (Az Ember élete), Valaki, aki a kaput őrzi (Anatéma). Ez a két allegorikus figura ugyanannak a jelentésnek a kifejezője: ahogy Kafka parabolisztikus szövege is sugallja (A törvény kapujában), Andrejev értelmezésében is feltűnik a 20. századi egzisztencializmus üzenetsora: a transzcendencia világa az ember számára megközelíthetetlen és megfejthetetlen. Ezért érdekes a befogadó számára, ha bibliai történettel, motívummal, annak újraértelmezésével találkozik, mint az Iskarióti Júdás elbeszélésben is, mert számunkra az a kimondottan érdekes, amit a szerzői olvasat ad az eredeti szöveghez.
Elgondolkodtató tény, ami Andrejev számára is a kiindulási alap lehetett, hogy mi vezette Júdást az áruláshoz. Ha bibliai értelmezésből indulunk ki, a válasz egyértelmű és semmilyen pszichologizáló magyarázatra sem szorul. Júdás lelkébe a Sátán költözött be:
„Miután ezeket elmondta Jézus, megrendült lelkében, és bizonyságot tett e szavakkal: Bizony, bizony, mondom nektek, közületek egy elárul engem.22 Zavartan néztek egymásra a tanítványok: vajon kiről beszél?23 Jézus mellett telepedett asztalhoz egyik tanítványa, akit Jézus szeretett.24 Intett neki Simon Péter, hogy tudakolja meg, ki az, akiről beszél.25 Az odahajolt Jézushoz, és megkérdezte tőle: Uram, ki az?26 Jézus így felelt: Az, akinek én mártom be a falatot és odaadom. Bemártotta tehát a falatot, és odaadta Júdás Iskáriótesnek, Simon fiának;27 és akkor a falat után belement a Sátán. Jézus pedig így szólt hozzá: Amit tenni akarsz, tedd meg hamar!28 Az ott ülők közül senki sem értette, hogy miért mondja ezt neki.” (Jn 13,21–33)
Az apokrif szöveg, a Júdás evangéliuma azonban nem a Sátánhoz köti a júdási árulást. A gnosztikus evangélium szavai alapján Krisztus ezt mondja Júdásnak: „Te azonban mindegyiküknél nagyobb leszel. Te fogod ugyanis feláldozni az embert, aki magában hord engem.” Andrejev ehhez a jelentéskörhöz áll közelebb. Júdás kettős lényegű (ahogy mindnyájan azok vagyunk): képes minden aljasságra, de arra is képes, hogy igazi szeretetet érezzen Krisztus iránt. Andrejev értelmezésében ez a szeretet-féltékenység vezeti az áruláshoz is.
Az elbeszélés expozíciója arra koncentrál, hogyan lesz Júdás egy a kiválasztottak közül. Rossz híre megelőzi őt, a tanítványok óvják Krisztust attól, hogy közel engedje magához Júdást, de Krisztus nem hisz a szóbeszédnek, ami megelőzi Júdást. Magához engedi, és a legfelelősségteljesebb feladattal bízza meg őt. Jelképes, hogy a tanítványok csak tettetik, hogy elfogadják Júdást, így engedelmeskednek Krisztusnak, egyedül (hitetlen) Tamás az, aki közelebb engedi magához. Krisztus imában kéri az Urat, hogy ki tudja választani a 12 apostolt: a legbizalmasabb belső körbe hogy vehetett fel egy pénzsóvár árulót? Krisztus szeretete határtalan, abszolút jósága a bűnös emberben is meglátja a jót, a bűnösöket engedi közel magához, hiszen nekik van a legnagyobb szükségük a megváltásra.
Júdás idegen az apostolok között, akik Galilea halászai, természetközeli emberek, ő pedig városlakó. Valószínűleg ez a tulajdonsága az, valamint ravaszsága, ami miatt a legfelelősségteljesebb dolgot bízza rá Krisztus: a közösség pénzének kezelését.
Kettőslényegűségét a szövegben arcának leírása fejezi ki, amely mintha két részből lenne kifaragva:
„megkettőződött Júda arca is: egyik felén éles fekete szeme, élénk, mozgékony, rengeteg ferde ránc vette körül. Arca másik felén nem volt ránc, halálosan sima, habár méretében ugyanolyan, de hatalmasnak tűnt a nyitott, vak szeme miatt.” Ugyanilyen megkettőződést mutat a hangja is, amely hol erős, bátor, férfias, hol pedig nőies, sipákoló és gyenge, mint egy öregasszonyé.
Kettőslényegűségének a jeleit mutatja szinte minden cselekedete: ellopja ugyan a közösség pénzét, de azt egy éhező prostituáltnak adja. Állandóan a beteg testére panaszkodik, közben pedig versenyre hívja ki a legerősebb tanítványt, Pétert, és legyőzi őt a kövek emelésében, dobálásában. Liliomot talál, Jézusnak akarja adni, mint szeretetének a szimbólumát, de nem meri átadni, a Jézus körül szolgáló nőknek adja, hogy adják át Krisztusnak. Folyton megalázkodik a tanítványok előtt, közben pedig a legkülönbnek és legbátrabbnak érzi magát közöttük. Elárulja mesterét, de az árulás utáni órákban eddig soha nem tapasztalt szeretettel és igyekezettel veszi körül Krisztust. Pénzért árulja el, de utána megbánja tettét, és visszaviszi Annás főpapnak a harminc ezüstpénzt. Ezekkel a motívumokkal Andrejev Júdás figurájának kettőslényegűségét emeli ki: lelke a jó és a rossz lakóhelye egyszerre.
Egyik állandó attribútuma a szövegben a kígyó (ami a Sátánnal rokonítja): „elkúszott Júda, imbolyogva, és eltűnt az ajtó mögött.” A másik jelölője pedig a kő: „Iskarióti Júdás a vörös és csúf zsidó, a kövek között született”– „olyan volt a sivatagi forróságban, mint egy lapos, szürke kő…” A metaforikus képiségben gazdag magyar nyelv a megkövesedett a szíve, kő van a szíve helyén frazémákban olyan jelentéstartamot sűrít, amely az érzelmekre képtelen ember jelölője. A Krisztussal való találkozásig, a mindent átlényegítő szeretet megéléséig Júdás ilyen emberi életet élt.
Másrészt azonban Andrejev értelmezésében Júdás a többi apostol fölé emelkedik, nem csak erejében, nem csak azért, mert megmenti Krisztus a tömegtől, akik meg akarják kövezni őt és a tanítványait, nem csak azért, mert meg tudja nevettetni Krisztust. Tisztánlátása emeli a többiek fölé: látja az apostolok gyávaságát, megjósolja, hogy magára fogják majd hagyni Krisztust. Tisztán látja a Krisztust körülvevő emberek hitványságát is. Ebben az értelemben ellenpontja tehát Krisztusnak: az egyik (a júdási) oldalon az emberi minőség riasztó aljassága, a másik (krisztusi) oldalon pedig a maximális hit az emberi jóságban. Ez az évezredes vita zajlik Júdásban (és minden ember lelkében) egyszerre.
Andrejev provokatív módon egy több ezer éves tabu megdöntésére vállalkozik tehát a szövegben, kivívva ezzel az akkori közvélemény teljes felháborodását, köztük Tolsztoj sommás és elutasító ítéletét is. Ugyanis a szerző egy másfajta, a bibliaitól eltérő magyarázatát adta a júdási figura árulásának. Andrejev a pszichológiai folyamatok elemzésével bizonyítja, hogy a másik tizenegy apostol is áruló, hiszen nem fogják megvédeni Krisztust, Júdás nem érti, Krisztus miért szereti őket, hiszen mindnyájan el fogják árulni: egyedül hagyják a Gecsemáné kertben, képtelenek egy éjszakát is virrasztani vele, megtagadják, nem hiszik el a feltámadás tényét, letagadják, hogy Krisztus tanítványai közé tartoztak.
Az elbeszélés fordulópontja, amikor Júdás megmenti Krisztust a feldühödött tömegtől, de Krisztus nem jutalmazza ezt, sőt, megváltozik Júdás irányában. Eddig figyelt a szavaira, mosolygott a tréfáin, a legfontosabb feladatot, a pénz kezelését bízta rá, most pedig hátat fordít Júdásnak, aki megsértődik. Júdás nem tudja elrejteni a szeretetét Krisztus iránt: virágot (liliomot) ajándékoz neki, hogy kifejezze szeretetét, de Krisztus csak hallgat. Ekkor gondol az árulásra, abban bízva, hogy a tanítványok és a tömeg majd úgyis megvédik Krisztust a római katonák erőszakától.
Krisztus reakciója is figyelmet érdemel: megakadályozhatná Júdás árulását, de nem teszi: szelíden tűri az áruló csókját. Hiszen az Atya tervének része az elárultatás, a keresztre feszítés, hogy megvalósulhasson az üdvtan, a megváltás Krisztus halála által. Ha ebben a kontextusban közeledünk a történethez, Júdás árulásának szerepe és súlya is csökken, sőt, Krisztus szavaiban még a Júdás iránti együttérzés is megfogalmazódik.
A szöveg legsokkolóbb gondolatsora: a tanítványok arról vitatkoznak, ki lesz a mennyországban legközelebb Krisztushoz. A vita hevében Júdás kijelenti, hogy ő. Öngyilkossága előtt így fogalmaz: „Hallod, Jézus? Most már hiszel nekem? Megyek hozzád. Fogadj kedvesen, mert elfáradtam. Nagyon elfáradtam. Aztán majd együtt veled, összeölelkezve visszajövünk a földre. Rendben?”
Ellentmondásos ez a szövegrész, hiszen a mennyországba nem kerülhet öngyilkos, illetve Krisztus alakját a gonosszal kapcsolja egybe így a szerző. Elképzelhető, milyen hatást váltott ki ennek a szövegrésznek a gondolatsora a század elejének konzervatív befogadói körében.
Júdás halálát a narrátori szöveg közvetíti, amelyből sugárzik az áruló Júdás sorsa feletti szánalom: „Meghalt. Így tehát ezen a két egymást követő napon hagyta el a földet a Názáreti Jézus és Iskarióti Júdás, az áruló. Egész éjszaka lógott a fán, mint valami furcsa termés, ringatta a szél a testét Jeruzsálem felett, arccal hol a város felé fordította, hol pedig a sivatag felé, mintha a városnak is és a sivatagnak is meg akarta volna mutatni Júdást. De bármerre is fordította a szél a haláltól eltorzult arcát, a két véres szem, amelyek most már olyan egyformák voltak, mint két testvér, makacsul az ég felé nézett. Amint megvirradt, egy arra járó megpillantotta a város felett lógó Júdást, rémületében felsikoltott. Emberek jöttek, levágták a testet, de amikor megtudták, ki az, üres gödörbe dobták, ahová a döglött lovak, macskák és más állatok tetemét szokták temetni. És azon az estén már minden hívő tudta, milyen rettenetes halállal pusztult el az Áruló, másnap pedig már tudta egész Jeruzsálem. Elterjedt a hír a kopár Júdeában, a zöldellő Galileában, egyik tengertől a másikig terjedt el az Áruló halálának híre. Sem gyorsabban, sem lassabban, hanem úgy, ahogy az idő múlik, és ahogy az időnek sincs vége, nem lesz vége a Júdás árulásáról és szörnyű haláláról szóló elbeszéléseknek sem, és mindenki, a jók és a gonoszok is egyformán elátkozzák őt, és minden nép között, akik eddig éltek vagy ezután fognak élni, magányos marad rettenetes sorsában Iskarióti Júdás, az Áruló.”
Andrejev bizonyos értelemben rehabilitálja tehát Júdást, felébreszti iránta a mindent embert megillető szánalmat, de a történetét nem az árulással, hanem az öngyilkossággal fejezi be. Előtte visszaadja Annás főpapnak a harminc ezüstpénzt, azaz nem a pénzért cselekedett.
„Amikor Júdás, az áruló látta, hogy elítélték, megbánta tettét, és visszavitte a harminc ezüstöt a főpapoknak és a véneknek.4 „Vétkeztem – mondta –, elárultam az igaz vért.” „Mi közünk hozzá? – válaszolták. – A te dolgod!”5 Erre az ezüstöt beszórta a templomba, aztán elment és felakasztotta magát.6 A főpapok fölszedték a pénzt, de úgy vélték: „Nem szabad a templom kincstárába tenni, mert vér díja.”7 Tanácsot tartottak, és megvették rajta a fazekas telkét az idegenek számára temetőnek.8 Ezért hívják azt a telket még ma is Vérmezőnek.9 Így beteljesedett, amit Jeremiás próféta jövendölt: Fogtam a harminc ezüstöt, annak árát, akit ennyire becsültek, akit Izrael fiai becsültek ennyire,10 s a fazekas telkéért adták, ahogy az Úr parancsolta nekem.” (Máté 27,3)
Ez a bibliai szövegrész Andrejev olvasatában sokkal tragikusabb: Júdás figurájának leírásában a pénzsóvárság is jelen van. Annás főpappal alkudozik, és visszataszító módon fel akarja verni az árat: kevesli a 30 ezüstpénzt. (Nagyjából ez egy rabszolga ára Krisztus idejében.) Visszatetsző, ahogy az árulás után még arra is jut ereje, hogy ellenőrizze a fogai közt, hogy nem hamis ezüstpénzt kapott-e a főpaptól. A pénzt Júdás egy kő alá rejti (önkéntelenül is egy másik, magasan kvalifikált irodalmi szövegre gondolhatunk: Raszkolnyikov is egy kő alá rejti a gyilkosságok után az ellopott pénzt).
Ezek a drámai aktusok mégis annak a jelölői, hogy Júdás lelkiismerete működik, nem a gonosz, hanem a Jó iránti vágy vezérli. Megbánta bűnét, akkora súlyú véteknek gondolja, amelyet nem tud elhordozni: ezért az életből való kilépést, az öngyilkosságot választja. Ez is Krisztus iránti szeretetének bizonyítéka, hiszen az a gondolat vezeti, hogy a halálával Krisztushoz kerül közel. Andrejev értelmezésében Júdás magára vette az áruló szerepé, azaz ő az üdvtörténet tragikus áldozata.
Andrejev tehát az árulás apologétája lett – hatalmas vihart és vitát kavarva ezzel az elbeszélésével is a kortársak között. Csak kevesen értették és ismerték el (pl. Blok) a paradoxonok iránti drámai tehetségét, ami ebben a tudatfolyam-elbeszélésben is megnyilvánul.
Andrejevnek volt bátorsága hozzányúlni egy évezredes tabutémához, a júdási áruló figurájának revideálásához. Ugyanakkor a kereszténység legfontosabb etikai törvényét és parancsát jeleníti meg ebben az elbeszélésben: még a legnagyobb bűnösben is megszülethet a krisztusi jóság iránti vágy. Ahogy Visky András[6] fogalmaz Júdás figurájával kapcsolatban: sokkal emberibb, mint bármelyik másik apostol. Itt lakozik körülöttünk évezredek, évszázadok óta. És itt lakozik bennünk is: vitathatatlanul és tagadhatatlanul mindannyiunkban.
Nyikolaj Nyikolajevics Ge (1831–1894): Júdás
Jegyzetek
[1] Jakab Attila: Júdás evangéliuma. Vigilia, 71. évf. 7. sz
[2] Reisinger János: A Júdás rejtély. BIK Kiadó, Bp., 2006.
[3] Иуда Искариот – апостол-предатель – протоиерей Сергий Булгаков – читать, скачать (azbyka.ru)
[4] Fabiny Tamás: Júdás, az elveszett tanítvány. Luther Kiadó, Bp., 2023.
[5] A szövegeket a saját fordításomban közlöm – a szerző.
[6] Visky András: Kitelepítés. Jelenkor Kiadó, Bp., 2022.
Illusztráció: L. Ny. Andrejev: Krisztus és Júdás.
Ezek is érdekelhetik!
Mezey László Miklós: A FELVIDÉKI NEMZETISÉGI SORSREGÉNY ÉS VÁLTOZATAI →
Szepesi Judit: A Szép, a Művészet, a Tudomány és a Művészetpedagógia →
Kovács katáng Ferenc: Egy ősz örök emléke – Sulyok Vince 1956-ot megidéző versei és visszaemlékezései* →
