Anita Renchifiori: Megtartani a lángot (Trattenere il fuoco)*
*Eredeti megjelenés:
L’Inquieto (⇒https://www.linquieto.it/fuoco/),
2022. október 17.
„There is no pain you are receding
A distant ship smoke on the horizon
You are only coming through in waves
Your lips move but I can’t hear what you’re saying”
(Pink Floyd: Confortably Numb)
Nincs is jobb dolog egy gyufánál. Végigsúrolod a skatulyát és serc: mintha a hang maga válna lánggá. Az olajfa alatt, a függőágyon fekve egyiket gyújtom a másik után, aztán meglátom Alexet felém közeledni. Kezében egy csokor rózsaszín tulipán: minden szál gyönyörű, egyet kivéve, ami ahelyett, hogy a többi közé simulna, félig lekókad. Alex megáll a fejem magasságában: így csak a mellkasát látom, meg egy darabot a lábából, mintha egy filmben lennénk, ahol elrontották a snittet.
– Tudod, hol a zöld kanna? – kérdezi.
Pontosan tudom, hol van: reggelizés közben végig az orrom előtt volt.
– Nem – felelem –, biztos elhagytad valahol.
Elfújom a lángot, egy percig füstszag terjeng.
Alex lemondóan belélegzi.
– Pont ezen gondolkoztam.
Kinyújtja virágot tartó kezét, és megsuhintja a függőágyat, mintha a tulipánok akarnának meglegyinteni.
– Igen, pont ezen… nem azt beszéltük, hogy elég a szikrákból?
A pulcsim zsebébe süllyesztem a gyufásdobozt, bár tudom, hogy úgyse kérne meg rá. Mivel nem az apánk, sosem megy egy bizonyos ponton túl, ha rá kellene vennie minket valamire.
Egy kicsit feljebb ülök és ránézek.
– Miért vágtad le őket? – kérdezem.
Régebben Alex kisebb munkákat vállalt nálunk. Fizetség ellenében. Nekem még mindig fura, hogy ha most kérem, hogy szereljen meg valamit, már nem kell érte fizetni.
– Rosi mindig megrágja őket. Talán te meg tudod győzni, hogy egyen valami mást?
Nemet intek a fejemmel.
– Nem szereti, ha megmondják, mit csináljon.
Becsukom a szemem és mozdulatlanná dermedek, várom, hogy megálljon a függőágy.
– Ja, és hívott téged Matteo – folytatta Alex –, azt mondja, nem veszed fel és WhatsAppon is letiltottad. Vagy valami ilyesmi.
Amikor a függőágy abbahagyja a ringatózást, kinyitom a szemem. Matteóról nem beszéltem senkinek. Néha elfog a vágy, hogy anyunak elmeséljem, de aztán mindig úgy érzem, nem alkalmas a pillanat.
– Azt mondtam neki, hogy éppen tanulsz, de előbb-utóbb beszélned kell vele, nem gondolod?
Épp’ hozzá akarom vágni, hogy semmi köze hozzá, de abban a percben kinyílik az ajtó és anyu lép ki rajta. Giorgio mögötte fut, félig becipzározott dzsekiben, a sálját a földön húzva.
– Mi elmentünk! – kiáltja oda nekünk anyu.
A kocsi felé mutat. A Golf lámpái kigyulladnak.
– Anyu! – kiáltom utána. De nem hallja. Leveszi a kabátját, és a hátsó ülésre rakja. Oldalról néha látszódik a hasa, de nem mindig. Próbálom elképzelni, hogy nincs odabent semmi.
Lehúzza az ablakot:
– A fél szemetek tartsátok a nagyin! – kiáltja.
– Hova mennek? Még egy vizsgálatra? – kérdezem Alexet.
– Kik? Ja, nem. Most az öcséd miatt. Talán fogorvoshoz?
Az egyik dolog, ami idegesít Alexben, hogy sosem biztos semmiben. Kérdezel tőle valamit, erre ő egy másik kérdéssel válaszol, mintha az ő világában a biztos válasz hiánycikk lenne.
– A tied legyen vagy az enyém? – kérdezi kis idő múlva.
– Micsoda? – kérdezem, mert nem értem.
Alex becsukja a fél szemét, és úgy tesz, mintha kivenné és a markába szorítaná. Rábámulok. Az apám sose viccelődne így, gondolom.
– Mindjárt megyek, és megnézem.
– Oké. Ha kell valami, odabent festek.
Nézem, ahogy távolodik. Remélem, sosem találja meg a zöld kannát. Vagy keresse olyan sokáig, hogy végül fel kelljen adnia.
*
Bemegyek a teraszról, fellépdelek a lépcsőkön, átvágok a folyosón, és megállok a gyerekszoba előtt. Az ajtó csukva van, zene hallatszik ki bentről. Alex Pink Floyd-mániás, ezt a számot még nem hallottam.
Hello, hello, hello. Is there anybody in there?
Bizonyára kiment a mosdóba vagy kimossa az ecseteket. Óvatosan belököm az ajtót, csak épp’ annyira, hogy lássam, hogy halad. A korábban krémszínű falak most türkizen ragyognak. Az egyik sarokba már elkezdett rózsaszín léggömböket festeni, fekete zsinórjuk kígyózva tekereg ki belőlük. Biztos ide teszik majd a bölcsőt, ahol régen apu könyvespolca állt.
Egy ideje már tudom, hogy itt lesz a kisbaba, csak épp’ nem képzeltem, hogy így megtörténhet: egy perc alatt eltűnik minden, ami volt, és lesz helyette rajzfilmbéli kék ég, aminek már a nézésétől is megfájdul a fejed.
Megmozdulok, és a földre letett magnó reccsen egyet. Pont a lábam mellett van. A magnó mellett pedig egy flakon víz meg egy üvegcse pirula.
Lehajolok. A fülemben dübörög a zene.
There is no pain, you are receding. A distant ship’s smoke on the horizon. You are only coming through in waves.
Felkapom az üvegcsét, kinyitom, és két pirulát lökök a markomba. Kerekek és rózsaszínek, mint a lufik a falon. Becsúsztatom őket a pulcsim zsebébe, a gyufa mellé.
*
A nagyi ajtaja nyitva van.
– Hahó – mondom és belépek.
– Hahó – feleli nagyi oda sem fordulva. Az ágy melletti fotelben ül a tévé előtt. A térdén van a kötése, próbál csatornát váltani. Keresi a megfelelő gombot, erősen megnyomja, és nézi a képernyőt, történik-e valami.
Az elszürkül és kiírja, hogy nincs jel.
Közelebb megyek és levetem magam az ágyra.
– Mit gondolsz, áthelyezik? – kérdezi nagyi.
– Hogy?
Megfordul és rám néz.
– A rejtélyes völgyet.
– Hová helyeznék?
– Miriam és Jay Alaszkába mentek. Akkor lehet, hogy a forgatás is máshol lesz.
Épp’ kezdeném magyarázni, hogy ez nem így megy, amikor betölt a kép.
– Na, itt is van – mondja.
A tévében egy pár beszélget fojtott hangon. A nagyi a karfára teszi a tévékapcsolót és újra nekiáll a kötésnek.
– A férfi nem halt meg egy balesetben? – kérdezem.
– Csak tettette. Most visszatért Miriamhoz.
– Nem túl gyakori ez egy kicsit? Hogy az emberek nem halnak meg igazából, hanem visszatérnek?
A nagyi felemeli szemét a ruháról és rám néz. Megvonja a vállát.
– Mind így működünk.
Nem egészen világos, hogy ezt hogy érti, és egy kicsit zavar, hogy felelnem kellene rá valamit.
– És a nő ad neki még egy esélyt? – kérdezem.
– Azt hiszem, néhány rész múlva megtudjuk.
Hasra fekszem, arcomat az ágytakaróra szorítom.
– A fene egye meg! – hallom mérgelődését. Felnézek: a fonal leugrott a kötőtűről, és most a nagyi próbálja visszahúzni rá.
– A kisbabának lesz? – kérdezem, noha tudom jól a választ.
A nagyi felemeli a karját, hogy megmutassa: egy sárga téglalap, ami egy idő után két felé ágazik.
– Az anyukád kért tőlem egy kezeslábast, olyat, amilyet nektek is csináltam. De valami nem stimmel vele.
– Nem csináltál neki karokat.
– Ó, hát ez az! – rázza meg fejét. – Jajj, istenem, az öreganyád kezd megbolondulni.
– Elölről kell kezdened?
Rám kacsint.
– Nem, majd azt mondjuk, hogy direkt van így, hogy ne mozgassa a karját.
Nevetek, és egy pillanatra úgy érzem, bizonyos gondolataimmal nem vagyok egyedül.
– Neked szimpatikus Alex? – kérdezem.
– Nem nekem kell szimpatikusnak lennie.
– Oké, de tetszik vagy sem?
– Nagyszerű srác.
Becsúsztatom a kezem a zsebembe, és érzem, hogy ott vannak az alján.
– Figyelemzavara van. Mindennap gyógyszert kell szednie.
– Nekem is, szívem.
– És a karján van egy tetoválás.
– Tényleg?
– Állítólag, ha megöregszel, beszivárog a bőröd alá és akkor mérgező.
– Reméljük, azért nem.
– Még csak rendes munkája sincs.
A nagyi félbehagyja a kötést, és felpillant a szemközti falra.
– Jól elvan a virágokkal.
Alex egy miniatűr vázába tette a tulipánokat, így épp’ hogy ki nem buknak belőle, olyan, mintha egy csukott kéz fogná őket. Így, hogy a száraik kilógnak, olyan, mintha ejtőznének. Rándítok egyet a vállamon. A nagyi kikapcsolja a tévét.
– Milyen tortát csináljunk a szülinapodra? – kérdezi.
– Semmilyet – felelem –, semmi szükség rá.
– De hát miért?
Hirtelen túl öregnek érzem magam ahhoz, hogy még csak tizennyolc éves legyek. Inkább lennék hetven, és nem kérnék semmiféle tortát. Nem akarok többé elhibázott érzéseket, vagy helyes érzéseket elhibázott helyeken. Elzsibbadt az egyik lábam. Lenyújtom a földre.
– Már semmit nem érzek – mondom.
*
A szobámban visszakapcsolom a telefonomat. A WhatsApp ikonján 13 értesítés villog. Mindegyik Matteótól származik. A válasz és a törlés között vacillálok. Ha nem olvasom el őket, könnyebb úgy tenni, mintha soha nem is léteztek volna.
Épp’ írni akarok anyunak, amikor nyílik az ajtó és Giorgio trappol be rajta.
– Nem tudsz kopogni? – kérdezem.
– Most meg miért haragszol?
Kezében a nyitott táskája, gyűrött papírokat húz elő. Leesnek a földre.
– Segítesz megírni a töriházit? – kérdezi.
Odébb lökök egy papírt a lábammal.
– Nem haragszom. Anyu hol van?
– Visszament a boltba. Engem kitett itthon. Na, segítesz?
– Tegnap már segítettem.
– De ma is van lecke.
– Miért nem kéred meg Alexet?
– Légyszi. Már elkezdtem, csak nem tetszik a vége.
Felmordulok.
– Na, jó, de akkor mozogj!
Giorgio elővesz még egy lapot, és próbálja kiegyenesíteni a padlón.
– Ma megmozdult a baba – szól közben, és kinyújtja az ujját, hogy lenn tartsa a papírt –, amikor jöttünk hazafele.
– Miért nem rakod a cuccaidat egy mappába?
– Akartam, de kiment a fejemből.
Félbe, majd négybe hajtja, mintha azzal, hogy új hajtások lesznek rajta, a régi gyűrődések eltűnnének.
– Anyu engedte, hogy meghallgassam – teszi hozzá.
– De jó neked – felelem –, olvasd fel, amit eddig írtál. Vagyis először kezdd a címmel!
– Az egyiptomiak és a halottkultusz. Az egyiptomiak a piramisokban ültették el halottaikat.
– Ültették? Gondolod, hogy ez a helyes kifejezés?
– Miért, nem?
– Hát, nem növények.
– De a föld alatt vannak.
– Milyen butus vagy! Talán inkább eltemették. Folytasd!
Újra nekiáll olvasni.
– Ezek felépítéséhez sok időre volt szükség, még a király életében el kellett kezdeni. Így a király már életében arra gondolt, hogy mi lesz, ha majd meghal.
Megáll.
– És aztán?
– Nem tudom, mit írjak.
– Hogy-hogy?
– Semmi nem jut az eszembe.
– Pedig ez így elég gyenge.
Sértett képet vág.
– És engem az hol izgat, nem is szeretem a törit. Nagykoromban festő leszek, mint Alex.
– Eddig nem tűzoltó akartál lenni?
– De most más ötletem támadt.
– Akkor menj, hátha lesz ötleted az egyiptomiakkal kapcsolatban is.
Giorgio felveszi a táskáját.
– Ma nagyon hülye vagy – mondja, majd elmegy.
Kiveszek egy gyufát a dobozból, és végighúzom a skatulya oldalán. Nem gyullad meg, és amikor újra megpróbálom, kettétörik. Valamit rosszul csinálok. Megpróbálom újra és újra, míg nem érzem a láng melegét a kezemen.
*
Kicsit később hallom, hogy kopognak. Arra gondolok, biztos Giorgio az. Kihúzom a párnát a fejem alól, hogy majd hozzávághassam.
– Szabad? – kérdezi Alex, és belép.
Ahogy meglátja a párnát, elhajol, mintha ki akarná védeni a dobást. Visszateszem a helyére.
– Azt hittem, az öcsém az.
– Ó, őt megpróbáltam leültetni az asztalhoz. Mármint a házi feladatok miatt.
Ezt olyan komolyan mondja, hogy nevethetnékem támad. Törökülésbe helyezkedem.
– Ez neked jött – mondja.
Felém nyújt egy papírzacskót.
– Mi ez?
– A barátod hozta, az, amelyikkel nem beszélsz.
– Mit mondott?
– Semmit. Csak hogy adjam oda.
Az éjjeliszekrényre teszem a csomagot. Könnyű, az alján kiszélesedik.
– Gondolom, egy ajándék – folytatja.
– Ja.
– Nem rám tartozik, de nekem okésnak tűnik.
Bólintok.
– Mármint a barátod. Az ajándék akár egy bomba is lehet.
Rábámulok.
– Ez nem volt vicces, ugye?
Megrázom a fejemet:
– Nincs kedvem beszélni róla.
– Értem, rendben.
Leül az ágy szélére.
– Van még valami.
Ma mindenhez ezer év kell neki, mintha a velem való beszélgetést egy hosszú előszóval kellene felvezetni. Kivesz valamit a zsebéből és nekem adja.
Amikor kinyújtja a karját, jól látszik a tetoválása: egy rózsaszín teknős, ami épp’ most dugja ki a fejét a vízből.
– Leesett, amikor odébb toltam egy bútort.
Egy pillanatkép az. A sarkok elszakadtak és van egy csúnya gyűrődés pont középen, ami kettévágja aput. Az olajfa levelei már sárgulnak, de a kép attól még szép. Apu nevet, ahogy felemeli Giorgiót, aki úgy hat hónapos lehet. Pont a kamerába, ezáltal a szemünkbe néznek, azért olyan szép ez a kép.
– Egy kicsit megsérült – mondja Alex, és egy ujjával megsimítja a fotót –, de talán még meg lehet menteni. Beszkennelhetném, aztán egy képszerkesztővel…
– És én hogy jövök a képbe? Miért nem Giorgiót kérdezed? – mondom, és visszaadom neki a fotót.
Alex zavartan néz rám.
– De hát ez te vagy, nem?
– Kiskorunkban egyformák voltunk. De ez itt Giorgio. Kérdezd meg anyut, ő csinálta ezeket a fotókat.
– Az anyukád tévedett. Ezt nézd! – erősködik Alex, és újra felém nyújtja a képet.
Most először hallom, hogy valamit határozottan állít, és egy pillanatra eláll a szavam. Elveszem tőle és újra megnézem.
– Amellett, hogy az öcsédnek sokkal laposabb volt a feje kiskorában – folytatja Alex –, nézd meg az olajfát is. Ha akkor ültettétek, amikor te születtél, akkor túl kicsi ahhoz, hogy az apád karjában ez Giorgio legyen.
Elgondolkozom rajta, hogy hogy lehet, hogy ezt a részletet eddig sosem vettünk észre.
– Szép kép – mondja Alex.
Újra bólintok egyet, közben gondolkozom, hogyan lehetne témát váltani. Egy kis idő múlva, magam sem tudom, hogy, hogy nem, kicsúszik a számon:
– Azt mondta, szerelmes belém. Matteo.
– Ó, a mindenit. De bátor!
Ránézek.
– Úgy értem, én ilyesmiket nem mernék elmondani.
Lenézek a parkettára: Alex teniszcipőit látom.
– Hát, anyunak csak sikerült valahogy.
Szarkasztikus akarok lenni, de Alex, mint oly sok mindent, ezt is szó szerint veszi.
– Nem mondanám. Megkérdeztem, szeretne-e primulát az erkélyre.
– És erre ő?
– Hogy részéről rendben, de ha melléöntöm a földet, nekem kell feltakarítanom.
– Szóval ezért van ennyi virágunk.
Alex felemeli a lábát és a cipőfűzőket betuszkolja a cipő nyelve alá. Sose köti meg.
– Ezért nem beszélsz vele? – kérdezi, amikor végzett.
Megvonom a vállam.
– Nem akarom, hogy a dolgok megváltozzanak.
– De már megváltoztak, nem?
*
Az ágyon hagyom Matteo ajándékát és kimegyek. Még nincs itt a szülinapom, ezért nem is kell azonnal válaszolnom. Giorgio a szobájában lehúzta az ágyról a lepedőt, és most próbál újat felhúzni, de nem sikerül eligazgatnia a sarkokat. Amint megigazítja az egyik oldalon, a szemközti csücsök felgyűrődik, és kilátszik a matrac.
– Ezt meg miért csinálja? – kérdezi, ahogy belépek a szobába. – Nem kéne sokkal segítőkészebbnek lennie?
– Várj csak! – Megkerülöm az ágyat, és segítek neki felhúzni a lepedőt.
– Gyere – mondom aztán. – Ha most bedobjuk a mosógépbe, két óra múlva meg is szárad.
Giorgio felszedi a földről a nedves lepedőt.
– Már két hete nem fordult elő – mondja olyan hangon, mint akit valami igazságtalanság ért. Az orvos szerint nem kell aggódni az ágyba pisilés miatt, csak időleges reakció. Kösz szépen, és addig mi lesz?
– Ez nem olyasmi, amit befolyásolni tudsz – vigasztalom.
Összességében csak ez az egy dolog biztos.
*
Kimegyünk a fürdőszobába. Giorgio behajítja a lepedőt a mosógép dobjába, majd lecsukja a fedelét. Öntök egy kis mosószert a tartályba, majd elindítom a rövid programot.
– Öblítő nem kell? – kérdezi.
– Nem tudom, hol van.
– És nem fog hiányozni?
– Fel se fog tűnni.
– Mennyi idő kell neki?
– Félóra.
– És addig itt kell állnunk?
– Te is milyen vagy! Nézd, miattad vagyunk itt, de elmehetsz, ha akarsz.
– Nem, inkább maradok.
Leül a szőnyegre, én meg a kád szélére, meztelen lábaimat a bidének támasztom.
– Jujj, de nagy. Nem fáj? – kérdezi Giorgio.
– Szerinted?
Túl szűk volt a cipőm, és most a kislábujjamon van egy óriási hólyag. Ha kinyomnám, később kevésbé fájna, gondolom, de túlságosan is megbabonázott. Csak az ujjammal kapirgálom meg egy kicsit, hátha akkor kidurran.
– Istenem, de mérges vagy, csak kérdeztem. – Ujjaival a szőnyeg rojtjait kezdi el birizgálni. – Szerinted a kisbaba tud fájdalmat okozni Anyunak? – teszi hozzá.
Elveszem a lábam a bidétől, és ránézek.
– Hogy érted?
– Például ha túl nagy lesz és cármetszést kell csinálni.
– Császármetszést.
– Lehet, hogy életveszélybe kerül.
Épp’ kezdeném neki elmagyarázni, hogy azért nem olyan könnyű életveszélybe kerülni, de aztán eszembe jut, hogy ez nem is igaz. Egyik pillanatról a másikra megeshet veled, mint ahogy kinyitsz egy ajtót, de már soha többé nem mész ki rajta.
Zsebre vágom a kezem, és a gyufásdoboz mellett kitapintom a kerek tablettákat is. Lejjebb lököm őket, majd előhúzok egy gyufát.
– Kérlek, ne – kéri Giorgio.
– Mit ne?
– Nem szeretem. Még a végén rád esik.
Visszarakom a dobozba.
– Menj el a házidért – mondom neki –, legalább megmozgatjuk egy kicsit az agytekervényeinket.
Remélem, hamar kipukkad a hólyag. Nem tudom, akarnám-e, hogy Matteo így lásson. Csúnya lett tőle a lábam, és én nem akarok csúnya lábakat.
Visszajön a házijával.
– Már haladtam vele egy kicsit.
Odanyújtja a lapot. Rajzolt egy piramist egy csomó bútorral. Még asztal is volt benne, meg egy dívány két párnával.
– Ügyes – dicsérem meg –, jó ötlet.
– Itt viszont egy kicsit még üres – mutat rá egy pontra. – Otthonosabbra szeretném.
– Rajzolj rá virágot. Egy vázában. Akkor úgy fog tűnni, mintha tényleg lakna ott valaki.
Visszaadom a papírt, és Giorgio újra megszemléli a rajzát.
– Az asztalra? Oké – mondja, mint aki egy nagyon fontos döntést hozott meg éppen –, de szerinted miért tették oda magukat ennyire egy sír miatt?
– Ki tudja – felelem, és kinyújtom a lábam –, talán akartak egy második esélyt.
*
Amikor lemegyek a konyhába, nagyi mozdulatlanul áll a szekrény előtt. Az asztalon tojás és a nagy tál, amiben a tésztát szokta összegyúrni.
– Tortát sütünk? – kérdezem.
Erre megfordul.
– Ha csak nem akarsz inkább süteményt.
– Nem, a torta jó lesz. Csinálhatjuk vaj nélkül?
Visszafordul a szekrényhez.
– Ha nem találom meg, liszt se lesz benne.
Közelebb megyek. A lisztes zacskó az első polcon van, pont az orra előtt, de a nagyi, úgy látszik, nem vette észre.
– Nahát, pedig idetettem – mondja, és jobbra-balra húzogatja az üvegeket –, amikor megvettem, idetettem.
Előveszem neki.
– Itt van – szólok, és megsimítom a karját. Elveszi a zsákot.
– Ó, tudtam én.
Egy kicsit remeg a keze. A kórházban azt mondták, hogy nem csak a tények homályosulnak el, de a térbeli memóriája is romlani fog. Mint amikor emlékszünk egy helyre, visszamegyünk, de nincs ott semmi. A nagyi kinyitja a zacskót és önt belőle egy bögrébe.
– Szóval kit nem szabad megmérgezni a vajjal?
Leülök, térdemet az asztalnak támasztom.
– Matteo allergiás a laktózra.
Feltör egy tojást a tál szélén.
– A sárgájának egészben kell maradnia – mondja –, akkor lehetsz biztos benne, hogy friss.
Nekem is ad egyet. Megnyomom az ujjammal. A héj összeroppan, a tojás beleesik a tálba, egészben.
*
Anyu akkor ér haza, amikor már befejeztük a vacsorát. Giorgio a szobájában az Instant Crush zenéjére break táncol, olyan robotmaszkkal a fején, mint amilyet a Daft Punk viselt. Valahányszor puffanást hallok, elképzelem, ahogy elesik.
Hallom, hogy anyu Alexszel beszélget, aztán elindul a lépcsőn. Végigmegy a folyosón, majd benyit Giorgóhoz.
– Nézd, mit tanultam – újságolja az öcsém.
– Nagyon jó, de halkíts rajta egy kicsit.
– De nézd meg előtte! Megcsinálom még egyszer!
Giorgio előretekeri a zenét.
I didn’t want to be the one to forget. I thought of everything I’d never regret. A little time with you is all that I get. That’s all we need because it’s all we can take.
Egy nagy puffanás hallatszik.
– Vigyázz! – szól rá anyu.
– Semmi bajom.
– Jól van, de most már elég lesz. A nagymama alszik.
Anyu kimegy, Giorgio pedig kikapcsolja a zenét. Hallom, ahogy anyu közeledik, majd megáll. Giorgio szobája után a babáé jön.
Csend. Ő se tud bemenni, gondolom. Hallom, ahogy becsukja az ajtót, de olyan halkan, mintha odabent tényleg aludna valaki.
Az én szobám ajtaja nyitva áll. Anyu belép, és anélkül, hogy villanyt kapcsolna, mellém fekszik az ágyba, ahol a fal felé fordulva fekszem. Karját a vállamra fekteti. Egy pillanatra megrémülök, hogy közelebb bújik. Félek, hogy hozzám ér a hasa.
– Ébren vagy? – kérdezi.
– Amilyen buli volt odaát – felelem.
– Sajnálom, hogy késtem.
– Semmi baj – válaszolom, anélkül, hogy megfordulnék.
– Előbb a fogorvos, aztán elszaladtam kiváltani Alex szemüvegét, és amikor megérkeztem a boltba, épp’ megjött a tavaszi áruminta.
– És milyen?
– Nem rossz, ha szereted a türkizt. Meg a pöttyöket. De ehhez nagyon kell szeretned a pöttyöket.
– Nem vagyok biztos benne, hogy akarnék pöttyösben járni.
– Te még fiatal vagy, azt veszel fel, amit akarsz.
– Előfordult már, hogy nem akartál betölteni egy életkort?
– Igen, de neked ez még egy kicsit korai. Meg aztán, nem nagy ügy.
Megfordulok.
– Anyu!
– Igen?
– Gondolod, hogy amikor visszafordult, apu rájött, hogy nincs bent senki?
Anyu visszatartja a lélegzetét.
– Nem tudom. De azt mondogatom magamnak, hogy ha visszament a házba, az csak azért lehetett, mert azt gondolta, hogy van még bent valaki, akit kihozhat.
– De ha utána észrevette, hogy nincs is ott senki, akkor rájött, hogy hiába ment vissza.
– Vagy arra, hogy mindenki biztonságban van – mondja anyu.
– De ha nem vette észre, akkor tovább keresgélte a kisfiút, és az járhatott a fejében, hogy nem találja.
Anyu a fülem mögé simít egy tincset. Túl rövid, ezért visszahull az arcomba.
– Csak arra vagyok kíváncsi: melyiket jobb gondolni?
Ahogy ezt mondom, az úgy hangzik, mintha Alex mondaná, kérdőjellel a végén.
– Talán egyik se jobb, mint a másik.
Felemeli a fejét a párnáról. Rámutat az éjjeliszekrényen lévő lámpásra.
– De szép!
Kinyújtom a kezem, hogy megérintsem az üveget. Az ujjam egy pillanatra eltakarja a láng fényét.
– Hmm – mondom.
– Honnan van?
– Matteo ajándéka.
– És a gyertya? Te tetted bele?
Megrázom a fejem. Matteo így adta, készen arra, hogy meggyújtsam.
Anyu megsimítja a vállamat.
– Úgy látom, hogy jól eltalálta, nem?
Bólintok. Szeretem nézni a lámpást, jó tudni, hogy ott az üveg, hogy féken tartsa a lángot.
Fordította: Sokcsevits Judit Ráhel
Sokcsevits Judit Ráhel a 2023-as Cédrus-pályázat kiemelt műfordítója
Illusztráció: fd. forr.: linquieto.it/fuoco/
Ezek is érdekelhetik!
Rainer Maria Rilke: Alkésztisz, Hetéra-sírok →
Jasminka Domaš: Utazások topográfiája (versek)* →
Thomas Möhlmann versei →
