Pálfi Ágnes: Két nekrológ
•
K. KABAI. Kései sirató női karra
„Szerintem elég, ha valami egyszer volt hallható:
tudniillik akkor, amikor a zeneszerzőnek eszébe jutott.”
Thomas Mann
„But an honest joy
Does itself destroy
For a harlot coy.”
William Blake
„te mivel? kivel?
napok óta néma a telefon
»én most a halállal társalkodom«
túlzottan is magabiztos
már-már pökhendi fiatalember
biztat: sosem hagy el
mit korkülönbség?
szeressem bátran viszont
ő szívesen nézné végig velem
az elmúlásom…”*
·
az a feltétlen bizalom utáni vágy
felnőtt férfiként hiába is titkolta volna
a mama szerelmetes öléből fakadt –
bár megadatna, hogy lássam
hogyan vonta magához
s itatta föl a forró könnyeket
a lázas gyermekarcról –
·
„egy szálló porszem el nem hibbant”
József Attila sorai nemhiába köszönnek vissza
Lóri mélyhűtött verseiben minduntalan –
·
bizonyára tudta, hogy az a kifakult bőrkabát
amiben reggel nyolc előtt rám nyitotta az ajtót
a miskolci egyetem tanári szobájában
a hetvenes évek kultikus ruhadarabja volt –
de rajta úgy állt, mintha egy haldokló
baráttól kapta volna 56 őszén, vagy mintha
abban találtam volna őrá száz évvel később
elhagyatottan, egy sötét kapualjban –
egymásba fordult az idő, a tér
egy volt a világ, forgott velünk –
·
azon a reggelen esőcske-verseit hozta,
meg új kötete kéziratát, hogy olvassam végig
ma sem tudom, vajon ki biztathatta föl rá –
ezek a forró, cseppfolyós vallomások
mintha az ég urának világnagy tenyeréből
szakadtak volna rám – kihűlt szívem körül
úgy záporoztak sebes nyílvesszőként
hogy egyszer eltalálták kellő közepét is –
·
Lóri pillantása még alig-alig
kamaszodó kislánnyá változtatott
amikor váratlanul táncolni kezdtem
abban a földig érő, fűzöld nyári ruhában –
s ahogy magunkra maradtunk
a világvégi kocsma frissen kimeszelt
tisztaszobájában, egyre édesebb lett
a fájdalom, s keservesebb az öröm –
·
nem sokkal később a legjobb
barátjától kérte meg a kezem
pontosabban vele közölte az örömhírt –
bár őszintén szólva ez a szokatlan aktus
inkább egy ítélethirdetéshez hasonlított
amelyen történetesen jelen lehettem én is
(hárman időztünk a borgőzös pince asztalánál)
nem volt mit mondanom rá, igaz, hogy nem is
kérdezte Lóri, mit szólok hozzá, s velem hallgatott
lehajtott fejjel máig hűséges barátja is –
·
gondolt-e ránk
megfordult-e a fejében, amikor
meglelte – úgymond – a kijáratot
és végleg elszánta magát a távozásra
hogy mi még egy kicsinyke ideig
itt fogunk rostokolni
ebben a földi pokolban?
·
beugró oktató voltam csak azon az államvizsgán
de mások helyett szégyenlem magamat azóta is –
Lóri dolgozatát akkor láttam először, ráadásul csak
felszínesen ismertem azt a népszerű kortárs költőt
aki a nyomdakész szöveg témája volt – nem leltem
abban még vesszőhibát sem, beillett volna egy
summa cum laude PHD-dolgozatnak, meg voltam
illetődve, s már nem tudom, miről tehettem föl
azt a két-három kötelező kérdést a szegény jelöltnek,
ártatlan áldozat magam is, mire ő, átlátván a szitán
készségesen dolgozott össze velem – gyorsan túlestünk
hát az egészen, később se hoztuk szóba, hogy ami történt,
jóvá soha már nem tehető öreg hiba, mondhatni, bűn volt
hiszen hasonló dolgok naponta estek meg körülöttünk –
·
mikor a lányom kisbaba volt, emlékszem
egy egészen fiatal fiú végtelenül szomorú
tekintetére: szó szerint azt olvasta rám
hogy ma egy gyermek hiábavaló luxus
ezen az elátkozott bolygón – azóta sem
feledem ezt a baljós, kegyetlen pillanatot
mikor az új élet elszenderült éppen
a mellemen – de jól emlékszem arra is
amikor Lóri sok évvel később rákérdezett
hogy szülnék-e még egy gyermeket – neki?
majd rögvest bocsánatot kért, minek utána
be kellett valljam: ez bizony velem már
őneki nemigen sikerülhet –
·
a költőknek amúgy sem szabadna összefeküdniük
hiszen képzeletük tárgyait lehetetlen megölelni
s ha mégis ráveszi őket a mulandó perc varázsa
inkább megfojtanák a másikat
hogy elnémítsák a torkából feltörő sikolyt –
bizony így történt valahogy közöttünk is
aztán a hirtelen ránk omló vaksötétben
olyanok voltunk már, mint a halottak
nem leltük többé egymást, sem a szavakat –
*Elfeledett verskezdemény a harmadik évezred legelejéről Doktor Faustus-kötetem belső borítóján.
„az a boldogabb időkből származó fölény…”
Wonke Rezső operatőr (1953–2023)
Rezső mindig fülig vörösödött, és egész testét elöntötte a forróság, amikor a legnagyobb magyar költőről elevezett budai gimnáziumban bizonyos tanárok fölállították valami ürüggyel, aminek igen kevés köze volt a tananyaghoz. Többnyire meg sem próbált hát reagálni, s kisvártatva megszégyenülten ült vissza a padjába.
Az első sorokban ültünk mind a négyen, két fiú, két lány, már akkor is barátok, majd házastársak hosszú éveken át. S akiket, ha nem is élünk együtt, újra meg újra összehoz a sors.
Judit, a neves bábrendező lánya, akit mint elvált szülők gyermekét, igazából a nagyanyja nevelgetett, nagyobb sérülés nélkül úszta meg a gimit, bár egyedül az úgymond gyakorlati foglalkozásokon remekelt. Emlékszem, milyen tökéletes lett az a miniszoknya is, aminek a megvarrása énrajtam szégyenszemre kifogott. S Juditnak ez a varrás iránti szenvedélye töretlen még ma is, miután a televízió jelmeztárának vezetőjeként idejekorán nyugdíjba vonult, hogy szabad utat engedjen a fiatal kollégák szakmai ambícióinak. Nekem János, a legendás Szkéné Színház későbbi frontembere volt a férjem tíz éven át, neki Rezső, aki mellett mindvégig kitartott, amíg a halál, ahogy mondani szokták, el nem választotta őket, bár Judit vallomása szerint még most is társalkodnak egymással, többnyire szavak nélkül…
Engem a temetés óta az a fél évszázaddal ezelőtt oly gyakran ismétlődő jelenet kísért, amit az imént felemlegettem, s aminek a végén Rezső mindig leforrázva ült vissza a helyére, holott erre igazából nem volt semmi oka. Már akkor is csodálkoztam ezen, olyannyira, hogy a hőhullám, mely mindannyiszor a hatalmába kerítette, menetrendszerűen ragadt át rám is.
Akkoriban nemigen volt szokás a magunk származását szóba hozni, még baráti, sőt családi körben sem. De Rezsőék budai otthonában és kis balatonkenesei nyaralójában ott lógtak a falon azok a „kékvérűségről” árulkodó arcképek, melyek akkori elképzelésem szerint inkább egy múzeumba illettek volna. Mint ahogy azok a Zsolnay-család ajándékozta pompás tálak és vázák sem igen illettek a magam családjának tüntetően puritán bútoraihoz, amelyekre szebb napokat látott felmenőink igényes berendezési tárgyait lecseréltük.
Talán ezért sem értettük Rezső zavarát, aki már akkor kivételes tehetségről árulkodó fotókat készített rólunk, s a nyugatról beáramló filmek ihletésére aktfotókat is. De a jelek szerint ő maga sem lehetett tisztában vele, miért vörösödik el minduntalan, mint akit tetten értek. Ma már tudom: Rezső a tanáraink helyett szégyellte el magát, akiket irritált a tekintete: az a boldogabb időkből származó fölény, mely a lényéből áradt…
Illusztráció: Kabai L., Wonke R.
Ezek is érdekelhetik!
Virginia Sol: Lélekkapcsok →
Kilián László: Niomé III – Az idő mítosza (regényrészlet) →
Rácz Mihály: A megértés fonala, Nyolcvannyolc tavaszán →
