Hoppál-Kovács Edit: Angolvörös*
*részlet a Nápolyi sárga című készülő novellaregényből
Azt rebesgették, hogy az asszony élve temeti el őket. Többször is kapott felszólítást a zebegényi polgármestertől, azonnali hatállyal ivartalanítson. Kiabált, fogadkozott, napokon belül intézi, isten bizony elviszi Marcipánt az állatorvoshoz.
Dehogy vitte! A szomszéd, az orosz Miléna, korát meghazudtolva jókora husánggal verte a rozsdásodó vaskaput minden vasárnap. Pársivaja, álotkinszo kurvá, üvöltötte a ködös reggelekbe ropogós akcentusával. A nő ilyenkor a hátsó kerten át osont a másik utcára, futott egészen a templomig az istentiszteletre.
Unokáinak megtartotta a legszebb példányt az aktuális alomból, istenem, annyira szeretik az állatokat, bizonygatta a kisboltban a depressziós pénztárosnak. Mindig akadt nála pelyhes, néhány hetes cica, dögönyözhették őket a vézna testvérek reggeltől estig, amikor anyjuk napokra otthagyta őket a ’tündéri’ nagyinál. A kamaszodó macskáknak végül nyoma veszett valahogy, de Marcipán szülte rendületlenül a kicsiket. Biztos menyét volt, az vitte el, sipákolt a nő fejhangon, hátha valaki hisz neki. Bizonyíték nem volt. Az egész falu tudott róla, mit művel. Miléna nem hagyta annyiban a dolgot, lesben állt, hosszú lábait felváltva emelgette, mint a gólyák békavadászat közben. Órákig képes volt bujkálni, alig ujjnyi rést hagyva a napszítta bársonyfüggöny ráncai között, hogy a nagymarosi bolhapiacon szerzett egyszemes távcsővel elkapja a pillanatot. A pillanatot, amikor az a lelketlen mocsok elássa őket. Mégis, hiába számolgatta, jelölte meg az erősen kopott, zsírfoltos falinaptár négyzeteit apró széndarabkával, nagyjából mikor ellik legközelebb Marcipán, nem tudta elkapni a gyilkost. Alig néhány nappal a kölykök születése után a nagyobbacska macskák rendre eltűntek.
Miléna naptárbejegyzése 1996. május 3-án újabb eséllyel kecsegtetett, ráadásul a telihold olyan erőteljesen ragyogta be az utcát, hogy bármelyik falubelit azonnal felismerte volna. Hosszan meghúzta a ragacsos pálinkás üveget, elfoglalta helyét. A környék szokatlanul csendes volt, még a kutyák sem ugattak. Őrült csaholásba kezdtek, ha egy-egy nyest vagy patkány surrant a kertek alatt, de most még a szél is elállt. Miléna, ahogy egyik lábát gólyaállásba emelte, kissé megtántorodott. Inas karjával elkapta a vaskos függönykötőt, de a rögzítőcsavarokat is megette a rozsda, nemcsak az öregasszony ízületeit. A valaha selyemfényű angolvörös szövet könnyen adta magát, kiszakadt a csipeszek fogságából és padlóra küldte a nőt. Percekig mozdulatlanul feküdt a hátán, válogatott orosz szóvirágokat fröccsentve az ég felé, a világ összes istenségét átokkal sújtva. A hideg kő és a fájdalom kijózanította, oldalra fordult, magzatpózba gömbölyödött. Elhallgatott egy időre, talán eszébe jutott a harminc évvel ezelőtti éjszaka, amikor ugyanezen a helyen engedett a kezdetben bátortalan kezek gyömöszölésének. Hagyta, egyetlen egyszer hagyta, hogy a vidék legbánatosabb fogorvosa ölének sistergő lávafolyamába merüljön. Sokszor gondolt akkoriban a férfira, aki nem őt szerette. Más felesége után sóvárgott.
Centiről centire húzta közelebb sajgó csontjait a szinte vele egyidős fenyőasztal vaskos lábazatához, óvatosan feltérdelt, kifújta magát. A darabokra szakadt poros függönymaradványokat a szenesvödörbe vágta. Leakasztotta a lilát a kardigánok közül, volt ott fekete, szivárványos, zöld, okkersárga. Minden karácsonyra kötött egyet a húgának, aki tizenkilenc éve és harminchét napja nem látogatta meg. Bakancsot húzott és dohogva becsapta maga után az ajtót. Nem zárta be, még éjszakára sem, a botot a takaró alatt tartotta a keze ügyében.
Leszegett fejjel ment, szinte futott, talán félóra is eltelt, mire megnyugodott. Addigra a második szokásos kört rótta, minden nap egy órát gyalogolt. Az a bizonyos fogorvos ajánlotta neki, már akkor is az ízületei miatt.
Ahogy ráfordult a Hold utcára, Harmaték kertje felől neszt hallott. Vékony kislány hang, Lilu lész ász, állapította meg, jött a válasz, mély, borgőzös morgás, éz mégint mát részég, mi á rosébet csinálnák ilyén későn, Miléna a szederfa takarásában fülelt és zsémbelődött. A magasabb alak imbolyogva közeledett a kertkapu felé. A nő meglódult, mire odaért, a kislány az apjától egy-két lépésre kucorgott a járdán. Kabátja alól erőtlen nyivákolás szűrődött ki, még jobban összekuporodott a földön. Az ember dühbe gurult és ököllel ütni kezdte a hátát. Miléna nem habozott, lengetett egy kört a husánggal és leterítette a részég bármot, ahogy később mesélte. Ápád jóémbör, nézett a lányra, szinte nappali világos volt, csák ném bír piá, ilyenkor ném ákádj ősze. Felemelte a gyereket a földről, észék még honán, mutatott a husánggal a kipotyogó, apró szőrgombócokra. Horváth néni kertjéből, kikapartam őket. Egész este a málnásban hasaltam. Hárósaja nyányá, jösz hozám reggelig? Csupá vér vágy! A kislány megrázta kócos fürtjeit, Rubihoz megyek. Élkisérlek drágám, élöször kápsz kis szivérösitö. Kézen fogta a gyereket és mielőtt az Őz utcába indultak, a térdét is bekötötte egy pálinkával átitatott, kétes tisztaságú, zsebkendőre emlékeztető ronggyal.
Miléna és Lilu felváltva dobálták apró kavicsokkal Rubi elfüggönyözött ablakát. Nehezen ébredt. Lilu ismerte a járást, Agárdiék sem zárták a kertajtót, a ház baloldalán keskeny falépcső vezetett a felső szintre. Miléna esetlenül megölelte a lányt és sietősen sarkon fordult. Meg kellett etetnie az apróságokat. Végre hasznát veheti annak a sok lefagyasztott tejnek, amit éppen ilyen helyzetekre tartogatott. Eljött az ő ideje.
Mi történt a térdeddel, Lilu? Nem nagy ügy, megvágtam egy éles kővel, hazudta Lilu, így most már éppen olyan keresztem lesz, mint a tiéd, mosolygott barátnőjére, miközben remegve bemászott az ágyba Rubi mellé. A hang, amit egyáltalán nem akart hallani, egyre erősödött.
Te kis vakarcs, tudom, hogy itt vagy, azonnal gyere haza!
A környék összes kutyája rákezdett.
Testük szorosan összefonódott a puha zsenília takaró alatt.
Nem lesz semmi baj, holnap megnézzük a cicákat, motyogta félálomban Rubi.
Holnap apa is a régi lesz.
Illusztráció: ~Angolvörös (#94302A)
Ezek is érdekelhetik!
Virginia Sol: Lélekkapcsok →
Kilián László: Niomé III – Az idő mítosza (regényrészlet) →
Rácz Mihály: A megértés fonala, Nyolcvannyolc tavaszán →
