Búzás Huba: Az ember kultúrája értékekre épül
(levél írótársaimhoz, barátaimhoz, olvasóimhoz)
Barátaim, írótársaim, olvasóim, kedves jobbat akarók, tudom, ti értitek, mert érték-tudattal rendelkező értelmetek révén felfogjátok, hogy mi okból, miről és miért beszélek; talán a legfontosabbról, amely az embert emberré teszi. Tudatunk át kell fogja e legfontosabbat, azt, hogy az emberiség kultúrája értékekre épül, nem silányságra. Mi okból és miért szükséges erről ismételten szólnom? Mert az utóbbi évtizedekben mintha különösképpen hátat fordított volna társadalmunk közgondolkodása eme tapasztalati igazságnak. Holott nyilvánvaló: életünk elképzelhetetlen kultúra nélkül, az egyes ember és az emberiség kultúrája nélkül. Kultúránk alapvető, sőt mindennemű értékei nélkül nincs embernek nevezhető lény, s nem létezhet oly társadalmi közösség sem, amelyet emberinek, emberiségnek tekinthetnénk.
… vagy kiáltoznunk kell: Mentsétek meg!?
Mégis, mintha tudományos-technikai forradalmunk, vívmányaink, művészeti értékeink, ún. lelki-tudati, erkölcsi gazdagodásunk ellenére sokasodnék arányaiban a kulturálatlanabb emberek tömege, s a műveletlenebb közbeszéd. A faragatlanabb viselkedés pedig mintha egyre nagyobb méreteket öltene társadalmunk majd’ minden szegmensében. Mutat-e valamit köz- és magánéletünkben az otromba magatartás elharapózása, a gyakran megbotránkoztató közbeszéd trágár, obszcén, fölöslegesen durva, stílustalan és silány kifejezésmódja? Noha tapasztaljuk: e stílusrontás, értéktiprás, tudat-rombolás károsabb a legpusztítóbb zajszennyezésnél. Gandhi mondta: akkor beszélj, ha a mondanivalód fontosabb a csendnél! Van közoktatás, de nincs kellő értéktudat, amikor a diákok egy-egy csoportja tanítás után az utca porában sikoltozó kiskutyát rugdos focilabda helyett, a tehetetlen állatot ekként megalázva, oktalanul kínozva, kedvtelésből. Van ugyan egészségügy, vannak kórházaink műtőkkel, ahol gyógyítani kéne a rászorulókat, ehelyett azonban újabb (kórházi) fertőzést kapnak, vagy éppen azok jutnak hozzá a legkevésbé ellátásukhoz, akik erre nyomorúságuknál fogva a leginkább rászorulnának. (Akinek nincs semmije, csakugyan annyit is ér?) Vannak orvosaink, igaz, fogytán és hiányos asszisztenciával, de létezik-e az élet (közte az emberélet) tisztelete, egészségünk óvása? Vagy csak az anyagilag tehetősebbek számára elérhető? Létezik-e, avagy kiáltoznunk kell: Mentsétek meg!? Létezik-e – (elvben bizonyára!) sőt itt-ott ténylegesen is van – városépítészet, „város-szépítészet”, de számos településen van-e mindehhez kellő szakmai felkészültség és biztosítottak-e az anyagi feltételek? Hol a kielégítő közízlés, vagy akár a magasabb kulturális igények kiszolgálása? A színházi élet társadalmi beszűkülését tapasztaljuk. Hol a falvak minimális szükségletei ellátásának biztosítása (sok községben nincs orvos, gyógyszerész, ha van is netán iskola, tanító nincs, bezártak a postahivatalok, a kultúrházak). Egyre több faluban lakosság sincs, kihalt, a lakók elvándoroltak. Vannak ugyan autópályáink, de napjainkra erősen romlik a közlekedési kultúra, stb. Pedig mostanság különösen büszkén nyilatkozunk „kulturális értékeinkről, hagyományainkról”, emlegetjük „kulturális igényeinket”, amik csakugyan lehetnének, hisz’ néhányan színházba, zenei koncertekre járnak, és dicsekvőn mondjuk: van „kultúrpolitikánk”! Sőt, akadnak „kultúrotthonaink”, van „kultúrszomjunk”; „kultúrműsorokat” rendezünk, zenei fesztiválokon – előfordul – őrjöng a tömeg. Minden államnak van „kultúrattaséja”; de vajon van-e a ma emberéhez méltó, emelkedettebb kultúránk az ún. „köznép” számára? Van-e igazi „kultúrnemzet” „kultúrnép” és „kultúrállam”, azaz olyan nép, nemzet, állam, amely a kultúra általánosan magas szintjével, magas fokú közműveltségével dicsekedhet? Avagy még mindig csak a „modern vadság” korában leledzik az emberiség? Efféle gyanút kelt, amikor egymást tiporják, alázzák különbözőségük miatt az elvakultak, újkori vallásháborúkat vívnak a népek, amikor stadionjainkban a meccsek tömegverekedésbe torkollnak, gyűlölködnek a szomszédok, egymás területeire, javaira ácsingóznak, acsarkodnak országok és kontinensek, terroristákat pénzelnek a diktátorok. A gyakorlatban értéket képez-e a jogos önvédelem?
… az átlagember tudja-e, mi a kultúra?
Felmerül: nagyvárosaink bulvárjainak járókelői, a metrók mozgólépcsőin utazó tömeg-ember, vagy akár a falvak művelődéstől elzártabb embere, elhagyatott tájak viskóinak nyomorgó lakója, háborúk sújtotta népek menekülő, mindent nélkülöző földönfutója, agglomerációk hiányos kommunális és kulturális ellátottságú lakótelepein az elszegényített, elnyomott, jogfosztott peremlakó, avagy a terrorszervezetek félelem-ernyője alatt rettegő „polgár” tudja-e egyáltalán, hogy mi a kultúra? Tudja-e, vagy nem gondol felőle, hogy az emberiség által létrehozott anyagi és szellemi értékek összességét nevezzük (általában) kultúrának? Törődik-e azzal, hogy az e módon teremtett értékek között – azok anyagi és eszmei tulajdonságaiból kiindulva – társadalmi és egyéni fontosságuk, gyakorlati hasznosságuk mértéke szerint különböztetünk? Különböztetnünk kell! Mert az érték valaminek az a tulajdonsága, amely a társadalom és az egyén számára való fontosságot fejez ki. A „kifejezés” lehet anyagi (pénzbeli) vagy lehet szellemi (eszmei, művészi) érték-meghatározás. A kifejezés egzaktabb pontosságát, meghatározását segítik érvényre juttatni „értékelméleteink”, amelyek lehetnek közgazdasági elméletek és lehetnek a filozófiának a szellemi értékek elméletével foglalkozó ágai (etika, esztétika stb.). Helyes tehát, ha minden téren különbségeket teszünk „fajsúlyuk” szerint a kisebb vagy nagyobb – egyébként mindig összevethető – értékek, valamint az értéktelen (a silány, a keveset vagy kevesebbet érő, netán az értékét vesztett) termékek, műtárgyak, kulturális alkotások (kifejezésmódok) között. Felmerülhet azonban: csakugyan helyesen különböztetünk-e, mérlegelünk-e járatlanságunk, szakavatottságunk hiánya következtében, netán avatatlanok szándékosan kívánják torzítani a helyes értékarányokat? Értéktorzításnak nevezem, amikor elfogadjuk érték, értékesebb helyett a silányat, értéktelenebbet. Korunkban e téren mi a megállapítható valóság, az igazság? (Az igazság a valóság és a megismerés pontos megfelelése.) Hja, és mit mond a közgazdaságtan és a jog, például a termékek előállításába fektetett munka értéke szerinti – a javak igazságos, igazságosabb vagy igazságtalan – elosztásáról? A kormány azt, hogy csak ennyi jutott.
… a média eszköz, de uralomra juthat
Kérdezhetnétek jobbat akaró barátaim: mi ötlik manapság leginkább szemünkbe, ha kultúránkra, kulturális életünkre vetünk egy-egy vizslató pillantást? Bizony, a média uralma ordít teli torokból ránk minden óriás-plakátról, autózás közben a rádióból, este a tévé-híradóból. A média nézeteinket, érték-ítéleteinket befolyásoló, a kulturális életünket, ízlésünket szinte már-már meghatározó jelensége. Felmerül: befolyásoló szerepe, vagy meghatározó hatása helyes irányú-e, azaz tárgyilagos ítélőképességünk alakítását szakavatott tájékoztatással segíti-e? Könnyíti-e helyes állásfoglalásaink, döntéseink meghozatalát? Jó ízlésünket formáló-e, szellemi téren, erkölcsileg építő? Gazdagító hatása előmozdítja-e helyes tudásunk, informáltságunk gyarapítását, vagy ellenkezőleg: megtéveszt? Netán erkölcsileg károsító, ízlésromboló, összhatásában regresszív irányultságú magatartásra késztet? Egyszóval – netán antihumánus? Egyáltalán: mi a média? És miképpen képes „uralomra jutni” a kultúrában, közgondolkodásunkban? Mondjuk ki: az egyes ember és a társadalom kommunikációjában a média (vagy médium) az információk rögzítésére és közvetítésére használt eszközök sokaságát jelenti; összefoglaló fogalom. Felöleli a tömegtájékoztatási eszközök valamennyi változatát, az újságokat (elektronikus lapokat), a televíziót és adásait, a rádióadásokat; mindezek számítógépes eszközei alkalmazását, a mobil-telefonokon elérhető információszerzés és –szolgáltatás lehetőségeit: a „világháló” kifejezési formáiban létrejött fórumok összességét. Tágabb értelemben médián értjük még a mondanivaló kifejezésére szolgáló személyes közlést is (az elektronikus postán végbemenő információcserénket), valamint az egyéb közvetítő eszközök használatát (marketing eszközök, pl. óriás plakátok tömegének tájékoztató szerepét, híradásait). Ami tehát ezen eszköz gondolkodás-formáló, tudat-befolyásoló szerepét, hatását illeti, a média önmagában is – így szokták aposztrofálni – „nagyhatalom”.
… újkori „néptribunok” a médiát foglyul ejtik
Voltaképpen evégett törekszenek rá – különösen az autokratikus berendezkedésű (burkolt vagy nyílt diktatúrákban, illiberális és antidemokratikus) államokban – a hiszékeny, megtéveszthető népeket félrevezető újkori „néptribunok”, hogy a médiát foglyul ejtsék, elfoglalják, megvegyék, mert emez eszköz révén a társadalmat hatékonyabban lebutítva és félrevezetve hatalmukat növelhetik, állandósíthatják. Erre figyelemmel – jobbat akaró barátaim! – a valóságot ne tévesszétek össze a zsarnoki hatalmak által sugalmazott, hirdetett, produkált és vallott hamis valósággal! Ne higgyetek annak, amit a média birtokában, annak valóság-hamisító közreműködésével kreálnak a szavazók megtévesztése végett diktátorok jól fizetett ügynökei. Nos, emiatt van rendkívüli jelentősége – az emberiség jobbléte érdekében – a sajtószabadságnak. Annak, hogy szerte a világban az objektív média a retrográd erőkkel és törekvéseikkel szembe helyezkedve a társadalmi történéseket igazmondóan, kiegyensúlyozott tárgyilagossággal jelenítse meg, azaz híradásaiban részrehajlás nélkül közvetítse, ezáltal a haladást, az emberiség valós érdekeit képviselje. Egyszerűbben: az objektív médiának a sajtószabadság birtokában valósághűen kell tájékoztatnia a társadalmat, a szabadság, az igazság, a szolidaritás érvényesülését kell szolgálnia. Van tehát nem csekély felelőssége a médiában foglalkoztatott különböző nemzetiségű, világnézetű, habitusú, felkészültségű szakembereknek (műsorvezetőknek, híradósoknak, íróknak és újságíróknak, szerkesztőknek, kritikusoknak, politikusoknak és szóvivőknek, valamint az egyéb nyilatkozó kommunikátoroknak, stb.) abban, hogy mennyire következetesen érvényesítik a szakmai etikát, mennyire állhatatosan szolgálják a társadalom valósághű tájékoztatását tudósításaikkal. Ezáltal és egyidejűleg megkérdőjelezhetetlen a felelősségük értékítéleteink, ízlésünk alakításában, befolyásolásában a kultúra terén. Nem mindegy mit tartanak kultúránkban értéknek és miért, valamint azt mennyire taksálják. Nem mindegy kiket és mely okból, mely érdemek nyomán, miféle és mennyire megalapozott értékskála alapján „sztárolnak”. Nem mindegy, hogy munkájuk során a témában mennyire tájékozottak, mely nívón tájékoztatnak, kinek, minek biztosítanak nézettséget, műsoridőt és mennyit, ill. kinek és minek nem. Felelősségük a művelődéspolitika terrénumában a köz- és felsőoktatásban foglalkoztatott szakemberek felelősségéhez mérhető, mert generációk, nemzedékek sokasága láthatja munkájuk szellemi hasznát, vagy szenvedheti haszontalanságaik, lelkiismeretlenségük következményeit. Nemzetek halálához vezetett a minőségi kultúra megbecsülésének hiánya. Felelősségük e XXI. században a véleményalkotás, a gondolat-, a szólás- és sajtószabadság kellő biztosítása és védelmezése terén különösen kimutatható, mert a média hivatásánál fogva nem szegődhet a haladás-ellenes (regresszív) politika szolgálatába, nem lehet az antihumánus, antiszociális érdekek és erők játékszere. A médiának célszerűen a társadalmi fejlődés és haladás legnagyobb arányú biztosítása végett (az emberiség anyagi, szellemi jóléte előmozdítása érdekében) a valóság történései pontos megismerésére és ismertetésére, azaz ennek megfelelően a megalkuvás nélküli tájékoztatásra kell törekednie, hasonlatosan az igazságszolgáltatáshoz. Miért? Mert az emberiség kultúrájának értékekre kell épülnie.
… történelmünk trendjének progresszív irányultsága
A média hivatás-története, az igazságszolgáltatás szerepe, a művészetek érték-teremtő küldetése, a világirodalom uralkodó esztétikájának és etikájának, vagy akár a magyar irodalom (különösképpen a magyar líra-történet) progresszív irányultsága, az emberiség történelmének – igaz, ellentmondásos, ugyanakkor egyfajta azonos értékrenden alapuló – trendje kontinuitást mutat: úgyszólván töretlen, ha mindezt egybevetjük és minderre visszatekintünk. Példák sora igazolja. Tanúsítja például Petőfi Sándor – legmagyarabb nemzeti költőnk – ars poétikának beillő „A XIX. század költői” című költeményének útmutatása:
Ha nem tudsz mást, mint eldalolni
Saját fájdalmad s örömed:
Nincs rád szüksége a világnak,
S azért a szent fát félretedd…
………………………………….
Előre hát mind, aki költő,
A néppel tűzön-vízen át!
Átok reá, ki elhajítja
Kezéből a nép zászlaját.
……………………………….
Ha majd a bőség kosarából
Mindenki egyaránt vehet,
Ha majd a jognak asztalánál
Mind egyaránt foglal helyet,
Ha majd a szellem napvilága
Ragyog minden ház ablakán:
Akkor mondhatjuk, hogy megálljunk,
Mert itt van már a Kánaán!
Szembesülhet minden hazánkfia azzal, hogy a vágyott „Kánaán” mind a mai napig – noha Petőfi intelmei óta közel két évszázad telt el! – várat magára. Olykor mintha egyre távolabb kerülne délibábja! Oka? A közös értékeinket elherdáló, nem becsülő félrevezetettek és félrevezetőik – a többi között szájhősködő „hazánkfiai” – azaz számos harácsolók és gyáva ellenzékeik, némely politikai garázdák és az előlük megfutamodók miatt. Azóta Ady Endre ostorcsapás szavakkal tudatta velünk, hogy amely nép sötétségben él, ne zászlót vigyetek előtte, hanem lámpást! József Attila se átallotta az erősen értékhiányos Horthy-korszak szemébe mondani „Hazám” című versében:
… töpreng az éj nagy odva
mélyén: a nemzeti nyomor.
……………………………….
Az erőszak bűvöletében
mit bánja sok törvényhozó,
hogy mint pusztul szép fajunk!
Méltán mondta tehát utóbb Juhász Ferencünk: „Petőfi és Ady óta csak ő (József Attila) tudta igazán, hogy mi is az: magyarnak lenni. S hogy akik a város peremén élnek… miért élnek a város peremén”. Márai Sándor pedig – az egyik legértéktudatosabb írónk (aki Ady Endrénél 23 évvel volt fiatalabb, József Attilánknál 5 évvel volt idősebb) nemcsak mélységesen megvetette kora nacionalista értelmiségét, de még a Horthy-éra lepénzelt, korrupt tudósítóit, a hírközlésben acsarkodó kollégáit is lenézte, mint „tanult tudatlanokat”, a korabeli média tévútra vezető, ártó érték-taposóit. Mindent elölről kell kezdeni – üzente a NAPLÓ 1943-45 című művében a következő nemzedékeknek, nekünk – mert mi történt itt huszonöt éven át? Egy érdekszövetkezet, a feudális nagybirtok védelmében, Trianon ürügye alatt, prolongált huszonöt éven át egy rendszert, mely finom és kevésbé finom terrorral elnyomott, elsikkasztott mindent, ami minőségi törekvés volt…” „Ideje ráébrednie – írta – minden „kereszténymagyar” embernek arra, hogy… amíg ezeknek szavuk van, a magukat „kereszténymagyaroknak” nevezőknek, vagy befolyásuk, Magyarország nem lesz nemzet… A lecke ennyi: marad-e még szellemi ember, aki Magyarországot vissza tudja rántani egy végzetes fordulat mélységeiből az európai életszintre, a méltányos és alkotó demokrácia szintjére? Ez a dolgunk, ha élünk még…
… újhumanizmus körvonalazódik a művészetben
Márai Sándor szavai tükrében nem valami kecsegtető jövőt kínálhat egy százévente ismétlődő ún. „kereszténymagyar”, harsányan „nemzetieskedő”, valójában csak egy demagóg, harácsoló kurzus. Hová vezethet újabb évtizedeken át a beláthatatlan következményekkel járó ilyetén értékvesztés? Ha élünk még… Ellenben, ha az eszére tért nemzet képes visszafordulni a régi-régi cél: az európai életszint, a méltányos és alkotó demokrácia eszménye felé… Elkerülhetné a legalapvetőbb műveltség, tájékozottság hiánya, a folytonos megtévesztettség miatt a lassú, de gyorsuló szétszéledés, a nihil és pusztulás, a végső megsemmisülés veszélyét. Elkerülhetné, hisz’ a múlt század óta Európában és világszerte is egyre inkább körvonalazódik – a humanizmus eszmeáramlatának újabb kori feléledése – az általam „újhumanizmusnak” nevezett értékrend felé törekvés mind a művészetben, mind – áttételesen – a közéletben. (lásd: Búzás Huba: Újhumanizmus körvonalazódik a művészetben; honnan, hová, merre? – esszé-gondolatok egy modern emberképhez; Cédrus Művészeti Alapítvány, Budapest, 2020, Napút-füzetek 143.) Természetesen nem töretlenül érvényesül e trend. Annyira nem, hogy látható: korról-korra itt is, ott is felüti a fejét a silányabb értékek felé törekvők átmeneti „diadalmenete”, és megtévesztésül: az antihumánus magatartás nemzeti színekbe öltöztetése. Egyidejűleg az emberi jogok kevesek érdekében álló korlátozása, valamint némely szűk társadalmi rétegek gazdagodása végett a politikai hatalom kisajátítása. A Közel-Keleten pl. vallási, ideológiai köntösbe burkolódzó diktatúrák támadása, szándékoltan a nacionalizmus mérgének dühödt terjesztése a demokratikusabb szellemű állami berendezkedések szétzúzása végett. Az emberiség és az egyes ember érdeke azonban ezzel szembe megy (lásd: Búzás Huba: Évszázadok feje fölött c. esszé-kötetét is; Művészetek Háza, Veszprém, 2021). Több évezred költészete bizonyítja a kultúrában, hogy a magas művészet cselekvő akarata mindig a jobbat akarás volt; s a magyar erős poézist vallhat magáénak! Mióta világ a világ a magas művészet (a grand art) az ember szépség-ösztönének, szépség-kultuszának, majd humanizmusának is a kifejezése volt és marad. Ebből következően evidens, hogy a nemzet megmaradását veszélyeztetik mindazok, akik kulturális életünket a magasabb művészet progresszivitása irányából netán visszafordítani törekszenek, miáltal időről-időre elsorvasztják azt a silányabb értékek javára. (Az efféle művelődéspolitikát méltán tekintjük a nemzet ellen elkövetett bűntettnek.) Holott tény: a költészet mozgásiránya is, akárcsak az emberiség történetének trendje, következetesen a progresszivitás révén a fejlődés-haladás felé mozdult el; ennek van és lehet dominanciája nemcsak a jövő világirodalmában, de még a szociális demokrácia elvein szerveződő liberális jogállamok társadalmainak közéletében is.
… világrendünk és a poézis progresszív irányultsága
Mert jobbá kell tegyük a világot! Dolgunk ma is ez, a ma költőinek dolga, éljünk bárhol e Földgolyón, hazánk bárhol legyen is, ez kell lett légyen értékteremtésünk legfontosabbika! Beszéljünk más-más nyelveken akár, tudnunk kell: a költészet elsőrendű feladata, hogy felhívja az emberiség figyelmét a mindenkori fenyegető veszélyre. (Juhász Ferenc: Versprózák; Osiris Kiadó, Budapest, 2003, 422 old.) A magyar költő legfőbb értékrendje ugyan miért lenne más? Ki kell mondania figyelmeztetésül: az a nép, amely nem szerez korszerű, magasrendű, széleskörű tudást kora legfontosabb ismeretei területén (mind a reál-, mind a humán tudományokat ide értve), amely nem művelődik és nem olvas eleget, amely nem képes felnőni saját nemzetének kultúrtörténetéhez, történelméhez, hagyományaihoz, irodalmához, művészetéhez, s ha nem képes széttekinteni a világban, jóllehet még nem halott, de már haldoklik, elindult a nemzethalál felé. Miként háríthatjuk el e fenyegető veszélyt? Vélhetően a társadalom fatális tudatlansága célirányos megszüntetésével, a beszűkült közoktatás, a köldöknéző felsőoktatás megreformálásával, a műveletlen művelődéspolitika elvetésével, a silány értékrend letörésével, valamint a nagyvilágra nyitott ablakaink szellemi és gyakorlatias kitárásával. Süss be nap!
… Dante példája: kontinuitás a világköltészetben
Nem új keletű e kívánságunk; hisz’ már a reneszánsz időkben besütött a humanizmus napja Firenze árkádjai alá Dante korának emberére. Hogyne szeretnénk élvezni jelen korunkban – a XXI. században is – a szabadság, az igazság, a szolidaritás, emberi és állampolgári jogaink érvényesülése napsugarainak melegét? Shelley mondta valaha: Dante költészete olyan, mint egy híd, amely átívelvén az idők folyamán, egyesíti a modern és az ókori világot. Ugyanakkor Thomas Carlyle (1795-1881) szerint – aki korának rendkívüli hatású történetírója volt – a veronaiak úgy tartották, hogy Dante csakugyan járt a Pokolban. Nem véletlenül hitték. Dante kora valóságában megjárta a földi poklot. Emiatt Milton is méltán vélte úgy filozófiai antitézise okán, hogy semmi sem múlhatja felül az Elveszett Paradicsom Sátánjának hatalommániáját és jellemének gonosz sugárerejét. Hisz’ Dante nemcsak katonaként küzdött Firenzéért, hanem követként is eljárt városállamának szolgálatában, s harmincöt éves korára – tehetsége és szolgálatai elismeréséül – Firenze egyik főtisztviselőjévé választották. Ámde a guelfök és ghibellinek zavaros pártoskodása következményeként váratlanul száműzték, vagyonát elkobozták, majd távollétében máglyahalálra ítélték. (E pártok bármelyike jóllehet „jót akart” Firenzének, csak éppen egymásnak, s a költészetnek nem.) A firenzei levéltárban megmaradt halálos ítélet szövege szerint Dantét – bárhol kerülne is kézre – élve kell elégetni. Évek múlva ugyan a firenzei várostanács urai „kegyelmet” gyakoroltak: hazatérhet, ha megköveti őket és bírságot fizet. Mire a költő dacos büszkeséggel üzente levelében: „Ha nem térhetek vissza anélkül, hogy bűnösnek valljam magam, inkább nem térek vissza soha: „nunquam revertar”! Ezt idézik Babits Mihályunk versének híres stanzái, mintha csak Dante szívének dobpergéseként hangzanának, mintha ebben minden száműzött és üldözött szívverésének szembenállása fejeződnék ki a mindenkori elnyomó hatalmakkal:
nunquam revertar – mondta Dante hajdan
nunquam revertar – mondanám bár én is
nunquam revertar – harci zivatarban
nunquam revertar – tömlöc éjjelén is
nunquam – legyen az Isten átka rajtam
revertar – bárha beledögleném is
üvölteném én is az ő helyébe’
nunquam revertar – századok fülébe!
Dante Alighieri (1265-1321) hontalanként, ötvenhat éves korában, hunyt el. Ám, miután megírta világra szóló nagy művét – az Infernot, a Purgatoriot, s a Paradisot – együtt a Divina Commediát (mindnyájunk Isteni Színjátékát), lám-lám az örökkévalóság honpolgáraként ünnepeljük. Mert a mű, amit teremtő képzelete égi ragyogásával alkotott, mind az emberiség, mind az egyes ember számára – bár századok múltanak el – rendkívüli fontosságot fejez ki: évszázadok napjaként világító érték!
… egy pillantás a jövőbe
Elvárható tehát a jövőben is, hogy az irodalom, a művészetek, s a tudomány alkotásainak értékteremtéséhez hasonlatos módon ítélkezzünk minden egyéb – kisebb-nagyobb fontosságú – szellemi és tárgyi megjelenésű értékeink összevetése dolgában. Ennek szem előtt tartása mellett, persze, továbbra is tapasztalati tény marad: az irodalom, a művészet, s a tudomány legfőbb küldetése a magas értékteremtés, mert a kultúra ilyetén értékei révén tűnhet szebbnek, válhat jobbá életünk földi valósága. Ünnepnapok reggelén ébredünk rá: az ember sok-sok elemből összerótt kultúrája gyakran szellemi varázslatokban ölt testet. S ebben az a csodálatos, hogy a morál lehetővé teszi: a szakértői szemen kívül az átlagember szintén bátran – és jó eséllyel helyesen! – megítélheti a géniuszokat és alkotásaikat, valamint minden más értékteremtők produkcióit. Mert amúgy is kézenfekvő: többet ér a „Bűn és bűnhődés” Dosztojevszkijtől, többet érnek Salvador Dali meghökkentő festményei, Picasso rajzai, meg a penicillin feltalálása, mint államfők mellén a Becsületrend, mint bármely lovagrend vállszalagja, vagy némely milliárdos fényesre sikált jachtjai, netán papságunk kétségeket támasztó szűzies erényei. Többet ér tudósként elhunyni valamely nyomortanyán, vagy aluljáróban árulni egy sikermű szonettet, mint vörös szőnyegeken sétikálva fogadni a díszőrség tisztelgését. Számunkra az a fontos, hogy Racine a Phaedrában tökélyre tudta vinni művészetét, az a fontos, hogy Franz Kafka pert indított az univerzum ellen, majd végül fölmentette művében az „undorító” földi világot, ahol még a vakondok is remél, hát még az emberiség. Ezek nyomán úgy véljük: elvárható, hogy az ember kultúrája – mint az elmúlt ezer évek során mindig – továbbra is valódi értékekre épüljön, ne holmi silányságra.
Kedves barátaim, írótársaim, olvasóim, ha szintén jobbat akartok, e levél legfőbb üzeneteit osszátok meg barátaitokkal, írótársaitokkal, olvasóitokkal! Isten veletek, talán valahol az örökkévalóságban!
Illusztráció: ~Nunquam revertar … (fh. D. Peterlini: Dante in esilio)
Ezek is érdekelhetik!
Tamási Orosz János: Tánc egy végtelen kötél peremén →
Németh Erzsébet: Baumberg Gabriella – Batsányi Jánosnak →
Németh Erzsébet: KAMUTHI KATA – SERÉDI ISTVÁNNAK →
