Zöldy Pál: Hermész
•
Az évek során szenvedélyemmé vált a sétabotok iránti érdeklődés. Egyrészt, mivel spirituális tartalmat hordoznak és jelenítenek meg, miszerint a világ tengelyét adják a kezünkbe. Másrészt a különböző kultúrákban használt botok rengeteget mondanak el arról a közösségről. Harmadrészt bizonyos személyekhez is kötődnek, ami annyit jelent, hogy kéz-közelbe kerülök az előző tulajdonossal, ami számomra meghatározó élmény. De negyedrészt nem elhanyagolható a botok, pálcák anyaga sem, mert papírból, szaruból, kőből vagy… nem sorolom tovább, hisz nem itt van a helye annak, hogy akár csak a különleges darabokat elsoroljam, legyen az elég, hogy e témában valamire való kiállítást nem szerveznek anélkül ma sem, hogy gyűjteményem néhány darabját ki ne könyörögnék tőlem.
De elhatároztam, hogy nem csak beszerzem gyűjteményem darabjait, hanem magam is létrehozok egyet, valami páratlanul értékeset és különlegest. Nagy utánajárással hozattam be a trópusokról ennek a botnak a fáját. Természetesen jól mondja, ez a Dalbergia Nigra, a paliszanderek családjából. Finom munkálatokkal hozták létre ezt a gyönyörű rajzolatú, finoman kikészített pálcát, mely még most is, pedig már évek óta itt áll, üde rózsaillatot áraszt. Kitűnő ötvös barátom csak arra vár, hogy erre a pálcára a fogantyút ráhelyezze. Évekig kerestem különféle ásványok között a megfelelő fejet, de egyiket sem tartottam méltónak a pálcához. Aztán Athéné, az étteremtulajdonos meghívott a galériájába s ott találkoztam Hermész Venetoval, az üvegművésszel és éreztem, hogy tervem végre megvalósulhat.
Mire megérkeztem, már hamisítatlan vernisszázs-hangulat uralkodott. A talapzatokon álló üvegszobrok előtt halkan suttogó, meghitten bólogató csoportok, köztük néhány közönyösségbe burkolódzott műértő. Éppen csak üdvözöltem a galéria igazgatóját, megérkezett a művész és kísérete. A mikrofon köré csoportosultak s máris kezdetét vette a megnyitó.
A teremre sötétség borult, kivéve azt a vékony fénycsóvát, mely a beszéd alatt tekintetünket szoborról szoborra vezette. A beszédet az a vöröses-szőke, ívelt orrú, nagyon vonzó és elegáns hölgy tartotta, aki az imént a művésszel együtt érkezett.
„Ez az első dokumentum” – kezdte, miután a fénycsóva egy öklömnyi, talán leginkább egy krumplira emlékeztető üveg műtárgyra siklott. „Tulajdonképpen a véletlen szerencse játszotta kezünkre ezt a korai darabot. Ez az a bizonyos, a kemence előtt heverő darab, melyet a műhelyben tervezgető művész a földről felkapott, – s bár fájdalmas sérülést szenvedett, – találkozásukból hosszan tartó s gyümölcsöző kapcsolat született. A művész engedelmével én a Vérszerződés címet adtam neki. Mert Hermész Veneto élete valójában ettől a pillanattól kezdve forrott eggyé az üveggel.”
Néztem a művészt. Lehajtott fejjel bámult maga elé. Hátra fésült, sima fekete haja most homlokába hullott. Orra, arcéle finom metszésű. a fénykéve siklott tovább.
… „ezek abból a figurális korszakból idéznek, mikor még színezte az üveget. Itt még a felületekre koncentrál, figyeljük meg a nyak, a halánték kidolgozását, a felület, mely itt még eltakarja a lényeget. Ám itt a következő, a Fa. Itt éri el a felületekkel való kísérletezés végső határait. Gazdagon megformált, részleteiben kidolgozott apró fácska, melyet végső formaként egy hatalmas mag foglal magába… Boldog vagyok, hogy tanúja lehettem e szobor megalkotásának. Láthattam hogyan készült el a fa kicsinyke mása, s e megdermedt formát hogyan vette körül s fogadta be az izzó massza. – Egyébként volt alkalmam nemegyszer csodálni a révületben dolgozó mestert, félmeztelenül, bőrkötényben áll s az izzó melegben verejtékezve formálja repkedő ujjaival a skarlátos ragyogásában még szinte lángoló masszát. Ordít zihál és nyüszít, de sebes mozdulatokkal alkot. Ott állok mellette ilyenkor, tartva az olajjal teli tálkát melybe, hogy fájdalmát enyhítse, belemártja sajgó ujjait. Nemegyszer alélt már el a fájdalomtól, konokul dolgozva valamely részleten, ám kínja enyhültével kezdte elölről ismét, hisz közben a félig kész szobor kihűlt! Megdermedt, hiába volt hát minden. Ezért kellett éberen vigyázni, megtervezni előre s végig gondolni százszor, ezerszer akár az összes mozdulatot. Így lett szemlélete is egyre inkább átgondolt, s egyre átfogóbb. Boldog vagyok, hogy mellette állhattam ezekben a pillanatokban.”
Én is a művész felé néztem, miként a hölgy. Merev, kemény vonásai csak nagy sokára lágyultak meg, akkor aztán végre, igaz alig észrevehetően, de elmosolyodott.
„De lássuk az újabb állomását ennek a felfedezőútnak. Egyszerűsödnek a formák. Alapgondolatok foglalkoztatják. Már nem a részletekre koncentrál, hisz furcsamód ujjai is érzékenyen reagálnak a hőre, egyre rövidebb ideig tud dolgozni. Gyógykezelések után újrakezdi, de egyre többet kell pihennie. Ez itt a Hegy, az pedig a Ház.”
A teremben fullasztó hőség volt. a művész arca fénylett, a homályban állók már rég kigombolták felöltőjüket, mások meg alig leplezett mozdulatokkal legyezgették magukat, a hölgy semmit nem érzett az egészből. Beszélt lelkesen, folyamatosan. Számomra már-már úgy tűnt, mintha egyenesen ő sugározná, ontaná ezt az egyre elviselhetetlenebb forróságot. Ingerülten próbáltam megnedvesíteni ajkamat, hiába, – mikor hanghordozásából végre egyértelműen kitűnt, hogy a végkifejlethez közeledik.
„Ez pedig itt a Teljesség, mutatott egy üveggömbre. Szinte eszköz nélkül dolgozik. Ezek a gömbök a legközelebb vannak ahhoz a tökéletes formához, amit a mester meg akar alkotni. Hosszú kísérletező út vezetett idáig, s most egy új korszak küszöbén köszöntöm a mestert! És most megkérjük, énekeljen nekünk.” Hermesz Veneto hátratett kézzel, mellkasát kidüllesztve előrelépett s dalra fakadt.
Nem tudtam odafigyelni, mert olyan izgatott lettem, hogy azonnal a galéria tulajdonosához léptem s lefoglaltam az üveggömböt, ami nem volt nagyobb, mint egy lúdtojás. Igen, ez lesz az én paliszander botom méltó feje.
Megkönnyebbült taps fogadta a kiállítás megnyitását, a terem lassan kivilágosodott s valaki végre kinyitotta a bejárati ajtót is, hogy mozogjon a levegő. Elsőnek a hölgy gratulált, gyengéden ám tisztelettudó mértéktartással átölelve a művészt, majd sorban mindenki, kezdve a protokolláris vendégeken, Venetohoz lépett.
Én szerényen, elégedettségemet ügyesen palástolva visszahúzódtam, így véletlenül éppen a művész háta mögé sodródtam. Végig nézhettem az egész vendégsereget amint a mesterhez járul. A gratulálóknak mind, kivétel nélkül megfagyott az arca. De bevallom mindez csak akkor tudatosodott bennem mikor végül én is sorra kerültem s kezet nyújtott. Mert ekkor oda kellett néznem a kezére s megértettem a többiek döbbenetét. Ugyanis kéz helyett valami furcsa csonkot ragadtam meg. Szinte tövéig hiányoztak az összes ujjai. Tekintete pedig egy nem várt, kéretlen, beismerő vallomás. Annyit súgott nekem, vigyázzon, öné lett az istenek véréből egy csepp. S akkor jutott el a tudatomig, hogy a mester a Rabszolgák dalát énekelte a Nabuccóból.
Az üveggömb azóta is ott van az asztalomon, azon a kis hőálló porcelán alátéten, amivel megvásároltam. Ott van előttem, mégis elérhetetlen. Ahogy megérinteném – ráégne a kezem.
Illusztráció: ‘Hermész’
Ezek is érdekelhetik!
Csanda Mária: Négydimenziós történetek →
Tárnok Attila: Korai exitus →
Derzsy-Ben Ond: PONTOS MÉRETEIM. Verses poszttraumák* →
