Harsányi Katalin: Egy olyan mozi, hogy valami csuda
•
Az idő mindent megszépít, mondják, de van, amivel ezt képtelen megtenni. A pillanattal, ami mindig egyedi és visszavonhatatlan s mindig ahány szereplő, annyi érzelem. És minden, ami azt követi, a pillanat értékelése, magyarázata, ki-, át-, és le-, avagy felértékelése – amit és ahogyan a változó korok ízlése diktál. Épp ezért (is) remek cím a Most vagy soha – tedd, amit a pillanat egyszerisége (carpe diem), vagy a bátorság (…egyszer élünk) sugall.
Ezt a néhány sort nem filmkritikusként írom-vetem papírra, noha olykor írtam már ezt-azt, életrajzi töredéket vagy véleménycikket, s meg is jelenhettem itt szerzőként, hála Szondi főszerkesztő úr figyelmének, de most/hanem úgy „emelkedek szólásra”, mint aki negyven évig történelmet tanított, nem középiskolás fokon, s aki épp ezért érzi egyre zavaróbbnak a „Petőfi-film” vehemens (vö. történelem-hamisítás!…) bírálataiban a történelmi tények számonkérését, illetve az egyes jelenetek annak ellentmondó állításait. Mert hát mégis, kérdem én, miért is fontos ez? Hiszen a film, tudjuk jól, egy gyorsabb, pörgősebb, az információkat – tetszik ez vagy sem nekünk, pedagógusoknak – már nem elsősorban az iskolában elsajátító, megszerző fiataloknak készült; műfaja elsősorban a tömegszórakoztatásra irányul, s csak mellesleg épít a nemzeti hagyományok tiszteletteljes megidézésére. (Bár ennek épp az alkotók mondanak időnként ellent, de hát ebben a túlpolitizált, folytonos identitást-magyarázó, vagy épp azt (újra)építő világban még ez is megbocsátható. A lényeg: én, mint néző, s én, mint egykori pedagógus, örömmel követtem, figyeltem a pergő filmkockákat, az események „szócikkeinek” lényegében korhű visszaadását, s még a fiktív szálat is elfogadtam, hiszen a nézők ma egy látványdús, akciógazdag, ugyanakkor szerethetően romantikus moziba akarnak beülni. A komorabb, drámaibb színezetű történeteknek soha nem lesz közönségfilm-jellege, persze, attól még ez lesz mindig a filmszínház lényege, az elmélyült celluloid-csodáért időről-időre visszatérünk Viscontihoz, Fellinihez, Bergmannhoz, de – különösen ma – a multiplexekbe vagy a televízió elé bizony Guy Ritchie, Liam Neeson vagy épp az általam még így, „idősebb kiadású nézőként” is nagyon kedvelt Jason Statham ülteti le a nézőt.
Persze, abban igaza van a film bírálóinak, hogy megalapozott óravázlatot erre a filmre meglehetősen nehéz lenne készíteni, s a benne látottakból tanítani 1848-at meglehetősen kockázatos vállalkozás. Hiszen sem az apró részletek nem igazán stimmelnek, sem az általános összefüggések hiánya vagy azok éppenséggel túlzó interpretálása mindenképp magyarázatra, kiegészítésre szorul. No de hát ez mindig így volt, a nagyon átkos korszakban a Feltámadott a tenger iskolai vetítése után azért akadt némi dolga a tanítónéninek, ahogyan a Várkonyi-filmekből sem nagyon készültek érettségi tételek. A nemzetközi kitekintések is jócskán hordoznak valóban fájó történelmietlen képsorokat, ilyen volt legutóbb a már-már „ordenáré” Napóleon-paródia, de említhetném a régebbi korokból Rossellini pannóját, a Garibaldit – bizony, az is inkább látványvilágában, és nem részleteiben felel meg történelemismereteinknek… Mégis, mindettől függetlenül, úgy is, mint pedagógus, nagyon komolyan hadd kérdezzem meg a hibás részleteken lovagló kritikusoktól (és ugyanakkor a film minden mozzanatát készpénznek vevő megszólalóktól) azt, hogy vajon hogyan lehet egy minden ízében történelemhű, ugyanakkor látványos mozit készíteni akár most, akár bármilyen körülmények között? Készültek-e e kihívásnak megfelelő filmek a filmtörténet korszakaiban? Több-kevesebb látványelem, kisebb-nagyobb időbeli vagy történés béli csúsztatás mindenben felfedezhető. Itt is. Kezdve a legfontosabbal: mióta is léteznek egy napig tartó szabadságharcok? Nincsenek. De, bárhogyan is tagadják ezt, minden forradalomnak, minden szabadságharcnak van, létezik nulla pontja, első és egyetlen pillanata, amelyben „fölszállott a páva a vármegye házára”.
A film ezt fogja meg, s igen, valóban varázslatosan. Mert ha ebből nem is, de ennek segítségével közelibb, taníthatóbb óravázlat készülhet. A lényegre koncentrálva. Nem úgy, mint évtizedekkel ezelőtt, amikor hetekkel az iskolai ünnepség előtt huszárcsákót és papírzászlókat ragasztgattunk a nebulókkal, majd elmagyaráztuk nekik, hogy a forradalmárok ezt csak közben, vagy másnap csinálták. Mert nem készültek előre a pillanat hevességére. És elmagyaráztuk, hogy ez a jeles nap, a magyar nemzet egyik legbüszkébb évfordulója miért nem munkaszünet, úgy, mint a későbbiek, s általában is miért hangsúlyosabb a forradalmi ifjúsági napok közepe és vége, mint a kezdete? S hát a filmek. Az ünnep filmjei. Milyenek is voltak? Bizony, erősen kilógott azokból az ideológiái lóláb, mikor melyik, s hát okkal vagy sem, ezt nem bolygatnám; na de a Most vagy soha nagy előnye, hogy – sok sanda állítással szemben – semmi ilyesmit nem tartalmaz. Vagy, ha igen, azt csekély erőfeszítéssel is mindkét oldalra rá lehet húzni… Mert hát a pillanat bátorságáról szól, a remény – ha úgy tetszik – vakrepüléséről, egy olyan nemzedék utcára vonulásáról, akiknek elegük van a félszabadságból; elegük a saját identitásuk megvalósításának lehetetlenségéből. Mert lehet, hogy magyarul már ők is írhattak, beszélhettek, de valóban abban kellett bizakodniuk, hogy a gyermekeik már a „németes” elvárásokat maguk mögött hagyva önálló, szuverén magyaroknak vallhatják magukat nemzeti közös dolgaikban. Azok az óravázlatok majd erről szóljanak, a film ehhez ad támpontokat; az „elbukunk egy szálig” súlyának értelmezéséhez – minden egyéb, amit kapunk abból, az élmény ajándéka.
Örülök, hogy láttam, az elsők között, mert érdekelt a film, elsősorban az, és nem a már-már méltatlan szócsata. Negyven évig történelmet tanítottam. Képzelhetik. Mindent kipróbáltam. Mindent, hogy működjön az ünnep pátosza, de elfedje annak lényegét. Kardoztunk, árnyjátékoztunk, meghívtuk Dinnyés Jóskát, Kobzosékat, gitárral, dobbal, cintányérral, színjátszottunk, hisz nem lehet csak úgy csupaszon a Nemzeti dal. Itt sincs pőrén hagyva. Gyönyörű a körítés hozzá. Álomszép, korhű jelmezben, csodás díszletek között, varázslatos színészek és statiszták, nem tucatnyian, nem tréningruhában, becsülettel dolgoznak. Mesélnek sok százan, ezren, ha kiáltani, szólni kell. Nincs az arcukon unalom, közöny, enerváltság. Izgatottan drukkolok a jók győzelméért, hisz március idusán még mindenki él és remél. Minden iskolásnak látnia kell a filmet és a tanórán már majd félszavakból értik egymást tanár – diák. A hívó szavak megelevenedve örökre kitörölhetetlenné válnak. Pilvax, Nemzeti Múzeum, Landerer nyomda, Helytartótanács. Petőfi, Jókai, Vasvári, Szendrey Júlia. Már várom a Hunyadit. Nándorfehérvár, 1456. És Mohács, 1526.
Nem, ezek nem irányítószámok – csak szólok. De jó, hogy újra azzá válhatnak történelmünk ismeretében. Ám csöndben, előre szólok a szkeptikusoknak: vélhetően azokban is akad majd néhány történelmileg „gyanús” momentum, vagy épp hiátus. No de azért van a pedagógus, hogy megfelelő óravázlattal egészítse ki az álmok látványos beteljesedését.
Szerzői képmelléklet (a szerző portréjával)
Illusztráció: Filmplakát
Ezek is érdekelhetik!
Halmai Tamás: Az utolsó dallam jogán →
P. Gábor Mózes: Galileai alternatíva →
Magyar Miklós: Renoir-illusztrációk Émile Zola regényéhez →
