Nagyatádi Horváth Tamás: A vasárnapi gondolkodó (II/2)
•
Lehet-e a magyar csak magyar?
Számunkra lehetetlennek tűnik megválaszolni a címben feltett kérdést, ezért a közkézen levő elméletek egyikét sem utasítjuk el egészében, amellett, hogy azért számos dolgot megkérdőjelezünk, amit azonban jelen fejtegetés során mellőzünk.
Olvasmányaink során számtalan etimologizálással találkozunk a különböző metafizikai fogalmak eredete és rokonsága kapcsán, amelyek a különböző hagyományok forrása okán leginkább szanszkritul, páliul, ógörögül, latinul, de akár arabul és héberül kerülnek elő. A magam részéről bevallom, nagy örömmel követem nyomon egy-egy fogalom finom tartalmi változásainak a taglalását, ahogy az végigvonul az eszme történetén vagy azt, ahogy egy ilyen párhuzamosan jelenik meg különböző helyeken és időkben, illetve bosszús vagyok, ha a félremagyarázás bármilyen formáját fedezem fel. Ugyanezen olvasmányok során sokszor felmerül bennem a kérdés, hogy ez miképp lenne magyarul.
Csakhogy nagyon úgy tűnik, hogy nem maradt fent olyan régről összefüggő magyar nyelvemlék, amire azt mondanánk, hogy az a táltos hit – nevezzük bárhogy a magyarok katolicizmus felvétele előtti vallását – leírását adja, annak metafizikai vonatkozásaival együtt. Nyilván az Európa szerte divatos újpogány áramlatba illeszthető magyarországi mozgalmak és álvallások ősiségének igazolása és hitelesítése teljességgel lehetetlen és elfogadhatatlan.
Bár az ásatások során előkerülő leletek összefüggő történeti rekonstrukciója egybevetve és összefésülve az egyetemes hagyomány alapvető hullámaival sok restaurációs spekulációra nyit lehetőséget, közöttük azért olyanokra is, amelyek történelmi valószínűsége csekély, ezek sosem lesznek egybefüggőek és nagy biztonsággal állíthatók. Vagyis joggal mondhatjuk, hogy inkább ragaszkodnunk kell a katolikus hithez, mint bármivel kísérletezni, és abban felfedezni mindazt, amit az ezer évvel ezelőtti erőszakos térítés átformálva bár, de meghagyott. Ez az, amiért nekünk magyaroknak minden újítással szemben kimondottan ragaszkodnunk kell Boldogasszony Máriához.
Ami kétségbevonhatatlanul tudható, hogy nyelvünk az időben az uráli ősnyelv teremtett forrásából ered, és biztos az is, hogy még nagyon régen, a nyelv legmélyebb rétegeibe hatolóan, látható módon, erőteljes ősi szláv és türk hatások érték. Az is biztos, hogy a finn-ugor iskola számos pozitivista jellegű nyelvészeti túlkapása ment át uralkodóan a tudományos köztudatba. Ezek ellen, habár nyilván nem hétköznapi szinten tetten érhető tények, de nincs miért küzdeni. Ami ellen küzdeni kell, az a mai, modern amortizálása, mert más az, amikor egy nyelv alakul jövevényszavak és nyelvtani fordulatok átvételével, és más az, amikor világos tendenciák mellett hal ki belőle a sokrétű színesség.
Sosem fogjuk azt mondani, hogy a magyar nyelv a Szíriuszról való, vagy hogy volna sumér-magyar nyelvrokonság. Ellenben biztosak vagyunk olyan apróbb, mégis fontos dolgokban, mint hogy magyar szavunk szótöve nem a sosemvolt magy, hanem a mag, amit világosan láthatunk mind a Halotti beszéd, mind az Ómagyar Mária-siralom a mai „gy” hangzóval olvasandó szavainak (egy, ügy, vagy, gyümölcs) írásmódjából.
Mi a legfontosabb teendőnk? Tanuljuk meg a magyar nyelvet mindenekelőtt valóban magként kezelni, tisztelni és megtartani, hogy homályából ne a jövő homályába vesszen, hanem csírázzon, nőjön és teremjen, míg áll a világ, mert anyanyelvünk kétségtelenül a szellem egyik csodája!
Illúziók csapdájában
Alapvetően nincs értelme megkérdőjelezni az állítást, hogy modern életünk, mindenki élete, illúziók csapdájában telik. Felfedezetlen illúziók riogatnak vagy ringatnak el, részben felfedezett, megismert illúziók csapnak be és feltárt illúziók homályosítják el az emberi értelmet. És illúziók mosódnak bele az illuzórikusnak látszó valóságélményeinkbe.
Az elbizakodottság és az alázat hullámai játszanak velünk vagy velük játszunk magunknak és egy elképzelt közönségnek. Kételkedünk abban, hogy valaha is felszámoljuk az utolsót is közülük, mégis, reméljük, hogy mindnek ura vagyunk, aztán létrehozunk, vagy pusztán csak felerősítünk egy következőt, amely benyel minket, de sosem mondjuk ki, hogy nincs kiút ebből. Tehát a kérdés az, hogy mit lehet ezzel kezdeni, és miért, ha kell egyáltalán bármit?
A megbékélni a sorssal felszínesen sztoikus ihletettségű mondása azt üzeni, hogy kár erre energiát pazarolni. És valóban, a szemlélődő élet az, amelyik úgy vesz tudomást az illúziókról, hogy föléjük emelkedik. Ebben a föléjük emelkedésben persze megvan a lehetősége, hogy amikor a szemlélődő életből a mindennapokba visszazuhan, ugyanazon körülmények várják, amelyekről azt feltételezte, hogy akár már feloszlottak, felszívódtak, és újra rabjukká válik. Vagy észrevétlenül, egy önbecsapással vagy nagyon is fájdalmasan.
Ez miért lehetséges? Hiszen tudni véljük, hogy a normális élet feltételei között kiemelkedő helyen van a szellemi nyugalom állapotába való érkezés, ahol ezek az illúziók, mint a tűz pattogó szikrái, kihunynak, a fénnyel és a meleggel ellentétben, és nincs hozzájuk visszatérés. Aztán mégis… És az illúziók tovább szülik és mélyítik a maguk altató lényegével a lélek egyébként orvosolhatatlan zaklatottságát: ezt el kell érnem, ezt meg kell tennem, ezt meg kell kapnom. Mihelyt valóságosan, erőszak nélkül, leszoktatjuk magunkat az efféle vágyakozásról, az illúziók máris elülnek. Nyilvánvalóvá válik életünk önbecsapásra alapozott kerete.
A magunk mögött hagyni a világot típusú jelmondatok is ekkor telhetnek meg értelemmel: nem okvetlenül a technológia szülte virtuális tereket kell elhagyni, nem a civilizáció anyagi jellegű eredményeiben való kényelmesen életet vagy éppenséggel Európát és a modernitást magát. Kilépni a világból annyit tesz, mint felszámolni az életünket meghatározó módon alakító illúziók befolyását, vagyis meglelni a szellem békéjét. A kettő ugyanaz, és egyúttal a normális, azaz emberi élet kezdete. A tisztánlátás, felébredés eleje ennek a kigyakorlása. Utána még úgyis ott vannak az élet más szférába tartozó, de mondhatni eredendő illúziói, amelyekkel a maguk valójában csak akkor leszünk képesek szembe nézni. De az már egy másik élet kezdete…
Dolgok
Amikor a tao, aztán a csan, a zen, és általában a buddhizmus az ürességről beszél, akkor abban a nyugati ember számára az az egyik legfelfoghatatlanabb dolog, ennél fogva a róla alkotott képzetek általában hibásak. Vannak paradox megfogalmazások, melyek vélt vagy valós összegzése, hogy az, amikor a legüresebb, akkor a legtelibb, de a nyugati, pusztán racionális gondolkodás ezt alapvetően nem érti, és nem is értheti, nem tud vele mit kezdeni, legfeljebb tudomásul veszi, és haszontalanul lamentál rajta.
Hol van az a pont, ahol a nyugati ember számára az egész kisiklik? Valószínűleg az ószövetségi teremtéstörténetben. „Az Úristen megteremtette még a földből a mező minden állatát, s az ég minden madarát. Az emberhez vezette őket, hogy lássa, milyen nevet ad nekik. Az lett a nevük, amit az ember adott nekik.” (Ter. 2,19) A nyugati emberben ettől a pillanattól fogva az a gondolat él, hogy mindent el kell neveznie. Felkutatni mindent, amit az isten akkor nem vezetett elé. Feltalálni mindent, amit a racionalitás útvesztőjében valaha csak elképzelhetünk. Amíg valakinek a gondolkodása nem lép túl a modern szemléletmódon, addig számára lehetetlen marad magát a megrögzött nyugatiságot elereszteni.
Innen ered az egész mániákus fejlődésmítosz, ami a nyugati civilizáció legfőbb hajtóereje, amely „tudományos” megszállottsággá nőtte ki magát a bibliai-vallásos közegéből. Ez a minden nyugatiság mélyén ott levő, mindent átható versenyszellem. Ki megy messzebb, hogy találjon valami újabb elnevezni valót, amit immár nem az isten vezet elé, hanem ő azt isten nélkül vagy épp isten ellenében lel fel vagy rak össze? Ezt a szellemiséget, már rég a bibliától függetlenül, minden közösség tovább örökít és mindenek dacára, erősít.
Az ezek szerint teremtett és teremtetlen dolgoknak nevet adni valóban emberi, és a világ berendezettségének megértéséhez szükséges, de semmi több, és igazából még csak nem is fontos. Mire való pontosan mindez? A rendezett világ rendezettségének ápolásához, fenntartásához, az állandóságnak a változások közepette való megtartásához, vagyis az egyensúlyhoz. Az egyensúly pedig a harmónia.
A kérdést ezek után feltéve, mi a zen üressége, de általánosabban, mi az elmélyedés és az elengedés üressége, talán már kicsit könnyebben, bár nem sokkal érthetőbben, de megválaszolhatjuk. Az üresség a dolgok neveitől való megszabadulás állapota. Az üresség elérése annak a köteléknek a felszámolása, amellyel a világ megismerésének, megértésének és irányításának vágyához rögzítjük magunkat. Ezáltal felfüggeszthetjük, illetve akár meg is szüntethetjük azt a durva korlátoltságot, amit a világban a puszta névadással és néven nevezéssel tartunk fenn. Ez ugyanis a szétszóratás, a lényegtelenség és a hiábavalóság létállapota, ami harmóniáját vesztve az embert magát is bedarálja.
Az elmélyedés egy feloldás-feloldódás gyakorlat, amely végső soron a teremtés folyamatos megújításához járul hozzá. Az ürességben eltűnnek a nevek és a határok, a merevség, a kötöttség és a végzetszerűség, a kicsinyesség, és minden nem helyesség, de egyúttal megjelenik a mindenség, az elmélyedés minőségétől függően egyre tisztábban, a maga leírhatatlan valójában. A dolgokhoz való felismert ragaszkodásunkat ennek tudatában kell egy örökös felülbírálat alatt tartani.
A közhelyek sokaságának megvan az a varázslatos képessége, hogy a legnagyobb mélységek és magasságok előtt, azokat eltakarva állnak elénk; lehetne akár egy közhelytan nevű tudományt is alapozni erre…
Előző rész: http://www.naputonline.hu/2024/03/08/nagyatadi-horvath-tamas-a-vasarnapi-gondolkodo-ii1/
Illusztráció: Vasárnapi gondolkodó
Ezek is érdekelhetik!
Halmai Tamás: Az utolsó dallam jogán →
P. Gábor Mózes: Galileai alternatíva →
Magyar Miklós: Renoir-illusztrációk Émile Zola regényéhez →
