Bertalan Tivadar: Az asztal, Fogkrém, Vegyes drazsé (kisprózák)
•
Az asztal
Kicsi falu a határmentén. Kicsi ház, a megfekedett, lehuppant, zsúpszalma púpja alatt. A házban egy magányos öregasszony, aki betértemkor ölbe ejtett kézzel üldögélt az ajtó mellett, a pitvaron. Jöttömre nehézkesen mozdult, de kissé görbülten bekísért a házba. Az előtérbe lépve, a nagyon régi, szabadtűzhelyes kormosság fogadott. Oldalt, egy későbbi születésű búbos vasajtós etetője. Nem tudni, mikor sült itt utoljára kenyér. Az agyagpadlatos szobában aztán földbe gyökerezett a lábam. A filmes kíváncsiság hozott ide, de ilyen élményre nem számítottam. A dohos szoba közepén, ott állt egy csoda valami, egy asztal, amely nyomban szembelökött. – Úristen! – mondtam magamnak – ez nem akármilyen asztal. Ha jól nézem, ez egy későgótikus-korarenaissance, úgynevezett bölcsőasztal. Látványtervező lévén, szinte kötelességem volt ezt szakszerűen megállapítani. Ezen az asztalon kívül csak egy dikó, fölötte a Szűzanya olajnyomata és három kifakult, barnás fotó és az asztal körül négy támlás ülőke, de az asztal uralt mindent. Miért hívják bölcsőasztalnak, azt én sem tudom, talán mert az alsó szerkezetén tartották a kosarat, amiben a csecsemő feküdt.
– Mami – fordultam az öregasszonyhoz, mikor magamhoz tértem – Tudja maga mi ez?
– Hogyne tudnám, lelkem: milyen kérdés ez? Egy asztal.
– De miféle asztal?!
– Egy szegény, rozoga asztal. Csoda, hogy még szét nem hullott.
– Nem mondták még magának, hogy milyen érték ez a rozogaság? Ilyen talán még a múzeumnak sincs.
– Az öregasszony nagyot sóhajtott – Nem járnak erre ilyen népek, még másmilyenek se nagyon. Annyit már mondtak, hogy mindjárt összeroskad, meg azt, ha közel viszi a fülét az ember, hallani a szúk sokaságának a muzsikáját. Én ugyan már nem nagyon használom, kicsit gyenge már ehhez a hallásom is, tálalni már nem mernék rá, még ha volna is mit és volna kinek. Összerogyna a tányérok súlyától. Azt is mondták, hogy hoznak helyébe egy rendes asztalt, ez meg jó lesz a kályhába, de nem hoztak.
– Atyavilág! De jól tették. Tudja, milyen érték ez? Ez az asztal mintegy hétszáz éves lehet. Van egy bútorokkal is foglalkozó múzeum Pesten, ott rendbe hoznák, restaurálnák és akkor egy kiállítás különleges dísze is lehetne.
Az öregasszony lehuppant az asztalnál jóval fiatalabb ülőkék egyikére és hitetlenkedve legyintett. Ugyan már… Láttam, kocsival jött, meg hallottam is a motorbúgást, mert látok és hallok is valamelyest, hála a Jóistennek. Azt is látom, hogy itten meg körbejárja ezt az asztalt, mint a tojós tyúk. Úgy látom, nagyon tetszik magának ez a rozogaság. Elviheti, csak hozzon helyébe egy épkézlábat. De tényleg hozzon ám!
– Isten őrizz! Kirabolnám. Erre maga nagyon vigyázzon, hogy ha már eddig megőrizte, egy szélhámos el ne vigye. Ezért az asztalért maga sok pénzt kaphat. Megígérem: én felhívom a múzeum figyelmét erre a kincsre. És mondja már mamikám, honnan van ez az ősrégi darab? És hogy vészelhetett át évszázadokat?
– Honnan volna? A szüleimtől, nekik meg az ő szüleiktől, szépapámtól, meg azok szépapáitól, bizony mennek az évek, fiacskám.
– És maga egyedül él itten?
– Úgy bizony. A két fiamat elvitte a Don-kanyar (itt a Szűz Máriás falra mutatott). A lányomat meg elvette egy amerikánus és elvitte valahová Oh… Ohioba. Már van családjuk. Egyszer talán hazajönnek. Az uram? Az uramat úgy megrúgta a lova, hogy belehótt. Szegény uram, akkor már többet ivott, mint kellett volna. Tudja, a fiai miatt. Nincs énnekem már senkim. Ha van is valaki, távoli, tőlem nem lehet örökölni, nem jelentkezik.
– Nem lehetne örökölni? Hát ez az asztal?
– Hagyja már azt az asztalt. Errefelé se kellett már senkinek.
– És el tudja látni magát, így, egyedül?
– Hát, bizony, kegyelemkenyéren élek, de van néhány tyúkom is. Tojnak.
– Na, ez az asztal sokat javíthat a helyzetén, de megint mondom, nagyon vigyázzon rá, míg nem jönnek a múzeumtól. És hol vannak a község vezetői?
– Jaj, arany fiam, van azoknak elég gondjuk, bajuk, minthogy velem törődjenek. Kapok segélyt és hoznak a boltból ezt-azt, amíg a segély futja.
– És valóban nincs senki, aki igazán gondját viselné?
– Jaj, lelkem. Már mindenki kihal mellőlem. Nem tudom, engem miért tartogat a Jóisten. Nem látta a bolond lányt? Azt beszélik, ott mutogatja magát, a főút mellett, az árokparton. Vele se tudnak mit kezdeni. Őt is az Ég tartja el, meg amit odadobnak neki. Meg aztán a határban is talál valamit. Télire lefogják, bebugyolálják és mehet sorsára. Az ég táplálja az ő madárkáit. És mondja, még meg se kérdeztem, maga, hogy kerül errefelé?
– Nem csak én… egy egész csapat, úgy hívják, hogy stáb van itt. A kastélyba fészkeltünk be. Egy ilyen öreg háznál is szeretnénk forgatni, ha megengedi nekünk, ez a ház alkalmasnak látszik. Persze, fizetnénk érte és a pénz, ugye mindig jól jön.
– És pont ilyen düledező ház kell maguknak? Vannak itt szép házak is.
– Ilyen. Éppen ilyen kell. Régi történeten dolgozunk. Ha megengedi, le is fotózom, hogy megmutathassam a rendezőnek.
– Fotózzon csak nyugodtan, nem árt az senkinek, én arrébb megyek.
– Nem, nem. Maradjon csak nyugodtan. Élőbb lesz a kép. Tudja, kivételes engedélyt kaptunk, hogy itt a határsávban forgathassunk.
Búcsúzáskor utánam szólt: – És az asztal? Jó lenne egy nem összeroskadni készülő valami.
– Majd a múzeum. Szólok nekik. Megígérem.
Utánam lépett, egészen a kapuig – De ugye, maga nem csap be? És mondja csak, miféle az a régi történet, amit itt akarnak forgatni?
– Itt is, meg más helyszíneink is vannak. A történet? – Egy öregasszonyról szól, hogyan él magányosan egy öreg házban. Na, Isten áldja, nemsokára jövünk. Addig is nagyon vigyázzon az asztalára.
2023. 04. 27.
Fogkrém
Már nem is tudom, hogy keveredtem az „Új Írás” köreibe. Közeledtek, barátkoztak, ha összejöttünk a Fiatal Művészek Klubjában, vagy a Fészekben, vagy éppen az Újságíró Klubban, no, nem annyira, hogy valamit is közöltek volna lapjuk oldalain írásaimból, vagy grafikáimból, bár akkoriban már előfordultam más fórumoknál. Úgy látszik, valami baj volt az „irányvonalammal”, meg aztán görcsösen féltek beengedni oldalaikra új embereket, így nyilván kevesebb hely jutott volna nekik és az sem elhanyagolható, hogy így kisebb a kockázat. Én nem erőltettem a dolgot, de a közeledést elfogadtam. A folyóirat egyik főembere egy hatalmas termetű fickó volt (mindenki csak Janónak hívta), különösen kitüntetett barátságával. Ez a történet, még az „átkosban” történt. Ez az úgynevezett barátság elsősorban szavakban és gesztusokban nyilvánult meg. Tettekben kevésbé. Amit el akarok mondani, nem ennek a Janónak, hanem a féltett folyóirat egy másik munkatársának a története. Ez az ifjú, tehetséges irodalmár volt, akit, ha jó emlékszem, Andrásnak szólítottak, olyan súlyos ekcémát hordozott mindkét keze fején, hogy ezek a szerencsétlen kézfejek senkit meg ne riasszanak, alaposan be kellett őket bugyolálni. A kezek gazdája, legnagyobb fájdalmára már írni is csak kínkeservesen tudott. Ám, amit mégis sikerült papírra vetnie, kerek volt és elfogadható. A pólyák alatti szörnyű viszketés alig érződött alkotásain.
Történt egyszer, hogy a szerkesztőség meghívást kapott egy moszkvai irodalmi értekezletre és mivel ő is a meghívottak között volt, a rendelkezésre álló kezekkel kellett útnak indulnia. A hosszú úton zakatoló vonaton hiába próbálta rejtegetni pólyáit. Különböző, átlátszó trükköket használt: keresztbe rakott karjaival hóna alá dugta kezeit, meg maga mögé helyezgette, de mindez nem téveszthette meg a szemben lévő ülésen helyet foglaló, élénk kis gombszemekkel figyelő mamkát, aki előre hajolva, nagy részvéttel, természetesen oroszul érdeklődött, hogy „mi a baj, kedveském?”.
Barátunk tudott valamelyest oroszul; a bölcsész szakon szigorúan vették az orosz nyelvtanulást s mivel hősünk, nem úgy, mint sokan mások (köztük jómagam is), nem is nagyon titkolva bojkottáltuk az oroszt, András szorgalmas és okos lévén, tűrhetően törte a nyelvet. Talán éppen ennek köszönhette a meghívást. Így hát, mivel barátunk lelepleződött, a mamka anyanyelvét törve panaszolta, hogy bizony nagy bajban van, mert az orvosok hiába próbálkoznak holmi kenceficékkel, még amivel a tyúkok torkát gyógyítgatták faluhelyen, a petróleumot is kipróbálták, ám semmi sem használt, legfeljebb büdösséget árasztott maga körül. A mellette ülő Janó ébredezett álmából és bekapcsolódott: kézzel lábbal magyarázta, hogy társa tulajdonképpen író volna, persze, ő maga is, mint szerkesztő, de ezekkel a kezekkel, szegény…! Ráadásul nem akármilyen helyre szól a meghívásuk. Kínos…
Az anyóka erre égnek tárta karjait, mely művelettel fültövön vágta muzsikforma ülőtársát, ám az csak mindössze egy halk morgást hallatott és tovább szunyókált. – Hát ti ilyen nagy emberek vagytok? – lelkendezett a mamka s aztán gyorsan elmondta, hogy ő is járt valamikor Magyarországon, besorozták a háborúban; egészségügyis volt, néhány szóra emlékszik is, de már sokat elfelejtett. A drasztvujtye valahogy így szólt, hogy „jo naput”. Aztán lelkesen kinyilatkozott: szerencséd van fiam, hogy összetalálkoztunk, mert bizony elárulom neked, mi a megoldás. Ha megérkezel Moszkvába, első dolgod legyen egy tubus fogkrémet venni valamelyik magazinban, nem drága és kapni lehet, mert azt nem nagyon viszik, csak azok, akiknek ilyen bajuk van. Mindegy melyiket veszed, mert csak egyféle van. Az utolsó szavakat kissé lehalkítva s körülnézve mondta. Azzal kenegesd a kezeidet, két hét alatt eltűnik a csúnyaság. Ez a fogkrém fogmosásra nem nagyon alkalmas (ezt suttogva mondta, majd ismét felemelte a hangját: de csodaszer! Majd meglátod, az ekcémát elűzi, hogy nyoma sem marad. Fogadj szót, fiam, meglátod, áldani fogod, hogy találkoztunk. Én nem megyek Moszkváig, Nemchinovkánál leszállok. A lányomnál voltam Arkhangelskoeban. Odament férjhez. Jól megvannak. A város melletti kolhozban dolgoznak, szép lakásuk van, a lányom traktort vezet, a vőm amolyan felügyelőféle. Jól megvannak. Két unokám is van ottan. Kapnak részesedést is is, amiből, mint látja itt ezt a batyut, öreg szülének is jut valamicske. Van ebben krumpli, hagyma, káposzta, majd megszakadok. Néhány alma is akad az otthoni unokáimnak… Én magam Nemchinovkában lakom, a régi házunkban (ezt meghagyták) a legidősebb fiammal és a családjával. Úgy látom, nemsokára meg is érkezek. Itt is van három unokám. Már biztosan nagyon várják, mit hoz a Mamka. Lesz nagy öröm, annyi bizonyos. Hanem készülődök is már, nehogy továbbvigyen ez a masina. Ez a legidősebb fiam gyógyszerész. A papókánk nem jött haza a háborúból, azóta özvegynek számítok. Még jó, hogy van családom. Kettő is. Én meg csak úgy jövök, megyek a kettő között. Nem tudom, meddig bírom…
Pólyáskezű barátunk sajnálkozott, hogy nem tud segíteni a cipekedésben, Janó meg mélyen visszaaludt, így hát az öregasszony szinte a földön vonszolva batyuját, sikeresen leszállt, a peronról még visszaintett, majd hajlott háttal, batyujával együtt beleolvadt a leszállók távolodó tömegébe.
A csúnyaságos kezű íróember igencsak elgondolkodott a Mamka tanácsán; annyi kudarcos kísérlet után nem nagyon hitt benne, de ha bajban van az ember, kétségbeesésében mindent kipróbál. Így hát megfogadta a jótanácsot, elvégre, mi haszna lenne egy idegennek, hogy becsapósdit játsszon vele? Halogatás nélkül sorba állt tehát a szállásuktól nem túl messze lévő, alkalmasnak tűnő üzlet előtt és egy röpke félórába se került, már le is emelték a tubust valamelyik félig üres polcról. Persze, nem ez a polc volt az egyetlen félig üres sőt, néhány teljesen az volt. Pólyáskezű barátunk, várakozás közben, mint kíváncsi íróember, érdekes jelenségre figyelt fel: két férfiember is, feltűnő mozdulatokkal, három ujját becsúsztatta kabátja két gombja közé, úgy, hogy csak két ujja látszódjék és ezt ismételgették. András érdeklődésére, csak később, a szállodai recepción világosították fel, hogy a két ujj lebegtetése annyit jelent, hogy még két társ kellene egy üveg vodka megvásárlásához, mert kicsi üveg nincs, a nagy meg sok. Ahány ujjat lebegtetnek, annyi vevőtársra van még szükség. Nahát, ez író barátunkat egyrészt lelkesítette, hogy megint tanult valamit, ugyanakkor igencsak elkeserítette, mivel ő, a pólyáival képtelen lenne ilyen népi játékra.
Végre lezajlott az irodalmi összejövetel (sok taps, kevés hozzászólás, amit pótoltak a hivatalos előadók, nem annyira az irodalommal foglalkozván, mint inkább az ideológiával), mialatt András főleg kézrejtegetéssel volt elfoglalva, amiért sokan gyanúsan néztek rá. A büfében Janó segédkezett, helyette is átvette a hámozott tojásokat és a nyers uborkát. Andrásnak eszébe jutott, hogy milyen meggondolatlan volt, amikor csak egy tubus fogkrémet vásárolt. Visszament hát a magazinba és megint türelmesen kivárta, míg sorra kerül, még két tubust kért az eladótól, aki emlékezvén rá, igencsak furcsállotta a dolgot. Meg is kérdezte, hogy hány foga van az elvtársnak. – Még megvan mind – mondta barátunk s mivel pólyás kezét kellett nyújtania a tubusokért, a kíváncsi „barisnya” megnyugodott.
Persze, alig várta, hogy hazaérjenek, nyomban kenegetni kezdte szegény, meggyötört kézfejeit. A Mamka jóslata lassan beérett, áldja meg az Isten, akiben az öregasszony talán hitt még titokban. A megjósolt két hét sem telt belé, barátunk újra ujjai közé vehette a tollat és végre megírhatta régen tervezett regényét… Ki meri azt mondani ezek után, hogy nem hasznosak akár a legtávolabbi irodalmi összejövetelek?
Vegyes drazsé
Hajdani gyermekkoromban még majdnem minden faluban volt falubolondja. Nekünk is volt. Becsületes nevét senki nem tudta, talán ő maga sem. Eleinte Gozsónak szólítottuk, később neve átalakult Jojóra, talán annak a játéknak a hatására, amelyet, egy cérnaspulnit rángatott fel-le, naphosszat. Hanem ez a név sem ragadt rá véglegesen, hanem a Golyó, az igen. Ez onnan eredt, hogy volt egy játékunk, a golyózás. Lépésekkel bizonyos távolságot jelöltünk ki egy földbe karcolt vonaltól, vagy egy kis, kézzel vájt gödröcskétől és ezeket kellett agyaggolyócskáinkat gurítva, megközelíteni. Néhányunknak, és erre nagyon büszkék voltunk, pár darab üveggolyónk is volt. Vékony, színes vonalkák kígyóztak a belsejükben. A kedvenceinknek, azaz a legnagyobbaknak nevet is adtunk. Az én vezérgolyómnak például Toldi Miklós volt a neve. Élvezettel ropogtattuk markunkban s ha kinyitottuk a tenyerünket, megcsillant rajtuk a napsugár. Az örökre elgurulók pótlására és szaporítására természetesen mentünk a Szatócsba, ahol mindenfélét árultak: tanszert, irkát, ceruzát, gombfestéket. Ott aztán végigtapogattuk és csörgettük a zsákbamacska zacskóit, s ha ráleltünk és a rávalónk is megvolt, sóhajtva bár, de leperkáltuk az árát, hogy a nagyi által varrott, nyakánál zsinórral összehúzható vászonzacskóba, társaikhoz csatlakozzanak. Itt várták türelmesen, hogy részt vehessenek kedvenc játékunkban. Persze, égetett agyaggolyókat is vettünk, ezek nem csak a linkebb gurításokhoz kellettek, hanem a gumipuskáinkhoz, azaz a csúzlijainkhoz. Az apró kavics is nagy kincsnek számított, ráadásul ingyen volt, de csak tőlünk távol szedegethettünk ilyent, mert mifelénk csak homok volt, finom, bársonyos, ujjaink keskeny kis résein is aláomló homok. Bizony, keresgélni kellett a golyózáshoz megfelelő terepet.
Golyó mindig vásott bandánk közelében sündörgött s néha megengedtük neki, hogy ő is gurítson, persze nem az üveggolyóinkkal. Ez jó mulatság volt, mert a Golyónak nevezett igyekvő eldobott golyói rendszerint világgá mentek és ő akkor nagy keresésbe fogott. Mi pedig, mivelhogy a kiskamasz igen kegyetlen tud lenni, mindig az ellenkező irányba mutogattunk. Na te ügyes Golyó, gatyába tojó, hol van a golyód? Erre ő nyitott tenyerével a lába közé csapott. Mi meg röhögtünk, s ő is velünk röhögött. Ha keresése véletlenül sikerrel járt, furcsán sima arcát, amelyről lehetetlen volt megállapítani, hány éves, elöntötte a boldogság, s diadalmasan felmutatta a szökevényt. Az ő sajátos nyelvhasználatának szavaival: – Na ugye, hülék! – Mi meg egyre csak a térdünket verdesve cukkoltuk s ő is velünk tartott.
A háború szele minket, vásottakat is megcsapott. Háborúsdit játszottunk, Golyónak rohamsisakot is csináltunk, félbevágott, kibelezett görögdinnye héjából. A fejébe nyomtuk s ő büszkén viselte, mint harcra kész katona. Hason kúszott, a szájával pukkantgatott és támadó kiáltásokkal és fenyegető mozdulatokkal ijesztgette az „ellenséget”. Ez mulatságos volt és mindaddig tartott, ameddig a dinnyehéj bírta. (Lehet, hogy innen származik a „hülye vagy” kifejezés mai változata, a „te, dinnye”.) A nagyok háborúja persze folytatódott: Pest felől robbanások zaja hallatszott, villogott az Ég és mi, vásottak nem fértünk a bőrünkbe.
A golyózás szülhette az ötletet (nem én voltam), hogy dobjunk össze pár fillért drazséra. Amint a pénz összejött, rohantunk a Szatócsba. A zacskó felét tenyérben pontosan leszámolva, nem „testvériesen, de igazságosan”elosztottuk. A hiányt pedig nagyanyám Bözsi nevű kecskéjének szárazabb bogyóival pótoltuk. A zacskó tartalmát összeráztuk és ebből kínáltuk Golyót. Ha igazi drazsé akadt az ujjai közé, határtalan boldogság sugárzott az arcáról és megjegyezte: – Ez finyom, naggyon finyom.
Ha a kecskebogyót kapta be, elfintorodott és megállapította: – Ez egy kicsit avaty.
Ez megint ok volt a röhögésre és ő velünk röhögött. – Vegyél csak, finyom – biztattuk az ő szavával és ő nyelte, hol boldogan, hol köpködve: – Van közötte avaty (ami azt jelentette, hogy avas). – Ne törődj vele, finom, tápláló az mind. – S Golyó, szerencsésen csippentve mindig megvigasztalódott és velünk tartott a kegyetlen játékban. – Kötyönöm, kötyönöm – mondta végül, amikor kiürült a zacskó. – Na, Golyó, milyen volt? – kérdeztük vihogva. – Háát, volt finyom és volt avaty. Így szórakoztunk mi, vásottak, szegény Golyó rovására. Ami a Golyó nevet illeti, egyáltalán nem illett rá, mert igencsak cinege alkat volt és csak az éltette, amit a házaknál kapott. Persze a gúnyolódás és az ugratás mindig több volt, mint a finom falatok. De Golyó így is nagyon hálás volt mindenért. Gúnyája is olyan volt, amit a szegény ember is eldobott.
Csak felnőtt korunkban jöttünk rá, hogy ezzel a drazsé tréfával már a demokráciát tanultuk, sőt gyakoroltuk. Fele kincsünket igazságosan elosztottuk magunk között, Golyó meg szabadon választhatott.
2023. 07. 23.
Illusztráció: Bölcsőasztal (szerzői fotómelléklet felh.)
Ezek is érdekelhetik!
Virginia Sol: Lélekkapcsok →
Kilián László: Niomé III – Az idő mítosza (regényrészlet) →
Rácz Mihály: A megértés fonala, Nyolcvannyolc tavaszán →
