Juhász Zsuzsanna: Életkészlet (kisprózák)
•
Avatás
Milyen anyák ezek? Hát nem életrevalók, az biztos. Mikor adok nekik, viszem a cuccot, a kis élelmiszercsomagot. Már látom az izgalmat az arcukon. Hogy melyik gyereküknek mit adnak tovább belőle.
Mintha égetné a tenyerüket, mintha megháborítaná a gyomrukat minden kaja, ha gyerekük van. Én már megszoktam. Mert látod, a szomszédasszonyom is milyen. Panaszkodott, hogy az unokák meglopták. Elvették a pénzét a lehajtós szekrényből, de aztán megbocsátott nekik. Újra fogadta őket. Én meg egy darabig nem vittem semmit. De az asszony nem sértődött meg. Mosolyog mindig. Ha kap. ha nem., mintha szent lenne, de tényleg. És az is, ha ezt nézzük, hogy alig költ. Makacs, tényleg makacs, mint egy festett szent, aki a szívére mutogat folyton.
A vérző szívére. De ez nem vérzik, ez folyton mosolyog, te. Pedig újra meglopják, biztos, de észre se veszi tán. Nyolcvan felé ez-az kipotyog az ember agyából. Vagy tán gyengéden lopják, hagynak neki pénzt, hogy ne vegye észre a hiányt. És nem veszi észre, az biztos, hála a Jóistennek. Vagyis nekem, mert újra viszek neki ételt. Nem kell számolnia a pénzét, mondom, áldott ez. Hát ki engedheti ezt meg magának. A gazdagok biztosan nem, mert ők félnek legjobban az elszegényedéstől. Attól, hogy dolgozniuk kell. Meg ez az asszony, ez. Ez a szentesre hajazó. Mert jönnek hozzá sokszor, naná. Mert jó magas a nyugdíja. Bár lassan lenyomja az infláció. De ez őt nem érdekli. Vállaltan nem költ, mert ilyen árakkal ő nem tud mit kezdeni. Nem jár boltba és kész. Én meg megsajnáltam a kutyáit. Egyet ő hozott a menhelyről, de a másikat a lánya csapta hozzá.
A mi körberajongott kutyánk meg mindig hagy ételt, hát átvittem nekik. Ezek a sonkák nem romlanak, hanem csontra száradnak. S akkor vittem az asszonynak is, ne nézze ki a kutyák szájából a főtt, csontos húst. Hát valahogy így lett nekem ez a szent asszony. Te, és vajon hány van ilyen? Pedig hogy félt az állam, hogy mi lesz az öregekkel, ha milliószámra mennek a fiatalok külföldre. És nem lett semmi. Nincs olyan kicsi nyugdíj, ami felhorgasztaná az öregeket. Nincs, mert szörnyen beosztják, meg kapnak. Lapnak, ahogy ez az én asszonyom. Itt egymillióan kapnak létszükséglet alatti összeget nyugdíjként. Mégis megélnek. Szent asszonyokként, de tényleg. Istennek nem csak a madarakra van gondja, akik nem vetnek, nem aratnak. Hanem az ilyen buggyant, együgyű vénasszonyokra. Akik adnak, vagy tudatosan, akarattal, vagy úgy, ahogy ez itt. Gondtalan mosolygósan. Túl a tehetősségükön, túl mindenen, túl minden beszari földhözragadtságon.
Mert tényleg nem érdekli, mennyi pénz van a lehajtós szekrényben. A forró levesnél semmi sem drágább, jó húsos csontokkal, amiket a kutyák kapnak. Pedig még arra is megtanítottam, a gránátalmát hogyan kell kikaparni. Mert ő olyat még nem látott.
Úgy nézett rá, mint valami csodára, pedig ő volt az. Az élő szent. A festetlen. A kőből kivésetlen.
Életkészlet
Ne haragudj rá, csak ünnepel. És azt se tudja, még csak nem is tudja, hogy ünnepel. Csak csinálja. Csak szagot fogott, a tavasz szagát, és ünnepel, ahogy te már sose, de én tudok. Hát ne haragudj rá. Csak nézd el, ahogy faltól falig fut, mert nem dülöngél, nem, mert annál jóval részegebb. De ártatlan, az biztos. És makog is neked és mosolyog, hogy csak nehogy haragudj. Tisztel ő téged, csak hát tulok ez, vagy hogy mondják, szürkemarha. Nagy, térölelő léptű, vad, kereszteletlen. És most vége neki a télnek. Mondta is, hogy nem itatták, magától, egyedül ivott.
Míg a télen jóformán soha, mert féltette magát. A zugban, ahol éjszakánként meghúzódott, részegnek, részegségnek helye nem volt. Tudta, a részegeket kigyomlálja a tél, a mínuszoknak az alkoholtól felhevült test könnyű préda. Hát türtőztette magát, ha kínálták, akkor se ivott. Már-már lenézte azt, már-már lehülyézte, aki piával védekezett a hideg ellen. Mert különben jól tűr itt mindent, igazán nagy fejgyűlölet-féle nincsen őbenne. És okos is, és kíváncsi is, és elmélyült is, bármihez fog, ha munkát kap, megfontoltan, türelmesen teszi. De ma ünnepel. Mert lehet, szigetet sose látott. Se kopárat, se dzsungel-mélyet az Egyenlítő tájékán, de ez a város neki akkor is az. Sziget, ahova ő pár éve kikötött, mert el kellett jönnie onnan, ahol született. Bevándorló ez itt, bússzívű emigráns, csak rejti mindig a bánatát előttünk, mert nem akar minket megbántani. De a szelet, azt tényleg gyűlöli, a szelet, ami a kabátja alá fúj, a szelet, ami hozta, ami tolta idáig a hajóját, a hátát. Mert nem szeret itt, mert ez a hely nem neki való. De tűri, tűrte szépen idáig.
És most ünnepel, rúgna ki a hámból, mert szagot fogott, mert menne neki a világnak, menne bele, mert vége, vége van a télnek. Mert neki virágba borult már ez a sziget, ez a most mégse kopár.
Mert nézd csak el, ahogy fut faltól falig az udvarunkban. Nézd csak, és lásd, lásd a csordát, ami ha lenne, vele futna. Nézd, ahogy dőlten is, hosszú derekát döntve a részegséghez is ujjong. Örül a lelke. S ha nem lenen részeg, táncolna neked. Pörögne tán, és felfelé ugrálna. És az arcár fel, fel az Istennek mutatná boldogan, ha hinne Istenben.
De csak benned hisz, csak neked fogad szót, hogy menjen, induljon haza. Haza, a szélvédett zugba. Ahol emberszag van, ahol vastag emberszív szag várja csak, télbűz, a saját szaga, a fagyhalál több hónapos félelmének szokhatatlan szaga. Hát hagy még, ne szidd. Bár én is, látod, csak hülyeségeket mondtam neki, hogy ő is, ahogy én inkább a józanságra legyen büszke. A látásra, a világ színről színre való látásának A józan, a kimért, megfontolt szemezgetésnek. Mert ennek ugyan mondhatunk most bármit. Túl van ő most minden szón, és minden nyelven, vagy tán éppen előtte van. És ő van előtte, és nem mi a fene nagy türelmünkkel, és hideg számításainkkal a békére. Ki tudja?
De neki, az már biztos, hogy tavasz van. Neki itt most virágba borult minden és mindenki. Mert remél, sétálgató, olvadó szívű szerelmespárok forintjait reméli holnaptól.
A bolt előtt, tudod, ahol koldulni szokott.
Szégyenverseny
Úgy tűnik, még sokáig sokan leszünk öregek. Míg a világ egykéi fel nem nőnek. Csak azt a pár évtizedet, kb. két és felet kellene kihúzni valahogy.
Mert olvasom, mégis csökken a népességszám. Azt írja a prof, hogy a migránsok miatt a bérek se nagyon nőnek majd. A kicsi betéti kamatok miatt nem nagyon lesznek, vagy drágák lesznek a lakások. A sok öreg miatt meg magasak lesznek az adók. És mivel kevesebb ember születik, kevesebb kiváló, kreatív, innovatív ember születik.
Az öregeket ezért nem tudják majd se pénzzel, se logisztikával ellátni. Tisztára, mint a gazdasági válság idején, csakhogy az egész népeket, társadalmakat érintett, s aztán világháborúhoz vezetett. Ez a helyzet kicsit enyhébb, társadalmakon belüli háborúhoz vezet csak. Bár ki tudja, nem lehet könnyű ez se, a saját öregjeidet kutyasorban tartani.
Bár mindenki nagyon bízik itt a keleti kultúrákban, hogy ott nagy az öregek iránti tisztelet. Csakhogy évezredeken keresztül nevelték ezt bele a gyerekekbe. És alapja a szégyen volt, hogy szégyen nem gondoskodni a szülőkről. Itt meg, a nyugati kultúra romjain az a szégyen, ha valaki a gyerekén élősködik. Mert itt meg össztársadalmi az idősek eltartása. És a mindenkori kormányok szabják meg a járandóság mértékét. Minél kevesebbet, hogy az adózók ne lázadjanak fel.
Szóval inkább szégyenverseny folyik a világban, ahol jobban szégyenkeznek, több jut az öregeknek. Bár el is lehet tűnni, meg lehet pattanni a helyi, keleti közösségből, és a nyugati politikusnak se tiszte öregeket látogatni, kérdezgetni őket, mit esznek, mit nem.
Az öregek meg ténylegesen szégyenkeznek, hogy el kell őket tartani. Küzdenek szépen egyénileg a ténnyel, hogy fogyóban testük, elméjük ereje. Én is alig várom már a nyugdíjkorhatárt. És úgy csinálok, mintha olyan dolgozó lennék, mint bárki. Holott rengeteg vitamin és high technic táplálék-kiegészítő tart egyben, amit a gyerekek küldenek a világ minden tájáról. Mintha versenysportoló lennék, bár ez is sport, elevickélni valahogy a nyugdíjig.
És lehet, lehet, hogy egyre kevesebb ötletes ember fog születni, de egy azért csinálhatna nekem egy emésztőgépet. Több energiám maradna, jobban bírnám a munkát, ha valami előre emésztené nekem a kaját, s nekem már csak fel kéne szívni. Pihentetve lenne a gyomrom, májam, vékonybelem. Én meg összeszednék minden hullott, maradék kaját, fogyasztásra még alkalmas zöldséget, gyümölcsöt, és bevágnám a gépembe. Az ízét úgyse érezném, mert az egészet benyomnám egy kis lukon át a beleimbe. Az élelmiszer- és gasztroipart máris kizárhatnám az életemből.
Most már csak az a logisztika izgat még, mert azt írja a stanfordi prof, hogy az se lesz. Nem lesz, aki eljuttasson bármit is az öregekhez. Akkor viszont öregek háza lesz, öregek telepe lesz. Sok-sok öreg egy helyre zsúfolva.
S akkor gettó lesz, világháború nélkül, igaz. És még belső háborúskodás se kell majd hozzá.
Csak sok-sok lelemény, ötletesség a túléléshez, a másik átverése, becsapása. Ahogy mindig is. Seniorok elmebajnoksága az átvágásban.
Illusztráció: ‘Életkészlet’
Ezek is érdekelhetik!
Csanda Mária: Négydimenziós történetek →
Tárnok Attila: Korai exitus →
Derzsy-Ben Ond: PONTOS MÉRETEIM. Verses poszttraumák* →
