Wehner Tibor: EGY MÁSOKÉRT DOLGOZÓ MŰVÉSZCSALÁD
A »Gyökerek. Bényi Eszter és felmenői« című csepeli kiállításról
(Fotók: Sulyok Miklós)
Egy különleges, rendkívül gazdag, változatos műalkotásegyüttest és dokumentumgyűjteményt felvonultató családi kiállítást rendezett március napjaiban a budapesti Csepel Galéria. A Gyökerek. Bényi Eszter és felmenői című tárlaton falikárpitok, festmények és grafikák, könyvek és katalógusok, fotók és családi relikviák kerültek a falakra és a tárlókba, felidézve egy fantasztikus életművekből felfűződő, három generáció munkásságát megidéző, XX-XXI. századi, a magyar kultúra és művészet értékeinek ápolásáért és gyarapításáért munkálkodó család történetének alakjait, felvillantva tevékenységük legfontosabb ágazatait és fejezeteit.
A kárpitművész – Bényi Eszter (1951)
A magyar kárpitművészet nyolcvanas évektől megnyíló kibontakozásának, új reneszánszának aktív résztvevője volt a klasszikus értékeket éltető textilművész kortársai körében Bényi Eszter is, aki az 1970-es évek második felétől, a Magyar Iparművészeti Főiskolán végzett tanulmányi szakaszának lezárulása óta szövi kárpitjait. E művész a mintegy másfél évtizedes ipari tervezőművészeti működést, a ma már legendák övezte, hajdani Latex Stúdióban kifejtett alkalmazott jellegű, tervezői tevékenységet követően, a kilencvenes évek második felétől már kizárólag önálló művészi céljainak megvalósítására, autonóm kárpitjainak tervezésére és kivitelezésére koncentrálhat. A közelmúlt éveinek terméséből válogatott csepeli kollekcióban a szövegeket, a történeti szöveg-emlékeket és töredékeket, a családi relikviákként őrzött régi leveleket, az írott szavakat, a magyar és a japán írásjeleket rögzítő, a fogalmi jelentéseket és a kalligrafikus különlegességeket, a kézírás szépségeit tolmácsoló kompozíciók kerültek középpontba. Ebben a műcsoportban kiemelkedő jelentőségűek a művész Japánban tett utazása során átélt élmények ihletésére született alkotások is. Ezeken a műveken a mély kulturális tradíciókkal áthatott, az európaitól gyökeresen eltérő világ- és életszemlélettel meghatározott civilizáció, keleti közeg különös szokásait, szárnyaló ívekkel koronázott pagoda-épületeit, vadregényes természeti szépségeit, és a japán írás kép-jeleit interpretálja, illetve szintetizálja különös hangulatú textil-kép-összegzésekké a művész. A különböző szöveges emlékekből építkező kompozíciók mögöttes síkjaiban, illetve behatárolatlan tereiben, és a töredezett, illetve a több nézőpontot egyesítő perspektivikus látvány-tükröztetést sejtető táj-idézések kompozícióiban is meg-megjelenik egy-egy síkgeometrikus elem, egy-egy higgadt, határozott mező, amely mintegy rendet teremt a nemegyszer kavargó, egymásba mosódó, a gobelintechnika szövésmódjából, illetve oldottságából is eredeztethető szín-folt áradásban. Ezek az alakzatok talán arra is hivatottak, hogy kiemeljék a visszafogott, alapvetően a pasztell színek árnyalataira hangolt kárpit-kolorit festőiségét. A csepeli, tíz klasszikus gobelintechnikával szőtt textil faliképből álló válogatás művei egy koncepciózusan felépülő, különleges motívumkört megidéző, érzékeny színvilágú kárpitművészi életműre irányíthatták a látogatók figyelmét.
Bényi Eszter: Arany gobelin Wagner Chiyo emlékére
A művészettörténész édesanya – Supka Magdolna (1914–2005)
A lexikoncímszavak azt fogják az utókorra hagyományozni, hogy az 1914-ben született, a budapesti Pázmány Péter Tudomány Egyetemen 1938-ban doktorátust szerzett művészettörténész csaknem hét évtizeden át fejtette ki rendkívül aktív munkásságát: muzeológusként, kutatóként, tudományos főmunkatársként, művészettörténeti jelentőségű kiállítások rendezőjeként, könyvek, tanulmányok, katalógusok írójaként, rejtőzködő, vagy háttérbe szorított életművek és törekvések felfedezőjeként és az értékek elkötelezett védelmezőjeként. A szakmai közvélekedés szerint Supka Magdolna a modern magyar grafika hatvanas-hetvenes évekbeli kibontakozásában és kiteljesedésében kifejtett munkálkodásával írta be nevét a magyar művészet történetének lapjaira, holott már 1938-ban könyvet adott közre egy látszólag periferikus művészeti jelenségről, a magyar úrihímzésről, és tudományos szempontból ő maga a legjelentősebbnek az 1959-ben publikált, Szempontok a képzőművészeti alkotótevékenység vizsgálatához, és az 1964-ben írt A drámai groteszk szerepe festészetünkben a művészetpszichológia szemszögéből című tanulmányait minősítette. Alig-alig ismert az a mozzanat is, hogy művészettörténeti tanulmányai előtt ötvös-ékszerészként is megszerezte a segédlevelet, és hogy a modern művészet iránti érdeklődését az 1920-as évek végének mozdulatművészeti és dadaista költészeti kezdeményezései inspirálták. Pályája kezdeti szakaszában íróként és színésznőként is bemutatkozott. A kevéssé ismert elméleti munkák megírását követően, a hatvanas évtized második felétől az ismeretlen és elhallgatott életművek felfedezésének és dokumentálásának szentelte minden energiáját: így törvényszerű volt, hogy a rendszer hiteltelen eszményeivel, a kurrens művészetpolitikai elvekkel konfrontálódva kellett dolgoznia. A tárlókban elhelyezett könyvek és tanulmányok sorozata tanúskodik arról, hogy szakmai küzdelmeit sikeresen vívta meg: Supka Magdolna műhelyében született meg az első átfogó feldolgozás Aba-Novák Vilmos festőművész munkásságáról – a művész székesfehérvári pannóinak bemutatásáért már a rendszerváltás után harcolt megalkuvásokat nem tűrve –, majd később nagyszabású monografikus összefoglalást írt Kohán Györgyről és Tóth Menyhértről is. A kortárs művészet alkotói közül leginkább a grafikusokra figyelt: nagyszabású tanulmányokkal és elemző kismonográfiákkal kísérte többek között Szalay Lajos, Kondor Béla, Szabó Vladimir, Csohány Kálmán és Rékassy Csaba művészetét. Valóban, ezek a művészek nem a szocialista realizmus manipulatív kánonjának alkotói. És mindemellett mindig előszeretettel figyelt a fiatalokra, az új és új tehetségekre: jelen volt a kiállítótermekben, következetesen vállalta döntéseit a zsűrikben, szenvedélyesen érvelt elvei érvényesítéséért a szakmai vitákban. A szakmai életutat kísérő nyomtatott dokumentumok és tárgyak mellett a tárlat kiemelkedő jelentőségű alkotásaiként kerültek a falakra a gyűjteményét reprezentáló eredeti műalkotások is: mások mellett Gadányi Jenő, Aba-Novák Vilmos, Tóth Menyhért, Nagy István, Szalay Lajos, Rékassy Csaba és Kovács Péter festményei és grafikái.
Rékassy Csaba: A rajzoló (Supka Magdolna-terem)
A festőművész-művészeti író édesapa – Bényi László (1909–2004)
Édesapjára, így emlékezett vissza Bényi Eszter: „Bényi László szintén a köz érdekében tevékenykedett, amikor a Múzeumok és Műemlékek Országos Központjánál dolgozott. Az volt a feladata – csapatával együtt –, hogy mentsék a háború alatt kifosztott, tönkrement múzeumokat. Szokásos lelkesedésével vetette magát a feladatba és így mentették meg a sárospataki Vármúzeumot, a keszthelyi Balatoni Múzeumot, a pécsi Zsolnay Múzeumot és Zalán a Zichy Emlékmúzeumot. Ez utóbbinál kislányként én is jelen voltam. Szüleimmel egy hatalmas ágyban aludtunk. Úgy emlékszem, sötét volt, hideg volt, rengeteg por és persze felfordulás. Egyáltalán nem voltam meghatva, hogy Zichy Mihály ágyában alhatom, inkább borzongató, félelmetes élmény volt számomra. Apámnak nem lehetett könnyű dolga: például vissza kellett szerezni a széthordott tárgyakat. Ő mesélte: Zalán a tanító úr észrevette, hogy a gyerekek egyforma papírban hordják a tízórait. Közelebbről megnézve konstatálta, hogy azok Zichy Mihály levelei! Meg kellett megmenteni ezt a kincset és a többit: mivel a kapuk tárva-nyitva álltak, az emberek vittek, amit csak bírtak: bútorokat, Zichy fegyvergyűjteményének darabjait stb. Meg kellett győzni őket, hogy jobb helye van e tárgyaknak a múzeumban, mintha a gyerekek egymást szurkálnák velük a porban.” A magyar múzeumügy felvirágoztatásáért végzett munka mellett – később a Magyar Nemzeti Galéria munkatársaként – számos fontos kiállítást rendezett és több monografikus feldolgozást publikált – Zichy Mihályról, Koszta Józsefről, Rudnay Gyuláról, Paál Lászlóról – és mindeközben aktív festőművészként is rendszeresen bemutatkozott. Kezdetben a szolnoki művésztelepen, majd a Dunakanyarban: Zebegényben és Nagymaroson, később a Balaton partján festette tájképeit. A Csepelen bemutatott képsorozat a táj-, az életkép- és csendéletfestő Bényi László életművét egy-egy kompozíció révén villantotta fel, amelyet összefoglalón így jellemez kortárs művészeti művészeti lexikonunk: „Utazási élményeit, benyomásait színgazdag, lendületes, széles ecsetvonású, vastag faktúrájú képeken örökíti meg.” De a bemutatott műveket jellemezvén idézhetjük az egykori budapesti lakóhelyét jelző emléktábla szövegét is: „Vibrálóan eleven színei követik a természeti látvány tündöklését.”
Bényi László: Szicíliai halászok
A régész, művészettörténész, író, újságíró, szerkesztő nagypapa – Supka Géza (1883–1956)
Tudományos munkásságának könyvei, fordításai, családi fotók, politikai pályafutásának rekvizitumai – egy szabadkőműves-jelkép, a kalapács – körvonalazták Bényi Eszter nagyapjának, Supka Magdolna édesapjának hallatlan gazdag, sokrétű életművét, szerteágazó munkálkodását, emberi-alkotói portréját a csepeli kiállításon. A grazi és kolozsvári régészeti és művészettörténeti tanulmányait lezáró Supka Géza 1904-től a Magyar Nemzeti Múzeum régésze, és európai egyetemek meghívott előadója volt, majd újságíróként, szerkesztőként tevékenykedett, de működött prágai követként és tudományos munkásságának tanúja, hogy a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja volt. Ő volt 1929-ben a máig élő Ünnepi Könyvhét megalapítója és az IGE, az 1944-ig működő Írók Gazdasági Egyesületének egyik megszervezője. Könyveinek, publikációinak sorából az alábbi, néhány kiragadott cím is széleskörű tudományos érdeklődéséről, átfogó tájékozottságáról, aktivitásáról tanúskodik:
A budahévízi Szentháromság templom (1907), Lehel kürtje (1910), Motívumvándorlás a korábbi középkorban (1914), Nagy Napóleon (1927), 1848. A márciusi forradalom előzményei, lefolyása, társadalmi jelentősége (1938), Az átkozott asszony. Nádasdy Ferencné Báthory Erzsébet bűnügye (1941). A tárlókba került könyvek mellett, a dokumentumok között a tárlaton Tamási Áron, Kosztolányi Dezső, Molnár Ferenc és Bartók Béla Supka Gézához, a szerkesztő Supka Gézához írt leveleinek másolatai is olvashatók voltak.
Supka Géza könyve az I. vh.-ról
Az összekötő kapcsok
Bényi Eszter kárpitművész a csepeli tárlatot megnyitó bevezetőjében feltette a kérdést: mi volt közös az elődeimben? – s a kérdésre megfogalmazta a választ is: „Mindenek előtt az életszeretet, az élni tudás. Féja Endre azt írta Supka Gézáról, hogy ’jól sáfárkodott a kiszabott idővel’. Azért idézem őt, mert ennél jobban, szebben nem tudnám megfogalmazni. Hozzáteszem, hogy ez mindhármukra érvényes: kihasználták az életet, a szó legjobb értelmében. Ebben minden benne van: öröm, bánat, szépség, de nehezen viselhető feladatok, élethelyzetek vállalása is. A természet szeretete és alapvetően az emberszeretet is. Életük java részében dolgoztak, szinte az utolsó pillanatig. Ezt ráadásul nem tekintették munkának, hanem szenvedélyes alkotó tevékenységnek. Apám mondta egyszer: ’Csak meg ne tudják, hogy úgy szeretek festeni, mert akkor egy vasat sem adnak a képeimért!’ Közös volt bennük a humor, a játékosság még idős korban is. Emlékszem, anyám a Magyar Nemzeti Galériában (mindkét szülőm ott dolgozott sok-sok évig) minden április elsejére vidám előadást rendezett a fiatalokkal. A pódiumra felállítottak egy hatalmas képkeretet és beálltak abba mozdulatlanul, élőkép-szerűen a galéria festményeit imitálva, persze humoros formában. A közönség – velem együtt – dőlt a nevetéstől. Azonban ami a legfontosabb hasonló vonás bennük, hogy életük nagy részében másokért munkálkodtak.”
Illusztráció: Bényi Eszter (fd. fáziskép egy józsefvárosi kiállításról)
Ezek is érdekelhetik!
Csak ülünk, és cseve… – csetelünk. Ceca Georgieva és Lévai Nóra beszélgetése →
Szepes Hédi: EMBEREK, BÁLVÁNYOK, KRISZTUSOK az Etyeki Műhely Galériában (Nagy Bertalan-kiállítás) →
Wehner Tibor: A SZEMLÉLŐDŐ KÉPSZEREPLŐK ÉS A KÉP-SZEMLÉLŐK* →
