»SZÜLETETT MÁRCIUS 15-ÉN« – A Napút születésnaposai I.
Erdélyi György (1944-)
Nyolcvanévesen (és tovább): isten és a derű éltessen alkotómunkádban is! (A szerk.)
Erdélyi György
AZ UTOLSÓ UTÁNI INDIÁNKÖNYV (BEVEZETŐ)
Indiánnak lenni, vagy indiánt játszani
Ismerőseim már többször feltették nekem a kérdést, azok, akiknek tudomásuk volt gyermeki szenvedélyemről: mi is ez az indiánmánia, honnan való és hova mutató?
Most sem tudnék jobban válaszolni, mint annak idején, a Csúcshegyen megtartott, a Nagy Erdei Testvériség megnyitó tábortüzénél, ahol Fehér Szarvas és vagy kétszáz, az ország minden részéből összegyűlt fiatal előtt Longfellow Hiawathájának előhangját mondtam el. Ennek már több mint hatvan éve. A könyvem, melyből a szöveget megtanultam – mint oly sok más fontos tárgy és emlék –eltűnt, csak emlékezetből tudom idézni az indián eposz sorait:
„Ha kérded, honnét e monda, / régi szóbeszéd, legenda, / mely erdők szagával árad, / hordja harmatát a rétnek, / kondor füstjét wigwamoknak, / zúgó, nagy folyók futását, / mennydörgésként, halk robajjal /sűrűn ismétlődve zendül, / mint sziklák közt a visszhang, / Így szólnék, így válaszolnék: /Pusztaságból és vadonból, / észak-földi nagy tavakról, / földjéről az odzsibvéknek, földjéről a dakotáknak, / hegyről, lápról és mocsárról, / hol a kócsag, hol su-su-ge / nádak, szittyók közt keresgél, / hallgasson e szépmesére, / Hiawatha énekére…”
Sajnos a többit elfelejtettem. Segítség nélkül más már nem jut eszembe, már az is csoda, hogy hatvan év után ennyi is maradt.
Most, hogy Balu barátommal már csak ketten vagyunk hadra foghatóak a valamikori törzsből, ami igazából nem is volt törzs, mert sziúk is voltak benne, meg feketelábúak is, de mindezekről nem maradt semmi, mert még a fotóalbumomat sem kaptam vissza Borsányitól, akiről mellesleg még lesz mesélni valóm. És mindezek mellett az Irodalmi Múzeum kiállításán, melyet a magyar indiánokról rendeztek, egyetlen mukk sem esett a mi csapatunkról, pedig hát az ott sűrűn emlegetett Cseh Tamás is nálunk kezdte indián ügyekben a tájékozódást eleinte, és úgy gondolom, hogy az öregeket kivéve sokáig mi voltunk az egyetlenek, akik rendszeresen táboroztunk, főleg nyaranta, hol a Black Hillsben, hol Bitter Rootban, hol a Dunán, és nem volt olyan hét, hogy ne kerestük volna egymás társaságát, ami könnyen megoldható volt, ugyanis Balu és Chief egy osztályba járt velem, Borsányi a szomszédban lakott, Róka és barátai a Molnár utca környékén, Madár és az ő barátai a Tompa utcában, a többiek nem ilyen hegyén-hátán, de jöttek ők is, amikor kellett, ha mentünk valamelyik táborhelyünkre kirándulni.
Szóval: hogyan is kezdődött? Hát persze, a könyvekkel. Először jött az öt Cooper, aztán a May Károlyok, a Winnetou- és Old Shatterhand-történetek, aztán a még fontosabbak: Szürke Bagoly és Hosszú Lándzsa írásai. És még valaki: Fehér Szarvas, a magyar Borvendég Deszkáss Sándor könyvei. A May Károly művek megalapozták a gentleman-vadember mítoszát és még valamit: a végtelen szabadság vágyát egy végtelenül nem szabad korban. Mi, akkori gyerekek nem sokat tudtunk még a történelemről, de láttuk és hallottuk a körülöttünk élők életét és ösztönösen választottuk játékul az indiánok szabadságát.
Játékul? Hiszen emelt fővel vallottuk: mi indiánok vagyunk. Ezt erősítette bennünk Fehér Szarvas: A Sziklás Hegyek varázslójának vissza-visszatérő mantrája: a-ta-viz-mus. És éppen ezt a Fehér Szarvast zárta ki tagjai közül az öregek csapata, Heverő Bölény törzse. Fehér Szarvas ugyanis indiánnak tartotta magát, míg a csapat azt vallotta: mi csak játszunk.
Nem értem: mi a kettő között a különbség? Miért csak a játék érvényes, miért kizáró ok a játékban való hit? Egyrészt: én ismertem Fehér Szarvast, többször találkoztam vele, sőt jártam otthonában, Sashalmon is. Egy szemernyivel sem volt furcsább ember, mint a többi indián, soha semmi zavarót nem tapasztaltam vele kapcsolatban, az tény, hogy figyelemre méltó, szuggesztív jelenség volt… Megismertem a feleségét is, aki állítólag soshon indián volt, lehet, bár engem inkább emlékeztetett egy indiánarcú cigányasszonyra, de Fehér Szarvasnál sosem lehet tudni, lehet, hogy tényleg soshon volt. Igaz, Borvendégnek is – magyar létére – valódi indián arca volt, ázsiai szemekkel, kiugró pofacsonttal, rezes arcbőrrel, egyenesszálú fekete hajjal, amelybe akkor már sok ősz szál vegyült.
Játék? Hiszen mi is azt vallottuk: indiánok vagyunk. Pedig mindünknek volt polgári neve, budapesti lakáscíme. Mi mégis indiánul köszöntöttük egymást, indián nevünket használtuk egymás előtt és ha azt mondtuk: hazamegyünk, akkor legtöbbünk a Black Hillsre gondolt, melynek tűzhelyében Chief barátunk hamvai várják a föltámadást hirdető harsonákat.
Játék? Láttam fiaimat és unokáimat felnőni. Láttam komoly elköteleződésüket játék közben, láttam gyermeki konok elszántságukat, hogy azonosuljanak játékbeli szituációjukhoz. Én magam színésznek készültem. E mesterségnek egyik alapszava: a játék. És ebben a játékban az a fajta komolyság, mely az azonosulás érdekében kötelező.
Indiánok voltunk, vagy inkább játszottunk? Végtére is mindegy. Indiánnak lenni vagy nem lenni, az itt a kérdés. Mi pedig azok voltunk, testestől-lelkestől. Emlékszem: állok a Black Hillsben az Ima-szikla tetején, kitárt karral fordulva a lemenő nap felé és tiszta szívvel a Miatyánkat imádkozom, mert számomra akkor ez volt a legfontosabb ima. És belenézek a lenyugvó napba, mert bele lehetett nézni az isteni arcba napszentületkor, amikor az esti szél meg-megrezegteti fülem mögött a sastollat.
Játék?
Halmai Tamás (1975-)
Halmai Tamás
Magassági remények
Izsó Zita: alulról megvilágított
A lírai betegségdiskurzus nem idegen Izsó Zita költészetétől. Már első kötetében, a Tengerlakóban (2011) is komoly szerepet kapnak a kórok – a halál és a gyász motivikájával együtt. Az alábbi versben a szóképi összetettség teszi emlékezetessé ezt a tematikát.
ALULRÓL MEGVILÁGÍTOTT
Hajóval érkeztünk vissza Budapestre.
Vízzel nyelt le minket a város, mint valami gyógyszert.
Leszállás után
rögtön keresni kezdtük,
lassan éjszakává tágultak a pupillák,
istentagadássá az önvád.
Egy sötét kórteremben feküdt,
tapogatózni kezdtünk, de mielőtt hozzáértünk volna,
a Fényfejű rávilágított.
Járni már nem tudott,
de kérlelni kezdett,
hogy mint gyerekkorában,
liftezzünk egy kicsit vele,
mi meg nem tudtuk, meddig titkolhatjuk el,
hogy ebben a kórházban lefelé lépcsőzni,
felfelé csak haldokolni lehet.
A novellisztikus fölütés helyszínt is, helyzetet is azonosít: „Hajóval érkeztünk vissza Budapestre.” In medias res ez a nyitány, hiszen az útról csak annyit tudunk meg, hogy véget ért: visszatérésbe torkollt. Ott kezdődik a vers, ahol egy másik, láthatatlan történet lezárult.
A második versmondat ugyancsak egy – igaz, elnyújtott – sort foglal el, de a mondottakat már elemeli a leíró-nyugtázó jellegtől, és a hasonlító beszéd révén mitopoétikus aurát kezd sugározni: „Vízzel nyelt le minket a város, mint valami gyógyszert.” Az orvosi hasonlat nemcsak poetizálja a versbeszédet, de a néhány sorral alábbi kórtermi szcenikát is előlegezi. A hajót lenyelő város képe mindemellett a Jónást magába kebelező cet toposzát is felidézi, azaz Budapest (ez a mesterséges-urbánus környezet) mint valamiféle metacet bizonyul nagyobbnak és erőteljesebbnek a víznél és víz lényeinél (azaz a természet világánál) is. Hogy a szókép betegnek mutatja a várost, és orvosságnak az érkezőket: a romlás antropo-, sőt ontológiai szükségszerűségét tudatosítja.
A „Leszállás” (a vízi jármű elhagyása) olyan szófordulat, mely az igekötő jóvoltából az alászállás képzetét is magában hordozza. A „rögtön” és a „lassan” határozói feszültségében legalább két mozzanat munkál. Egyfelől kérdéses még e ponton, hogy kik és kit keresnek. (A hiányra építő késleltetés egyszerű, de hatékony költői fogás.) Másfelől a „lassan éjszakává tágultak a pupillák” sor a szemlélő (a szubjektum) alkotásává avatja a valóságot, adott esetben a valóság (a világosság) hiányát (a semmit) is. Mítoszi magyarázat ez, de szinte csak mellékesen, a sötétség születésére. A mondattani toldás („istentagadássá az önvád”) ezután metafizikai keretbe illeszti a történéseket.
A folytatás („Egy sötét kórteremben feküdt, / tapogatózni kezdtünk, de mielőtt hozzáértünk volna, / a Fényfejű rávilágított.”) a keresett személyhez vezeti a vers alanyait; a kórházban fekvő szereplő ugyancsak névtelen – azaz a versbéli szubjektumok identitása kimerül a látogató és a beteg státuszában. A kötet egyéb verseiben is föltűnik a „Fényfejű” enigmatikus alakja, ami részint a kortárs költészet magánmitológiai hajlandóságaira vall rá, részint a korpusz koherenciájának egyik biztosítéka. Valamint, egy recenzens olvasatában: „Maga a Fényfejű név és előbb említett képességek is felidézhetik Lucifert, és ebben az interpretációban a Tengerlakó és a Fényfejű viszonya már-már a madáchi alaphelyzetre emlékeztet.” (Gesztelyi Hermina: Mit rejt a mély? [Izsó Zita: Tengerlakó] = Kulter.hu, 2012. 08. 05.)
Az utolsó a legterjedelmesebb versmondat, hét sorban fogalmazza meg magát a végkifejlet. Előbb a testében már korlátozott, de lelkében még gyerekkori mozgalmasságot óhajtó beteg nézőpontját részletezi a vers („Járni már nem tudott, / de kérlelni kezdett, / hogy mint gyerekkorában, / liftezzünk egy kicsit vele”), majd a látogatók dilemmáját adja közre: „mi meg nem tudtuk, meddig titkolhatjuk el, / hogy ebben a kórházban lefelé lépcsőzni, / felfelé csak haldokolni lehet”. A titkolódzás kímélete a tudás perdöntő voltát sejteti.
A térmetaforika óhatatlan szakralitást rajzol a jelenetbe; a vertikális kétirányúság a föld és az ég felé egyaránt nyitott emberi léthelyzetről ad számot. A „lefelé lépcsőzni” általánosító infinitívusza az egészséges visszatérés jelölője; a „felfelé csak haldokolni” szokatlan helyhatározói bővítménye a földi élettől eloldódó létezésre nyit távlatot. A szöveg utolsó szava minderre úgy üt pecsétet, hogy további kettősséget tart fönn: a „lehet” a ’mód van rá’ és a ’szabad megtenni’ jelentésirányait egyaránt magába gyűjti.
Eszerint így is, úgy is a halálon kell átkelnie annak, aki az élettől magassági reményekkel venne búcsút. Föl-fölragyogva, mint az alulról megvilágított fény.
Illusztráció: Születésnaposok
Ezek is érdekelhetik!
Jámborné Balog Tünde: Holtak vigíliáján →
Hegedűs Gyöngyi: Mondat margóért →
Vörös István 60 (Kovács katáng Ferenc nagyinterjúja az ünnepelttel) →
