Tim Mariann: A törpe
•
– Már megint hogy néz ki a körmöd?! – sápítozott anyám, fájdalmasan tekerve kezemet az arcom elé. Igyekeztem szabadulni és elrejteni hátam mögé tövig rágott körmeimet. Közben védekeztem: – Nem én voltam. De anyám kérlelhetetlen volt: – Nem hát, a törpék rágták éjjel tövig!
A vállamat vonogattam és szaladtam öltözni, hogy siessek iskolába.
Rendszeres volt nálunk ez a jelenet. Nem tudtam mit kezdeni vele. Az állandó vita az amúgy jónak mondott kapcsolatunk megrontója volt. Anyám mindent magára vett. Úgy érezte, ellene irányulnak a dolgok, ő a célpontja az elkövetett gonoszságoknak. Mi pedig szégyenkezve sütöttük le szemünket, mint az arcátlan összeesküvők.
Egyik reggel, épp ünnepre készültünk, húsvétra talán. Napok óta keményen dolgoztunk a házon, én és a nővéreim, anyám keze alatt. Aki elszántan diktálta a tempót.
Mikor a konyhába léptem, kávéra számítva, helyette az üres asztal fogadott. Anyám ült ott, szokásától eltérően, arcát a tenyerébe hajtva. Léptem zajára felnézett, könnyes szeme tele volt szemrehányással.
– Ezt kellett megéljem! – kezdte a nótát a szokásos strófával s zúdította rám szidalmait. A nagy hangoskodásra testvéreim is előszivárogtak és igyekvéssel nézték a jelenetet, hogy megértsék, hova fut ki ez. Elkeseredetten pörölt anyám, az asztaltól felugrott, mint az őrült szaladt végig a szobán, karjait az égre tárva, hogy onnan szakadt rá a baj, velünk együtt.
Kora hajnal volt, erőtlenül kéredzkedett be a tavaszi fénysugár az ablakokon, ahogy bódultan álltam ott, anyám iramátul szédülve. Míg fel-alá pörgött az ablak előtt egyszerre megláttam, hova mutogat. A sok díszes függöny, anyám büszkesége, amit ő, meg az anyja, meg még a nagyanyja a két kezével hímzett, most megcsonkítva lógnak a hunyorgó táblák előtt, akár a szárnyaszegett madarak. Nem csak az egyik, mind. Jó, ha az ablak felét takarták.
Óriási volt a patália napokon át. Apám elkerülte a ház tájékát is, csak hallani ne kelljen. Nem lett semmi az ünnepből. Míg végül apám a sarkára állt, és feljebb emelte a hangját anyáménál.
– Tudd meg, hogy itt téged senki nem akar bántani. Nem a gyerekek tették, hanem a törpék.
Onnantól anyám magába szállt. Szipogott még pár napig, majd elfelejtette ezt is, ahogy felhagyott fájdalmasan nézegetni az ablakok felé. Ezt kapta mióta ideadták férjhez, a mi babonás földünkre. Ahol hiszik még a meséket.
Nem csak nálunk, a szomszédban is volt baj. Bezerédiéknél egy nap a nagy asztal lábát kurtították meg. Mind a négyet felébe vágták. Akkora lett az asztal, hogy az ember térde megakadt benne. Csudájára járt az egész falu. Mindenki ámulattal bólogatott és lehalkított hangon magyarázta: a törpék bosszúja.
Egyetlen bizalmasom, Balázs öcsémet kérdeztem, mi az. Elmondta, amit elejtett szavakból tudott: régen e helyet mind törpék lakták. S oda jártak dolgozni a táró belsejébe, drága követ munkáltak ki onnét. Temérdek kincsük volt, amit ott a hegy mögött dugdostak, ahol a bábabokra, vagy ahogy most hívják, a szivárvány véget ér. De a kapzsi ember megirigyelte a kincset tőlük. Összegyűltek, és kiebrudalták a törpéket, még a környékrűl is. Elrabolták vagyonukat, elvették házaikat, az életüket sem hagyták meg. Sok idő eltelt azóta. Kiürült a bánya a törpékkel együtt. A nagy vagyonnak híre-hamva sincs már. De a törpék visszajárnak. Kísérteni, vagy tán a megmaradt leszármazottaik azok, akik bosszújukat töltik rajtunk. Konok, türelmetlen népek, akik azt hiszik, hogy még mindig telik velük az idő. Igyekeznek visszahódítani, ami az övék volt egykor és saját kurta világukat megidézni. Ezért kurtítanak meg mindent. Rojtot a ruhán, a széken a lábat, a harang kötelét, de még a tanító pálcáját is. Azt mondják régen a szavaink is hosszabbak voltak és az álmaink is egész éjjel mentek, csak utóbb lett mind ilyen félbehagyott.
Sokat gondolkodtam öcsém szavain, míg végül én is kezdtem hinni és ekképp magyarázni megannyi rejtélyes esetet. Érthetőbb lett a világ, tisztább a gondolkodás. Persze nem a kolbász felire értem, ami rendre eltűnt a törpék számlájára írva, vagy Apám bérére, amit mindenki tudott, hogy a nagyobbik része a kocsmában maradt, bárhogy is szidta a törpéket.
Éjjeli csendre gondolok, amit váratlan zaj tör félbe. Idegen pusmogásra a sötét magányában, mikor a holdfénye áthajlik a kútperemén és a fekete víztükörbe folytatódik, akár a túlvilági átjáró. A törpék a kút köré gyűlnek és odaeresztik le halottaikat.
Nem csak én, mindenki hitte itt minálunk. Egyedül anyám utasította el őket. Haragja helyettük minket űzött, hiába sopánkodtunk mi ártatlanul. Aztán mégis, eltelt az élet. Apámat eltemettük és Balázs öcsémet. Nővéreim ki-ki messzi tájon élt, nem élt már, csak a gyerekek, akik az ő szemüket viselik. Én maradtam itt csupán, aki őrzi az emléküket, és a kihűlt helyüket takarítja anyám konyhájában. Töpörödött néne lett, arca, akár a mazsola. A hangja sem volt a régi, és a hite: mikor kérdeztem őt, hol a gyógyszere, reszketett a feje, ahogy felemelte, hogy rám fordítsa erős tekintetét, úgy felelt nyíltan: – Elvitte a törpe.
Egyre többször esett meg ez, és ilyen. Magában beszélt és bizony egyre több lett körötte a lábaszegett bútor. Apró termetét tekintve még ideális is volt a kis sámli, az alacsony asztal. A kötényét sem taposta el fele rövidebben. De az étel nem, azt egyre mondta, tegyek ki többet neki estére. Reggelit is, azelőtt sosem evett, most meg két tojásból kérte a rántottát. Engem meg küldött: – Nem kell semmi, menj csak, megleszek én magam. Gyakran pirult és nagyokat hallgatott.
Gyanús lett énnekem. Hogy a végére járjak, felkészültem és egy este meglestem, tudni most már kivel osztja meg a vacsoráját. Lopódzkodva mentem, hogy észre ne vegyen. Mellbe vágott a látvány, ahogy anyám békésen kötöget a székében és mellette a kurta kis sámlin láblógatva ül a szőrös törpe. Elsőre az ördögöt hittem neki, rá is kiáltottam, hogy ijedtében hanyatt esett a földre. Ott kapálózott tömpe karjaival, akár egy bogár, hogy felálljon. Döbbenten bámultam a közjátékot, ahogy öreg anyám segíti talpra a kis gyűrött teremtményt, aki eredeti helyével méltóságát visszanyervén dölyfösen nézett. Nem beszélt, csak nézett. Nem rám, sem anyámra, egész lényével ült és jelenléve nézett. Nem volt neki emberi füllel hallható hangja, vagy csak minket nem tisztelt meg a megszólalással. Addig sem igen ereszkedett le hozzám, hogy a szeme megakadjon bennem. Akadály nélkül nézett át rajtam, mintha ott se volnék. Anyámmal, ellenben megértő egyetértésben hallgattak.
Eztán mindig ott volt, ahol csak anyám is. Úgy őrizte, mint a hűséges kutya, és láthatólag anyám ezzel kiegyezett. Nem mondtam én senkinek, de a falu már csak olyan, hogy saját füle van. Nem volt az titok, csak hamar elülő szenzáció. Megszokták ezt is, mint az ajtótlan bútorokat. Néha jött csak el egy-egy felbőszült kárvallott afféle törpe-eset után, hogy dühét kitöltse rajta, egy sokatmondó ökölrázással vagy jól irányzott frázissal, ami a néma falrúl csattant vissza.
Mikor anyám ágynak esett könyörgőre fogta: tartsam meg a házat, soha el ne adjam, mert benne a törpe, és ez az ő otthona. No persze, dühösködtem, még mit nem, hogy a törpe! Aztán hogy anyámat elsírtam, mégsem adtam túl a házon. Eleinte csak rendet rakni jöttem, a régi ruhától megválni, tenni-venni az udvaron. A törpe ott volt, ugyanúgy, nézett a semmibe. Szeme alatt talán egyel több gyűrődés látszott. Egész léte nem tágított, úgy volt oda téve, mint aki örök időre foglalt ide helyet. Ha őszintén magamba nézek, jól esett a jelenléte. Hitegettem talán magam, hogy anyám lenne ott, és vigasztalta a hiányt.
Egyre több időt töltöttem itt és úgy esett, hogy mikor az unokám megnősült, az én házamba tették az otthonuk. Én meg jöttem ide, anyám egykori házába, gyermekkorom csodás színterébe. A törpe itt van, akár én laknék az ő házában. Nincsenek régi meglepetések, bosszúság, megviccelések. Nézése a régi, de a hallgatása enyhébb irányomba. Azért mert csatát nyert, tudom. Visszanyerte az embertől régi otthonát, és most már békésen vár csupán. Várja, hogy mind kihaljunk innét, és ő évszázados nézésével megérje, hogy újra a törpe lesz itt az úr.
„Bakonymérő, mondja nagyapád,
nem létező város, itt törpék
éltek valaha, és azóta is
itt járnak a leszármazottaik,
rövidre vágják az asztal lábát,
éjjel tövig rágják a körmöd,
a kutakba dobálják halottaikat.”
(Vörös István)
Tim Mariann a 2023-as Cédrus-pályázat közlésre kiválasztott szerzője
Illusztráció: fh. P. O. Zelinsky
Ezek is érdekelhetik!
Virginia Sol: Lélekkapcsok →
Kilián László: Niomé III – Az idő mítosza (regényrészlet) →
Rácz Mihály: A megértés fonala, Nyolcvannyolc tavaszán →
