Keresztúton (Levélfa, 77.)*
*Az Országgyűlés 2000. június 13-án
elfogadott határozata alapján
február 25-e a kommunista diktatúrák
áldozatainak emléknapja.
A cím szándékoltan kétértelmű (két értelmű). Egyrészt utal a condition humaine meghatározottságára, melyben állandóan útelágazás elé és ezzel döntési helyzetbe kerülünk. Másrészt, különösen, felidézi az erre „kiszemeltek” Golgota-járásának kényszerét. Az egyik inkább a szabadság, a másik a rabság szinonimája. E kettős értelemben vélem igaznak Alszászy Károly önéletírásának, a Történetnek jellemzésére a címben adott kifejezést. Járhatott volna más utat is, de ő éppen ezt választotta. Ettől kezdve persze számára már nem volt pardon, útjáról letérnie nem lehetett. S hogy mindezt honnan veszem? A fiával, Alszászy Gáborral való megismerkedésem históriájából. Ez a történet rövid ugyan, de annál mélyebb értelmű. 2022 tavaszán volt szerencsém a Párbeszéd Házában Paul Hindemith zongora-dalciklusát, a Das Marienlebent másodszor is meghallgatni. Ezt a Rilke verseskönyvére, a Das Marien-Lebenre írt izgalmas kompozíciót. Számomra Rilke volt a „tettes”, ő ösztönzött a zongoraművésszel való megismerkedésre. Az előadás után megszólítottam tehát, melynek nyomán (az alábbi levelek tanúsága szerint is) kezdtünk párbeszédbe elegyedni, előbb Rilkéről, aztán magunkról, családunkról is. Apáink révén így fedeztük fel egymás életében a sorsközösséget – az én apám málenkij robotban, az övé Kádár börtöneiben. E tényhez képest szinte másodlagos, hogy ki miért szenvedett. Persze nem, de Alszászy Károly memoárjában sem erre kerül a hangsúly. A Keresztény Front tevékenységére. Mozgalmukat ma már történészek kutatják, akit ez érdekel, ott kereskedjék. E válogatás más irányba megy. Bizonyos értelemben egy szenvedéstörténet tanújaként. De ennél azért többről is tanúskodik: a választott sors és értéke bizonyítékául. Még akkor is, ha e visszaemlékezés írója nem tekinti magát az egykori keresztény mártírok utódjának. Nem tekinti, de szüleivel, gyermekeivel, mozgalmi társaival szembeni helytállása a családi krónika lámpájánál nagyobb fénykörbe állítja tiszteletre méltó alakját.
Suhai Pál, szerkesztő
A májusi előadás plakátja
2023. szeptember 20.
Kedves Gábor! Beszéltünk apáink kálváriájáról – de csak beszéltünk. Én időközben a világhálón rákerestem édesapja adataira, s látom, hogy a Palos-per harmadrendű vádlottja volt. Olvastam továbbá Mezey Andrásnak a Keresztény Front viszontagságos történetéről írt terjedelmes tanulmányát is [Keresztény Front kontra belügy (1947–1965), Múltunk, 2009/4.], benne mondatokat Alszászy Károlynak a Front szervezésében játszott szerepéről, illetve letartóztatásairól, pereiről és elítéltetéseiről is. Másfelől másutt azt is olvashattam, hogy egykori iskolája, a Budai Ciszterci Szent Imre Gimnázium milyen nagy reverenciával búcsúzott tőle halálakor. Ezek után – talán mondanom sem kell – ugyancsak kíváncsi lettem a leghitelesebb „tanúnak”, édesapjának Önnél levő irataira. Említettem már, hogy érdemes lenne közölni, legalább részleteket belőle. Kérem szíves véleményét.
Üdvözlettel: Pál
2023. szeptember 20.
Kedves Pál! Meghatódva olvasom érdeklődő sorait. Adnék egy példányt kölcsönbe Apu életrajzából, egyelőre csak magánhasználatra, tulajdonképpen kíváncsian várva véleményét az esetleges közlésre vonatkozólag. Apu nem mondott erről annak idején semmit, persze Édesanyám életében nem került ilyesmi szóba, és húgommal is meg kell ezt beszélni, de az Ön véleménye igen érdekelne.
Szeretettel üdvözli
Gábor
2023. október 2.
Kedves Gábor! Időközben eljutott hozzám a küldeménye. Sőt, azóta már sikerült elolvasnom is. Ami a könyv tartalmi vonatkozásait illeti – megrázó, megindító sors ez. Olvasatomban egy jóravaló, az életre komoly szándékokkal készülő gyerekember pályájának története, olyan történet, amelyet szinte végzetszerűen siklatott ki a kommunista diktatúra és ideológia számtalan hazugsága, ráfogása és félelme. Hogy milyen szervezkedéstől féltették hatalmukat, majdnem mindegy. Érdekes, hogy erről, magáról a szervezkedésről a visszaemlékezés sem beszél. Jóformán semmit – mintha az édesapjának sem jelentett volna sokat. E hallgatásban persze, fölteszem, a konspiráció és a vallatások tapasztalata még utólag is szerepet játszott – az információk lehető megtartásának kötelezettsége. A „végzetszerűséget” komolyan kell gondolnom, hiszen a fiatalembernek nem volt elég az őt ért sérelem, a Rend feloszlatása, még a szüleit ért csapást, a kitelepítést is el kellett szenvednie. De még ezzel nem is volt vége a végzet beavatkozásának – ott volt a vonatbaleset is, amelyre talán a sebességváltó elvesztése ellenére sem került volna sor, ha a vasúti pálya előtt nem áll ott az autóst igazoltató rendőr. A drámai eseménysorban ezt nemcsak fatális, de szimbolikus eseménynek is kell tekintenem, ennek minden következményével, a lábfej elvesztésétől édesapjának az őt segítők mozgalmához való csatlakozásáig s immár ennek következményeiig: a házkutatásokig, letartóztatásokig és börtönbüntetésekig.
Ha eddig a végzet szerepét hangsúlyoztam, most az egyéni döntést és a személyes kvalitást is kell, amelyek az előbbi események alakulásában szintén szerepet játszottak (pl. abban, hogy jórészt szüleire való tekintettel nem távozott édesapja külföldre, akkori szóval nem disszidált – s ezt a döntését módjában állt később még meg is ismételnie). Summa summarum: nem csupán a végzet, hanem a vele való vita is, felülírásának kísérlete egy immár politikainak számító mozgalomban, a Keresztény Front szervezkedésében való részvétele által (s mindvégig, később is az ifjúsági munkában). Hogy mi volt a KF politikai üzenete, írtam már, erről nem sokat árul el a könyv, de, szerintem, nem is ez volt megírásának a célja, hanem az emlékállítás – egy szenvedésekben gazdag élet krónikájának a családi emlékezet számára való megörökítése. Amint ezt e kötet 1991-es előzetes összefoglalása a Nemeskürty-idézettel meg is fogalmazza: az erős család eszméje, a családé, melyben „a történelmi közös tudat” él és továbbél.
Ilyen értelemben tekinthetem családtörténetnek édesapja visszaemlékezését, s valóban, legalább annyira érdekes mozzanat benne az apa (nagyapa) vérmezei kilovaglása, a sas-hegyi házépítés, a jugoszláviai hajóút, az 1938-as családi ebéd, a Katica néniéknél tett 1943-as nagyváradi látogatás vagy a rendszerváltozást követő külföldi utak, mint az utolsó, 1961. áprilisi letartóztatás krimibe illő körülményei (a hazug távirattal). A vallatások és a koncepciós perek szörnyű közelképei talán többet is mondanak a kommunizmus természetéről, mint a politikai programok (amelyek után oly kitartóan és oly groteszk módon nyomozott a hatóság). Kedves Gábor, ne csodálja hát, hogy az elmúlt napokban állandó beszédtéma lett nálunk édesapja, családja és könyve. Köszönöm a lehetőséget – kérem, mondja meg, miként juttathatom vissza a gépiratot (esetleg egy újabb beszélgetés keretében). Válaszáig is szíves üdvözlettel: Pál
2023. október 5.
Kedves Pál! Nagyon köszönöm kimerítő és értő reagálását apám Történetére, nagyon jólesett. Mindig meghatódom, ha az ő rejtett – itt a földön a mi fogalmaink szerint kibontakozni nem tudó – élete visszhangra lel…
A kötetet ráér visszaadni, amíg találkozunk esetleg újra.
Érdekes az észrevétele, hogy keveset ír a valóságos tettekről, amikért bíróság elé állították. Nem hiszem, hogy ne jelentett volna neki sokat a fiatalokkal való hittanos foglalkozás – ez a mai kiscsoportos mozgalmak ősének tekinthető és nekem is nagyon kevés lényegit mondott el róla –, hanem annyi megaláztatás érte ezzel kapcsolatban a kihallgatások alkalmával, később a perekre való hivatalos egyházi reakciók során, hogy mindez betemetődött és úgy látszik, életének későbbi állomásai jelentősebben estek latba a szemében. Amúgy ’53 és ’56 közé tehető ez a tevékenység, a nagy titokban egyesek lakásán történt összejövetelek. Valamilyen formában összefüggésben volt ez a Keresztény Front tevékenységével, de ezt már én sem tudom. Ez utóbbit különben akkor is, később is némi kritikával szemlélte, illetve ő maga valószínűleg nem hitt ebben oly konkrét politikai módon, ahogy a mozgalom vezetői. Pereinek anyagát kikérte a Történeti Intézetből [az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárából], ezek nálam vannak – hogy mikor fogok beleolvasni, vagy beleolvasok-e valaha, nem tudom; sok mocskos dolgot mondtak róluk akkor, amit nem esik jól újra felemlegetni (ezt Ő maga mondta nekem annak idején)…
Szeretettel üdvözlöm
Gábor
2023. október 7.
Kedves Gábor! „Itt a földön kibontakozni nem tudó” – igaz és súlyos megállapítás, telve a meghatódás szeretetével, melyet Önben a visszhang érintése kivált. Mindehhez a magam részéről még hozzászámítom édesapja igyekezetét, mellyel a vele történteket visszaemlékezéseinek megírásával és megőrzésével igyekezett a példa erejével föl is mutatni, ezzel pedig mintegy jóvá is tenni. Most talán annak az ideje is eljött, hogy életére e memoár néhány vagy valamely részletének közlésével a család emlékezeténél nagyobb fénypászma essék. Szeretném ugyanis a Levélfára elkérni e visszaemlékezés Ön által kiválasztott és leginkább közlésre javasolt epizódjait – öt-hat oldalnyi terjedelemre gondolok. Örülnék, ha beleegyezését adná s a kért anyagot e-mail mellékleteként küldeni tudná.
Üdvözlettel: Pál
TÖRTÉNET
Válogatás Alszászy Károly önéletírásából
1944–45 tele: Sas-hegy, a háború viszontagságai
Közeledett a karácsony s mivel reménytelen volt karácsonyfát szerezni, arra a bűntényre vetemedtem, hogy a Sas-hegy egyik fenyőfájának tetejét lefűrészeltem. A dolog késő délután történt, nem messze a Miasszonyunk út felett, s ki tudja, milyen hetedik érzékkel, de ezt a tettet a még otthon lévő Dini bácsi éppen arra sétálva észrevette, s bár nem szedett le a fáról, szemrehányást tett a fák eme méltatlan megcsonkítása miatt. Pontosan már nem emlékszem, de mintha akkor abbahagytam volna a fenyő megskalpolását, s csak a késő esti órákban, a sötétség beálltával tértem vissza a bűntény helyszínére, hogy a művet befejezzem, és a zsákmányt rejtve, nagy titokban hazavigyem.
Karácsonyi fenyő 1941-ben (a szövegben említettnél három évvel korábbról)
Istenem mi lett egy hónap múlva a Sas-hegy fenyőfáival! Ágyúk és gépfegyverek, aknák és golyószórók, géppisztolyok és kézigránátok áldozata lett ember és fenyő egyaránt. Alig maradt fenyőfa a Sas-hegyen. A német katona-halottak ott feküdtek a szétlőtt törzsek között, a halál mindent elpusztított ezen a kis budai fenyőligeten.
Talán már 23-án megindultak a légi és földi támadások Buda belterülete ellen. A 24-i Szentestén már a pincében voltunk a kis cselédszobában, ami talán a ház legvédettebb helyisége volt. […]
Nem szívesen emlékszem vissza erre a pinceéletre, mert sivár volt, hideg és kilátástalan, tele fenyegetéssel, vér és halál ígéretével. Hogy mennyire fenyegetett állapotban éltünk, arra bizonyság, hogy a harcok után negyven „aknafarkat”, néhány fel nem robbant aknát szedtem össze a házban, a padláson és a ház körül. Amikor ezek robbantak, pokoli lármát csináltak, s ilyenkor nyakunkba húzott fejjel vártuk a következményeket: egy beomló födémet, vagy egy ránkszakadó falat.
Éltünk a háború poklának közepén. Az oroszok ekkor a Farkasréti temető sírkövei mögött kerestek fedezéket, onnan tüzeltek a Sas-hegyre, amelyet, mint a három stratégiai pont egyikét (Várhegy, Gellérthegy, Sas-hegy) a németek és szedett-vedett magyar csapatok tartottak. A németek akkor valami halált megvető elszántsággal harcoltak házról-házra. Fanatizmusuk ma szinte érthetetlen, hiszen nem a maguk hazáját védték, hanem egy számukra idegen város házait. Vagy talán éppen ezért, mert ez a város még nem az ő városuk volt, ezt porrá lőni nem jelentett számukra érzelmi konfliktust.
A tűzszünetekben a lakás ajtajából figyeltem a repülőtámadásokat, amint bombáikat ebbe a stratégiai háromszögbe szórták. Nem felejtem, amint a szemem előtt oldotta ki egy orosz repülő a bombáit, és azok a Csörsz utca és Gyáli út sarkán álló négyemeletes házra hullottak. A hatalmas detonáció után a ház kártyavárként omlott össze, előbb a homlokzati falak omlottak össze, aztán a födémek egymás után zuhantak egymásra, míg végül a legfelső emelet födéme is a földszintre huppant, óriási por és törmelékfelhő közepette.
Hasonlóan innen néztem az éjszakai támadásokat, amikor a föld felett 5-600 méterre lebegő ún. „Sztálin gyertyák” világították meg a Várhegyet, a pompás királyi vár ekkor már égnek meredő meztelen falait és a romokban heverő épületek törmelékeiből emelkedő dombjait. A pusztítás szörnyű volt. Mégis volt ebben valami fenséges, a pusztulás és pusztítás diadala a saját erejéből megépített gyönyörű alkotások felett. Talán sírni kellett volna, mégsem sírtam, hanem valami ijedt iszonyattal, a látványtól lenyűgözve bámultam a romokat. A réginek vége, mi lesz majd az az új, ami ezt követni fogja… ekkor még nem tudtam…Közben a sárgán, félelmetes fényerővel világító gyertyák egyre lejjebb ereszkedtek a város felett, és szinte nappali fénybe borították a mindig diadalmasan város fölé emelkedő királyi várat. […]
Szedtük tehát a legfontosabb motyónkat és átbukdácsoltunk a Sion zárdába. Nem tudom, hányan lehettünk, talán ötvenen, meg az itt maradt apácák. Itt találkoztam Fekete Istvánnal, az íróval. Ő családjával, felségével és két gyermekével, fiával és lányával a Miasszonyunk útján lakott, innen menekült a zárda biztonságosabbnak látszó falai közé. Mi, a környékbeli menekültek az alagsor szobáiban kaptunk helyet, matracokon és szalmazsákokon aludtunk és valami levesfélét ettünk, amit az asszonyok a nővérekkel közösen kotyvasztottak.
Valójában három élmény fűződik az itt töltött talán három héthez.
Itt kaptam meg Fekete Istvántól azt a dedikált könyvet …talán Csí …, amit a Mátyás madárról írt. Sokáig őriztem, de a kitelepítés utáni időben Szeitz Ricsi bácsi „italáldozatává” vált. Az íróval igyekeztem összebarátkozni, sokat tekeregtem körülötte, felfigyelt rám, s egy gyenge pillanatában névre szólóan ajándékozott meg ezzel a regénnyel. Talán ezt a néhány példányt, amit ide is átmentett, tartotta legnagyobb kincsének, amire még az ennél nehezebb napokban is szüksége lehet.
A második emlékezetes esemény sokkal tragikusabb körülmények között tört ránk: bomba robbant valahol a közvetlen közelben, majd nem sokkal a robbanás után kétségbeesett kiáltás verte fel az alagsor csendjét: „Tűz van a kápolnában!” Mindenki tudta, hogy a kápolna a nővérek szemefénye, kis ékszerdoboz, ami ugyan mímelte a gótikát, de felülről igazán annak nézett ki, minden építészeti eleme a csúcsívek lendületével tört a magasba. Egyszerű, fehérre festett falaival a francia szellem akkori modern, barokkot már túlhaladott stílusjegyeit hordozta magán. Számomra más szempontból is sokat jelentett ez a kis kápolna. Mint korábban már írtam, itt tanultam meg ministrálni a jó Boroska tisztelendő úrtól, bár nehezen fogantak meg bennem a latin zsoltáridézetek… Nemcsak a miséken, de délutánonként a litániákon is ministráltam. A liturgikus ruhákat mindig a nővérek adták fel, mindegyik patyolattiszta volt, és vasaltan került rám. […]
A jó nővérek itt a kápolnában raktároztak el mindent, abban a reményben, hogy itt épségben megmarad. A papírholmitól kezdve, a takarítószerek garmadája, ruházati cikkek, háztartási eszközök tömege volt felhalmozva ebben az egy-boltozatos, aránylag hatalmas helyiségben. Nagy vizesvödrökkel hordtuk a vizet, ezeket a konyhán hóból olvasztott vízzel töltötték meg. Úgy emlékszem, valamennyire sikerült is lokalizálni a tüzet, tehát a kápolna nem omlott össze, de mára már nincs belőle semmi, a helyén más épületet emeltek. […]
Házunkban ekkor – talán a hálószobában – ez maradt meg legépebben – tiszti konyhát rendeztek be az oroszok. Kutatás közben találták meg édesapám tiszti fényképeit, s egy alkalommal még a zárdából hivatták apámat. És többé nem láttuk, elvitték. […]
Hetek múltak el, talán két vagy három hét is, amikor egy délutáni órán megláttam, apámat a Sion lépcsőn felfelé baktatni. Kimondhatatlan volt az öröm, rohantam elébe és boldogan öleltem, mint egy feltámadt embert. Anyám is jött és ittuk ajkáról a szót. Azzal vitték el, hogy jelentkeznie kell a vörösök oldalán harcoló Vörös János-féle hadseregbe, de időközben egy orosz csendőrtiszt papírt adott neki, és hazaküldte. Ennek oka öregsége volt, ekkor volt hatvan esztendős. Tisztekkel volt együtt, vitték őket egyik helyről a másikra, míg végül valahol egy Hidegkúti úti villában lövöldözésbe kerültek, ekkor törtek ki a németek a Várból, és akartak a csatornán keresztül kijutni – éppen a Bólyai akadémia tájékán. Utólag már tudjuk, hogy ez a kitörés nem sikerült, mégis akadtak néhányan, akik eljutottak Budapesttől nyugatra a még harcoló német alakulatokhoz.
A megsemmisítő csapás után apámat elengedték és valami papír védelme alatt hazatért. […]
A szülők kitelepítése Öcsödre
Váratlan volt a hír, amit egyik reggelen kaptam: szüleim korán reggel kézhez vették a kitelepítési utasítást és egyben a sas-hegyi kis ház államosításáról szóló végzést. Én kimaradtam ebből a kitelepítésből, mert mindez az 1949. évi összeírás alapján történt, én pedig akkor már Zircen voltam bejelentve. Azonnali engedéllyel rohantam szüleimhez, és miután ők már csak egy szobát laktak, a hálószobát, a két másik szobából kellett összeszedni a menteni kívánt bútorokat és tárgyakat. A régi ebédlőben két apáca lakott, arra már nem emlékszem, hogy a szalonban ki volt a lakó, lehet, hogy még az a Marika, akivel korábban sokat beszélgettünk. A legtöbb gondot a könyvek jelentették, amelyeket kivétel nélkül szerettem volna elmenteni. Valahonnan ládákat szereztem, és azokba csomagoltam a könyveket, majd ezek lekerültek Szeitz Ricsiék garázsába. Segítségem volt a szemináriumból, azt hiszem, többen is segítettek, többek között Kovács Gergely, a későbbi egri segédpüspök, aki egy kétkerekű kocsin a bútorokat segítette elhordani. Ezek a bútorok a fotelek, a Lingl-könyvszekrény, édesapám íróasztala, valamint a kiskredenc néhány tárggyal a Korompai utcába kerültek egy építészmérnök házába, aki egy kiürített alagsori szobát bocsátott a rendelkezésemre. Más tárgyak különböző helyekre kerültek, ezekről később vagy sikerült tudomást szerezni, vagy elvesztek örökre. […]
A zirci novícius
A csomagolás egy teljes napig tarthatott, mert másnap hajnalban jött értük a teherautó. Az éjszakát Orbayéknál töltöttem a lépcsőházban felállított matracon. Az „ágy” fölött egy ablak nyílott, ahonnan jól láthattam másnap hajnalban a költöztetést. 5 mázsát vihettek magukkal, így kerültek a teherautóra az ágyak, talán két szék, és egy nagy láda tele konyhai eszközökkel és a fehérneművel, amit drága anyám magával vihetett. Szörnyű volt hallani a rakodást, mert az ágyak és láda úgy csúsztak a teherautó platóján, mint a koporsók, s nekem elszorult a torkom ott a szomszédban, hiszen mindent hallottam. Nem tartott sokáig a rakodás, a teherautó hamarosan indult, s hogy hová-merre, nem tudhattam – rossznyelvek olyat is suttogtak, hogy a kitelepítés végső célja Szibéria. Ebből aztán, mint később megtudtam, Öcsöd lett. Édesanyám naplójában minderről a következő sorok szólnak:
„1951. június 10-én Öcsödre beutaltak. Rab Antaléktól rögtön lakást kerestünk Mészáros Lászlónénál. 5 borzalmas éjszaka után egy füstös, piszkos konyhából Mészáros Lajosékhoz költöztünk szép szobába. 1952. október 5-én Korodi Antalné, Eszti nénihez jöttünk szép szoba-konyhába.”
Öcsöd, Alszászy Károly a szüleivel (az apa fejének csupán egy részét „sikerült” a fotósnak megörökítenie)
Itt több családot is utaltak egy portára, úgyhogy ott helyben kezdődött az osztozkodás, ki hová menjen. Öcsöd talán éppen azért volt a kitelepítések célpontja, mert a falu szinte kifejezetten kulák falu volt, jómódú parasztgazdákkal, akiket azzal is büntetni akartak, hogy megtömték őket a pesti „urakkal”. Munkát itt legfeljebb a földeken lehetett találni, de az én drága édesapám ezt a mezei munkát nem bírta, többször rosszul lett, míg végül felmentették a munka alól. Nyugdíjat ekkor már egy fillért sem kaptak, kis maradékukból éltek, és én, amennyire tudtam, támogattam őket. Ez a támogatás persze azt jelentette, hogy engem is támogattak, ebből juttattam nekik valamennyit. […]
A vonatbaleset
Miközben a teológiát végeztem, szüleimet látogattam a kitelepítésben, és emlékezetes napokat töltöttünk együtt Gyulussal és Golenszkyvel, dolgoztam a Dobozgyárban. Ilonka nagy örömet akart szerezni, és szerzett nekem egy kis Csepel 100 köbcentiméteres motorbiciklit használt állapotban. A motort a Margit körúton vettem át, s ha jól emlékszem, Ila abban az időben 4.000 Ft-ot fizetett érte. A jogosítványt hamarosan megszereztem. Talán két hónapos volt a motor, amikor egy alkalommal Öcsödön jártam. Hazafelé indultam, amikor azt vettem észre, hogy a motor sebességváltó karját valahol elvesztettem. Valószínűleg az odavezető úton történhetett. Abban az időben az invencióm nem sokszor hagyott a kellemetlen helyzetben, és a motort egy téglára állítva beindítottam, nagy csúsztatások mellett direktben el is indítottam. A motor ment, búcsúztam és örültem, hogy nem kell másnap hiányoznom a Dobozgyárból.
Alszászy Károly még ép lábbal
Vasárnap délután volt, 1952. május 11-ét írtunk.
5 óra 30 lehetett, amikor elérkeztem a Bugac-pusztáról Lakitelek felé menő motorvonat sínjeihez. A sínek előtt a keresztberakott jelzésnél egy rendőrautó állt, és egy motorost igazoltatott. Fékeztem, félve attól, hogy engem is leállítanak. Félelmem ennél is nagyobb volt, mert a motorról hiányzott a sebváltókar, s ha ezt a rendőr észreveszi, lehet, hogy nem enged tovább. De intett és én boldogan indultam. Balról egy gyümölcsös takarta el a kilátást, ettől persze még látnom kellett volna a közeledő vonatot. De nem láttam, és mire észrevettem, már csak kb. 5 méterre voltam a kereszteződéstől. Átvillant az agyamon a lehetőség, hogy gázt adok, és megkísérlek a vonat előtt átsuhanni, de végül biztosabbnak éreztem – ma is így gondolom –, a fékezést. Ha ugyanis gázt adok, szinte biztos, hogy a vonat frontálisan ütközik velem, ez pedig életem végét jelentette volna. Így becsúsztam a vonat alá – a lábfejemet valószínűleg még a motor lábtartóján összezúzta a vonat kereke. A motort aztán elvitte vagy 30 méterre, egészen addig, amíg a szerelvény meg nem állt. A vonatról leszálló emberek körém gyűlték, és nagy sajnálkozások között mondogatták: fiatalember, hogy tehetett ilyet. Ne siránkozzanak – mondtam én nagy hősiesen –, hanem adjanak egy zsebkendőt, hogy elkössem a lábam, nehogy elvérezzek. Kaptam egy zsebkendőt, elkötöttem a lábam, fájdalmat nem éreztem, csak a sebre nézni volt szörnyű. mert a lábfejem összezúzva lógott a talpbőrön. Közben Lakitelekről telefonáltak Kecskemétre a kórházba, hogy küldjenek mentőt. Időközben az a BMW-autó. amiben a rendőrök ültek, odahajtott mellém azzal, hogy bevisznek Kecskemétre. Kifaggattak, és megtudták, hogy kitelepített szüleimtől jövök Öcsödről. Nem csinálhattak már semmit, de gondolom, a legszívesebben kilöktek volna az autójukból, Ezt a kellemetlen közjátékot csak utólag tudtam meg, mert a sofőr egy alkalommal meglátogatott a kórházban, és figyelmeztetett, hogy máskor ne legyek ennyire őszinte. […]
Gyulussal, Merényi Engelberttel
Ezen a nyáron, miután a gyógyulás egyáltalán nem következett be, Somogyi doktor azt tanácsolta, csináljunk egy plasztikai műtétet, és ezzel befedve az addig nyílt sebet, ismét képes leszek járni. A műtét elvégzését őszre javasolta, így valamikor szeptemberben befeküdtem a kórházba. […]
Részvétel a Keresztény Front előkészítő csapatában, az 1956-os letartóztatás
Ezekben az években Ila és barátnője, Luci révén csatlakoztam a Keresztény Front ún. előkészítő csapatához. Ez az ismerkedés 1953-ban történt. Soltész Jenő hosszan beszélt velem, mintegy vizsgáztatott, hogy alkalmas vagyok-e a részvételre, egyben tájékoztatott a Front célkitűzéseiről, aminek lényege egy keresztény demokrata párt és egyesülés létrehozása volt. Soltész Jenő jogot végzett Egerben, tanárember volt, a másik vezéregyéniség Szigeti József domonkos szerzetes atya (néhány munkatársukkal dolgoztak a Front programján). Hetenként találkoztak és ez a találkozás általában Ila lakásán történt, de voltak Kemenes Erzsinél5, és más tagok lakásán is, betartva az akkor nagyon fontos konspiráció szabályait. Ebbe a Keresztény Frontba később bevontam Nobilis Gabit, Hontváry Miklóst, talán még néhány ismerőst. Ezekből a személyekből lett később az a „betűművelő csapat”, amelynek az lett volna a feladata, hogy hatalomra kerülés után az újságírás feladatát ellássa. Cikkeket írtunk, és közben alapvető képzésben részesültünk különböző lakásokon. Éppen az egyik ilyen lakás tulajdonosa lett később a feljelentő. Ez a hely nem is lakás volt, hanem egy pestkörnyéki nyaraló egyik szobája. Később derült ki, hogy az egyik résztvevő férje ÁVÓS tiszt, aki annak idején a teljes felgöngyölítést végezte.
Ennek a Frontban való részvételnek volt egy kényes része, amivel már akkor hadilábon álltam, nevezetesen a királyság mint államforma. Ezt a programpontot elhibázottnak tartottam, de nemcsak én, hanem rajtam kívül mások is, abban azonban reménykedtünk, hogy az idők folyamán ezt kiszűri a programból az élet. Így is lett, de egészen más formában.
Ilyen körülmények között érkezett el 1956 közepe, nevezetesen augusztusa. amikor egy éjszakán egészen váratlanul, rajtaütésszerűen megjelent az ÁVO. Már ágyban voltam, amikor csengetés hallatszott – Ilonka nyitott ajtót. A következő pillanatban belökték a szobám ajtaját, és revolverrel a kezében megjelent egy marcona alak. Mint később kiderült, egy ÁVÓ-s százados, aki közölte: azonnal szálljak ki az ágyból és öltözzek fel, mert szobámban házkutatást fognak tartani. A kutatáson jelent volt a házmester és még két civilruhás ÁVÓ-s, akik annak rendje és módja szerint mindent feltúrtak. Végül elvitték a könyveim nagy részét, elvitték a nemrégen vásárolt Tesla magnómat, minderről listát is készítettek, amit a házmesterrel aláírattak. A házkutatás befejeztével arra számítottam, hogy engem is elvisznek, de erre nem került sor, búcsú nélkül otthagytak. Ilonkával még sokáig tanakodtunk, mi történhetett, de a dolog nyitjára csak később jöttünk rá.
Már a következő napon megtudtuk, hogy a Keresztény Front valamennyi tagját elvitték ezen az éjszakán. Soltész Jenőn kezdve, Szigeti Józsefen át, mindazokat, akik ebben az ügyben szerepet töltöttek be. Nem értettük, mi miért maradtunk ki. Később aztán megértettük, mert a következő év decemberében mi is sorra kerültünk. A következők kerültek börtönbe az első fázisban. Valószínűleg a feljelentő ezek nevét adta meg első lépésben, mint a legfontosabb és legjelentősebb szereplőit az ügynek. Amint később megtudtuk, ezt az ügyet a „Fekete Hollók” ügyének nevezték, amint ez a konspiráció szabályai szerint ildomos. Izgatottan vártuk a következményeket, de egy darabig nem történt semmi. Talán már szeptember lehetett, amikor tanúkihallgatásra behívót kaptam a Gyorskocsi utcába. Azzal a tudattal mentem, hogy benn fognak. 9 órára voltam beidézve, nem igazán mondhatom, hogy nyugodt lélekkel készültem erre a találkozásra. A Gyorskocsi utca fagyos folyosóin vezettek egy kihallgatói szobába. Ezek a helyiségek jellegzetes berendezésűek voltak. Az ablaktól kissé balra, szemben az ajtóval állt egy íróasztal, mögötte szék a kihallgató számára. Az asztalon telefon, az asztal előtt pedig egy kisebb asztal. A fal mellett egy szekrény vagy egy páncélszekrény állt, előtte szemben az asztallal, de onnan kb. két méterre, majdnem a fal előtt a kihallgatott széke. Ide ültettek, és egy Vereb nevű hadnagy hallgatott ki. A hadnagy sötét arcú, barátságtalan ember volt, sem kinézetében, sem szavaiban nem tudtam semmiféle emberre jellemző rokonszenvet felfedezni. A kihallgatás témája elsősorban a Keresztény Front tagjainak, találkozási helyeinek ismételten részletes elmondása volt. Ez a kihallgatás aztán még négy vagy öt ízben megismétlődött. A továbbiakban elsősorban a „betűszolgálatos csoport” tevékenységére, találkozásaira és az előadott cikkek tartalmára volt kíváncsi. Nem kellett sokat titkolóznom, mert szinte már mindent tudott. Ez, amint később megtudtam, elsősorban a feljelentő részletes jelentéséből, másrészt a már kihallgatott és hetek óta vallatott Soltészék tanúvallomásaiból derülhetett ki. Tehát nem kellett ismeretlen adatokat tudomásukra hozni. Minden alkalommal le kellett írnom a vallomásomat, amit kézjegyemmel kellett ellátni. Gépíró ebben az időben nem volt jelen. A tanúvallomások aztán szeptember végén megszakadtak. […]
Az 1961. áprilisi letartóztatás és kihallgatás
1961 április 30-án reggel a postás ébresztett még 6 óra előtt. Távirat érkezett Agárdról. Izgatottan bontottam fel a táviratot, melyben a következő szöveg állt. „Karcsikám, azonnal gyere, édesapád beteg. Édesanyád.” Megdöbbenten olvastam a táviratot és első dolgom volt, hogy Gyulushoz szaladjak megbeszélni a teendőket. Őt kellett arra is megkérnem, telefonáljon a munkahelyemre, hogy édesapám betegsége miatt el kellett utaznom. Amint a papírt forgattam, egyre gyanúsabb lett a szöveg, hiszen én soha nem szólítottam Édesapámnak és Édesanyámnak a szüleimet, nálunk az Anyuci és Apuci megszólítás volt divatban, nem értettem, hogy mi lehetett az oka ennek az idegenszerű megszólításnak. Talán valaki mást kértek meg arra, hogy adja fel a táviratot, mert anyám nem tudott elmenni a postára; egyszóval találgattam, mi lehetett az ok, de mindenesetre pénzt vettem magamhoz, és azonnal indultam a Kelenföldi pályaudvarra, mert a 7 óra 10 perckor induló vonatot még el akartam érni.
A vonat még benn állt, amikor felkapaszkodtam, talán a harmadik vagonba, és egy belső ülésre ültem, csomagomat a hálóba téve. Alig hagytuk el az állomást, amikor egy idegen férfi lépett a vagonba, és leült velem szemben. Jól megnézett, majd nem sokkal ezután felállt és eltávozott. Még nem értük el az Albertfalvai állomást, amikor egy másik férfival tért vissza, és mindketten leültek velem szemben. Ekkor a második férfi közelhajolt hozzám, és halkan közölte, hogy észrevétlenül szedjem össze a holmimat s kövessem. A vagon előterében közölte, hogy letartóztatásban vagyok, és kövessem a társát, mert Albertfalván leszállunk. Csak annyi jutott el a hirtelen felgyorsuló események nyomán hozzám, hogy az ÁVÓ kezében vagyok, minden ellenállás hiábavaló. Az előtérben még annyit kértem egészen naiv módon, hogy értesíthessem a szüleimet, mert az apám súlyos beteg, hozzá szeretnék Agárdra utazni. Ekkor már tudnom kellett volna, hogy a táviratot nem a szüleim adták fel, hanem az ÁVÓ, de ez akkor még nem jutott el az agyamig. Közölték velem, hogy ők majd gondoskodnak a szüleim értesítéséről, nyugodjak meg, és tegyem, amit mondanak. Albertfalván tehát leszálltunk, a kis állomás mellett már várt egy fekete Volga, aminek hátsó ülésére ültettek. Egy szót sem szóltak. Egy darabig még próbáltam néhány szóval tudatni utam célját, de láttam, hogy mindez teljesen hiábavaló. Csendben róttuk a köröket a Budaörsi repülőtér körül. Még hajdani bicikliző koromból jól ismertem ezt a környéket. A Balatoni útról letértünk a repülőtérre vezető útra, amely a villamos sínek mellett vezet, majd a repülőtér után visszatértünk a Budaörsre vezető útra, onnan ismét a repülőtér irányába fordultunk. Ezt a háromszöget aztán hét órától számításom szerint kb. 9 óráig róttuk, amikor a Budaörsre vezető úton szembejött velünk egy Pobjeda, a jellemző ÁVÓ-s autó. Ez velünk szemben megállt, két marcona alak szállt ki belőle. Ekkor kiszállítottak a Volgából, át kellett szállnom a Pobjedába, ott a hátsó ülés elé, a földre kellett ülni, közben fejemre húztak egy pokrócot. Nyilván, hogy ne lássam, merre megyünk a cél felé. Mindez hang nélkül történt. Talán egy negyedórai utazás után egy zárt garázsban álltunk meg. Itt levették fejemről a pokrócot, és ki kellett szállnom a kocsiból, majd bevezettek egy, a garázsból nyíló kis beton zárkába, amelyben egy fapriccs volt az összes bútor. Itt elvették a cipőfűzőmet, minden tárgyat ki kellet raknom a zsebeimből, elvették az órámat, és otthagytak a hideg betonfalak között a rám zárt ajtó mögött. […]
Három nap és három éjjel tartott a kihallgatás ebben a villában. Éjjel nem engedtek aludni, ehelyett egy kis spejzszerű helyiségben, egy kis asztal mellett papírra kellett vetnem nappali vallomásaimat – ha jól emlékszem, talán több tíz oldal papírt írtam tele. Arra is jól emlékszem, hogy egymást váltva hallgattak ki talán nyolcan. Közben-közben el-eltűntek, így egymást váltva valószínűleg aludtak egyet, hogy minél pihentebben lássanak hozzá vallatásomhoz. Ma már nevetséges ez az egész ügy, de akkor véresen komoly volt. Volt olyan pillanat, amikor az egyik kihallgató – Kárpátinak hívták –, kistermetű, feketehajú emberke volt, hátulról két kezével megfogta a nyakamat, és a fülembe ordította: „így fogsz lógni, te disznó!” Más alkalommal egy magát őrnagynak tituláltató barna ember – talán a nap sütötte ilyen barnára –, kiabálva közölte: „ha én magát most megverethetném, azonnal kiokádna minden szót, semmi nem maradna titokban.” Kétségtelen tény, hogy mindvégig arra vigyáztam, hogy másokról minél kevesebbet, lehetőleg semmit se mondjak, ezért inkább mindent magamra vállaltam, gondolván, nekem már úgyis mindegy. Ez a magamra vállalás aztán meg is látszott a büntetésem nagyságán. […]
A Palos (Bernardin)-féle per – Márianosztra, Sátoraljaújhely, Gyűjtőfogház
Ezt a második részt azzal szeretném kezdeni, hogy a Palos-féle ügy részleteit tárom fel, tekintettel arra, hogy ebben az ügyben volt jelentősebb részem, másrészt ebben az ügyben kaptam nagyobb ítéletet, harmadrészt ez az ügy hatott ki különösebb jelentőséggel későbbi életemre.
Arról korábban már beszámoltam, hogy ez év, tehát 1961. február 6-án volt nálam házkutatás, de egyben ez alkalommal kb. 800 helyen volt országszerte házkutatás és kb. 100 személy ellen indítottak bűnvádi eljárást államellenes szervezkedés bűntette miatt. Ez természetesen tipikusan politikai ügy volt, és amint már írtam, kifejezetten a katolikus egyház ellen indult és tartott egészen a rendszerváltásig, tehát 1990-ig.
Sok helyen idézem a Történeti Levéltártól kapott anyag részleteit, mely külön is kiemeli, hogy az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltáráról van szó. Ennek bevezető része tartalmazza azt a határozatot, amely a nyomozás befejezéséről szól. A dátum: Budapest, 1961. július hó 12-e.
A szöveg így kezdődik: dr. Palos György (Bernardin) és társai ügyében 1961. február 6.-án a népi demokratikus állam megdöntésére irányuló szervezkedés büntette miatt elrendelt nyomozás során a beszerzett bizonyítékok alapján az alábbiakat állapítom meg:
Dr. Palos György és társai 1950-től folyamatosan államellenes szervezkedést hoztak létre a népi demokratikus állam megdöntése, polgári-burzsoá állam megteremtése érdekében.
E cselekmény alkalmas a BHÖ. 1 pont (1) és (2) bekezdésében felvett bűntett elkövetésének megállapítására.
Miután beszereztem a bűncselekményre és azok elkövetőire vonatkozó bizonyítékokat a Bp. 135. § alapján határoztam, hogy
1. Dr. Palos György (Bernardin)
2. dr. Halász Ferenc (Piusz)
3. Alszászy Károly
4. Körmendy Szilveszter
5. Keglevich László
6. Aszalos János
7. Hervay Ferenc (Levente)
8. Rónay György (Detre)
9. Rozgonyi György
10. Hopp Rozália
11. Vastagh Sándor (Teobald)
12. Rozványi Iván
13. Mezey Bertalan
14. Gosztony Géza
Előzetes letartóztatásban lévő terheltek
1. Éry Béla
2. Éry György
3. Kemenes Erzsébet
szabadlábon terheltként nyilvántartott személyek ügyében a nyomozást befejeztem.
Tóth Ernő r. őrgy. fővizsgáló
A határozatot előttünk kihirdették, azt tudomásul vettük.
B u d a p e s t, 1961. július 12-én.
Ezt az iratot aztán mindenki kézjegyével látta el. […]
A bíró indoklása szerint a vádlottak a „vallásos demagóg frázisok és hitbuzgalmi tevékenység ürügye alatt a szocialista tábort, a Szovjetuniót, a kommunizmust, a marxizmust támadták”.
„Alszászy Károly vádlott osztályellenség származású. Apja volt horthysta tábornok, földbirtokos, így nála az indító ok kézenfekvő. Mindenkor gyűlölettel viseltetett népi demokratikus államrendszerünkkel szemben, minden alkalmat megragadott, hogy annak gazdasági vagy társadalmi rendje ellen támadjon.”
Mindezek után hozta meg a bíróság az 5 évi börtönbüntetést, amit később a már meglévő 2 évi börtönbüntetéssel együtt 6 év 9 hónapi büntetésben állapítottak meg.
Be kell vallanom, hogy engem ez az ötévi büntetés nagyon megviselt. Amikor a tárgyalás után visszavittek a zárkába, és ott egyedül maradtam, elszorult torokkal és kétségbeesetten gondoltam arra, miként fogom kibírni ezt a kilátástalannak tűnő hosszú időt a börtönben. Nem voltak reményeim. Egyelőre csak a vizsgálati főosztály börtöncelláit ismertem, a magányosságot, a naphosszat egyedül töltött órákat, a lassan vánszorgó időt, a padlón kirajzolódó és odaképzelt ábrákat, az imádságos perceket a szabadság mint valami elysiumi csoda utáni egyre erősebb vágyat. Ekkor még nem tudtam, hogy a börtön a maga munkás életével és népes zárkáival egy másik világ, ami ha nem is elviselhető, de mégis más, mint ez a vizsgálati cella. […]
A legfelső bírósági tárgyalásra már nem emlékszem, minden ítéletet jóváhagytak, és jelentőségében csak az történt, amit ezek a pribékek már korábban is kigondoltak. Utólag gondolok arra, talán lehetett volna nekik ellentmondani, és elküldeni őket a pokolba, de amint látom, már nem élt bennünk az első keresztények halált megvető bátorsága és hívő tüze, mert élni akartunk, ennek érdekében inkább a megbánást választottuk ezeken a tárgyalásokon, mint a hősies ellenállást.
Sajnos most utólag is azt kellett tapasztalnom, hogy azok, akik benn voltak, nem annyira az okosok táborához tartoztak, inkább az oktalanokéhoz, és bizony sok olyan cselekedetük is volt, amit, ha ügyesebbek és okosabbak lettek volna, el lehetett volna kerülniük. Erre gondolnak ma azok, akik el tudták kerülni a fogságot és bizonyos lesajnálással néznek azokra, akiknek végig kellet csinálni ezt a megpróbáltatást. Ebben a kérdésben a jó Keglevich Pista élen járt, amikor ellenségnek érzett mindenkit, aki nem tapasztalta meg belülről a börtönök életét. De ebben a kérdésben nem volt igaza. Ez az álláspont merev, és távol áll minden keresztényi szeretettől. […]
Ebben az időben Márianosztra volt az osztályidegenek börtöne. Minden papot ide vittek, csak néhány civil társunk kerülhetett egyenesen a Gyűjtőfogházba. Az itteni életet a fegyőrök keservessé tették állandóan éreztetett gyűlöletükkel, azokkal a fegyelmi eszközökkel, amelyek törvényesen adottak voltak a számukra, pl. a zárkák tisztán tartásával. Ha valami nem felelt meg nekik, akkor képesek voltak háromszor is felmosatni a zárkát valami trágár parancshoz hasonló utasítással. Itt történt meg az is, hogy egy sötétzárkára ítélt rabtársunknak Kuklay Tóni egy nagyobb darab kenyeret juttatott rejtett utakon. Az őrök ezt valahogy észrevették, és Tónit nagyon megverték. Az ütlegelést hallottuk a felső emeleteken is. – Más alkalommal a reggeli séta közben újonnan érkezett társunkat fedeztem fel. Halász Piusz érkezhetett az előző napon, és ekkor hozták először a »nagy körben« sétára. Meglátva őt, aki a tárgyaláson előttem ült mint másodrendű vádlott, fejbólintással köszöntöttem. Ezt a sétát vezető őr észrevette, engem kiállított, majd később kihallgatásra a parancsnokhoz vezetett. A parancsnok, fiatal főhadnagyi rendfokozatban lévő büntetés-végrehajtó tiszt fegyelmi vétségem miatt sötétzárkát helyezett kilátásba, de miután első esetben kerültem volna büntetés alá, csak figyelmeztetésben részesített azzal a felkiáltással, hogy »ezt tanulta maga az iskolában«? Majdnem elnevettem magam azon, miként tud valaki ilyen bornírt kérdést feltenni ebben a szerencsétlen szituációban? […]
Így érkezett el az a nevezetes 1963. szeptember 27-e, amikor még a délelőtt folyamán hivatott az iroda vezetője és mosolyogva közölte, hogy az Elnöki Tanács kegyelemben részesített és szabad vagyok. A következő percekben már búcsúztam, és az őr levezetett a börtönbe, ahol megkezdődött a leszerelés. Kiadták a civil ruháimat, órámat, elszámolták a keresményemet, talán volt néhány száz forint, és a szó legszorosabb értelmében kiraktak a börtönből.
Leírhatatlanul jó érzés volt elhagyni ennek a szürke épületnek a kapuját, amit eddig még soha nem láttam, mert minden esetben, eddig kétszer is, csak kocsival hoztak be ide. Ez a behozatal eddig kocsin történt, először 1957 márciusában, aztán 1963 tavaszán, a nagykapun keresztül. A lelkiállapotnak ezeket a pillanatait nem is olyan könnyű leírni, hiszen, amint a naplómban is szerepel, töméntelen emlék tapadt az elmúlt évekhez, másrészt a szabadság további része kérdőjelként meredt elém. Abban reménykedtem, hogy Gyuluskám örömmel fogad, és ünnepi percek következnek mindkettőnk számára. De hasonló lesz a fogadtatás Ilonka részéről is, nem beszélve arról, mit fognak tenni mindezek után drága jó szüleim. Voltak homályos pontok is, hiszen nem tudhattam, hogy az államvédelmi szervek miként akarnak majd utánam nyúlni, és a többszöri börtönbüntetést követően jövőmet befolyásolni. Erre nem is kellett sokat várnom.
Ekkor azonban egy dolog volt a legfontosabb: mielőbb hazajutni. […]
Műszaki rajzolóként az 1960-as évek közepén
Megemlékezések (Alszászy Károlyné, Éva utószó gyanánt; Szeitz Richárd, volt iskolatárs levele)
Drága Karcsikám eddig tudta megírni részletes élettörténetét. Szép és sokszor nagyon fájdalmas emlékeket kellett felidéznie. A történet 1. részét 2005-ben, a 2. részét 2006-ban írta. A továbbiak már a család közös története is. Később, 2009- és 2011-ben rövidített formában megfogalmazott még egy „Rövid élet- és családtörténetet”, melyben mintegy kiegészíti a korábban leírtakat. Időközben előkerült egy 1988-ban és 1991-ben fogalmazott kis családi történelem és egy 1989-es évről szóló „Hálaadó napló” is, melyben az év fontos eseményeit foglalta össze. Ezek az írások és egyéb további dokumentumok mellékletei a hosszú élettörténetnek.
Mi itt, akik még földi életünket töltjük, emlékeinket igyekszünk őrizni és reménykedve várjuk az égi találkozást, ahova sok szenvedéstől és fájdalomtól megszabadulva Karcsi már előresietett,
2013. február 15-én pénteken, Gábor születésnapján.
Budapest, 2014. október
Karcsi felesége Évi
2013. március 16.
Kedves Éva! Gabi húgom írta a hírt, hogy Karcsit magához szólította a Jóisten. Mivel tudom, hogy sokat szenvedett, különösen az utóbbi években, számára talán ez egy megváltást jelentett, míg számunkra ez pótolhatatlan veszteség. Szeretete, odaadó hősies magatartása elvei és hite mellett felemelően hatottak mindannyiunkra, akik ismertük. Mi tizenhét évig voltunk osztálytársak, és legjobb barátok. Miután én kiszöktem az országból, sokáig nem mertem vele tartani a kapcsolatot félvén, hogy a velem való levelezés bajt fog okozni számára a kommunista rezsim alatt, amint az másokkal is megesett – kémkedéssel vádolhatják, és emiatt ismételt letartóztatása is megeshet. Így csak a rendszerváltozás után kerestem fel, és igyekeztünk e-mailen folytatni, ami 1950-ben abbamaradt.
Megrendüléssel tudtam meg, min ment keresztül a kommunista terror éveiben. Ezt bizonyosan a szervezete is megsínylette. Balesete miatt gátolt mozgásképessége ellenére sokszor csak akaraterejéből vett erővel dolgozott éveken át nemcsak családjáért, hanem volt iskolatársai és a Ciszterci Rend érdekében.
Sose fogom elfelejteni baráti szeretetét, gyerekkori éveink boldog együttesét, sas-hegyi kalandjainkat, elemi iskolából hazafelé, az akkor még kiépítetlen sáros utak keresztezését, ha kellett, ha nem, és az indiánozást, amikor Karcsi volt Nagy Kígyó, a hadifőnök, én pedig Röpülő Nyíl, a Varázsló. Még amíg családunk az egykori Zólyomi úton lakott 1943-ig, ott a befutott kerítésre borult orgonabokrok alatt volt a „wigvamunk”, ahol egy kis gödörbe ásott ládácskában tartottuk kincseinket. A mellettünk lévő nagy réten nyilaztuk és másztuk meg a szénakazlakat, raktunk kis tábortüzet egy csipkebokor alatt. Békepipánk is volt, amit puha téglából faragtunk, és szárított diófalevelet szívtunk benne. A nagy diófánk ágain üldögélve megtárgyaltuk világunk sorát. Akkor kezdődött a második világháború, de sejtelmünk se volt még arról, mi vár ránk a következő években. Az iskola követelményein kivűl alig volt más gondunk. Tudom, Karcsi is szívesen emlékezett vissza ezekre az évekre, mikor barátságunk meggyökeredzett.
Miután kiszöktünk külföldre, rettentő honvágyam egy része az volt, hogy Karcsi nem volt velünk – legjobb barátom helyett a bajai gimnáziumból kikerült, a budaiakkal barátságtalan, piszkálkodó tagok vettek körül. Ezek végül is jóval hozzájárultak ahhoz, hogy felmentésemet kérve kiléptem a rendből. Nagy örömömre szolgált, mikor végre ismét fel tudtuk venni a kapcsolatot, és legalább e-mailen tudtunk társalogni. Sajnos csak ritkán tudtam hazalátogatni, és így személyesen is találkozni. Jó hinni, hogy ha testben nem is, de lélekben Karcsi most is velünk van, és előbb-utóbb e földi életünk után ismét mindannyian szeretetben együtt lehetünk.
Szeretettel köszönt,
Ricsi
Illusztráció: Levélfa, 77.
Ezek is érdekelhetik!
„Bábeli” barangolások. Báthori Csaba és Suhai Pál levélváltása (Levélfa, 83.) →
»A mi Lóri bátyánk!« Angol nyelvű esszékötet Kabdebó Lóránt emlékére (Levélfa, 82.) →
Rilke-fordítások zarándokútján (Levélfa, 81.) →
