Lakatos-Fleisz Katalin: Keresztút
•
Hazafelé pedálozni mindig könnyebb. Hiába a döcögős folyópart, a kerekek mintha könnyebben gurulnának. Mindig a templom tornyát kell nézni. Azt a két neoromán stílusú tornyot, ami már messziről figyelmeztet. Hogy úgysem tudsz elmenni innen, hogy mindig ez a haza, akárhogy is félsz hazajönni. És hogy ma sem voltál templomban, pedig vasárnap van. Ráadásul tavasszal már a nap is hosszabb, messzebb a hét óra, az utolsó miseidő. Még utolsó harangszóra oda lehetne érni. Így porosan, izzadtan is, a biciklit csak betolnám a kerítésen. Hátul megállnék, nem is venne észre senki. Akkor még nem követnék el bűnt, jóvátehetetlen mulasztást, amit majd meg kell gyónni, és rossz szájízzel kell halogatni a gyónást egyik vasárnapról a másikra.
Gondolattal, szóval, cselekedettel és mulasztással…
A gyónási ima után hirtelen megkönnyebbülök, pedig még hátravan a jóvátétel. Ha loptam volna, a lopott tárgyat vissza kéne adni, ha megbántottam volna valakit, kibékülni vele. De a vasárnapi misemulasztást nem lehet jóvátenni, hiába mennék jövő vasárnap kétszer is misére. Az már nem ugyanaz. Ilyenkor valami büntetés jár az égi hatalmaktól. Mert a bűn szükségszerű következménye a büntetés, így mondta ezt az atya a hittanon.
Anyám nem érti ezt, mert ő református, ő nem siet. Ő nem hisz a büntetésben. ‒ Na nézd már, hogy mennek libasorba, mutatni, hogy milyen jók, pedig belül annál bűnösebbek. Mindegyiket csak az érdekli, hogy jóllakjon, hogy tornyos házat építsen. Assziszik, nem tudom, hogy templomba is csak azért járnak, hogy a ruhájukat mutogassák, hogy ők is vannak valakik!
Már megtanultam, hogy soha nem mondjam előtte, hogy templomba kell menni, csak észrevétlenül kisomfordálok a kisajtón. Anyám tűri ezt, mert hát mit csináljon, ha az ura családja belenevelt a pápista hitbe. Oda kellett adja az egy szem lányát katolikusnak, különben a katolikus rokonság nem tűrte volna meg a családban. Így se nagyon tűri, igaz, de legalább nem mondhatják, hogy nem tett a kedvükre.
A március metszően hideg, a templom két tornya csontfehéren világít. Egy péntek délután. A péntek a bűnbánat napja, böjti nap. A templomban nem gyújtanak villanyt. Ahogy a fellegek űzik egymást, a padok között, a sarkokban megülnek az árnyékok. Az arcok is szürkébbek ilyenkor. Kint felhő, bent a rózsafüzér mormolása hullámzik. Váltogatva mondja a két padsor. Majd imák a Szűzanyához, kérő, esdeklő, egeket ostromló könyörgések. Hol már ember nem segíthet, a te erőd nem törik meg, hő imáit gyermekidnek nem, te soha nem veted meg…
Igen, az ember nem segíthet, gondoltam már akkor, tízévesen. Anyám éjjel-nappal a várost járta. Közjegyző, törvényszék, iratok miatti félnapos sorállások. Ide-oda küldözgették folyton. Hogy apám után kapjak egy kis pénzt. Csak azt, ami jár. Szégyelltem ezt valahogy. Mintha apám idő előtti halála pénzt ért volna.
Utána, a történtek után már úgysem segíthet senki.
A csengőre felfigyelek. A pap lép be a súlyos fakereszttel, amin kalapács, ostor, töviskoszorú lóg. Nem szól az orgona, csak a puszta ének zengi be a teret: Kérünk, mélyen belevéssed, szíveinkbe szenvedésed… A pap minden stációnál megáll. Feszengek a liturgikus ének alatt. Talán a testi szenvedés túlságos részletezése teszi. Az öregasszonyok: csak egy-egy fekete ruha, kendő, fekete gyöngyű rózsafüzért tartó kéz mindegyik. Arcuk a keresztet hurcoló pap útja felé fordul. Minden térdeplésnél halk moraj.
Tizedik állomás: Jézust megfosztják ruháitól. Már sokadszorra hallom ezt, csendes félálomban tűröm a szavak zsongását, a tudatomig nem jutnak el. A stációknak inkább ritmusa, mint tartalma van. A pap a szeméremre, a testi élvezetektől való tartózkodásra buzdít. Ilyenkor mindig félek, hogy eszembe jut egy-egy bizonyos szó, egy káromkodás, amit az anyám, és mikor még élt, az apám vágott egymás fejéhez dühében, és ha most rágondolok, szentségtörést követek el. Elképzelem, ha kimondanám akár csak gondolatban is, mint egy meteor csapódna be a mennyezeten, minden csupa füst és por, és az emberek egymást taposnák, hogy kijussanak valahogy. Nem is csodálkoznék, nem is ijednék fel ezen. Kétségbeesett erőlködéssel próbálok nem rágondolni. Ahogy a testi kiszolgáltatottságra sem akarok, de hiába, az ének, az elmélkedés mind arra irányul, hogy borzalmakat pontról pontra elképzeltesse. Arra is próbálok nem gondolni, hogy éhes vagyok, mert egyből iskola után jöttem be a templomba, és otthon anyám, ha készített is ételt, nem úszom meg, hogy meg ne kérdezze, hol voltam ilyen sokáig. Nem akarok arra gondolni, hogy azt fogom hallani, hogy üres ceremónia az egész, csak a református vallás a tiszta vallás, mert nincs benne semmilyen hókuszpókusz. Mert a református vallás, nem szédít, nem ámít, meghagyja az ember egyenes tartását.
Borzad szájad vad epétől – ez a sor valahogy kiugrik a többi közül. Most arra kell gondolnom, hogy anyám majd kiteszi az ebédet, és csak remélem, hogy nem húsleves lesz vagy oldalas. Mert böjtben csak bizonyos ételeket szabad enni. Hús nincs, csak vasárnap. Anyám ezt nem akarja megérteni, mert neki csak a nagypéntek számít. Erőlteti, hogy egyem meg. ‒ Hogy ennyire beleneveltek ebbe a vankuj hitbe – mondja, most már te is olyan vagy, mint nagynénédék. De amíg itt eszel az én házamban, azt eszed, amit én teszek az asztalra! És hiába teszek úgy, mintha a húst megettem volna, anyám a csontot követeli tőlem. Hogy hadd lássa hát. És ha rájön a csalásra, akkor sokáig mondja. Hogy ‒ hiába fújom lefele, ne legyél olyan, mint ezek a képmutató, álszent nagynénéid! Ki nevel téged, én vagy ők? Hiába egy házba lakunk, de vajon hány pelenkát mostak rád karonülő korodba’?
Emlékszem, apám amikor még élt, titokban még nagyböjt péntekein is ettünk húst. Apám nehéz munkán volt, megtehette. A csontokat azért, hogy nagynénéim ne találják meg a szemétben, elástuk. Én már akkori is éreztem, hogy valami nem stimmel. Mert ugyan meg lehet magyarázni a tettet, de az már nem igazi. A bűn határa már maga is bűn. Sőt talán az lenne a legjobb: nem enni egészen, tűrni az éhséget, és ebben a tűrésben lenni egészen.
Nagynénéim azt mondták, a szenvedést elviselni isteni kegyelem. De ez még csak nem is szenvedés, mert én mindig határon vagyok, csak félek a szenvedéstől. Az átlépéstől félek. Legalább benne lennék egészen.
Tizennegyedik állomás: a képen sötét szájú kőbarlang. A szenvedések elmúlnak. Eszembe jut, hogy kora gyerekkoromban az ének újon metszett szirt ölébe sorát nem értettem. De annál jobban tetszett úgy. Valahogy sejtelmesebb volt. Most már csak a záró ének elmélkedés és ének maradt. A nehéz vaspántos ajtó résein bekúszik a napfény, néhány ember hamarabb kiosont. Nemsokára én is kimegyek a napfényre, az ajtót bezárják. Csak néhány fénypászta játszik el magának a stációkon. A bámész szemektől elzártan. A szenvedés ábrázolásai ekkor lesznek képek igazán.
Illusztráció: fh. J. Breton
Ezek is érdekelhetik!
Csanda Mária: Négydimenziós történetek →
Tárnok Attila: Korai exitus →
Derzsy-Ben Ond: PONTOS MÉRETEIM. Verses poszttraumák* →
