Arany Lajos: A toronyépítő*
*A 125 éve, 1899. március 13-án született íróról
készült esszéportré eredetileg a Protestáns hősök
c. háromkötetes kiadvány 2. kötetében jelent meg
(szerk.: Faggyas Sándor, Press-Pannonica-Media,
Budapest, 2017)
Ritka gazdag színvilág egy regénytetralógiában! Az Örök Testamentum névvel összefoglalt világszínvonalú művek kaleidoszkópja a kosztolányis értelmű, jókais szárnyalású gyermeki-költői, költői-gyermeki képzelet terméke.
Aki Kodolányi János korai prózáját ismeri, fekete országnak láthatja a művét. Ám aki az Én vagyok című regényének akár csak az első lapjait – a halászok nagy találkozását a Mesterrel: Jézussal – magáévá éli, a színek, fények és hangok egymásba csendülő özönével, a fantázia bámulatosan érzékletes – gazdag irodalmunkban is kivételes művészetű – kiáradásával találkozik. A megéledő regénylapok varázslata tényleg csak Jókai magas mércéjével mérhető. Miképp az író emberlény-ismerete is méltó e nagy elődjéhez: neki is biblikus mélységű tudása volt a teremtett világról.
Honnan ért ő a Fényre? Mely idősíkokon és útvonalon?
Kodolányi „egész életében az őshazát kereste: nem a földrajzit, mert az elveszett, hanem a boldog állapotot, amelyben egy nép romlatlan gyermekkorát idézheti vissza”; ezt az őshazát akarta kiharcolni „a hullófélben levő ormánsági nép – az egész magyarság jelképes népe – számára”. S „ennek titkát kutatta a magyarság honépítő keresztény fénykorában és a honfoglaló pogányság életében”. Végül a legmélyebbre ásva a múltban, „az egész emberiség mesés mítoszi múltjában próbálta fellelni az elveszett boldogság, a Paradicsom kapujának kulcsát” – – foglalta össze e küldetés lényegét Várkonyi Nándor.
Jelenkora és szűkebb pátriája, az 1920-as évek Délnyugat-Magyarországa megdöbbentő mélyszegénységének, az ott élők szinte animális létének, kulturális elmaradottságának ábrázolásával kezd. A baranyai falvak sötétségbe veszett, sárba süppedt és tiport életét, nincstelenség gerjesztette elidegenedettségből fakadó drámai konfliktusait lázas és lázadó indulattal, kérges lelkű, olykor irgalmatlan, durva ösztönű figuráit kíméletlen őszinteséggel festik ezek a riportszerűen hiteles és realisztikus lélektanú szépprózai művek (Sötétség, Szép Zsuzska, Börtön). Naturalistának is kategorizálták ezeket, ám az ő nyelvének „nagy, kizengő távlatai vannak”, a naturalisták „kisboltú világa” ellenében, mint Gombos Gyula észrevette. S a naturalizmusnak „volt szociológiája, de nem volt antropológiája, és ezért nem lehetett költészete” – világít rá Pomogáts Béla. Ám Kodolányinak már e korai prózáját is áthatja a költészet. Miképp egész életművét: a komor korai műveitől, az önéletrajzi regényeitől (Tavaszi fagy, Szakadékok, Futótűz, Feketevíz, Boldog békeidők, Vízválasztó) a szigorúbban, dokumentárisan önéletrajzi, vallomásos számvetés-regény, a Süllyedő világ és a Visszapillantó tükör lapjain át önéletrajzi elemeket szintén rejtő műveiig (Suomi, Zárt tárgyalás, Julianus barát, Örök Testamentum), minden alkotásán megcsillan a poézis.
A ’30-as években részint a jelent analizálja közíróként, a Magyarország munkatársaként (1934), a magyarság önismeretének fejlesztését, európai tájékozódását segíteni törekvő Válasz folyóirat szerkesztőjeként (1934–1938). Ekkor s ezzel párhuzamosan, életideje haladván, egyre jobban alászáll a múlt mélységes mély kútjába: spirituális történelmi és mitológiai regényeiben a létezés – őt gyerekkorától foglalkoztató – egyetemes titkait kutatja. Bámulatos empátiája és memóriája, diákkorából eredő lélektani érdeklődése és műveltsége (például Freud olvasása), sokrétű történelmi és (történeti) néprajzi ismeretkincse nyomán mélyülő ön- és emberismerete egyaránt segíti ebben. A magyar középkort idéző történelmi-lélektani regények közül a tatárjárás miliőjét pontos, realisztikus, evokatív, atmoszférateremtő erővel ábrázoló trilógia részei a megjelenített időszak kronológiájában: a szeretet regénye, a Julianus barát; a hatalmas történelmi freskó, A vas fiai; s „a lélek regénye”, a Boldog Margit. A magyar Domonkos-rendi szerzetes regénye „virtuális önéletrajz”, hősét az író azonosulással festi. Julianus „gyötrődései, lelkiismeret-furdalásai, letörései és buzgó újrakezdései” a Süllyedő világ ifjú írójára emlékeztetnek – mint Rajnai László megfigyelte. Pomogáts Béla „nemzetkarakterológiai példázatként” is számontartja: „kelet népének”, „miközben a nyugati kultúrában kell helyét és hivatását megtalálnia, meg kell őriznie hagyományos tulajdonságait és értékeit”. A „bölcsőhazát” kereső Julianus útja rávilágít Kodolányi protestáns gondolkodására: a 13. századi szerzetes utazók s mozgalmaik céljainak, tartalmának – a tudás folytonos bővítésének, a „honnan jöttünk?” kutatásának, az anyanyelvi, a nemzeti közösségbe tartozás vágyának, a szeretettan hirdetésének s megélésének – továbbgondolását, követőit a reformáció, elsősorban a magyar kálvinizmus eszméiben, képviselőiben látta.
A Telkiben született, katolikusnak keresztelt író, elsősorban ifjúkori mestere, Csikesz Sándor oszrói lelkész – aki 1923-tól a debreceni egyetem Hittudományi Karának tanára volt –hatására, felnőttként a református hitre tért át. Úgy látta, hazánkban a protestantizmus örökölte „a középkori teremtő vallásosság ember- és nemzetformáló erejét” s töltötte be „a magyar nemzeti függetlenség, a magyar népi érdekek védelmezőjének szerepét”, mint Rajnai László írja. Kodolányi református kötődését jelzi az is, hogy szerkesztőbizottsági tagja volt a cívisvárosban megjelent református szellemű napilapnak, a Tiszántúlnak (1941).
A magyar honfoglalás időszakát idézi – a tatárjárás-trilógiához hasonló hitelű korfestéssel, hangulatteremtő erővel, szakrális áhítattal és hevülettel – az 1940-es évek elején írott regényciklusa, az Emese álma. Két része, az Istenek és Holdvilág völgye az 1960-as évek végén Pogány tüzek összefoglaló címmel, a töredékben maradt Ojbarsz futása a keletkezési időnél fél századdal később (1993) látott napvilágot. E regényhármas a keresztény és pogány magyarság ütközését, végeredményben Kodolányi „eurázsiai gondolatát” önti művészi formába, nevezetesen, hogy „az Európába illeszkedés mentette meg a nép életét, de az Ázsiából hozott örökség tartotta fenn”, mint Várkonyi Nándor szemléletes paradoxonnal érzékelteti. E művekben „beteljesednek az ember belső dimenziói, s a transzcendencia csodájának érvényessége” nyilvánvalóvá válik, s „a pontszerű helyzetbe zsugorított ember számára Kodolányi újra felmutatja a teljes emberi életet” – írta Vatai László 1943-ban, azaz idő előtt felfedezve azt, ami kiteljesedettebben lesz igaz az Örök Testamentum tetralógiájára.
Az író mágikus realizmusának, a transzcendens ihletben fogant regénynégyesnek az első alkotása, a Vízöntő (1948; az 1967-es kiadástól: Vízözön) és folytatása, az Új ég, új föld (1958) az emberiség őskorát, előidejét idézi. Alapja a Gilgames-eposz, a sumér-akkád mítoszvilág. Az első mű címe az apokaliptikus bibliai vízözönre utal, a másodiké az Újszövetségből való („És láttam új eget és új földet, mert az első ég és az első föld elmúlt, és a tenger sincs többé” – Jelenések könyve, 21,1). A világteremtő ember iránti csodálat vezérelte portréművészet remeke Gilgames; a még kétharmad részt isten, egyharmad részben ember magyarázata szerint „a kevélyek elpusztultak, új nép ez, új Ég és új Föld. Tehát lerombolom ezt a házat az alapokig […], s újat rakok helyébe. […] Bölcsességet, szilárdságot, szépséget áraszt a világra a Bika, ezért akarom, hogy megértsétek és őt lássátok mindenütt”.
E regénypár „azt a vízözönmítoszt eleveníti fel, amely mindig is az emberi létezés végső értelmére, illetve a bűn, a bűnhődés és a megtisztulás (vagy megváltás) mitikus, sőt teológiai jelentésére kérdezett”, írja Pomogáts Béla. A két regény a „régi ember” teljesítménye iránti ámulattal érzékelteti: az „évezredek tudását őrző” Utnapistim felhívó értékrendjével, „az emberben magában kell tornyot építeni” meggyőződésével azonosul a narrátor is. Üzenve, József Attila ars poeticájára is emlékeztetőn: az ember a „torony” tetejére hágva „még nem nagy”, legfeljebb képzeli… A fizikai magasság csillagmérföldekre jár az igazi – a lelki, szellemi – nagyságtól. Utnapistim citált intelme ott rejlik egy másik barátja, Szabó Lőrinc lírájában, a gyermeki tematikában is: a Lóci óriás lesz példázata látszat és lényeg ellentétét jelzi: az asztalra állva nagynak mutatkozni nem ugyanaz, mint a magasba emeltetve óriássá lenni…
Az író a Vízözönt barátja, Várkonyi Nándor esszémonográfiája, a Sziriat oszlopai motívumainak a felhasználásával írta. E művelődéstörténet Kodolányi szerint „kimutatja az »ősember«, a homo magnus vallási életének elképesztő mélységét, mai értelmünkkel fel sem fogható közösségét Istennel, az úgynevezett piramiskultúrák hallatlan alkotásait, erőfeszítéseit, s lerója a kozmikus katasztrófákat, amelyek az ember differenciálódására, elcsökevényesedésére vezettek” – e szavak az írónak a tárgykörről való saját gondolkodására is fényt vetnek. Tradicionalista gondolkodásuk rokonságának bizonysága például a Paradicsom hasonló értelmezése. Kodolányi levelében olvassuk: „A Paradicsom természetesen nem térbeli és időbeli hely, hanem állapot, éppen a tértelenség és időtlenség állapota”, s „a világ minden emberfajtája ebben az állapotban élt, s erre emlékszik ma is” – ami nála a vízözön világa előtti univerzum (Hamvas Béla ezt nevezi „aranykor”-nak”), az Várkonyinál az elveszett Paradicsom. Várkonyi Az elveszett Paradicsomban írja: „Az emberiség története velejében […] a sóvárgás története; a paradicsomi állapot visszaszerzésének vágya lendíti kerekét előre”. Az Örök Testamentum írója „az ős-források szent tartalmait öltöztette hús-vér realitásba”, s a „régi ember” letűnt világát, melyet „a nagyképű huszadik század” fantazmagóriának tartott, „behozza a jelen élmény- és látókörébe” – utal e mítoszregények fontos erényére Jókai Anna. Kodolányi balatonakarattyai azilumában a „régi ember” regényeit írta, megalkotva az „isteni könyvtáros” tudományos műveinek szépírói párdarabjait. Okkal beszél kettejük irodalmi tevékenységének szimbiózisáról Horányi Károly.
Mózes alakját evokálja Az égő csipkebokor (1953; megjelent: 1957-ben), amely a história értelmén, illetve a kiemelkedő történelmi személyiség lehetőségein is elgondolkodik és elgondolkodtat, egyszersmind az arché-szituációk, az őshelyzetek, a születés, az emberi kapcsolatok, a szeretet és a szerelem valóságos filozófiáját alkotja meg. Rajnai László e regényből – hivatkozva a mű tudós rabbijának igazságára, mely szerint Mósze megtalálta és kijelölte az utat „az Ősforráshoz”, az egyetlen és örökkévaló Úrhoz – azt az üzenetet, eszmét olvassa ki, hogy „a Cél” az örök jelenben van, az időfelettiben, „nem az anyagban, hanem a Szellemben, nem a testben, hanem a lélekben, nem a szóban, hanem a gondolatban, nem a kifejezhetőben, hanem a kimondhatatlanban”.
Az evangéliumi mű, az Én vagyok (1950–51) „a megváltás misztériumában mélyed el”. (Csak 1972-ben jelent meg, az eredeti műnél bő száz oldallal rövidített változatban. A csonkítatlan edíció 2005-ös.) Júdás alakja „az árulás pszichológiájának tökéletes leképzése” (Jókai Anna). Tettében, az árulás tényében – mint Tüskés Tibor elemezte –, az író „az eleve elrendelés megvalósulását láttatja”. A Gecsemáné-kerti jelenet narrátori kommentárja – „Ez az a pillanat, amikor Jehudának elő kell lépnie, hogy küldetését befejezze” – ugyanis azt sugallja: Júdás „mintha nem tehetne semmiről, amit cselekszik, nem is ő cselekszi, más akaratot hajt végre”. Jézus alakjában az írónak egyszerre kellett megjelenítenie „az Istent és az embert, a barátot és a mestert”. Keresztény elkötelezettséggel, „fenségesen, közvetlenül és tartózkodóan” ír róla. A Mesternek – Jókai Anna szavaival – „nincs ábrázolhatósága, hanem Ő az, Aki. Tanítása hat a szövegben”. Az Én vagyok „lélektani-önéletrajzi vallomás” és „átélt, bibliai hiten alapuló keresztyén hitvallás” – írja Pápai Szabó György, idézve az író – Sík Sándornak küldött – gondolatát: e regényben „hitvallást tettem a nyilvánosság előtt arról, hogy Jézus Krisztus hívei közé tartozom, ügyét a magaménak tartom s jól-rosszul, ezt az ügyet kívánom szolgálni”. S szintén katolikus írótársához címzett vallomása szerint: „Az evangéliumot keresem minden nép, minden fajta, minden kultúra és minden ember legmélyén”.
Az Örök Testamentum ősi, mítoszi korokba mélyed, melyekben „az ember nemcsak önmaga és környezete, földi világa között tudott harmóniát teremteni, hanem beilleszkedett a Mindenség, a Kozmosz rendjébe is, engedelmeskedett törvényeinek, s rítusaival ma már nem ismert biztonságot teremtett életében. A Gilgames-regényekben a természet erőivel küzd az ember, de mind a király, mind a nép elbukik, mert megszegi a Kozmosz törvényeit. A Mózes-regényben a vezér elbukik, de oly törvényrendet teremt, mely megmenti a népet; végül Jézus Krisztus önfeláldozásával beteljesíti a törvényt, és megmenti az emberiséget” – foglalja össze Várkonyi Nándor. Az író e mítoszi-szimbolikus műveiben tehát kozmikus világkorszakok szabadítóinak – a Bika-korszakban Gilgames, a Kosban Mózes, a Halakban Jézus – történetét beszéli el, s „eljut egy egyetemesnek értelmezett szeretetvalláshoz” (Sulyok Bernadett).
Térben is hatalmas távokat jár be ez az írásművészet, egyre magasabb boltozatot épít: az Ormánság talpalatnyi földjétől indul, s e börtön-ből kitörve, az őshaza keresésének földrészeket érintő zarándokútján át az „Új Ég”-ig ível fel.
Történelmi és mitikus regényeiben, mint Thomas Mann József-tetralógiájában, esszébetétek mélyítik a gondolatiságot. A Julianus barát történelmi elemzései éppúgy példák lehetnek erre, mint Az égő csipkebokor ünnepértelmezése.
Metafizikai igényű szerző. Modern író volt? „Az emberiség teljes kulturális hagyatékát számba véve építi fel világképét”, írja műveit. Szellemi univerzumába beletartozik „a Gilgames-eposz és a Kalevala, a Biblia és a pogány magyar hitvilág, Frobenius és Jung, Dante és Dosztojevszkij, a katedrálisok és a jurták, a poklok és mennyek” – veszi számba Mórocz Zsolt, mondván: a tradicionalizmus nem ellentéte a modernitásnak, hanem alapja.
Tüskés Tibor elemezte az írónak a protestáns irodalomban, művelődésben, a református prédikátori tradíciókban gyökerező mellérendelő mondattípusát, nyelvi paralelizmusát. Kodolányi spirituális ihlete okán spirituális az alakjainak „nehéz, sűrű, szokatlan fordulatú” megszólalása is. Az írónak van egy másik, egyszerűbb beszédmódja is: „lágy, meleg, zsongó, de széles medrű nyelv”, „a lélek nyelve” – írja Gombos Gyula –: „ez hordozza hátán nagy, lassú vonulású regényeit”.
Kodolányi patikamérleg-pontossággal fogalmaz. Evokatív erővel támasztják fel művei a középkor és a mítoszi, a bibliai idők atmoszféráját és kommunikációját. Ám világosan értésre adta, hogy archaizálása az illúzió varázslata akar lenni, ekképp például a régi magyar századok nyelvét idéző párbeszédeivel hangulatot kívánt ábrázolni, s nem nyelvtörténeti dokumentációt készített.
„Egyszerű, magányos, minden polgári életformából kimaradt, minden pálya, pozíció, cím, rang és vagyon iránt tökéletesen érzéketlen, Isten kegyelméből élő íróember”-nek tartotta magát. Ökumenizmusára is utal: „Én, a református, aki meggyőződésből tértem át, könyvtáramban értékes katolikus irodalmat tartok, s alig van nap, hogy ne forgatnám az igazi, az egyetemes – tehát a szó eredeti s igazi értelmében katolikus – írók javát.”
Hiperérzékeny alkata ellenére, messzire néző emberként – túltette magát a legnehezebb, a lélekgyötrő gondokon is, mint Németh László mondta róla. E felülemelkedés-tudattal élt, írt. Empátiával, mély ember- és lélekismerettel, együttérzéssel rajzolja szűkebb famíliája és legtágabb „családja” lényeit, köztük a mítoszivá nőtt alakokat – különleges példa a néhány ecsetvonással készült portré öreg vizslájukról, Valdiról, a Süllyedő világban. A teremtett világ iránti szolidaritásának bizonysága mindez.
Kodolányi János regényei, elbeszélései, levelei, publicisztikai írásai – szerzőjük szeizmográf-érzékenysége jóvoltából – intő jelek a mindenkori magyarság számára, jelzőrendszerek a magyar jövendőnek, s – mint Németh László munkái – „életreceptek” minden olyan ember számára, aki önmaga jobbik énjét keresi.
Illusztráció: Kodolányi 125 (medalionban, születési radixával)
Ezek is érdekelhetik!
Ujlaky István: A székelyföldi példa →
Fodor Miklós: A népek és Isten kapcsolata →
Isztray Botond: Haza →
