Nagyatádi Horváth Tamás: A vasárnapi gondolkodó (II/1)
•
A legfontosabb gondolatok
A madarak és a lepkék önálló létezésénél sokkal fontosabb az, amit szimbólumként megjelenítenek számunkra. Természetesen ahogy minden más a teremtett világban. A szárnyas teremtmények egyrészt angyal vagy szellem, másrészt gondolat analógiák. Most a gondolat-analógia szerinti voltuk mentén teszünk néhány megjegyzést róluk.
A gondolatok legfontosabb ismérve az, hogy látszólag képesek a semmiből felbukkanni, mintha születnének, és ugyanígy eltűnni, mintha megszűnnének. Erről a látszólagosságról később mindenképp ejtünk néhány szót… Gondolataink közül csak a legkevesebb az, amiről egyáltalán tudomást veszünk, mint ahogy az út menti bokrokon ugráló madarak zöméről is csak csivitelésük vagy szárnysuhogásuk, és a hozzájuk kapcsolódó, beazonosítható zajok alapján veszünk tudomást.
Amikor földutak mentén sétálunk, örülünk a társaságuknak. Néha megállunk és benézünk az ágak közé, hátha sikerül egyet megpillantani, szemügyre venni és megörülni, ha ismerős, akár mindennapi, akár ritkább. És örülünk, ha nem rebben el rögtön a nézésünk súlyától, valamint talán még inkább örülünk, ha nem tudjuk beazonosítani. Felfedeztünk valamit magunknak, a saját világunkban, és csak ez számít.
A gondolatok madarak a fejünkben. Kicsit olyanok, mint az angyalok: védelmezők, útba igazítók, kicsit, mint az, akivel magunkat azonosítjuk: kérdezők, válaszolók, magyarázók. A legfontosabb, hogy jönnek-mennek, és kisajátíthatatlanok. Érett emberségünk legbiztosabb jele az, amikor tudomásul vesszük, hogy nincs saját gondolat. Vannak madarak, amelyek körülöttünk élnek, vannak, amelyek csak átrepülnek az egünkön, ritkán vagy gyakrabban.
Vannak madarak, amelyeket leginkább kalitkában őriznénk, és vannak, amelyeknek madárijesztőt fabrikálunk. És van madár, amelyik elpusztul fogságban, de van amelyik akkor is ott marad, ha nyitva marad a kalitka ajtaja. Van madár, amelyik megrémül a madárijesztő szélben lobogó rongyaitól, és van, amelyik akár fészket is rak benne. Vannak madarai az évszakoknak, a napszakoknak, és a különböző tájaknak, vidékeknek.
De mitől válik mindez érdekessé? Ahogy a madaraknak emberségünkben nincs hozzánk semmi közük, ugyanúgy a gondolatoknak se. Amit gondolok, az sem az én gondolatom. Ha nem testi jellegzetességei szerint alkotunk véleményt egyik vagy másik embertársunkról, akkor az eszméi szerint, amit hangoztat, képvisel és védelmez. Amellett, hogy ez sem igazán szerencsés, mint ahogy maga a véleményalkotás sem, mégis, az életrajzokban ez az a kiemelkedő rész, ami alapján kapcsolódunk valakihez, vagy sem.
A legfontosabb gondolatok mégsem ezek, még ha esetenként foglyukká is válunk. A legfontosabb gondolatok nem azok, amelyeket cipelünk magunkkal, hanem azok, amelyeket eleresztünk. Emberként élethosszig formálódunk, de igazán naggyá akkor leszünk, amikor képessé válunk a gondolatokhoz úgy viszonyulni, mint az ég madaraihoz.
A kegyelemről
Imádkozol… Függetlenül attól, hogy okkal vagy ok nélkül teszed, időről-időre felmerül benned a kérdés, hogy ki hallgatja, és mihez kezd vele. Nyilvánvaló, hogy pusztán emberi értelemmel ezek megválaszolhatatlan kérdések, és a legjobb, ha mindenfajta megválaszolási kísérlet nélkül eltekintesz a rajtuk való agyalástól. Tudomásul veszed, mint emberi mivoltod jellemvonását, de elereszted.
Aztán eljön az az idő, amikor az efféle kérdésekre, ha újra előkerülnek, már nem az emberi értelem szerinti választ keresed, mint ahogy ahhoz nincsenek, és lassanként belátod, hogy soha nem is lesznek szavaid. Csak a sötétségben való tapogatózás van, hosszú-hosszú ideig. Talán megöregszel közben, talán feladsz minden reményt. És akkor érkezhet el az a pillanat, amikor az eleresztett, szertefoszlott, végtére tán elfelejtett kérdésekre érkezik valahonnan egy biztos válasz.
Előtte valami rendszertelen képek felötlenek olykor benned a valaha keresett válaszokat illetően, de már nem hoznak lázba. Annyit tartasz meg, amennyi biztos, és tudás: Voltak nem alaptalan kérdések, de a kész vagy könnyű válaszok híján, és a növekvő bölcsesség segítségével beláttad, hogy nincs is rájuk válasz. Mert nem érett meg a lényed. Az ész már sejti, tudja, hogy nem az első a sorban, de még képtelen kierőszakolt pozícióját elhagyni.
És amikor a felvillanó képek között megáll egy, tudod, hogy választ kaptál egy régi, setesuta kérdésedre, ami persze felmerültekor még nagyon is adta magát. Hogy teljes legyen az a kép, előkerül a választ előhívó régi kérdés is. Bólintasz egyet magadban, és a szív értelmével nézed a megfoghatatlan képet. Nézed, amint aztán hirtelen fénybe merülve-oldódva, már azon gondolkozol, hogy mi is volt az? A hit csírája volt benned az, amivel akkor tovább tudtál lépni, és a hit egésze az, amit immár birtokolsz: A maga idejében, a maga módján megkapsz minden fontos választ.
Ugyanakkor hinni persze bármiben lehet… És minden kitartóan, türelemmel gyakorolt hit el is vezet valahova, de senki nem mondja meg, csak a beérkezettek, hogy miféle hit hova vezet. A hitnek sok csodája van, de mind közül az igaz hit legnagyobb csodája a kegyelem, amit csak magában a kegyelem pillanatában ismerünk fel. A kegyelem pillanataiban életed összes addigi kérdésére megérkezik a válasz, a teljességgel. És te abból a teljességből mindig többet látsz, esetleg többre is emlékszel utóbb valahogy. Végül már a szíveddel gondolkodsz, pontosabban: a szíved látásával tudsz.
Eszedbe jut egy-egy régi kérdés… Például, hogy ki hallgatja, és mihez kezd az imákkal? És csak mosolyogsz a régi, követelőző kérdéseken, mert tudod, hogy a szívedben megérett minden elbeszélhetetlen válasz. Bár még ember vagy, emberéletet élsz, de a kapuhoz megérkeztél…
Koyaanisqatsi
A teremtéstől az idők kezdetéig tartó világról nincs mit mondani; az az aranykor, ahova mindig is visszavágyott a degenerált állapotába még kilátástalanul bele nem süllyedt ember. Amiről van mit mondani, az a jelen világban való létünk és életünk vonatkoztatási pontjai. A modern ember és a maga mélyen ember alatti, beavathatatlan állapotba süllyedt szellemi szintje. A szellem síkján való életről — értsen ez alatt bárki bármit —, itt nyugaton, már generációkkal ezelőtt lemondtunk, mára már a puszta lehetőségét is megtagadva.
Teljességgel a fizikai lehetőségek ketrecében élünk, egyre szűkebben szabva az intellektualitás mozgásterét, csak azért, hogy a megismert szabályok szabályok maradhassanak, megpecsételve a felemelkedés bármilyen típusú lehetőségét. A modern ember szellemtelen és lelketlen — csak tulajdona van, jelenléte nincs: van teste, lakása, élménye, kedvtelése, és lehet bármilyen tulajdona, amit összességében annál értékesebbnek tud, minél inkább képes volt rögzülni ebben az állapotában. Még a nyavalyái is csak mentális megrögzöttségek… És az utóbbi 30 év technológiai fejlődésének kierőszakolt iránya erre csak ráerősít: most tuszkoljuk bele magunkat a fizikai lét egy elképzelhetetlenül szűk területére. Virtualizáljuk, azaz látszólagossá tesszük a már önmagában szinte menthetetlen életünket.
Rengeteg írás, elemzés születik ebben a témakörben, de anélkül, hogy valamiféle mélyebb igazságot akár csak karistolnának, annak ellenére, hogy igazán rejtett tudás nincs. Lényegében tehát csak elmélyítve és véglegessé téve a katasztrófát. Némelyek azt állítják, hogy ennek a virtualitásnak köze lehet a szellemhez, pont úgy, ahogy azt tették, teszik a kvantumfizika területén születő elméletekkel, legjellemzőbb módon a buddhizmus félreértett, kifordított teóriáihoz kötve. A fizikai világ látszólagosba tolása megöli a kollektív Csipkerózsika-álmát alvó nyugatot, és úgy tűnik, hogy közösségi, társadalmi szinten ezzel képtelenség bármihez kezdeni.
A teljesség jegyében élni kívánt emberi élet alsó szintje az, ahol a fizikai fizikaiként való megőrzésére van még lehetőség. Mi ehhez az első és legfontosabb lépés? Gondolkodásunkban a fizikai mivoltában való megőrzése és karbantartása: nem a személyi számom vagyok, nem a bankszámlaszámom vagyok, nem a tudásom vagyok, nem a rólam képződő adathalmaz és azon alapuló statisztikai kimutatás vagyok. Nem a nevem és a képem vagyok, ezek mind sokadlagos, ha épp nem semmi dolgok.
Csak az erre való emlékezéssel marad nyitva a lehetőség, hogy a még fizikai, de már a diabolikusan feje tetejére állított világban élő létezőként emberéletet kezdhessünk élni újra, és alkalmasint az onnan való feljebb lépés további, kollektíve egyébként egyelőre valószínűtlen lehetőséget megtartsuk.
Kelet és Nyugat
Életünk során két, egyetemes határozó erővel bíró világszemléleti és gondolkodásmódbeli áramlattal találkozunk, amit jobb híján és az általánosítás még megengedhető szintjén premodernként és modernként azonosítunk, vagy keletiként és nyugatiként ismerünk fel. Lehet, hogy amíg nem tisztul le valakiben a megértés, ezekhez hozzáveszi a konzervatív és a haladó vagy esetleg valami más, hasonló fogalompárokat, de végül be kell lássa, hogy ezek lényegüket tekintve egyazon áramlathoz tartoznak, és csak egymáshoz való viszonyukban tűnnek valamelyest összeférhetetlennek.
Életünk során – írom… De felnőttek már olyan generációk, Észak-Amerikában és Európában legalábbis, amelyek tagjai talán kivétel nélkül ezek közül már csak az egyikkel, a nyugatival találkoztak, és azt, ami keleti lehetne, már csak őrültségnek, ostobaságnak és lehetetlenségnek látják, teljesen őszintén is, és jobb esetben is valami vásári bolond beszédének tekintik, amelynek a valósághoz – az ő valóságukhoz, amit kizárólagosként ismernek – semmi köze. Ezzel párhuzamosan a nyugati világ lakóinak többségéből, eszmélésüktől fogva, hiányzik már a két áramlat világos jeleinek felismeréséhez szükséges szellemi frissesség és képesség, belátás és tudás.
Bár a fentiektől függetlenül valószínű, hogy mindenki környezetében van egy-egy csodabogár vagy félnótás – a megnevezés csupán ízlés kérdése –, akik gondolkodásukban, élethez való hozzáállásukban felmutatnak valami szokatlant, idegent, nyugtalanítót, de mégis olyat, ami esetlegesen megfontolandó volna. Szomorúvá ez az egész akkor válik, amikor ezeket a félnótásokat a különbségtétel akaratának legkisebb jele nélkül, rendszer szinten, egy elkülönítőbe terelik a valóban félnótásokkal, az embertelen kor miatt becsavarodottakkal és megrögzöttekkel.
A körülmények további taglalása helyett nézzük a fentebbi kifejezést: összeférhetetlenség. Kelet és Nyugat sodrása ellentétes irányú, egymás működését ellehetetlenítik. Az a végső eszme, ami mindkettőnek a lényegét adja olyan, mint két, egymáshoz viszonyítva kiforgatott, különböző térben levő koordináta-rendszer, amelyeknek azonban közös a középpontjuk. Így válik lehetségesség, hogy ugyanazon központi, lételméleti, de akár más fogalmak is az egyik, illetve a másik rendszerben egymással ellentétes értelművé és/vagy értékűvé válnak, ahogy ez látható akár egész ontológiai rendszerek sajátosságainak az összevetésekor is.
Most is elmondható, ami általában: nem tudunk tökéletes példát hozni, mert ahhoz az kell, hogy abban minden irányból, és lehetőleg kikötések nélkül, ugyanazt lássuk, de ha áramlatokról beszéltünk, akkor nézzük ezt: a nyugat mozgása, a haladás, a fejlődés, mint központi kategóriája, széttartó, míg a kelet mozgása alapvetően nem mozgás, hanem megtartás, de ha mégis mozgás, akkor összetartó, egy eredet irányába visszahúzódó. A modern egy állandó zaklatottság, mindennek a tagadása: a valami, ami a saját felfogása szerint a semmiből lett. A premodern az áldottak és a derűsek örök nyugalma, mindennek a megkülönböztetés nélküli igenlése, amiben a tagadás, mint elv még nem született meg. A nyugat a sokaság, a kelet az egység.
Ahol a nyugat bármiben a lehetőséget, ott a kelet csak felhők, madarak, földek, erdők és a szellem békéjét látja…
Illusztráció: Vasárnapi gondolkodó
Ezek is érdekelhetik!
Halmai Tamás: Az utolsó dallam jogán →
P. Gábor Mózes: Galileai alternatíva →
Magyar Miklós: Renoir-illusztrációk Émile Zola regényéhez →
