Fellinger Károly versei
•
Hideg gőz
Idős koromban túl lassúnak találom
szülőfalum néptáncait, fiatalon
gyorsnak véltem valamennyit, mintha csak egy
garabonciás bírná azokat szusszal.
Talán, mert akkor még bennem is lángolt a
tűz, vagy a parázs égette hólyagosra
talpam. Az égiek szerint most kellene
gyorsnak vélni mindezt, mikor meszesedik
az ember csigolyája, amikor tükröt
tart elénk az egyensúly reszkető keze,
amikor kétdecis pohárból isszuk a
fél deci pálinkát, nehogy kilötyögjön.
Idősödve egyre laposodik a föld,
és egyre magasabbak a dombok, hegyek,
púp vagyunk a múltunk hátán, abban bízunk
álmunkban, hercegként jön értünk a halál.
Mosdatás
János, mentségére, felhozza a mennyből,
leviszi a pokolból, ami mindezen
felül és alul van, s az nem számít, hiszen
a halottak nem járnak vissza soha a
temetőbe, úton vannak, akár az el-
ütött macskák teteme, vagy az eldobott
cigarettavég. János nézi, ahogy anyja
pelenkát cserél magának, mintha rózsa-
színű pizsamában életét cserélné
el egy másik életre, annak az idős
asszonynak az életére, aki az ösz-
szes megszült csemetéjét örökbe adta.
János nem tud cipőt húzni, eltört a kis-
lábujja, éjjel beleütötte az ágy
sarkába, előtte még álmában jól
megmosta a templom szentjeinek lábát.
A mennyország fényei
A mennyország fényei váltogatják
színüket, János ma véletlenül jár
odafönn, a lejtőkkel és dombokkal
teljes világban, hol a hagymatetős
házak megkönnyezik Jánost, aki most
zavarban van, mindenki ránéz, még a
tárgyak is, itt nincsenek ős díszletek,
előre eltervezett kezdet és vég.
János csak a túloldalt hiányolja,
szerencsére a szívével kilát a
bordarácsos mellkasából, neki nem
jelent akadályt, ha nincsenek falak.
A szemünk nem pusztán arra való, hogy
lássunk vele; lehunyjuk, s mozgásba jön
minden, a béna járni kezd, a vakon
született nap az ablaknál áll, figyel.
Hálótáska
János olyan, akár a hal, amelyik
nem merül föl soha életében a
tengerből, akinek a felszín lapos
földgolyó, mint a költő élete, bár
az Isten tenyerén ül, s az bohémnak
tartja őt. János inkább cethal akar
lenni, akit nem visel meg a teste,
akinek nem terhes a prófécia.
Amikor nem megy neki az alvás, a
tudat szabaddá teszi, hogy bármikor
felébredhet, s csillagként pisloghat,
ahogy a hálótáskás éj csomói.
Merénylet
János meglopja önmagát, valakin
mégiscsak kezdeni kell, verseket ír,
kesereg, a sírás után magára
hagyja könnyeit, találják meg arcán
a ráncokat, az egyre mélyülő közönyt,
tisztítsák meg puskaportól, az oszló ön-
önismeret bátor katonáitól,
utána majd maguktól beomlanak.
János meglopja önmagát, időt ad
magának, az életet és a halált,
szabadon gazdálkodik, a fejére
hamut szór, kockát, cigánykereket vet.
Illusztráció: Szász Endre
Ezek is érdekelhetik!
Pintér Ferenc: „Akkor a legszebb” (haikuk) →
Bánki Éva: Infinitív (versek) →
Kelemen Lajos: Karácsonyra →
