Iszaak Babel: Temető Kozinban
•
Hetényi Zsuzsa
A múlt sebei
(Iszaak Babel: „Temető Kozinban”)
A novella, amelyet bemutatásra kiválasztottam, több szempontból érdekes, és önmagában az érdekes, miért ez jutott eszembe azonnal a felkérésre.
1975-ben fordítottam le először, magamnak. Huszonegy éves voltam, Odesszában ültem egy lepukkant és svábbogaras kollégiumban, hosszasan betegeskedtem (a kolera vagy „korela” karantént megírtam másutt). Szerzőjéről, Iszaak Babelról írtam szakdolgozatomat, aki Odesszában töltötte gyerekkorát és fiatalságát. Utána belevetetette magát a szovjet életbe, huszonhat évesen elment a mai Ukrajna területén zajló háborúba, amelyet polgárháborúnak neveznek, és jócskán volt benne nemzetiségi-etnikai, társadalmi és szociális feszültség is. A friss szovjet állam határai meglehetősen cseppfolyóssá váltak, és az Első Lovashadsereg egyik jelszavának értelmében nem kisebb célt tűztek ki, mint Varsót, szóval védekezés címén már támadni készültek. Az ellenség sem volt körülhatárolt. A másfél évszázados orosz megszállásért revansot is remélő, de alapjában saját területeiket védő lengyelek, a régi cári Orosz Birodalomért harcoló fehér csapatok élükön a tehetős kozákokkal, és az oldalukon harcoló intervenciósok, amerikaiak, franciák, angolok, akik azért küldtek csapatokat, mert erősen megijedtek az új államformát kikiáltó szocialista bolsevizmustól (hiszen a saját munkásmozgalmuk is fejfájást okozott nekik). Az USA csak 1933-ban ismerte el a cárgyilkos új államot.
Iszaak Babel „Lovashadsereg” című novellaciklusa nagyon talányos szöveg, mert Babel munkamódszere a minimalista próza őse. Minden fölöslegest kiirtott a szövegből. Ahhoz képest, hogy mintegy százötven oldal az egész, történelmi és emberi dilemmák egész sora vonul fel benne. Egyik talány maga az (önéletrajzi vonásokkal bőven ellátott) elbeszélő, aki asszimilált, művelt, jómódú odesszai zsidó családból származik, és először szembesül a vidéki, szegény, elmaradott, erősen vallásos, bezárkózó zsidósággal, akiket egyfelől megvet, másfelől meg népének múltját, hagyományait látja bennük. Ez a két érzés dúl benne egymással, jócskán felkavarva az identitási bizonytalanságot. De hasadást okoz benne az is, hogy vajon mit keres ő, aki képtelen fegyvert fogni bárkire, a hidegvérrel öldöklő csapatok sorában. Vajon milyen is lesz egy állam (a szovjet állam), amely vérfürdővel kezdődik? Azt sem érti magában, hogy miért csodálja mindennek ellenére a vörösök mellé állt harcias és férfias kozákok erejét és virtusát? A később született harmincöt novella füzérét ezek a feszültségek és a mikrotörténetek éltetik és mozgatják, és lényegében kimarad belőlük minden háborús esemény.
A „Lovashadsereg”-et az 1960-as évek közepén egy áldott tehetségű fordító, Wessely László fordította le, sodróan szép nyelven, bár akad benne egy-két hiba vagy elnézett mondat, de ez mit sem zavarja az összbenyomást. A korábban betiltott szovjet, oroszul író és zsidó származású író vékony kis műve valóságos szenzáció lett a Szovjetunióban és Magyarországon is, mert leplezetlenül tárta fel a problémákat, és mert varázsos a stílusa.
Az odesszai kollégiumban magam vigasztalására fordítottam le újra, nem azért, mert Wessely László szövege nem lett volna jó. Újrafordítására tulajdonképpen nincsen szükség, mégis, később lefordítottam az egész ciklust, magamnak. Sajátos módszerrel, úgy, hogy Wessely szövegére ráírtam, vagyis sok mindent átvettem lényegében javítottam, pontosítottam. Nyilván, feltételezem utólag, akartam egy saját változatot, és nyilván a fordítás közben ismertem meg alaposan, miről is írok (később, 1985-ben egy könyvbe formált disszertációt is). Az 1992-ben megjelent monográfiában valóban ízekre, szórészekre, motívumokra bontottam, vagyis táblázatokba is szedtem a ciklust.
Tán észrevétlenül, de fentebb felsoroltam, miért választottam ezt a novellát, annak nem is kevés okát.
Választásom első indoka a történelmi párhuzam. Ma ugyanezen a vidéken újra háború folyik, amelyet erősen terhel a múlt. A soknemzetiségű egykori birodalom éles ellentétei, a folytonos határmozgások és területfoglalások sebei nem gyógyultak be. Közös szláv, óorosz, kijevi, tatár, török, lengyel, litván, újorosz birodalmak, ukrán és zsidó (román, görög, cseh stb. népesség) keveredett itt. Világos, hogy előbb ezt a múltat, az emlékezetpolitikát kellene rendbe tenni, elsősorban az orosz agresszornak, de nemcsak neki. Babelt szinte mai szövegként olvashatjuk, amiért drága árat fizetünk.
Választásom második indoka az, hogy elmondhassam: az lenne a szerencsés, ha a fordító maga is választhatna és ajánlhatna szövegeket a kiadóknak, legalább néha kapjon ilyen szerelemszöveget.
Választásom harmadik indoka az újrafordítás kérdése, amely az előzőhöz is kapcsolódik, ugyanis az újrafordítások elsősorban éppen ilyen szerelemből született választások. Íratlan szabálynak nem nevezném, de műfordítók körében általánosan elfogadott, hogy nagyjából ötven évenként érdemes újrafordításokkal meglepni az olvasókat, és ahogy az utóbbi évek újrafordításait elnézem, az olvasók hálásak ezért. Jómagam nemrég szintén egy nekem fontos szöveget fordítottam le (Jelenkor, 2022. 7—8.), amely észrevétlen maradt a maga korában Magyarországon, mert egy vastag és vegyes színvonalú antológiában jelent meg, és mert a szerző furcsa nevét senki nem ismerte. Friedrich Gorensteint az orosz nyelvű olvasó se nagyon ismerhette meg, mert további műveinek kiadását nem engedélyezték. Hiába fordította 1964-ben a valaha volt egyik legjobb magyar műfordító, Szőllősy Klára, a szöveg menthetetlenül elavult, elsősorban azért, mert népiesre hangolta a szikár és durva dialógusokat.
Választásom negyedik és utolsó indoka, hogy bemutassam, hogy egy szöveg lényegében soha nincs készen. Legjobb személyes példám erre Mihail Bulgakov „Kutyaszív”-e, amelynek eddig nyolc kiadása jelent meg, és mind a nyolc más, mindig találtam egy-két vagy több helyet, amit meg lehetett még jobban oldani. Ez a kis Babel-szövegem 1975-ben született, kis híján 50 éve, egyszer már átnéztem alaposan 2009-ben, és most ehhez a cikkhez újra. Újfent lehetett igazítani rajta.
Iszaak Babel
Temető Kozinban (1923)
Temető egy zsidó kisvárosban. Asszíria és Kelet titokzatos enyészete a burjánnal benőtt volhiniai mezőkön.
Szürke, faragott kövek háromszáz éves feliratokkal. Gránitba vájt domborművek durva mintája. Hal és bárány ábrázolása egy halott emberfej fölött. Prémsapkás rabbik. Keskeny csípejük szíjjal övezve. Üres szemgödrös arcuk alatt göndör szakállak hullámos kővonala. Oldalt, villámsújtotta tölgy alatt áll Azriel rabbi házikója, akit Bogdan Hmelnyickij kozákjai öltek meg. Négy nemzedék fekszik ebben a sírboltban, amely oly koldusszegény, mint a vízhordó hajléka, és a kőtáblák, a kizöldült kőtáblák róluk énekelnek a beduin imájával:
„Azriél, Anánijá fia, Jehova ajka.
Élijá, Azriél fia, agy, amely párviadalba bocsátkozott a feledéssel.
Wolf, Élijá fia, herceg, aki tizenkilencedik tavaszán raboltatott el a Tórától.
Júda, Wolf fia, krakkói és prágai rabbi.
Ó halál, ó kapzsi, ó mohó tolvaj, miért nem könyörültél meg rajtunk legalább egyszer?”
Fordította: Hetényi Zsuzsa – 1975-2009-2024
Illusztráció: sírmező
Ezek is érdekelhetik!
Brian Evenson: A fiatalabbik testvér →
Pablo Neruda: XCIV (»Ha meghalok, élj túl engem roppant, tiszta erővel…«) →
Alain de Botton: SZERETETHIÁNY →
