Kortárs horvát költők (Fenyvesi Ottó bevezetőjével, fordításában)
•
Fenyvesi Ottó
Kortárs horvát költők
A délszláv irodalmak iránt érzett tisztelet magyar részről egészen Kazinczy Ferencig nyúlik vissza, aki 1812-ben a „létfontosságú megértés jegyében” a következőket írta: „Az én patriotizmusom nem ellenkezik a cosmopolitismussal, s midőn a magyar nyelvnek virágzását óhajtom, midőn azt amennyire tőlem telik, elősegélni igyekszem, nem könyörgök azért, hogy az a nyelv ne boldoguljon, amelyen az Azan Aga mennyei szépségű elégiája énekeltetett.”
Az elmúlt két évszázadban ennek szellemében sokan szorgalmazták környező nemzetek kultúrájának megismerését és a műfordítói tevékenységet (Kosztolányi Dezső, Babits Mihály, Bartók Béla, Németh László, Csuka Zoltán, Nagy László és mások). Mert a közös gondok, a történelmi és kulturális kontextus a szerb, horvát, szlovén és más közép-európai szerzők életművében a kölcsönös megértés szükségességének felismerésére és egymás tiszteletére figyelmeztet.
A magyar és a délszláv szerzők alkotásainak kölcsönös fogadtatása, a kritikai visszhang változóan alakult. Magyar részről a 2000 utáni években mintha megélénkült volna az érdeklődés a délszláv irodalmak iránt. Ennek eklatáns példája, hogy antológiák sora készült kortárs horvát költők műveiből:
Magánszférák reinkarnációja, 2002, Szeged,
A melankólia krónikája, 2003, Pécs,
A káosz vigasza, 2009, Pécs),
de az egyik legjelentősebb horvát költők, mint Branko Maleš és Delimir Rešicki válogatott verseit tartalmazó kötetet is megjelentek magyarul, sőt az újvidéki Forum kiadó „traN(S)akció” címmel egy könyvsorozatot indított, amelynek keretében több jelentős kortárs délszláv szerző műve látott napvilágot magyar fordításban.
Én kb. öt évtizede fordítok délszláv szerzőket magyarra, a kaland még a hetvenes években Újvidéken az Új Symposion folyóiratban kezdődött.
A 2012-ben megjelent Tele van a memória című verseskötetem tartalmának két harmadát horvát, szerb és szlovén költők alkotásai teszik ki, amiket én fordítottam le magyarra.
Két válogatást állítottam össze a fordításokból, elsőként egy kisebb antológiát a 20. századi horvát költészet számomra fontos képviselőinek költeményeiből.
A második részben pedig egy fiatal horvát költő, Marko Pogačar verseiből készítettem egy válogatást, akinek költői munkássága már a 21. századhoz kötődik.
Kortárs horvát költők 1.*
LASSÚ ESZTENDŐK
Sonja Manojlović
Lassú esztendők
Lassúk az esztendők.
Kialszik a hús, parázslik a táj, sűrű cseppekben eső hull:
a küszöbön ülsz és számolod a távoli városokat,
fásult arccal, mindannyiszor.
Ennek a folyékony réznek elkötelezettségre van szüksége.
Találkozás
A város része vagyunk
és ez a találkozás is egy szeszélyes zűrzavara
tereknek és városoknak.
Vállad felett a nagyváros örvénye kavarog
a fülbevalód halkan csilingel
rejtett pillantásunk általános csendjében
tisztán hallom
a város szívében
Mindenre emlékszem
Ha ez minden, akkor emlékszem,
a házban néma összevisszaság,
gyerekhangok, összenyomva, megszállottan
a kertben, a földieprek között,
az élet harapása,
megbocsátatok, ugye, legegyszerűbben.
Azok a szűk szemek!
Nincs elfelejtve!
Megölnek mindent, amit szeretek,
olvasom az anyám kezéről,
a világ kiszárad, a szavak átkelnek a vízen,
ilyen ez a város, megsemmisült,
szét van bombázva tárgyakra.
Egymás után.
Ennyi maradt az otthonból.
Egyre rövidebb kérdések
Egyre rövidebb kérdések
Magányosan, akadozva, zsetonokat kuporgatva
Ami eljut hozzám. De mi? Mi? Mi?
Semmi.
Malomkő, kitépett szív.
A varázslat köddé vált,
és máris otthon vagyok.
Újból süket, vak és néma.
A szélben pörgök felkoncolva.
Érzékszervektől érzékszervekig,
Ez minden, amit adni fogok.
Mit csinálnak az emberek az emberek a metróban?
Zenét hallgatnak, csak úgy egymagukban,
Beszélgetnek, nem tudni kivel,
Apró pillantásokat vetnek,
Gyerekeket nevelnek,
Titokzatos helyeket érintenek –
Fogják a leporellót,
Azt mondhatnánk, mélyvízben vannak,
A legfiatalabbak frizurája lakkal tupírozva,
körbe-körbe forog, mint egy bolond körhinta,
A láthatáron egy jó tréfa, az élet élvezete.
Amikor elalszanak, eljön a művészet ideje
Lépj keresztül rajtam, még egy kicsit heverészem,
úgy reggelig. A testem nem ejti-e újra rabul a járda szegélyét?
A hát odaszorul a meleg párához, rácsokon keresztül szárnyalok.
A szőrme embertelenül gyűrött.
Tekints rám, én a nagyváros remekműve vagyok.
Jelek
Minden az ajkak összeszorításával kezdődik
Aztán pedig jön egy vállrándítás,
a tenyérben tenyér, egy legyintés.
A fekete rongyok közül éles pillantásokat vetett,
csak bámult az ablakon kifelé.
Nem az vagy, aminek kiadod magad, gyerek vagy,
akivel valaki valamit tervez.
Beleegyezel? Elhiszed? Sajnálod magad?
Repülőtéri hazugságok
Átellenben, srégan ültünk.
A zsetonjaink egyszerű szavak,
ételről, pénzről, időjárásról,
az ő tekintetük.
Egymás szemébe mélyen behatolnak,
mosolyogva, homályos,
és amikor a vért kiengedték a nyakból,
mindenki a másik pipáját bezárta,
Lecsuktuk a szemünket,
és mindent elpakoltunk.
Sonja Manojlović (1948, Zagreb) horvát költőnő
A DRAŠKOVIĆ UTCAI ZÖLDSÉGKERESKEDÉSBEN
Branko Maleš
1.
és akkor megnősült a fiam,
15 dkg mortadellát vettem
a szállodában emberek laknak, akik
kanyargó ösvényeken ereszkednek le a strandra,
amikor ezt tizenegyedszer is megismételtem,
fehér kendőbe csavarta fejét és arra várt,
hogy valami majd meglengeti a gyönyörű kelmét,
mert fúj ám rendesen, a nap pedig szinte perzselt,
abban a francia tengermelléki városkában
és amíg ő kifizette az üzemanyagot,
az elromlott pumpából kiömlő
folyadék a nyitott kétülésest és
a cigarettáját követte, amit néhány pillanattal
később gyújtott meg
és akkor hirtelen
valami nagyot villant, s minden kifehéredett,
én is felkeltem, mert a teremben felcsapódtak a székek
2.
én vagyok a te asszonyod
(mondta a kiteregetett fehérnemű)
várlak a zöldségárusnál és azt hiszem,
hogy üvegre ragasztott papírfecni vagyok,
fél háromkor mindig egy mérnök halad el előttem
és csak bámul, én meg remegek, ő is,
én egy árcédula vagyok
3.
a mortadellát a lemezjátszó korongján hagytam
és kiszálltam mexikóban az autómból,
a könyv vékony gerincét fixáltam,
a belsejéből egyre hangosabban kántáltam
a betűkből kirakott szavakat,
ó, milyen könnyűek azok a ferde szavak,
mennyire elferdülve folynak a pusztába,
és mindenki, az orr nélküli róka, a csütörtök,
az ifjú fáraó, aki zöld madarak énekét hallgatja,
valamint egy hatalmas holdkaréj alakú
LSD-tabletta, mind-mind tudta,
hogy mezítelen vagyok
és hogy a pálmafák az ingemről már réges-rég
a bőrömre menekültek
egyszer meghaltam egy buszban,
mert életem végéig utazni szerettem volna;
és akkor, hogy még nagyobbra nőjek
éjszakánként gyakran kijárogattam az erkélyre
a szálloda papja a tanúm
4.
az ifjúság kötelező
azokat az éveket a radio luxembourg
bérmunkásaként húztam le
és a nyelvem alatti mangánból és a vizeletemből
származó aranyból finom csokoládét gyártanak
erőszakos szépségek részére.
a fiatalságomra tett kitérő előtt valaki
a homokba odafirkantotta: „homok”
a törpekaktusz nevetésében remegő nyuszi,
aki különben vadásztölténynek öltözött, rám nézett,
az utolsó nagy professzionalista tekintetével
biccentettem neki és megéreztem, hogy
félhangosan fejemre hull a púder
úgy éreztem magam, mint dragica jurković
a zágrábi bankból, elszántam magam:
csókra, beszélgetésre és hasonló jókra
5.
a mortadellát felzabáltam, mert én élet vagyok
egy hanyag mozdulattal a lemezjátszóm
üres korongjára tettem egy doboz lehányt cigit,
mint tizenöt cérnavékony néger sorakoznak,
akik a buszból csak a gázöngyújtót láthatták
ölelj át, túl keskeny a gondolataim köre,
mondja a mérnök és tovább remeg
a hölgy fél háromkor, megigazítja a frizuráját,
emlékszel, kezdődik, nem, mondtam szégyenkezve,
mert mindenre emlékeztem
az asszony pedig, mint a tenger egyéltű naplementéje
még egy pillantást vetett arra a dinnyeképű
sima arcra
6.
kinyitottam a szemem valahol mexikóban
vakondot, gilisztát és ezüstegereket hallgatok,
ahogy a bajuszba kapaszkodva
a hold gyengédségéről pletykálnak,
föld alatti csövek gyűlölt don quijotéja
krákogással és munka nélküli műanyaggal
teli éjszaka
amikor a természet többé nincs megvilágítva,
moziba illik menni,
épp egy ember haldoklik, a többiek ide-oda
rohangálnak, mint a szél
gondterhelt vagyok, mert azt a halott szereplőt
a következő jelenetekben
már nem fogom viszontlátni
amikor minden kifehéredett, felálltam
és összehúztam a szemöldököm
mexikó közepén
7.
a homokfövenyt hóról készült
fényképekkel raktuk tele
milyen szép voltál egykoron, mondta dragica
a fotókat szemlélve
aztán pedig rájuk léptünk
és remegni kezdtünk
a karfiol fehér és ezért nagyon drága, írta
az egyik polcon, melyen csak egy
zöld karfiollevél maradt
mintha marko egyedül ment volna el az óvodába
Branko Maleš (1949, Zagreb, Horvátország) horvát költő
AZ IDEGEN
Zvonko Maković
Amikor bezártam a hotelszobám ajtaját,
hirtelen szorongás tört rám.
Megijedtem attól a rengeteg lehetőségtől,
amely abban a pillanatban megnyílt
előttem, ahogy a tenyerembe
szorítottam a kulcsot.
Arra gondoltam, jobb lenne visszamenni,
bezárkózni és egyedül maradni egész délutánra,
a bútorok és egyéb személytelen
tárgyak között, melyekről
lerí a gazdátlan időtlenség.
Mégis elindultam a folyosón,
amíg lefelé mentem a lépcsőn,
újból felvetődött bennem,
hogy visszamegyek a szobámba.
Leértem, a néptelen recepción
hagytam a kulcsot,
és kimentem az utcára.
Már a járdán álltam,
amikor meghallottam a forgalom zaját,
a legkézenfekvőbbnek tűnő
elhatározásra jutottam.
Harminc méterre a szállótól, balra,
a kereszteződés után a sarkon
egy kávéház állt, ahová gyakran
betértem, hogy elüssem az időt.
De rájöttem, nincs mit elütnöm,
az előttem álló idő teljesen üres volt,
teljesen bizonytalan.
Ahogy a zöld jelzésre vártam,
a hírlapárusnál néhány újságot vettem,
a papír minősége alapján választottam őket.
Bementem a kávézóba, az újságokat
lapozgatva rájöttem, néhányat közülük
már délelőtt átnéztem.
Találtam egy cikket, amelyben a hazámról
írtak, de már reggel elolvastam.
Ahogy mondatról mondatra még egyszer
átolvastam a szöveget,
igyekeztem felfogni mélyebb értelmét, mert
az itt leírtakról nekem is volt véleményem.
Két dolog zavart, sehogy se tudtam
megszabadulni tőlük:
képtelen voltam meghatározni
az érzelmi kötődésemet ahhoz,
amit „az én hazámnak” neveztem.
Ugyanakkor, az érzések összevisszaságáért,
amely teljes egészében hatalmába kerített,
saját ürességemet kárhoztattam.
Szavak után kutattam, amelyekkel
kifejezhettem volna állapotomat,
de csak egyetlen szintagma kavargott a fejemben:
ALKALMAZKODNI KÉPTELEN.
Nem voltam benne biztos, hogy mire vonatkozik
és honnan ered.
Inkább annak hittem, hogy ez egy fogalom,
amit valahol hallottam vagy olvastam
és új kontextusba helyeztem.
Azt kérdeztem, mennyi igazság lehet abban, hogy
bizonyos fogalmak, mint például
az alkalmazkodásra képtelenség, mennyire
meghatározhatják egy idegen lelkiállapotát.
Aztán eszembe jutott, hogy éppen ma
a Naschmarkton, hogy kötöttem össze
a különböző kontextusokból származó
szavakat, és milyen meggyőző kép jött létre.
Egy cigányasszony a legsilányabb kacatot
árulta, a tárgyak előtt egy névjegy díszelgett:
JOVAN NIKOLIĆ. És éppen abban a pillanatban
amikor elolvastam a nevet, a nő cigarettára gyújtott,
majd félretette a dobozt, amin
azt írta: MEMPHIS.
Eszembe jutott, hogy Krleža
háborús novelláiban a tisztek
Memphis cigarettát szívnak:
A következő szó, amit húsz méterrel
később megpillantottam
a GALIZIEN volt, nagy betűkkel ki volt
írva egy bűzös kocsma bejárata fölött.
És egyből az jutott eszembe,
hogy ezek az ostoba
és közönyös szövetségbe tömörült
Nikolićok, Memphisek és a Galizienek,
nem mások mint az a humusz,
melyből kinő a kifejezés:
ALKALMAZKODNI KÉPTELEN,
amit nem tudok megmagyarázni.
Hallottam, egy néger odaszólt a pincérnek:
„Sört kérek” és mindjárt világos lett
számomra, hogy a néger és
a naschmarkti piacon
látott Nikolić asszonyság
között valami kapcsolat van,
mindketten kívül élnek azon a kereten,
amelyet kisajátítottam magamnak,
és ami teljes egészében az enyém.
Aztán kimentem az utcára, és moziba indultam.
Hosszú idő után újra beültem az Easy Riderre.
A film közepe felé felkeltem, szégyenkezve
elhagytam a termet, kellemetlen érzéssel távoztam,
mintha pornót néztem volna.
Az előtérben találtam egy telefonfülkét,
gyorsan felhívtam a szállóm recepcióját.
Amikor meghallottam a „foglalt” jelzést,
megkönnyebbültem.
A pultnál álló emberek hangja
a rohanó gépkocsik zajával vegyült.
Amikor kimentem az utcára,
Felhőket láttam, a látszólagos káoszban
valami logikát követve kavarogtak,
és az éjszaka is lassan leereszkedett,
és ahogy a nehéz, tompaszürke égbolton
kirajzolódtak az utca másik
oldalán folyó építkezés emelődarui,
úgy egy, a deszkapalánkra ragasztott,
óriási CAMEL-plakátra is felfigyeltem,
egészen valószínűtlennek tűnt,
és ő is részévé vált annak a sémának,
amit egész idő alatt olyan intenzíven éreztem.
Zvonko Maković (1947, Osijek, Horvátország) horvát költő
TÖRTÉNELEM
Mile Stojić
Először az alpesi, majd a mediterrán országok hagytak el bennünket,
Mert volt mit eladniuk az európai kupecoknak,
Akiket nem érdekel az érc és a dicső történelem.
A barátok ledöbbentek, de nyakalták a vörösbort tovább.
Egy ismert színésznő, ragyogó monológot,
rögtönzött a tragédiánkból.
Kerekasztal-beszélgetéseket rendeztek,
Viszonylag nézhető filmeket forgattak,
Happy enddel, melyben összeölelkezett hóhér és áldozat
Bestsellereket írtak,
Luxus szupermarketek nyíltak,
De mindez, nem volt elég, a vízum maradt,
A történelem tele van előítéletekkel.
Összetörtük a szabadság és a gazdagság illúzióját,
Mint a poharakat, amelyekből a múlt részegítő italát ittuk,
Ledöntöttük a történelem gipszisteneit,
És akkor felfogtuk,
hogy a magányunkat délről elárasztó felhőkhöz,
gyilkosainkhoz
állunk a legközelebb.
Mile Stojić (1955, Dragičina) szarajevói horvát költő
BALATON
Miroslav Mićanović
a balaton nem baltimore
de a vasárnap veszélyes
ha állami ünnepre esik –
megkerültük a felvonulókat
a részeg háta mögött vagyunk
a bőség kosarából
sajt és bor kerül elő
sok év után ki fogja
elfelejteni kétségbeesésében
a nőt rózsával a kezében
a nagy plakát alatt:
a history of the united
states és felüvölt
balaton nem baltimore
PORT LINCOLNBAN MINDEN HORVÁT HORGÁSZIK
Miroslav Mićanović
port lincolnban minden
horvát horgászik,
az egyenlítőtől délre
egy asszony besétál
a saját képmásába és leül,
az ablak nyitva
és
nappal van, türelmesen
végigülte a magányt
és
most orgonamuzsikát hallgat,
a birkák bégetését,
still shot, fennhéjazó bevándorló,
egy kugligolyó gurul,
óriási, mint Korcsula
egy trapper felhúzza
nadrágját,
és egy pillanatra
nem ért semmit se
Miroslav Mićanović (1960, Brčko) horvát költő és könyvkiadó
ÍGY
Goran Rem
Így:
lemaradozva kullogtunk.
A város központjában
a lejtős utcában történt.
Bementünk, de úgy,
hogy senkit se nem vettünk észre.
A záróra környékén, 22-kor: ZZ Top és a Tush.
A falakon tojástartókartonok…
Jerkan bosszúja,
egy sokkal kisebb állomáson játszódott le,
Darko bizonyára
emlékszik, hogy hol, egy vidéki
vasútállomáson – Eszékhez viszonyítva –,
lila égbolttal a hátunk mögött,
Vukovár irányából. Lehet, hogy Dalj?
A síneket éppen javították.
Goran Rem (1958, Slavonski Brod) horvát költő és irodalomtörténész
KOSÁRLABDA
Branko Čegec
Utálom a balosokat.
Utálom a jobbosokat.
A sarlót, a kalapácsot, a horogkeresztet és a mindig
mosolygó arcokat a végtelenül szomorú bányákban.
Utálom azokat a csajokat, akik alig
várják, hátat fordítsak nekik, hogy aztán
zavartalanul mondhassák tovább.
Utálom azokat, akik bódultan kapkodnak
árammal ritmizált szívükhöz, és azokat
se szeretem, akik a HTV műsorában
„emelt fővel”, büszkén nyilatkoznak.
Utálom a dagadt, agyagos szemgödrű okoskodókat,
de a hisztérikus, csúszó-mászókat sem szeretem,
akik sápadt, nyálkás nyomot hagynak maguk után.
Nem szeretem a saját
politikai múltjukkal üzletelőket,
utálom ennek az „egyetlen országnak”
az érdemes és hű polgárait,
akik nem tudják eldönteni, hogy
melyik az az egyetlen ország.
Utálom a régi pártkáderek médiabirodalmait,
melyekben megőszült partizánok
és fiatal, gennyes fasiszták
mossák könyékig véres kezüket.
Utálom az okoskodó szakszervezetiseket,
akik foghagymától és szilvapálinkától bűzlenek,
s rothadó műfogsoruk szaga messziről érződik,
leheletük, az „elhervadt birodalmakra emlékeztet”.
Ki nem állom az unalmas vezéreket.
Nem szeretem a rollereket.
Utálom a lezserre programozott, oldott
nyakkendőjű takonypócokat és a picsogó picsákat,
az italtól felpüffedt arcokat.
Utálom a tömeget, a közepét és a szélét.
Nem szeretem az európai hivatalnokokat
és a hazai fejeseket: a kopaszokat,
a bozontosokat, a szakállasokat és a többieket.
Nem szeretem az államelnököket,
a honvédelmi minisztert, a miniszterelnököt,
utálom az egész kormányt,
az egész sleppel egyetemben.
Saját magam is utálom, mert ártatlanságot
még a saját bőrömben se látok.
És gonosz is vagyok és romlott:
minden alkalommal begörcsölök,
amikor a többi normális ember
hárompontost dobna az ellenfél kosarába
és ünnepelve elszállna az öröklétbe
a „demokrácia műanyag szárnyain”.
Branko Čegec (1957, Kraljev Vrh) horvát költő és könyvkiadó
MESE A VÁROSRÓL
Jagoda Zamoda
A villamossíneken suhant,
a zrinjevaci liget padocskái alatt felnevetett,
az egyik közeli kávéházban felhörpintett valamit,
belebújt egy Ujević-versbe,
a megáradt Szávába belemártózott,
egy maksimiri fa lombjába belecsimpaszkodott,
felkaptatott a meredek utcákon,
a Napredak könyvesboltban betűkkel kacérkodott,
a Gumzej butikban levetette gönceit,
a Ladanban tollait borzolta,
az a furcsa, szeszélyes, krležai,
felsővárosi,
borgőzös, napsütötte, szégyenlős,
hajlékony, jóízű,
sírós-rívós, langyos,
büszke, acélos, metsző, zágrábi
ősz.
Jagoda Zamoda (1954, Varaždin) horvát költőnő
BARANYAI FECSKÉK
Delimir Rešicki
Elmúlt
negyvennégy
esztendő.
Csak két ezüstgolyó maradt,
azokból a napokból,
a régi olvasókönyvbe rejtve,
egyenként,
mindkét halántékba.
Ellenőrzöm őket, helyükön vannak-e,
napfelkeltekor és napnyugtakor.
Egyszer majd elrepülök velük a semmibe,
mint a falu bolondja, mikor hagyták
lövöldözni a lakodalomban.
Sohasem tudtam hova mennék.
A mezőn merre induljak,
reggelente, a sarlóval,
hová a pipaccsal este,
amit párnádra tettem,
alighogy megszülettél.
A csillag, ami esténként
kihuny az alföld fölött,
nem nekünk ragyogott.
Nézem a vizeket, zavarosak,
mint az álmok.
Ebből a sárból teremtette
az Isten a tündérrózsát,
a mécsest és a fecskét.
Ebből a sárból építi
a fészkét a fecske, az eresz alatt,
az ajkad alatt, a nyár végén pedig
hazarepül a világ kezdetére
hogy megözvegyüljön.
Delimir Rešicki (1960, Osijek) horvát költő
ILLATOK
Andriana Škunca
A szigeten minden illatos: a bor, hal, olívaolaj.
A kocsma, hordók, sajt. Régi házak, szekrények, emlékek.
Birkák, gyapjú. Kakukkfű, szardella, a disznóparéj illata.
Pillangóké, csalogányé, a sikolyé, mályváé. Boldogasszony
füvei, gyopár, kamilla.
A rozmaring illata, a főt spárgáé, az esőé. A temető illata,
halotti koszorúk és pálinkák.
Andriana Škunca (1944, Bjelovar) horvát költőnő
HAZAFIAS KÖLTEMÉNY
Arsen Dedić
Nem tudok Moszkvában verset írni,
a behavazott emeleti szobában, hajnalban,
kipakolt bőröndök között.
A szobalány úgy becéz, mint az anyám
miközben csencselünk:
egy kis nejlont és csokoládét.
Nem tudok verset írni,
az üres papírra ránézni,
nem tudok ceruzát fogni.
Ég alattam az ágy.
Franciaországban zavar
az átmeneti érzés és a táj némasága.
A gondolataim önkényesek,
szókészletem akadozik –
mintha a levegőnek beszélnék.
Akár a falnak ütköző madarak,
fej nélkül visszapattannak,
mással- és magánhangzóim,
dalmát dialektusom.
Szemem meg sem rebben
a Rajna zuhatagainál.
Semmit nem jelent nekem
a közelben lévő bolond falu,
a hajókázás azon az északi folyón.
Semmit nem jelentenek
a kísértetek, a kerti törpék
a császári borospincék.
Nem tud meghatni Wagner zenéje,
és a kései barokk.
Nincs dal Párizsban;
a menekült kormány is széthullott.
Magam maradok a salzburgi alkonyatban,
a Glockenspiel kávéház teraszán,
Mozart sötét szobrát bámulom,
a teknőclevest és a sört.
Milyen élet ez;
nem tudok dalra fakadni a brüsszeli esőben,
az Innsbruck feletti hegyekben
és az asszony karjaiban, kinek
szerelmi játékát nem ismerem.
Pénzbeváltás, szuvenírek, ehetetlen ételek,
képeslapok, arany Prága –
magányom különböző formái,
beteges vonzalmam irántad, szegény származásom
balsorsa és reménye kísért,
s mégsem születhet vers.
Mert nekem egy lepusztult vasútállomás kell
Perković és Šibenik között, tikkasztó
hőségbe, aranyba és kőbe csomagolva.
Szükségem van a júniusi
zágrábi égszínkék esőre,
az autómra, a cigarettáimra és a pálinkára
valamint az Adria mozira –,
hogy egyenesbe jöjjek.
A manzárdban egy zongora és a tested.
A lábamnál a tenger hullámozzon,
a rózsaszín konyha mélyén anyám szavai
„hála Istennek, megérkeztetek”,
a Slobodna Dalmacija napilap
valamint a pénztárcában lévő fénykép –
szükséges ahhoz, hogy mondjak valamit,
hogy a bizonytalanságban letisztuljanak
érzéseim, hogy megnyugodjak.
Hogy rendet rakjak lelkemben
és megírjak egy költeményt.
Arsen Dedić (1938 – 2015) horvát költő és dalszerző
AZÉR CSAK VÓT VALAHOGY
Ivan Slamnig
A tenger mellett éltem, egy bánságban
a zetaiban, éltem az NDH-ban,
a DFJ-ben, az SFRJ-ben
de mindvégig helyben maradtam.
Akárhogy fűrészeltek bennünket,
mindig csak vót valahogy,
a szilva kék vót,
a tojás meg fehér.
Szerettük Bebát és Anikát,
régi dalokat dúdoltunk,
hallgattuk a termodinamikát,
az öregtől pénzt kunyeráltunk.
De most királynévá teszlek,
az illírek országában, Hellász,
Polától balra és jobbra
megkoronázom magamat.
Balommal téged viszlek,
jobb kezemben kard, hős vagyok,
és a tömeg ujjong, éljenez,
miközben a trónra felmegyünk.
Ivan Slamnig (1930 – 2001) horvát költő
BALKÁN BLUES
Tomislav Marijan Bilosnić
Nem érdekel az absztrakt, se a biokémia,
se a félelem, se a jövendőmondás.
Nem tudom, mit akarok, de tudom,
hogyan fogom elérni. Bicskával.
A testvéreim mákvirágok,
a lelkük könnyű, mint a szellő.
De én versenyző vagyok, vágtázó,
és nem engedem magam cseszegetni, mint a ló.
A földből élek,
de a felhők között összetöröm magam.
Tomislav Marijan Bilosnić (1947, Zemunik) horvát költő
BALLADA A HORVÁT ÉS A SZERB SZAVAKRÓL
Josip Sever
És ha majd végleg kiirtják
egymást a szerb
és a horvát szavak.
Vajon mi marad?
Marad a néma nyelv,
marad a madarak nyelve,
marad a fáké,
a virágoké,
a bogaraké és
a csecsemőké.
Megmarad
a méhek nyelve,
a dongóké, a katicabogáré.
Megmarad a lovak nyelve,
a teheneké és
a szamáré,
a cicáé
és a szibériai tigrisé.
És akkor majd
a legkiválóbb szibériai bányákból,
érchegyekből
rózsaszín hajnal fakad.
S akkor majd
horvát-szerb
nyelven fognak csevegni
valamiféle
világűrből
érkezett
ismeretlen
lények.
Josip Sever (1938 – 1989) horvát költő
Fordította: Fenyvesi Ottó
*Szerk. megj.: Az összeállítás második részét idő teltén, később tesszük közzé a Hetedhét-rovatban
Illusztráció: Meštrović Marulić-szobrának részletével (Split)
Ezek is érdekelhetik!
Pablo Neruda: XCIV (»Ha meghalok, élj túl engem roppant, tiszta erővel…«) →
Alain de Botton: SZERETETHIÁNY →
Giuseppe Ungaretti: Reggel (Búzás Huba felvezetőjével, fordításában) →
