Végh Tamás: Hogy megleljük itt a hazánkat*
*Szabadgondolatok Csáji László Koppány Haza(felé) c. verséről
„Az emberélet útjának felén
egy nagy sötétlő erdőbe jutottam,
mivel az igaz utat nem lelém.
Ó szörnyű elbeszélni mi van ottan,
s milyen e sűrű, kusza, vad vadon:
már rágondolva reszketek legottan.
A halál sem rosszabb, tudom.
De hogy megértsd a Jót, mit ott találtam,
hallanod kell, mit láttam az uton.”
(Dante: Isteni Színjáték, Inferno, I. ének – részlet,
ford.: Babits Mihály)
„A költő felel”, ha kérdezik, ha nem, felelősen és igazul, amint tette ezt lelke, habitusa szerint mindig is, pártállástól függően, vagy függetlenül, különös tekintettel a hatvanas-hetvenes években, s a nyolcvanas elején is. Ameddig hihette, hogy értéke van szavának, ameddig az éppen regnáló hatalomnak nem volt mindegy, hogy mit mond a költő, akinek az üzenetére még többen figyeltek, s akiknek új köteteiért sorban álltak az emberek egy-egy Ünnepi Könyvhéten. Amikor valódi esemény volt egy író-olvasó találkozó, amikor Nagy László, Szécsi Margit, vagy Latinovits Zoltán önálló estjeire olykor be sem lehetett jutni; amikor még a hosszú verseknek súlya és jelentősége, szerepe volt, hogy a költőt elküldő közösség, a nagyobb család – otthon, haza –, ügyes-bajos dolgairól, az élet méltóságáról, vagy méltatlanságáról hírt adjon; amikor a jó vers üzenete célba ért, s „A tékozló ország” önmagára eszmélhetett.
Igen. Az „átkosról” beszélek, amibe még én is beleszülettem, s felnőhettem normálisabb gyerekként, mint a mostani, a helyüket hiába kereső, védtelenné tett, nehéz sorsú generációk sora, akiktől már az emlékeiket is elvették. Ó persze, ma már tudom, hogy akkor is ugyanúgy hazudtak, mint most a politikusok, s hogyan lehetetlenítettek el szépre, jóra törekvő elméket és életeket. Ó, ma már tudom, hogy sokakba belefojtották a szót, akik kínjukban az alkoholba, vagy az öngyilkosságba menekültek. De azt is tudom, hogy szólhattak akár helyettük-miattuk is a legnagyobbak: Németh László, Illyés Gyula, Nagy László, Juhász Ferenc, Weöres Sándor, Kormos István, Zelk Zoltán, Pilinszky János, Nemes Nagy Ágnes, Károlyi Amy, Szécsi Margit, Raffai Sarolta, szerencsére még hosszan sorolhatnám, a teljesség igénye nélkül. Teremtő, nagy szellemű, felelősségteljes, hazájuk iránt elkötelezett alkotókban mindig is gazdagok voltunk. Kimondatlanul is József Attila szelleme lebegett a sorok felett. Évszázadokon átívelő, élő hagyomány, a ránk eső rész, lobogó fénye. Különös módon, valahogyan könnyebb volt itthon lenni, haza (találni), s a szabadság utáni vágy tisztább és erősebb volt, mint most, a korlátlan szabadosság szisztematikus káoszában.
Mára hová lett mindez? Hová tűnt a magasabb eszmény mentőkötele, amely azért végig megragadható módon vonul végig ezen a versen, amely egy felől rádöbbenés, más felől kiáltás, és meglelt felelősségtudat. Igen, jó, ha olvassuk és értjük is egymást, néha félszavakból, néha többől. Csáji László Koppány versét három évvel ezelőtt olvastam először a Napútonline oldalán, s mindjárt éreztem, hogy rendkívül fontos, pontos, s önmagán túlmutató, még sokáig időszerű, alapműről van szó, amely mellett nem lehet szó nélkül elmenni. Mindig lesz az adott koron túli üzenete az éppen soron következő nemzedékekhez, mint Petőfi Sándor: A XIX. század költőihez, vagy József Attila: Hazám c. versének. Nem tűnhet el abban a virtuális süllyesztőben, amelybe tucatszám vesznek bele a különböző felületeken megjelenő, olykor remek versek is. Persze lehet azon elmélkedni, hogy napjainkban mi a vers szerepe és jelentősége, mi marad meg, s mi érinti meg csalhatatlan biztonsággal a szíveket-lelkeket, mi akad fenn az idő rostáján, s mi az, ami kihullik belőle. Lehet, de nem érdemes. Ameddig a szépre szülő gondolatok vers-testet öltenek, addig velünk él a megmaradás reménye is.
„Mentem, két öklöm ronggyá rohadt zsebemben.
A köpeny a vállamon már eszmévé szakadt.
Szolgáltalak Múzsám, menvén az alatt,
s nem álmodott még hejh! szerelmet senki szebben!”
(Arthur Rimbaud: Ma bohéme – részlet, ford.: Radnóti Miklós)
Megérti-e egy mai fiatal olvasó egy ilyen hosszúvers üzenetét? S ha megérti, mihez kezd vele? Lesz-e ereje, ideje változtatni éltén? Talán. Esetleg megáll egy pillanatra, s ad magának némi időt arra, hogy felelősen elgondolkozzon a dolgok állásán, úgy, ahogyan ezt a költő tette, amikor gyanútlanul elindult egy házból, hogy otthon-hazájába érjen. Nem is sejtve, hogy milyen sötét misztikával terhes vándorút vár reá. S ha már hosszú versről és misztikáról beszélünk, ide kívánkozik Csoóri Sándor néhány gondolata, amely minden idők egyik legnagyobb magyar versével, Nagy László: A zöld angyal c. költeményével kapcsolatos. „Ha a mítoszt azonban szabadon úgy értelmezhetném, hogy nem más, mint a valóság legteljesebb feltárása, leleplezése, akkor félrelökném a gyanúval telített fogalmakat, és nyugodtan rávágnám: A zöld angyal valóban mítosz.” Ilyen értelemben azt mondhatjuk, hogy a Haza(felé) is az, mert a költő ugyanúgy szembe megy „a versben elszabaduló végzettel”, mint csillagos példaképünk, s ugyanúgy tudja, hogy „A végzet mindig orcátlan. Az ember nem lehet az. Ha elszakad attól, ami tegnap még az életet jelentette, mindig kell annyi erejének maradni, hogy azt mondhassa az elmúlóra: ámen.” Mert a Haza(felé) a jelenkori rossztól való elszakadás verse is, számbavétele mindannak az emberhez méltatlan, életellenes hínáros mocsárnak, amely mára már szinte észrevétlen ellepte mindennapjainkat. A fejekben, s azokon kívül uralkodó káosz, a téboly törvényeihez igazodó magatartás, mint a 22-es csapdája zárja körül mindennapjaink valóságát. Akárhonnan nézem, érzem a dolgot, válaszút előtt állunk. Ha maradunk ebben az ördögi mókuskerékben, akkor elveszünk, s hagyjuk, hogy beteljesedjék rajtunk a nyírkai átok, vagy az isteni, gondolat-emberség-eszménybe kapaszkodunk, hogy „el ne sodortassunk”. Főleg akkor ne, amikor a költő az, aki érti, érzi, hogy „lelkünkbe ássák a lövészárkot.” S ez ellen tenni kell a magunk eszközeivel, ami adatott. Erre mond áment a költő. Ahogyan Csoóri Sándor fogalmaz a fent említett írásában, „hogy az igazi vers cselekvés; ugyanolyan, mint a valóságos leltárkészítés, számvetés, végkiárusítás.”
A szálló szavakat rögzítő írás szerepe minden látszat ellenére, mit sem változott, s a leírt szóban megtestesülő gondolat-emberség-eszmény mindennél fontosabb maradt, hogy megőrizze isteni küldetésünk értékeit ebben a világban, amelyben a művész lét és a hétköznapok valósága naponta ütközik egymással.
„– Jó estét, uram! Forgalmit, jogosítványt, személyi igazolványt kérek!
– Elnézést, épp a Napút irodalmi estjére igyekszem. Enyém lesz a zárszó.
– Sem az író, sem annak dala nem érdekel. Fújjon a gépbe, László!
– Rendben. (A lelkemet is kilélegzem, ha már az irodalom nem mér meg.)”
A remekművek századokon átívelő fényei igazodási pontok megmaradásunk útján. Erről is beszél ez a kíméletlenül őszinte, egyszerre tárgyilagos és megrendítő, nagyszabású alkotás. Egy ismert, sokoldalúan művelt, világlátott, öntörvényű, érzékeny lelkű alkotó szintéziskísérlete, amelyben érzésem szerint, mindenekelőtt saját nemzedékét szólítja meg, s rajtuk keresztül, mindenkit, aki itt él és van füle a hallásra.
A költő korának gyermeke, de azt egyéni látószögből szemlélő, stabil értékrenddel bíró alkotó, aki teljesen nem vonhatja ki magát az éppen aktuális világműködés alól, s éppen ezért megkísérli összhangba hozni eme működés hatásait egy magasabb, költői-művészi eszmény törvényszerűségeivel. Számára mindig van értelmes tétje, szépsége az életnek, ahogyan mindenkinek kellene, hogy legyen. Kettős késztetés vezeti: az igazság ránk eső részének kimondása úgy, ahogyan csak ő képes rá, másrészt lelki-önvédelmi okból, hogy szabadon lélegezhessen. Kimondhatja, sőt kötelessége is kimondani azt, amit a jogász vagy a közember csak óvatosan körbetapogathat. Közös dolgainkról, arról a valóságról, amely körbeveszi az életünket. Lélekből való talentuma, felhatalmazása van rá, hogy megszólaltassa a belső hangot, amely mindig a szív hangja. Tudja, hogy „a művészet a teremtés folytatása”, tehát a képre, s hasonlatosságra teremtett, érzékeny ember nem tehet másként, nem foghatja be pörös száját. A művészi értékteremtés, egy magasabb emberi minőség felé törekvő konok hit és akarat megtestesülése. Túlemelkedve napi politikai aktualitásokon, kivételes arányérzékkel vezeti végig az olvasót a kis magyar infernón a nemzeti lélek segítségével; amint Dantét Vergilius, mert érzésem szerint az egész mű kulcsa az Isteni Színjáték. E nélkül lehetetlen át és hazajutni a kaotikus valóságtörmelékeken, ahol minden egyszerre van jelen.
Ma, amikor az illyési értelemben vett, (a hattyú és görény násza) ún. „irodalompolitika” nem tenyerel olyan látványosan az alkotókra, nem kevésbé nehéz folytatni a művésznek a teremtés isteni művét. A hazugságok érdekszövevényében, gazdasági kényszerek televényei között ugyanolyan könnyű a földre verni a teremtő lelkű öntudatot, elhallgattatni, egzisztenciális romlásba dönteni jó szándékokat, mint az „átkosban”. A belső béke és a külső világ közötti szintézis megteremtése az egyik legfőbb kihívás a magunk fajtának, mert ki kell mondanunk az igazat, „s ne csak valódit”, s tenni mindezt „alkalmas és alkalmatlan időben” egyaránt, s megmaradni „szabadon szaladó vadnak.” Ezt szolgálja az a tudatosan megszerkesztett forma és nyelvezet, amely tükrözi, s egyúttal rögzíti, a ennek a világnak a képeit, s néven nevezi a dolgokat. Egységbe fogja, egyetlen nagy lendülettel, kivételesen nagy önfegyelemmel tartva kordában az indulatait, s halad végig canossás útján itt és most, itt-hon, hogy meglelje hazáját; amely mostanság korántsem látszik egyszerűnek, pedig az, ha jól látunk a szívünkkel. Biztatnék minden jóra hívatott utazót, hogy jelképesen vegye kézbe, s olvassa ezt az →útinaplót, hogy hazataláljon ezen a tájon, bármerre vigyen is az útja.
Illusztráció: fd. G. Doré-illusztr.
Ezek is érdekelhetik!
Halmai Tamás: Az utolsó dallam jogán →
P. Gábor Mózes: Galileai alternatíva →
Magyar Miklós: Renoir-illusztrációk Émile Zola regényéhez →
