Szaló Péter: Átmozduló léthatárok*
*Gondolatok Baka Györgyi új kötetéről
(Cédrus Művészeti Alapítvány, 2023)
„Örökös ébredésben
csillapíthatatlan szabadságsóvárgás
éltet, megtörni a némaságbilincset”
(Szegénységben, szabadságban)
Virágh László, a régizene apostola, maga is verselő ember, azt mondta, hogy Baka Györgyi a legnagyobb ma élő költő. Na jó, korrigálta egy héttel később, az első öt legjobb költő közé tartozik. Jómagam tartózkodnék minden rangsorolástól, mert nem tudok ilyen ügyben dönteni. Lackfit másért szeretem, mint Babics Imrét, Háy Jánost vagy Oravecz Imrét. Csontos Jánost ráadásul még itt érzem magunk között, Baka Györgyi pedig mindegyiküktől különbözik. Nagyon! És ezt szeretem benne!
Az érzékenységét, finomságát! Györgyi, dacolva a korízléssel, szépséges verseket ír. Szépségeseket. A virágok, a szirmok, az akáclevelek, az illatok, a rügyfakadás, a fények, az árnyak, a szikrák, az angyalok, a táj mind-mind megejtő harmóniában foglalja keretbe – mit is? – őt magát. Nem egy sohanemvolt idill díszletei ezek, mert hiszen ő az, verseinek sebzett madara, aki folyamatos elszakadásban létezik, fájdalomban és szomjúságban, rettenetben és elhagyatottságban. De a lélek sötét éjszakája nem szippantja be örvényébe, „a gyökértelenség szomjazás az ég után”, az ég utáni sóvárgás kiemeli a mélységből.
„Kivergődve a halál mezőből
hajnalomba simítom érintésetek,
beborítva rózsa-köddel
Elmerülök szavaitok csöndjében,
harmatozó fénysugarakban
felfehérlik az ébredő lélek…”
Mondhatnánk, hogy Györgyi evangéliumi költő, de ez a jelző sokakat megtévesztene. Annyiban persze igaz, hogy örömet akar közvetíteni, minden mélységes fájdalma ellenére.
Györgyi verseit áthatja az Istenkeresés, akit nem logikai úton akar megtalálni, mint Canterbury Anselmus. Anselmus racionális okfejtése szerint Isten az, aminél semmi nagyobb el nem gondolható. A mindent magába foglaló, tökéletes Isten nem szólítható meg, márpedig Györgyi eleven valóságában akarja megtalálni, „Égető szomjúsággal vágyakozom érintésedre”, mondja a Megújító jelenlét c. versében. Györgyi definíciója egyszerűbb Anselmusénál, de valahol mégis ugyanaz: Felfoghatatlan! Azaz nagyobb az elgondolhatónál.
„Felfoghatatlan, titokzatosságod” vet számot az emberi érzékelés és tudat határaival. Képzelőerőnk is kevés Isten akárcsak körvonalazásához. De Györgyi megsejdíti nagyságát.
„Felfoghatatlan, titokzatosságod rabul ejtett” – több ez mint sejdítés, e mögött már valóságos megtapasztalás érződik. Aki egyszer átélte a megtapasztalás misztikus élményét, az többé nem szabadul a beleégett képtől. Ezentúl már kevesebbel nem éri be. Részesülni az Isteni fényben felülír minden földi és elképzelt értéket. Az a pillanat tán csak egy villanás, a pillanatnak nincs terjedelme, kívül van a mérhető időn, merőleges hétköznapjaink időfolyamára. A mérhető időfolyam megszakad, az élet horizontális tengelye felnyílik, az Isteni fény megtapasztalása a végtelenség érzését adja, a végtelenség érzése túláradó örömmel tölti el az embert.
Aki részesült ebben az érintésben, a pillanat élményében, annak örök élmény. És ha szükségszerűen vissza is zuhan a hétköznapokba, ettől a pillanattól már más az emberré vált. Részesült a paradicsom látásában, élete tengelye megfordult, a földi örömök üresek. Élete szüntelen vágyódás, ezért aztán:
„szüntelen kereslek füvekben, fákban, madarak röptében, égi mezőkön, saját szakadékaimban”, írja.
Györgyi bensőjét áthatja a sóvárgás, Böhme teremtő sóvárgása.
„Nem érhetlek el”, tudja és mondja, de hogyan is? Nevet ad az Istennek: „Nem érhetlek el, Elérhetetlen”. Nem nevet ad, hiszen az Istennek nem adhatunk nevet, Györgyi szavakkal próbálja közelíteni végtelen kiáradását. „nem láthatlak meg, Láthatatlan”. Jelzőkkel, amik egyúttal magasztalják Istent: Felfoghatatlan, Elérhetetlen, Láthatatlan, Közeledő, akit megsejt „ a Fény fókuszában”.
„Nem láthatlak meg”, rögzíti lakonikusan, de „mégis mintha éreznélek, szüntelen Közeledő”. E ponttól kezdve egyértelmű, hogy e szavak nem jelzők, hanem főnévi névmások, mert ezeken keresztül tudja megszólítani Istent. „Te” Felfoghatatlan, „Te” Elérhetetlen, „Te” Láthatatlan, „Te” Közeledő. „Te” szólítja meg Istent Ferdinand Ebner ill. Martin Buber szellemében, akik szerint az Én és a Te a legvalóságosabb reláció. Ezen a reláción keresztül értjük meg életünk szellemi voltát, létezésünk „énszerűségét”. „Minél elszántabban törekszünk arra, hogy komolyan vegyük szellemi életünket, annál tisztábban és világosabban meg fogjuk érteni, hogy az Én-ünkhöz tartozó valódi Te: Isten, s másképp nem is létezhetnénk, csakis Istenhez való viszonyunkban” – mondja Ebner és hozzáteszi – „bármennyire ez ellen látszott is szólni eddigi istentelen és istenfeledő létünk”.
„A ragyogó sötétségben megsejtelek”, írja Györgyi, Téged, aki „a Fény fókuszában magadhoz öleled a Rád várakozókat”. Ketten vannak: Én és Te. Az Én a szó kimondásán keresztül a Te megszólításával egyidejűleg teremti meg az élet szellemi valóságát.
Már túl vagyunk a sejtésen, túl a sóvárgáson, a puszta tényként való érzékelésen, hit tételezésén, a Szóval megtörtént a teremtés aktusa, a belehelyezkedés a megszólítottságba.
„Engedd, hogy megismerjelek”: egyértelmű kérés a Te felé. Ilyen szavakkal jön létre az Én és Te kapcsolat. Alakot ad sóvárgásának azzal, hogy kimondja „megújító jelenlétedre áhítozom”, az egyszer megélt élményre, Isten mindent feloldó megpillantására, a végtelenség és a földöntúli öröm megélésére.
Györgyi csodálatos soraiban így elevenedik meg:
„álmom az, hogy fény-ringatta
utadra lépjek, ahol áttüzesedhet
bennem a lélek”
„és szívem
megnyílhat a másik embernek…”
(Megújító jelenlét)
Az Én és a Te a legnagyobb szellemi realitás. Mivel a legnagyobb, belefér minden, ami érték és mindenki, aki értéket hordoz. Akik felé Györgyi megnyílik, akik szellemi társai. Megszólítottságban él és megszólítja az értékhordozókat: mesterét P. Gábor Mózest, költőtársait Csengey Dénestől Sinka Istvánig, élményhordozóit Adamik Annától Simone Weil-ig. Mindegyik megszólalása csodálatos.
A Simone Weil gondolatait megidéző verse a Gyökértelenség, minden bizonnyal a hazai líra legkiemelkedőbb alkotásai közé tartozik. Simone Weil-ről és a kereszt szögeiről Pilinszky János jut eszünkbe, és bár a vers tömör szikársága is Pilinszkyre emlékeztet egy másodpercre sem jut eszünkbe bármiféle plagizálás. Az ég utáni szomjazás, az üresség érzékelése, mindezek érzékeken túli megélése Györgyi saját világa. „Ami a legmélyebben van, képe a legmagasabbnak”. A benső csöndben feltáruló kereszt szögei, a szenvedésben feltáruló belső elveszíthetetlen szabadság mutatják a kiutat a magányból és elhagyatottságból.
A keskeny út. című versét P. Gábor Mózesnek ajánlja. A vers szinte egy ima. Egy imába foglalt önvallomás, mintha Mózes atyának gyónna:
„Most értettem meg: önmagammal kell szembe fordulni…” és „Jaj nekem, önmagam miatt!” Őszinte szembenézés és rezignált megállapítás:
„Saját
elhatározásból le kell
tennem mindazt, amit sokan
kényszerűségből fognak letenni a halál
kapujánál”
„Mindazt” – súlyosan tömör megfogalmazás. Mindannyiunk terhéről van szó. Mindazt, amit gyűjtögettünk le kell tenni: a kicsinyke gazdagság mütyürkéit, a kicsinyességünket, a szívünk kérgét, a hiúságunkat, a hübriszünket, büszkeségünk tárgyait. És akkor mestere ujjával rámutat a fel nem ismert világra, ahol
„Nem új test születik,
hanem új lélek,
a csönd mélyén megélt
belső tapasztalatban
felragyog a sötétség
fénybe fordulása”
Innen nincs feljebb, helyben vagyunk. És csak felfakad a jézusi mondat:
„Boldogok a Lélekért szegények!”
Illusztráció: Könyvborító-részlet
Ezek is érdekelhetik!
Lajtos Nóra: Tunikák alatt s felett a szépség →
Németh Léna: A szelek fogságában →
Turai Kamil: Már hazai lépcsőket járván →
