Handó Péter művei
•
helyzetjelentés (versinstalláció)
Versek
Esszé
Végső válság?
A válság nem feltétlenül rossz – mondják –, s ha minden olyan eseményt, helyzetet válságnak tekintünk, amely új válaszra, megoldásra sarkall, akkor bizonyosan nem az, bármivel is járjon karöltve. Innen szemlélve az emberiség vagy a tudomány története sem más, mint válságok, a róluk való gondolkodások és válaszok története. Egy meghatározhatatlan α-ponttól való eljutás egy szintén meghatározhatatlan ω-pontig – válságok sorozatán át. Vagyis a megismerhetetlen kezdettől a beláthatatlan végig ekképp. Ennek ellenére ez a történet is modellezhető, mert számba, számításba vehető dolgokból áll, azokból hoz létre, rajzol ki egy folyamatot. A modellből pedig következtetéseket nem csak a kezdettel/kezdetekkel kapcsolatban lehet levonni, hanem a jövőre vonatkozóan is, még ha ez is, az is kisebb–nagyobb mértékben hipotetikus. Ami viszont a válságtörténetben/-történetekben egyre inkább feltűnő, az nagyságának és kiterjedtségének növekvő mértéke, globalizálódása. Ebből kiindulva a válaszoknak is egyre inkább globálisaknak kellene lenniük, de nem ismerek az érintettek és döntéshozóik számára egyszerre elfogadható és minden téren és mindenhol betartható/betartatható hatékony globális válaszokat, a lokálisak pedig, nagyobb léptékekben nézve, túlságosan rossz hatásfokkal működnek.
Pillanatnyilag azt kell látni, napjaink világválsága merőben újkeletű és újtermészetű. Az emberiség történetében korábban nem volt hozzáfogható horderejű és végveszélyt sejtető. Az előzményei, a kiváltó okai ismertek és megismerhetőek, mégis alig vesznek róla tudomást vagy egyenesen elbagatellizálják, a hatalommal és befolyással bírók pedig fenntartása és elmélyítése érdekében fejtenek ki ideológiai és politikai hadjáratokat a kollektív tudatmódosító szereken (intézmények, médiák és egyéb platformok felhasználásán) keresztül. Ami pillanatnyilag megoldásként hirdeti és adja el magát, az megtévesztés és átverés. Mindenhol és minden szinten, mert éppen onnan ered és terjed el, ahonnan a válság maga.
Az emberiséget „sújtó” válságok mindenkori forrása (köztudott): maga az ember, és az emberi természet. Nem akad e téren ezúttal sem semmi új a mostani válságban (és, ha lesznek még elkövetkezők, feltehetően abban sem). Ami új, az egy merőben új jelenségből, a nagyvárosi létből – és annak sterilizáltságából – származik. Testi, lelki és szellemi értelemben is.
Miben nyilvánul ez meg?
Minél nagyobb városról beszélünk, biodiverzitása annál kisebb. A természet itt a legkevésbé sem a maga természetességében van jelen, hanem tervezetten és szelektáltan: parkok, állatkertek, szobanövények és háziállatok formájában és révén, egyfajta természetpótlékként, természet- és természetességillúziót biztosító szerként. Az itt előforduló fajok döntő többsége ellenőrzött körülmények között tenyésztett (egy szerény kisebbsége viszont – patkányok, galambok stb. – a környezet nyújtotta előnyök folytán kontrollálhatatlanul szaporodik, a lehetséges betegségeivel, kórokozóival együtt), a lakókörnyezetbe tovább nem szaporodó/szaporítható (hibrid, kasztrált, szűziesített vagy herélt) fajok kerülnek, olyanok, amelyek immunválaszra nem ösztönzik a velük érintkezőt, legföljebb allergiás tüneteket váltanak ki a pollenjeik, a tollazatuk vagy a szőrzetük révén, döntőrészt az azon megtapadó környezetszennyező anyagi részecskék (füstgázok, vegyipari származékok stb.) miatt, ami elsősorban az ember tevékenysége és életmódja hozadéka. A nagyvárosi ember általában ideje döntő hányadát higiénés szempontoknak maximálisan eleget tenni igyekvő zárt térben tölti, ahol korlátozott számú és állandó összetételű populációval érintkezik. Akkor is így van ez, ha közösségi tereket – üzleteket, kocsmákat, éttermeket, kulturális intézményeket stb. – látogat rendszeresen, vagy akár az utcán él. Ez a mesterséges és sterilizált környezet alapvetően befolyásolja az ember szaporodási hajlandóságát és képességét, pszichikumát és fizikumát is. A nagyvárosok döntő többsége lakóinak számát megtartani vagy növelni csak akkor képes, ha nálánál kisebb településekről vonz magához termékeny és termelőképes embereket. A betelepülők teremtik meg a jelene működési feltételeit és biztosítják egy-két generációig a „fenntartható” jövőjét. Azon városi családok esetében ugyanakkor, amelyikben tradicionálisan nincs jelen vallásosság és/vagy vidékről való benősülés/beházasodás révén nem kerül sor egyfajta „vérfrissítésre”, legföljebb harmadik generációról beszélhetünk. Az is egyke vagy valamelyik pusztulásra ítélt régióból – gyermekjóléti és/vagy szociális hálózaton keresztül – örökbe fogadott. Ebből következően egy nagyvárosi ember genetikai vonala általában a nagyvárosivá válását követő évszázadon belül lezárul, vagy ezt nem sokkal lépi túl. Márpedig annak az embernek (népnek, nemzetnek), akinek (amelynek) nincs gyermeke, nincs unokája, biológiai értelemben nincs jövője. Vagyis nem kell, hogy kialakuljon a jövővel szembeni felelősségtudata. És mivel jövője nincs, múltja is kárba vész. Van, amíg van – valahogy. A jövővesztett ember jobb híján domináns eszmékhez/ideológiákhoz, azokat hirdető/képviselő csoportokhoz csapódik – tartalmak és következmények átgondolása nélkül –, hogy a valahová-tartozás, a pozitív jövőkép illúzióját fenntarthassa a maga számára. A lényeg az, hogy az így létrehozott ember – hozzá és nézeteihez hasonlóan – steril és sterilizáló hatású legyen. Célja nem több, mint hasonulni bármi áron, hiszen lezáruló vérvonalának már (hetedíziglen) nem kell majd meg- és visszafizetnie semmit.
Ennek a válságnak a korábbiaknál számosabb jele figyelhető meg a második évezred fordulópontja óta, függetlenül attól, hogy ki mennyire képzeli magát liberálisnak, s miféle lózungokat pufogtat a szabadsággal és az emberi méltósággal kapcsolatosan, afféle méltóság- és méltóságaként, éppen attól a valóságtól elszeparáltan, amelyre folyton-folyvást hivatkozik, s amelyet valójában megpróbál kénye-kedve szerint befolyásolni, átalakítani a nagyvárosi létéből adódóan birtokolt gazdasági és politikai eszközök segítségével, vagy egyszerűen a tömegtársadalmak „sok lúd disznót győz”-elve alapján.
Gondoljunk bele, miféle abszurditás, hogy a földműveléssel előállított termékek ára is a nagyvárosokban dől el, és itt kevesebbe kerül, mint ott, ahol előállítják, és annak, aki az előállításában tevékenyen részt vesz. Fel kell ismerni, hogy a nagyvárosi élet alapvetően haszonélvezői élet, önellátásra képtelen és minden téren több szennyet termel, mint értéket. Ezt tukmálja rá a világra. A világ azon részére is, amely az ő dőzsölő léte alapvető feltételeit megteremti (mint például az élelmiszer mezőgazdasági alapanyagait).
Szembeötlő az, ahogyan a biológiai nem – mintha az már nem is lenne a születés és a nemi szervek által eleve adott – a nagyvárosi miliőben lényegtelenné válik, az emberi lény nemi identitásának fölül- és átírható elemévé. Szóban, tettben és hirdetett programokon keresztül, jogszabályokkal álcázottan, elkenten, egy jól átgondolt (vagy átgondolatlan?) nemtelenítési gyakorlat részeként terjed, szinte megállíthatatlanul. Fogalmazhatok úgy is: a nagyvárosokban uralomra jutó trend a nemest vitrinbe zárja, mint valami muzeális darabot, a nemtelent pedig mint mérvadót viszi ki az utcára. Az előbbit lejárató kampányok céltáblájává, mint afféle idejétmúlt dologgá teszi, az utóbbit terjeszti, propagálja, sőt, a normalitással szembeni előnyökhöz juttatja az egyenjogúságra, esélyegyenlőségre hivatkozva, kellőképp arrogáns felelőtlenség-tudattal.
Tanulságos, hogy alig egy évszázad – a metropoliszok létrejötte évszázada – leforgása alatt a nemek egyenjogúságát zászlajára tűző genderideológia miként változott, torzult a nemtelenség zászlóshajójává, s milyen panelek mentén szigeteli és lehetetleníti el mindazokat, akik a nagyvárosi lét e hozadékát ember- és emberiségellenes eszmének tekintik, és sterilizáló (frigidizáló és kasztráló) hatása révén akár a bolsevizmussal vagy a fasizmussal állítják párhuzamba, még ha általa nem is mészárlás, internálás során vesznek ki, tűnnek el népek, nemzetek, „csupán” azáltal, hogy nem nemzenek, maguk után nem hagynak utódokat. Bevezetésre szánt elveik értelmében a gyermekeknek nincs neme, kimondatlanul is negligálva ezzel a nemzés aktusát, ami csakis nemtelen embereket eredményezhet. A fölnövő utódnak nem kell tudnia, hogy fiú-e vagy lány-e, az majd eldől vagy eldönti(k): az lesz, ami lenni akar (amivé tenni akarják) – legalábbis küllemében. Ezt az orvostudomány plasztikai műtétek sorával, hormonális kezelésekkel már képes megoldani. Hogy ezeknek a nemváltásoknak (helyesebben mondva: nemtelenítéseknek) – vissza nem fordíthatóan – meddőség a következménye, az még gyógyírt is jelenthet a túlnépesedésre. Ám valóságos probléma-e a túlnépesedés, amelyre oly előszeretettel hivatkoznak a XX. század második felétől világszerte? Mennyire beszélhetünk hosszútávú jelenségről ezzel kapcsolatosan? A túlnépesedés-e a valódi probléma, vagy a nagyvárosi lét és annak vonzata? A tömegtársadalom és a fogyasztói magatartás?
A KSH közleménye alapján 2010 óta az emberiség több mint ötven százaléka él városban, 2018-ban ez már ötvenöt százalékra emelkedett, s a becslések szerint ez az arány 2050-re eléri a hatvannyolc százalékot. Ezt a növekedést főként a nagyvárosok, a metropoliszok növekedése, nem pedig a kisvárosok számának vagy a lakóinak látványos gyarapodása idézte/idézi elő. Minél nagyobb egy város, annál vonzóbb és sokszínűbb a munkalehetőség-kínálata, a szolgáltatása, az infrastruktúrája, az olcsóbb megélhetési feltétele stb., vagy akár a szociális védőhálója, ellátórendszere. Senkinél se hánytorgatható fel, hogy jól és könnyebben szeretne élni, még ha ez döntőrészt csupán a külsőségekre lesz is igaz. Másrészt kikerül a kisközösség kontrolláló tekintete alól, élhet úgy, ahogyan akar – legalábbis a látszat szintjén. Mert a látszat mindenek felett áll, amikor jólétről beszélünk.
Amennyiben a városi létforma határát ott húzzuk meg, ahol ezt az antik világban tették, vagyis tízezer főnél, akkor megdöbbentő eredményre juthatunk az emberiség jövőjét illetően: ugyanis egyre elenyészőbb százaléka él olyan kisközösségekben, amelyekben mindenki ismer mindenkit, ahol a természet és a természetesség jelen van, s ez a legfőbb meghatározója az emberi létnek, létminőségnek. Sőt, a vidékről – megélhetésük miatt – városba ingázókkal is számolva, mint a vidéki létből a városiba való átvándorlókkal, akkor a KSH-s adatoknál nagyobb arányváltozással lehet és kell számolni. Márpedig, ha ez igaz, akkor hamarosan nem túlnépesedésről, hanem drasztikus mértékű kihalásról kell majd értekezni. Amin az se nagyon változtat, hogy – kényszerűségből (a szexuális partnerek valamelyike vagy akár mindkettő az ezredforduló óta ugrásszerűen növekvő számban meddő) és együttélési nehézségekből adódóan (magányos nőknél) – egyre nagyobb teret nyer a laboratóriumi körülmények között – azaz nem természetes úton – megvalósított fogamzás, a mesterséges megtermékenyítés, mivel ez pillanatnyilag még jelentős mértékben nem járul hozzá a lakosságszámhoz. Az is kétséges, hogy hosszútávon egy génbank képes lesz-e a természetes úton meg nem született utódokat pótolni, illetve a karrierjüket féltő nők helyett a magzati állapot kilenc hónapjának (ami esetleg hétre leredukálható) időszakát milyen emberi, emberközeli, állati vagy művi testben lehetne megvalósítani, s mindez milyen következményekkel járna egyéni, csoport- és társadalmi szinten.
A nagyvárosi lét okozta válságból létezik-e kiút? – kérdezhetjük annak reményével, hogy létezik. A valóság az: a nagyvárosok az emberiség javát szippantják magukhoz, s ezáltal a vidék szellemi és genetikai értelemben is egyre devalváltabbá/degeneráltabbá, minden értelemben sekélyesebbé válik. A napjainkban tetőződő folyamat következtében azon idő küszöbéhez érkeztünk, amikor már hasznavehető emberanyag nem exportálható, migráltatható, bevonzható a jelenlegi trendek fenntartásához. A fokozódó fejlődés és fogyasztás őrületébe hajszolt világban hamarosan bekövetkezik a globális válság, azaz az entrópia.
A valódi kérdés egyre inkább az: Maradnak-e válasz- és megoldáskeresők, -adók az entrópia után, e földtekén?
Rajzok
(színfogó kendőn, alkoholos filccel – m.: 25x11cm; kiv.: Bíró előtt: 20, 5x14cm)
Agyleszívás vasárnap
Bezsongatás
Birkaálom
Bíró előtt
Egy csók szövevénye
Ezt még megbeszéljük
Illusztráció: Bezsongatás (részlet)
Ezek is érdekelhetik!
Fülöp Péter: helyzetjelentés (versek, fotók) →
Magén István: Agyvelő →
Brátán Vera művészetéből →
