»SZÜLETETT MÁRCIUS 15-ÉN« – A Napút születésnaposai II.
•
Móser Zoltán (1946-)
Móser Zoltán
Gorkijról, ingyen
(Feljegyzések, szösszenetek)
2023. december 1.
Gorkijjal a vonaton
A korosztályomnak kötelező volt Gorkij leggyengébb művét, Az Anyát elolvasni, mivel a szocialista realizmus egyik első műveként tartották számon. (A szöveggyűjteményben meg A viharmadár dala is szerepelt.) Az Artamonovok című családregénye viszont remekmű. A drámái közül olvastam is, láttam is az egyik pesti színházban az Éjjeli menedékhelyet. De azért, hogy kikiáltották szocialista realizmus pápájának többre nem voltam kíváncsi. Ám a napokban véletlenül kezembe került az életrajzi regényének második kötete. Ez tegnap reggel betettem a táskámba, és délelőtt, amikor Szekszárdon felszálltam budapesti vonatra, akkor kezdtem hozzá az olvasáshoz.
Az elején megjegyzem, amely Proust figyelemre méltó gondolatát is igazolja, hogy „főként az olvasás helyei és napjai maradtak meg pontos képként emlékezetünkben.” Ráadásul a havas táj is illő háttere volt a regénynek. Pihenésként ezért csak jobbra, kifelé nézegettem, mert balra nézve az utazó közönséget láttam, akik közül mindenki az okostelefont nézte, nyomkodta, és ez nagyon nem illett a Gorkij megrajzolta regénybeli képhez.[1]
A könyvet kinyitva – épp hogy elindultunk –, máris Mészölyre gondoltam, aki szekszárdi és novellái nagyobbik része is a szülővárosát idézi. Mészöly mondatai, leírásai pontosak, a szereplők jellemzése találóak. Rögtön az elején találtam olyan részt Gorkij könyvében, amelyet Mészöly is így írt jellemzett volna, egy hallgatag, kis szürke özvegyasszonyt bemutatva: „Hallgatag volt; szürke szemében egy ló reménytelen, szelíd makacssága izzott – egy lóé, amely már minden erejét kiadta; vonszolja a lovacska a szekeret felfelé, tudja jól: nem bírom felhúzni, és mégis húzza!”
Mi az, hogy szellem?
„Jó szívvel volt hozzám Truszov, egy sötét múltú, megnyerő külsejű és választékosan öltözött férfi; vékony muzsikus ujjai voltak. Kis boltja volt az Admiralitás-negyedben, Órásmester cégtáblával, valójában azonban orgazdasággal foglalkozott.
– Te, Peskov, ne kapj rá a tolvajfogásokra! – magyarázta nekem, s közben megfontoltan simogatta őszes szakállát, és összehunyorította ravasz, kihívó szemét. – Látom: előtted más út áll, te a szellem embere vagy.
– Mit jelent: a szellemé?
– Akiben nincs semmi irigység, csupán kíváncsiság…”
Még egy röpke időre hadd maradjak Mészöly Miklósnál, aki A tágasság iskolájában azt írta a szellemről, hogy az „ideges és békétlen fény.” A pille magányában – hosszabban – rejtőzködő valaminek nevezte: „…mivel a látás révén az alakot, formát nem rekonstruáljuk, cserébe arra vagyunk ítélve, hogy az alak és forma mögöttesét, esszenciáját elgondoljuk és elképzeljük – vagyis azt rekonstruáljuk. És végre is ez tesz bennünket olyan lénnyé, mely a forma és alak, az anyag látványával nem elégedhetik meg – ostromolnia kell valami rejtőzőt. Ez a rejtőző: a szellem.”
Az igazságról, a szintézisről és a koplalásról
Abban az egyetemistákból álló társaságban, ahová Gorkij is járt, volt egy nyelvész is, aki egyszer álló óra hosszai beszélt neki a bírálat jogáról:
„– Hogy jogunk legyen bírálni, hinnünk kell valamilyen igazságban… maga miben hisz? – kérdezte.
Még az utcán is könyvet olvasott; ment a járdán, arcát a könyvbe temette, s lökdöste a járókelőket. Éhségtífuszban hánykolódott otthon, a padláson, és így kiáltozott:
– Az erkölcsnek harmonikusan össze kell egyeztetnie magában a szabadság és a kényszer elemeit; harmonikusan, har-har-harm…
Az állandó koplalásba belebetegedett, a megdönthetetlen igazság makacs keresésétől elgyötört, törékeny ember egyetlen öröme az olvasás volt; amikor úgy vélte, sikerül elsimítania két határozott elme ellentmondásait, kedves, sötét szeme gyermeki boldogsággal mosolygott. Kazanyi tartózkodásom után vagy tíz évvel Harkovban láttam viszont: öt esztendőt töltött száműzetésben Kemben, és újra egyetemre járt. Úgy láttam, hogy ellentmondó gondolatok hangyabolyában él; tüdővészben senyvedt, s közben Nietzschei próbálta összeegyeztetni Marxszal, vért köpött és hörgött, hideg és nyirkos ujjaival a kezem után kapdosott:
– Szintézis nélkül nem lehet élni!
Villamoson halt meg, útban az egyetem felé.
Nem egy ilyen vértanút láttam az értelem oltárán – emlékük szent előttem. (333.)
2023. december 7.
A több: rossz – a kevés: jobb!?
A három részes életrajzi regény rengeteg szereplőjére – nevükre, kinézetükre, jellemükre – azért emlékezhetett Gorkij, mert nyilván készített feljegyzéseket és írt naplót, ezt én csak így tudom elképzelni. Ilyen a történelem tanárról való emléke, aki bizalmatlanul fogadta, és űzött vad tekintettel nézett rá. Az egyik beszélgetés közben meglepő kérdést tett fel, amelyre válasz is adott:
„– Ismered a csúf kiskacsáról szóló mesét? – kérdezte.[2] – Olvastad? Arca eltorzult, dühösen beszélt; csodálkoztam természetellenes, sivításba csapó, rekedtes hangján.
– Ez a mese kísértésbe ejt! A te korodban én is azon töprengtem, vajon nem vagyok-e hattyú? És lám… Papneveldébe kellett mennem, egyetemre mentem. Apám lelkész volt, és kitagadott. Párizsban tanulmányoztam az emberiség szerencsétlenségeinek történetét: az emberi haladás történetét, írtam is, igen. Ó, minden mennyire…
Felugrott a székről, hallgatózott, majd így folytatta:
– A haladás puszta önámítás! Az élet értelmetlen, nincs semmi célja. Rabság nélkül nincs haladás, ha a többség nem veti alá magát a kisebbségnek, az emberiség megtorpan az útján. Amikor meg akarjuk könnyíteni életünket, munkánkat, csak megnehezítjük az életet, a munkát. A gyárak és a gépek azért vannak, hogy még több gépet gyártsanak: ez ostobaság! Egyre több munkás lesz, pedig csak a paraszt, a gabonatermelő szükséges. A gabona… ez minden, amit munkával el kell venni a természettől. Minél kevesebbel éri be az ember, annál boldogabb, minél több a kívánsága, annál kevésbé szabad.
Talán szó szerint nem így hangzott, de ezeket a megdöbbentő gondolatokat most hallottam először, ráadásul ilyen éles, meztelen formában.(…)
– A szerelem és az éhség kormányozza a világot – hallottam forró suttogását; eszembe ötlött, hogy ezek a szavak olvashatók az Éhségfejedelem című forradalmi brosúra címe alatt, és ez különösképp megnövelte jelentőségüket a szememben.
– Az emberek feledést, vigaszt keresnek, nem pedig tudást! Ez a gondolat végképp megdöbbentett.” (342-343.)
Ma Pesten Scott A. Small: Felejtés. A nem emlékezés jótékony határai című a könyvét akartam megvenni, de a fenti idézet olvastán lemondtam a vásárlásról.
2023. december 11.
A betűről, és a betűvetésről
Ha az írás betűvetés, akkor az olvasást az aratásnak kellene mondanunk! Azért is idézem ezt, mert Gorkij az egyik helyen arról ír, hogy egy idős férfit próbált megtanítani betűvetésre. Ez az analfabéta paraszt egy nagyon érdekes gondolatot fogalmazott meg a betűk, mint absztrakciók, és a képek, mint a valóság viszonyáról:
„Néhányszor fojtott hangon, óvatosan megkérdezte: – Magyarázd meg nekem, öcsém, hogyan is van ez az egész? Nézi az ember ezeket a vonalkákat, azok meg szavakká állnak össze, és én ismerem őket: élő szavak, a mieink! Honnan tudom én ezt? Senki sem súgja meg. Ha képek volnának, no, akkor még érthető volna. Itt pedig mintha a gondolatokat nyomtatták volna oda, hogyan lehetséges ez?
Mit felelhettem neki? „Nem tudom” – s ez elkeserítette Izotot.
– Varázslat! – mondogatta sóhajtozva, és a világosság felé tartva mustrálta a könyv oldalait. Volt benne valami kedves és megható naivság, valami átlátszó, gyermeki; mindinkább azokra a nagyszerű parasztokra emlékeztetett, akikről a könyvek szólnak. (391.)
2023. december 13.
Tegnap éjjel befejeztem a Gorkij könyv olvasását, de lefekvés után nem tudtam elaludni: legalább másfél órán át gondolkodtam azon, hogy ez önéletrajz, vagy inkább regény. Hisz arról szól, ami az íróval 1884 után történt, amikor nem sikerült a Kaszányi Egyetemre felvételt nyernie, és elindult bejárni gyalog az országot. Ezek, legalább 30-40 éves emlékek, élmények, amelyeket felidézett Az én egyetemeiben, és amely a végén egy borzalmas tűzzel és egy szörnyű gyilkosság képével zárult.[3]
És azon is gondolkodtam, hogy kinek s minek írta? „Én nem önmagamról mesélek – jelenti ki mindjárt, könyve elején –, hanem a nyomasztó élményeknek arról a sűrű, fullasztó világáról, amelyben akkor élt – és mind a mai napig él – az egyszerű orosz ember.” És „hátborzongató arra emlékeznem – írja másutt –, hány kitűnő ember pusztult el értelmetlenül az én időmben! Minden ember elkopik és elpusztul, ez természetes; de sehol sem kopnak el oly iszonyú gyorsan, olyan értelmetlenül, mint Oroszországban…” S végül: „Miért mesélem el ezeket a gyalázatosságokat? Azért, hogy önök tudjanak róla, tisztelt uraim – hiszen mindez nem múlt el, nem múlt el! –, hadd eszméljenek rá, hogyan és miben élnek. Aljas és mocskos életben élünk mi valamennyien, erről van szó!” [4]
„Nem is tudom, hogy igazán kívánom-e az ember megváltozását ? – jegyezte fel egyszer, tűnődései közben, majd rögtön hozzátette: –Tulajdonképpen a körülményeinek a megváltozását kívánom.”[5]
Vajon a körülmények az elmúlt másfélszáz év óta mennyit változtak? – ezen törtem a fejemet éjjel. Egyáltalán volt-e esély a változásra. Hisz a cár helyett ott a pártfőtitkár, és minden ugyanígy működik, mint annak előtte több száz éve.
2023. december 14.
Van ilyen?
Tegnap a bonyhádi kütyüdoktornál, Páll Gábornál jártam. Ő az az ember, aki szereti a kihívásokat, ezért elsősorban olyan kis elektromos készülékek javítását vállalja, amikről már lemondtak szervizek, javító műhelyek.
Ezért is idézem Gorkij regényéből az alábbi részt, akinek az egyik az éjszaka valamiért eszébe jutott a városban élő két polgár neve és cégtáblájukon olvasható felirat:
„F. KALUGIN ÉS Z. NYEBEJ
Órásmesterek, elfogadnak továbbá javításra mindenféle
készüléket, sebészi műszert, varrógépet, bármely rendszerű
zenélődobozt és egyebeket.”
„Ez a cégtábla egy kis üzlet szűk ajtaja fölött lóg, az ajtó két oldalán poros ablakok, az egyik mögött ül F. Kalugin: kopasz ember, sárga koponyáján dudor, fél szemén nagyító; kerek arcú és testes, szinte állandóan mosolyog, közben pedig finom kis csipeszével egy óra szerkezetében turkál, vagy kerekre tatja ősz kefebajusza alatt rejtőző száját és dúdol. A másik ablak mögött Z. Nyebej ül: göndör fekete hajú férfi, nagy görbe orra, szilva nagyságú szeme és hegyes kis szakálla van; a szikár, ösztövér ember ördöghöz hasonlít, ő is apró alkatrészeket szed szét és rakosgat össze.
Hátuk mögött zűrzavaros összevisszaságban dobozok, gépek, kerekek, arisztonok [zenélődobozok], földgömbök tornyosulnak, a polcokon szanaszét különböző alakú fémtárgyak hevernek, a falakon temérdek óra himbálja ingáit. Naphosszat elnézném, hogyan dolgozik ez a két ember, hosszú testem azonban eltakarja előlük a fényt: ijesztő fintorokat vágnak felém, és integetnek, hogy hordjam el magam. Távozóban irigyen gondolom: „Micsoda boldogság, ha valaki mindenhez ért!” (396)
Ezért is kell irigyelnem, és boldog embernek képzelnem Páll Gábort, aki a paksi atomerőműben dolgozott elektronikai műszerészként, és aki 2009-ben vonult nyugállományba. Amikor nyugdíjasként több ideje lett, szívesen bíbelődött a család, a barátok, ismerősök mindenféle elromlott masináival. Híre ment az aranykezű ezermesternek, hozták is a javításra szoruló kávéfőzőket, fúrógépeket, mindenféle háztartási gépeket, elektronikai készülékeket. Ő pedig hatalmas tapasztalattal, ötlettel, találékonysággal „meggyógyította” azokat.
Gábor szereti a különleges kihívásokat, ami egy-egy elromlott készülék jelent, és szeret segíteni másoknak. Irigylem és becsülöm. Sok ilyen emberre lenne szükségünk.
De ilyen volt a rokonságban a ságvári Laci bácsi, nagynéném férje, foglalkozásra nézve kovács, de mindent, amit hozzá elvittek, próbált megjavítani. Műszere semmi nem volt, csak kalapácsai és fogói és kézügyessége. Nyaranta, mert Ságváron töltettem heteket, nagyon szerettem a műhelyben nézelődni, bár nem nagyon ürültek, ha ott lábatlankodok. Én meg büszke voltam, ha kormosan jöhettem ki a füstös műhelyből.
Jegyzetek
[1] A zárójelben találgató oldalszámok Az én egyetemeim című Budapesten, 1973-ban megjelent kötet számozására utalnak
[2] Andersen meséje, amelyben kiderül, hogy a csúf kiskacsa, akit először megvetettek, nem is kacsa, hanem hattyú, akit attól kezdve csodálták!
[3] A három, összekapcsolódó regényei közül a Gyermekkorom 1913-ban, az Inasévek 1915—1916-ban, Az én egyetemeim pedig 1923-ban látott először napvilágot.
[4] Az meglepett, hogy Tolsztoj állítólag megdicsérte, mondván: – Okos szíve van magának! Azért lepődtem meg, mert teljesen ellentétes az orosz parasztról vallott véleményük. Tolsztoj szerette és tisztelte a muzsikokat, Gorkij csak megvetően beszélt a nyomorúságban élő és tudatlannak mondott parasztokról! („De a falu nem tetszik, a parasztok érthetetlenek.”)
[5] Részlet az utószóból, melyet Domokos Mátyás írt.
Szondi György (1946-)
Szondi György
Betelik fokról-fokra
(Hunbolg-részletek)*
Jóllehet annyi éven át beszédeim s „minden” bolgárul született – egy magyarul is olvasható március idusi szöveg meg tud, ímhol, születni anyanyelvemen is.
Legyünk néha végre kicsit büszkék. Lehetünk. Valahogy híresek vagyunk magunk előtt: kisebbségi érzéssel teli nép. Némileg okkal így. Sokkalta jobban azonban alaptalanul. Beszélhetek többes számban, sőt beszélhetnék kettes számban is: rólunk, magyarokról, önökről, bolgárokról. Sok a hasonlóság. Balszerencsék és viszályok között is fennmaradtunk, megőriztük tartásunkat, talán megőriztük, erkölcseinket, értékeinket, hitünket – talán megőriztük. Kétezerben, közbetekintve – vissza és előre, magunkba, leltárt készítve, erőt merítve. Erőt a múltból.
1848-49 ilyen példa. Elérkezett a pillanat akkor, s a pillanatot március 15-én felismerve a radikális ifjaknak köszönhetően kitört a magyar forradalom, melyet a szabadságharc követett tizenhét hónapon át, majd az osztrák impérium s a cári seregek kétszeres túlereje után a szükségszerű fegyverletétel. Nem sokkal e nap után 1849 augusztusában Kossuth és soknemzetiségű emigráns csapata átkelve a Dunán Vidinbe ér, később Sumenbe – csaknem egy évet bolgár földön töltenek.
Jó hát együtt ünnepelni. Emelkedett szavak nélkül is. Örülni a visszakapott ünnepnek, a visszakapott történelemnek. Értéken tudjuk-e kezelni azonban? Bennünket ez minősít, bennünket a majdani múlt így helyez el: éltünk-e a visszakapott történelemmel?
Kétszáz éve Paiszij Hilendarszki így írt: „Ó, esztelen és balga, mért szégyenled magad bolgárnak nevezni?” Megközelítőleg hasonlókép érvelt és sarkallt Bessenyei György, korábban még Zrinyi Miklós: egy nemzetnél sem vagyunk alábbvalóak. Ismerjük még értékeinket, tudatosítsuk, ezekkel együtt vagyunk részei az összEurópának. Háborús vereségek és összeomlások, terület- és népességvesztés, idegen megszállás után is talpra álltunk.
1848-49, 1956 után is sikerült az újrakezdés. Most is csak rajtunk múlik. Együtt és külön. Emberek és nemzetek vonatkozásában egyaránt. Két kicsire zsugorodott hajdani nagy ország mai polgárai – mit tehetnénk: magunkért először, másokért másodszor. De másodszor mindenképp.
A márciusi ifjak a politikai életben kívántak radikális változásokat. Most az alkotás, az építés, a polgári létforma kialakítása lehet a cél. Ez nehéz munka, kivált nehéz, ha netán értékrendet is kell változtatni. Kinek-kinek.
Ünnepelünk hát együtt, most március tizenötödikét egész évben, alkotóan, pompa nélkül, de méltósággal a magyar államiság ezer esztendejét is. Majd ünnepeljük együtt május huszonnegyedikét, augusztus huszadikát, szeptember hatodikát – és sorra, sorra… egyházi ünnepeinkről nem is szólva. Most együtt, aztán ki-ki külön, talán…
Szófia, 2000. márc. 15.
*
„…A jobb csípőm teljesen elkopott. Ezen én egyáltalán nem csodálkoztam, mert az a rengeteg erős, nehéz fizikai munka, melyet én 37 ás fél év alatt végeztem, lekoptatta a jobb forgómat. A malomban a rengeteg zsákolás, a kubikusságnál az ötödosztályú talaj ugyan mindkét csípőmet igénybe vette, de a mészégetésnél, amint azt az égetési naplókból meg lehetett állapítani, a 21 és fél év alatt 4000 vagon meszet égettem csupán magam ki, és ehhez 2400 vagon szenet kellett eltüzelnem. Ez azt jelenti, hogy 6 millió lapáttal, a jobb csípőm erőteljes igénybevételével hajítottam a szenet egy aránylag kis tüzelőajtón keresztül kb. 6 méter távolságra.” (Mésszel pörölő édesapám, a ludovikás tiszt)
*
A máshitű mirázsok glóriájának szétszentelésekor, mondják, mintegy csodamód emelkedett ki a feltétlenülség önkéztelenül alkotott emlékműve, melynek furcsasága körbejárhatóságának szemrevalótlan hasonlósága ürügyén kerekedett felül, vagyis azért, hogy kicsoportosítsa a csoporttömegeknek a különgondolást, ami miatt is a kőábrázolás kezében a toll az elefántkifejezés emberségeit írta alá.
Az emlékmű emlékezetbe vésetett volt volna.
Báva nekiiramodásnak megtenné ez is. Lendül a kötetkezdő bekezdés, voltaképp torzszikrázással. Illhetne hozzám. A kimért szokatlankodás? Lukawago Bago (Nikolaj Szarafov bolgár író, képzőművész, esztéta) Berlinben intézetet is fenntartott, hogy a bagonalizmus filozófiáját s világnézetét kidolgozzák s művészettel műveljék. A fenti pontosan ötven magyar szó – Szarafov-alkotás. Így kellett (lehetett) fordítani.
*
Alattam az automobil, kormánya – no, igen, az is, jobboldali. Így, hosszú éveken át.
Aztán a Napút: Egyedül együtt jobb.
*
Harsányan rivall fülbe, szembe sokak magabiztossága úton-útfélen. S ez árad aztán külföldre is szét: ez a – teszem azt – magyar irodalom. Ez a magyar – mondjuk – irodalom. Mondják. (Erről – súlyával máskor.) S „akkor” szelíden s bölcsen válaszol gyér hallgatósága előtt a Gödörben egy negyvennégy éves elsőrangú bolgár író. A magyarul is megjelent regénye alapján készült (magyar-bolgár-angol) film napok alatt rekordokat dönt Szófiában. Kérdésekre felel. Hogy embere válogatja arratájt, benne (kiben-kiben) hol találkozik a kelet a nyugattal. Értékeivel, érvényeivel, kedélykülönbségeivel, tempójával. Nem dönget mellet, buksit se simogat, arányosan fogalmaz, maradandót rögtönöz. Mi él s hogyan tovább talán ama kilencven előtti világból – kicsit boncolja. Alig is tudhatja átélten. Magyar írótársként mellette (most maga is jobbára kérdezettként) a Délvidékről szinte húsz éve Magyarországra érkezett. Erőteljesebben hangsúlyozza: ne fogalmazzunk mi akként itt, hogy: balkáni állapotok, meg arra alá a Balkánon, balkáni mód. Sértő, pontatlan. Ki ott született, s volt Londonban is diplomata (a bolgár író), aki itt, de évtizedekig járt és élt így-úgy ott (e sorok tákolója), s ki ott is („észak-Balkánon”), itt is magyar tollforgatóként – tudjuk, kérjük. A balkanizálódás (pontosabban: balkánság) nem a tág Balkánon dúl, vagy ott is annyira, amennyire közöttünk – illessük azonban más névvel. (Játék: jobbadán jobb a kán. Nem is bal.). Ez a mi leereszkedésünk. Mire föl: mire lenn? Általunk használva a léha fogalmat furcsa is: hisz Kárpát-medencei magunk legalább olyan öntőtégelyes gazdagságot, befogadóbizonyságot jelent századokon át máig, mint az „inkriminált” térség nagy keresztúti színessége, annyifajta toleranciája. Mitől is termékenyül az egysíkúsodóbb nyugat kultúrája? Onnét, igen, például délkeletről. Hol is őrződtek meg babonák, ráérések, ráérzések? Nem a hagyományok, tudom, nem a kultúra mezeire értik, akik figyelmetlenül a „balkán…” szót használják. Nem. Szökjön azonban belénk a fennebb állított realitás, midőn tolulna fel a szó kimondása, leírása.
* Összeállni készült tizenévekkel ezelőtt egy Hunbolg című gyűjtemény: kaleidoszkóp többirányú, többszintű, sokműfajú bolgarista-hungarológusi munkáimból – dokumentumok, értelmezések, észleletek, alkotmányok. Készül összeállni mióta – kikerekedik immár némi vártatva.
Illusztráció: Születésnaposok
Ezek is érdekelhetik!
Jámborné Balog Tünde: Holtak vigíliáján →
Hegedűs Gyöngyi: Mondat margóért →
Vörös István 60 (Kovács katáng Ferenc nagyinterjúja az ünnepelttel) →
