Kovács Róbert: Hajnal
•
Még őriztem mosolyát a temetetlen holtnak,
mellettem elrohant az ősz,
apró macskaléptekkel láttam suhanni testét,
Élt, nevetett és olyan édesen szeretett,
ahogy én is szerettem őt,
amikor egy óvatlan pillanatban lángra lobbant a kikelet,
s a nyári nap álmos ragyogással állt meg az ablak előtt.
Szeméből könnyek szálltak,
s én nem értettem, miért gyászolja a boldogságot,
miféle titkos jelet látott,
akit azon a gyönyörű hajnalon magával rántott
a másvilág.
Illusztráció: ~Túl
Ezek is érdekelhetik!
Hegyi Botos Attila: Szikrázó habok. Ant’issa tűzkövei →
Hegedűs Gyöngyi: incantation of the great mercy →
Vitéz Ferenc: »Aranyos rigmusok« (versek) →
