Vargyas Rozália: Édes anyanyelvem (vers, esszék)
•
Az idő nyomai
Lábad nyomát a homokból elfújja a szél,
a hóból felissza a napsugár,
sarak lábnyomát elmossa a víz,
csak az idő nyomát nem mossa el semmi.
Az idő, a nagy bűvész, gyakorlott fürge ujjakkal
csipkéz rád pókháló- finom szarkalábakat:
előbb a szem sarkába, száj szögletébe,
majd éles félkört von az orr tövébe,
mély barázdákat szánt a homlokon,
mintha csak akt sémáját rajzolná a fehér papíron.
Az arc nem változik meg, csak átlényegül:
a nyílt tekintet gyanakvóra vált,
a szelíd mosoly félszeg fintorrá,
gondterhes lesz a hajdan tiszta homlok,
s a dús hajkorona helyén néhány szürke csimbók.
A rárakódó évek súlyától előre bicsaklik a váll,
görbül a gerinc, tehetetlenül lógnak a reszketeg karok,
s az ingatag lábak tétován bóklászva
keresik a régi nyomokat.
Emberarcú környezet
Az utóbbi időben a természeti környezet és az emberi természet között összeférhetetlenségi viszony alakult ki, ugyanis az önös érdek, kényelemszeretet minden törvényszerűséget, szabályozást fölülír. Az én gyermekkoromban még ember és természet kölcsönös egymásrautaltságban élt. Szülőfalumat, éppen középen, átszeli a Maros. A hajdani büszke folyó, miután leereszkedett a Nagyhagymásból és elvált testvérétől, az Olttól, méltóságteljesen kanyarogva haladt szelíd lankák között, virágzó réteken, vizével megtermékenyítve azokat. Mire elért hozzánk, már tekintélyes folyóvá szélesedett. Nagy hömpölygő hullámaival, generációk kedvenc fürdőző helye, gyermekzsivajtól, kenderáztatók énekétől, sujokcsattogástól volt hangos egykor. A falu népe együtt élt a folyóval. A férfiak állatokat itattak, az asszonyok ruhát tisztáltak, kendert áztattak benne. Gyermekekül a Maros volt játékaink színtere, ott tanultunk meg úszni. Olyan áttetsző volt a vize, hogy az alján látszottak a kavicsok. Halak, békák, vadkacsák éltek benne. Télen a befagyott jégen csúszkáltunk, a halászok léket vágtak és úgy szedték ki a csukákat. Akkoriban még éltek az íratlan szabályok, mindenki tudta, hogy a folyó melyik szakaszát kell tisztítsa, és azt rendszeresen el is végezte. Gyermekként ismertük a parti növényzet valamennyi fajtájának népi elnevezését, a virágokat, a gyógynövényeket. A Marosnak még társadalmi szerepe is volt, ugyanis nemcsak földrajzilag választotta ketté a falut, hanem két külön táborra is osztotta a lakosságot. Ez a két tábor mindig rivalizált egymással. A Maroshídon kívüliek úgy mondták, hogy — Menyünk bé a faluba. A bentiekről úgy vélekedtek, hogy igen fenn hordják az orrukat. A „falusiak” pedig a kintieket valóban kisé maradibbaknak tartották. Évtizedekig élt ez az előítélet, még házasságkötéskor is akadályt jelentett. Vagy tán még ma is? Letűnt gyermekkorommal együtt ez a lágyan simogató, néha örvénylő Maros is odalett. Most már inkább csak szánalmat kelt a szemlélőben. Feltelt medrével alig-alig vánszorog a sás, békanyál, tuskók között. Ha néhol egérutat talál, neki-nekilendül, főleg a kanyarokban, majd türelmesen araszol tovább az aljnövényzetet kerülgetve. A marosparti Békaugratóban jókedvre hangolódó legények üres sörösdobozaikkal célozgatva próbálják noszogatni. Egy-egy ipari létesítménynél még nyakon is öntik szennylével, amitől fuldokolva, prüszkölve igyekszik szabadulni. Tavaszi áradásokkor új erőre kap, s ilyenkor elábrándozik a régi szép időkön, amikor tutajokon úsztatták hátán a farönköket le Dédáig, Marosvásárhelyig, Aradig. Eszébe jutnak a régi tavaszok, amikor hóolvadáskor úgy elöntötte a rétet s a Maroshídon kívüli utcákat, mint a tenger. Hetekig csak szekérrel vagy hevenyészett csónakkal lehetett közlekedni, később gumicsizmával vagy falábbal (gólyalábbal). Ezt a gyermekek roppant élvezték, és rendkívüli ügyességre tettek szert, akár az artisták. Ilyenkor érezte csak igazán elemében magát a Maros. Most tutajok, halak, vadkacsák helyett pillepalackok úszkálnak rajta, s a kiálló gyökereken, ágakon fennakadó színes rongyok májusfákként díszelegnek, mintha szándékosan űznének gúnyt az emberek az ő nyomorúságából. Senki nem tisztítja a medrét, márpedig minden felszerelés meglenne hozzá a parti füzesben: ásó, lapát, gumicsizma minden méretben, targonca, de még sok más használati tárgy, amelyektől az ember úgy szabadul meg, hogy az idő vasfogára bízza a sorsukat. Időnként szerveznek egy-egy takarítási akciót falu szinten vagy az iskolások, de ez már nem belülről jövő késztetés. Végül is a dilemma ma: hogy az ember védi a környezetét, vagy a környezetet kell védeni az embertől.
A medve nem játék
A vidékünket koszorúzó hegyeket, még nem is olyan régen, büszke fenyvesek borították. Akkor még a medve is otthon érezte magát a sűrűben, úgyszólván egy tálból cseresznyézett az emberrel: a medve a bokor egyik oldalán, az ember a másikon szedte a málnát. Mára ez a kép megváltozott, a szinte ipari méreteket öltő fakitermelés nyomán kopaszodnak a hegyek földcsuszamlást, áradásokat okozva ezáltal. Ahogy szaporodnak a fatolvajok, úgy zsugorodnak az erdők. A medvék teljesen kiszorultak természetes életterükből, beköltöztek a tanyákra, falvakra, rengeteg kárt okozva a gazdák állataiban, terményében. Ahogy az ember alkalmazkodik az éghajlatváltozáshoz, úgy a medve is. Ezen a jellemzően burgonya-, len- és kendertermesztésre alkalmas vidéken az ember elkezdett kukoricát is vetni, amit a medve úgy értelmez, hogy direkt az ő számára. Mezei árkokba ágakból eszkabál magának barlangot, hogy közel legyen a csemegéhez, innen jár portyázni a falusi ólakhoz, kapukat, kerítéseket törve össze. Az emberek éjszakánként őrködnek, hogy megvédjék gazdaságukat, de tehetetlenek a nagy fenevadakkal szemben. Egy idős erdész éjszaka nagy dörömbölésre ébredve, kirohant, s látta, hogy a medve hóna alatt a hízóval lépik ki az ólból. Kicsi sovány ember, alsóneműben, olyan sokkot kapott, hogy reggel a felesége ott találta abban a pozícióban, amelyben a medvét meglátta. Később úgy mesélte el Lajos bácsi, hogy a medve megvetően végigmérte őt, majd eltűnt a süldővel. Tucatjával érkeznek a panaszlevelek a hatóságokhoz, de csak jó tanácsokat kapunk, hogy ne etessük a medvéket, ne fotózkodjunk velük, tanuljunk meg együtt élni a medvékkel. Az együttélés nekik már elég jól megy, nekünk még nem annyira. Már a városokba is bejárnak kukázni, zavartalanul sétálnak az utcákon, nem félnek az autóktól sem, vendéglők, lakások hűtőit fosztják ki. Már a technikai érzékük is fejlődik, a villanypásztorral védett területekre áramszünet idején törnek be. Akik bejelentik a vadkárokat, évek múlva kapnak valami kártérítést, ami azonban csak töredéke a valódi kárnak. A különösen veszélyes egyedeket a hatóság engedélyével ki is lehet lőni, de előbb meg kell bizonyosodni róla, hogy többször visszatér-e az adott településre és agresszív-e. Az ilyen tesztelések eredménye aztán az egy életre megnyomorított emberek, sőt halálos esetek növekvő száma. Utóbb a legváratlanabb helyeken tűnnek fel a macik: temetőben, iskolák udvarán. Jó érzékkel választják meg az iskolát is, egy művészeti iskola udvarán aludt békésen egyikük, szerencsére hétvégén. Az Állatkertbe is beugrottak a négyméteres kerítésen át, nemrég pedig a fővárosban láttak kószálni egy jól megtermett példányt. Lehet, hogy személyesen akart intézkedni?… Én egy kisvárosban lakom, annyira kicsi, hogy nem férnek benne az autók. Parkolók hiányában autók állnak az úttesten, a járdákon, a játszótereken. Itt mindenki autóval jár, néhány nyugdíjas kivételével, pedig gyalog pár óra alatt végig lehet járni az egész várost, csakhogy ez nálunk presztízskérdés. A nyugdíjasok egészségügyi okokból sétálnak, ez viszont csak akkor javallott számukra, ha még a látásuk, hallásuk annyira ép, hogy észlelni tudják a közelgő járműveket, és még annyira fürgék, hogy a szemből, hátulról jövő autók elől be tudnak ugrani a járdán veszteglő masinák közé. Friss levegőhöz se igen jutnak ilyen közlekedési körülmények között, nem beszélve még a járhatatlan kátyús utakról felszálló porról, amit csak az eső mos le időnként. Kimehetnénk, mondjuk, a városszéli erdőbe, oda viszont a medvék miatt nem tanácsos. Szinte naponta kapunk figyelmeztetést, hogy melyik utcában láttak felbukkanni medvét, és lehetőleg ne menjünk arra. Egyébként a mind jobban lepusztított erdők se sokat javítanak a levegő állagán. Egyre bizonyosabban megtapasztaljuk, hogy: A medve nem játék.
Édes anyanyelvem
Kezdetben „Az egész földnek egy nyelve és egyféle beszéde volt.”-áll a Bibliában. Ám az emberek féktelen gőgjükben szembeszálltak Isten akaratával, ezért Isten megbüntette őket, összezavarta a nyelvüket, hogy ne értsék meg egymást, és szétszélesztette az egész föld kerekségén.
És akkor a nyelvek bábeli zűrzavarából előbukkant egy igazgyöngy: a magyar nyelv, „az édes anyanyelvem”. Fénye legősibb dalainkból, balladáinkból szikrázik fel:
Annyi bánat a szívemen, / kétrét hajlott az egeken, /
Ha még egyet hajlott vóna, / szívem kettéhasadt vóna. (népdal)
A mennyei harang húzatlan szólalék,
A mennyei ajtó nyitatlan megnyílék,
Jaj, az én leányom oda bévezeték!
Júlia szép leány
(A mennybe vitt leány)
Ám, a mi fülünknek oly édes dallamok a környező népek számára idegenül csengtek, barbárnak, társtalannak kiáltották ki.
Gyökereinket, véreinket keresve, nyomok után kutatva, a „világ tetejéig” űzte az „út” a megszállottat, egyedüli örökségével, a nyelve alatt rejtegetett magyar szóval.
Mint kagyló testébe fogadott gyöngyét
(pedig valami véletlen áram sodorta),
Óvom a szót, a hazulról hozottat.
Idegen csöndben rügyezik ki bokra,
(Magyari Lajos-Csoma Sándor Naplója)
Kőrösi Csoma Sándor az első európai, aki behatolt a tibeti kultúra ismeretlen világába, 40.000 tibeti szót gyűjtött össze. 1834-ben kiadta világszerte ismert tibeti-angol szótárát és nyelvtanát, feltárva ez által a keleti kultúrát a világ számára. Útban álmai városa, Lhásza felé, ahol a magyarok őseit akarta felkutatni, megbetegedett és Darjeelingben meghalt.
Népének nagy szolgálatot téve, az egész világ ámulatát kiváltva, mégis dolgavégezetlenül lelte halálát a végső cél előtt „idegenek és másnyelvűek között”, utolsó perceiben, lázálmában is a szülőföld gondolatába kapaszkodva.
Sírfelirata sommázza életútját:
„Egy szegény árva magyar, pénz és taps nélkül, de elszánt kitartó hazafiságtól lelkesítve – Kőrösi Csoma Sándor – bölcsőjét kereste a magyarnak, és végre összeroskadt fáradalmai alatt. Távol a hazától alussza itt örök álmát, de él minden jobb magyarnak lelkében.” (Gróf Széchenyi István)
Orbán Balázs, a Székelyföld lelkes kutatója felismerte Kőrösi tudományos munkásságának rendkívüli jelentőségét. A Kőrösről szóló monográfiájában kitért a falu nagy szülöttjére. Ő az akarat hatalmán kívül semmi más eszközzel nem bírt, emberi lehetőségeket felülmúló kitartással, nélkülözéssel és fáradalommal elhatolt Indiába, s ott az igénytelen ember idegen hazában idegen tudósok tiszteletét, felkarolását és kitüntetését vívta ki. Nagy mesemondónk, Benedek Elek így örökítette meg Kőrösi emlékét, dicsőségét: A kicsi faluba, honnét több mint száz esztendővel ezelőtt gyalogszerrel indult el Nagyenyedre Kőrösi Csoma Sándor, ő maga soha vissza nem tért, de visszatért világhíres neve, dicsőséget s fényt árasztott a kis falura és népére (Nagy magyarok élete, Bp. 1907).
Példáján felbuzdulva a késői utódok egész sora: szobrászok, írók, költők járták vele végig a „nagy utat”és vésték alakját kőbe, fába, papírra, örökre.
/az anyanyelv megtartó ereje/ Az anyanyelv volt a megtartó erő a félévszázados bujdosásban Zágoni Mikes Kelemen számára is, akinek tollán a keserű magány óráiban született meg a magyar széppróza. Híres Leveleskönyvében, a Törökországi levelekben, úgy ír a bujdosók mindennapjairól, a fejedelemhez való ragaszkodásáról, honvágyáról, a törökök szokásairól, őrizve az otthonról hozott nyelvet: a székely nyelv fordulatait, fanyar humorát, hogy minden tudását, tapasztalását Övéinek szolgálatába állítsa. Leveleket írogatott képzeletbeli nénjének. Dicsekedni így szokott:
Úgy szeretem már Rodostót, hogy el nem felejthetem Zágont. Vagy pedig így: Ha télben jégverem volt a házam, vagyis inkább a fogházam, most pedig sütőkemence. (Törökországi levelek)
Mikes számára a levél volt az eszményi műfaji keret, amelyben ő, mint közlő, szüntelenül jelen lehetett. A levél anyagába rejtette azt, amit élete regényének nevezhetünk, létrehozván a valóság és a képzelet egyik legelbűvölőbb irodalmi ötvözetét.
A népe melletti elköteleződés szólítja haza a hollandi kényelemből Apáczai Csere Jánost, hogy az anyanyelvhasználat szükségességét hirdesse. Descartes tanítványaként 1653-ban magyarul írta bölcseleti prózáját, akkor, mikor egész Európában csak Cartesius merte megszólaltatni a nemzeti nyelvet, s a többi tudós és író latinul írt.(Kosztolányi Dezső) Fő műveiben: „Magyar logicátska és a „Magyar enciclopaedia” bírálta a korabeli Erdély elmaradott műveltségi viszonyait, a skolasztikus és dogmatikus oktatási nézeteket. A maga alkotta Enciklopédiával, az anyanyelvén írt tudománytárral igyekezett háláját leróni szülőhazája iránt. Szerette volna felemelni az országot a bölcsesség legmagasabb fokára. Még II. Rákóczi György fejedelem akaratával is szembeszállt azért, hogy a „kisdedóvók” ablakán kiszűrődő magyar mondókákat, gyermekdalokat hallhassa. Fennmaradt pedagógiai eszméi és iskolaszervezési törekvései alapján Apáczai méltán tartható a korszerű magyar neveléstudomány apostolának.
/a szótárak fontossága/ Másutt a nyelvet, amely által az emberek élnek és lélegeznek, ösztönszerűen védik… Nálunk a nyelvnek csak naiv, nemzeti kultusza volt, valaha régen, a nyelvújítás korában… A XVIII. századbeli erdélyi memoárírók – a magyar stílus aranykorában – nemes, egyszerű, ízes magyarsággal tudtak még írni. Azóta csak a stílusunk dekadenciájáról adhatunk hírt. A magyar stílus elfakult. Egymás után cseperednek fel a nemzedékek, amelyek – megállapíthatjuk – egyre színtelenebbül írnak, egyre fakóbb, savósabb a stílusuk, egyre több magyar szót felejtenek… Beszéltünk a nyelvkincsről. De a nyelv kincsei szétszóródtak. Gyöngyök és drágakövek hevertek a porban, vagy hogyha, összeszedték őket, nyers állapotban maradtak, nem voltak kicsiszolva. Voltak kincseink, de nem volt kincstárunk. Kultúrszegénységünk talán egy területen se érződött ennyire – írta Kosztolányi a Gombocz Zoltán-Mélich János Magyar etimológiai szótárának megjelenésekor.
Hipnotikus hatása van a szónak. A gyermeknek mindegyik szimbólum. Ami a felnőttnek eszköz, az neki varázsos játék. A művész, aki jobban ismeri a szó és a fogalom kapcsolatát, mint a gyakorlati ember, nagyon közeledik a gyermek szószemléletéhez. Amikor ír, meglazul ez a merev kapcsolat, és – a fantázia ellenőrzése mellett – minden lehetségessé válik. Itt kezdődik a szavak fölényes élete, a szavak kultúrája, a költészet. (Kosztolányi Dezső)
/népköltészet és műköltészet kapcsolata/ Mint már említettem, nyelvünk szépségei a néplélekből fakadó népdalokban, balladákban lelhetők fel leginkább. Ezért fordultak nagy íróink, költőink ihletért a népköltészethez. Ez a titka a nagy költő páros: Petőfi-Arany évszázadokon átívelő töretlen népszerűségének. Petőfit a népköltészet tanítványának lehet nevezni, mert a népdalok segítségével új alapokra helyezte a magyar költészetet. Előtte a népies hang szokatlan volt költőinknél. Petőfi a népköltészetből indul ki, de nem másolja, hanem tudatosan használja fel verseinél. Azokat a művészi lehetőségeket bontakoztatja ki, amelyek a nép érzelmi világából természetesen adódnak. Egy korabeli kritikus írta róla 1844-ben a Honderűben: „E versek könnyen, kellemesen folyók, a gondolatok menete, fordulatai erőltetés nélküliek, s költeményei egészében sima öntetűek; s ez egyik fő ok, miért P. úr versei szívesen olvastatnak.”
Fa leszek, ha fának vagy virága,
Ha harmat vagy, én virág leszek.
Harmat leszek, ha te napsugár vagy,
Csakhogy lényink egyesüljenek.
Továbbá érdeméül kell kijelentenem a költőnek a nyelv egyszerűségét, dagálytalanságát, melyet legtöbb ifjú költőnk műveiben hasztalan keresünk.
Indulásakor egy csapásra népszerűvé tették új műfajai: a népdal és a zsánerkép. Petőfi költészetében nem szakítja el az érzelmet termőtalajától, élet-és társadalombeli hátterétől, ezért lehet gyakorlatilag egész élettörténetét kiolvasni verseiből, melyekben a könnyed hangulat játsziságától a magával ragadó szenvedély erejéig minden árnyalat megszólal. (Fenyves Marcell) … Költészete mögött szakadatlanul ott kell érezni életét, ezt a tüneményes életet, amely a XIX. század európai történelmének nagy alakjai közt jelöli ki alakját és egyéniségét. Ezt a nagyszerű, gyorsan elvirágzó életet azonban a tetteken és az eszméért vállalt hősi halálon túl nemcsak díszíti, hanem hitelesíti költészete, mint ahogy költészetének eszméit és hőfokát hitelesíti élete és hősi halála… (Hegedűs Géza)
Amit Petőfi számára a népdal jelentett, azt Arany számára a népballada jelentette. Ő mintegy a balladára termett, annyira alkalmatosak költői sajátságai a balladaköltésre. Stílusának mindig volt bizonyos hajlama a tömörség iránt, amely a balladában különösen beválik. Szerkezetérzéke szintén nagyobb, mint bármely más magyar költőé, a balladában pedig ez a legnehezebb. Képzeletében is van valami balladaszerű… Nagy érzékenységének a ballada izgatott előadása éppen megfelelt.
S nincs ellenállás e viharnak, –
Széttörni e varázsgyűrűt
Nincsen hatalma földi karnak –
Mire az óra egyet üt:
Üres a híd, – csend mindenütt.
Ő kétségkívül legnemzetibb költőnk; magyar lélek minden ízében, de mégis teljesen európai lélek is, s épp azért, a magyar költészet európai jellegére ő adja a legfeltűnőbb példát. Bámulatos tehetségéből adódóan, és szorgos önképzése nyomán már 30 évesen elérte a műveltség legmagasabb fokát. …A magyar nyelv legkifinomultabb mívelőjévé vált (Cselenyák Imre). Költészetén nemzedékek nőttek fel.
Sütő András, saját vallomása szerint, a Toldiból tanult meg magyarul beszélni. A mezőségi kisebbségi lét szűkös nyelvi keretei között az anyanyelv „dirib-darabjait” ismerte csupán. A Toldiban „nyelvünk erdőzúgását” hallotta. Így vall anyanyelvéről: Anyanyelvünk! Hajnaltalan történelmi virrasztások pirosszemű pesztonkája. Senki sem látta őt a bölcsőben, de csecsemő- arcát bárki fölidézheti magának, ha lehajol egy cseppet. Nem a földig, nem az alázatig. Hanem ahol egy gyermeki tudat szintjén kezdenek a szavak nyiladozni. Induljatok el vele az anyanyelv ösvényein és meglátjátok a bölcsőt, amelyért a Kőrösi Csoma Sándorok hasztalan keltek nagy vándorútra… Ahány anyanyelvi szóra váró gyermek: jövőnknek megannyi lámpása a meglódult időben. (Sütő András)
/egynyelvűségre való törekvés/ Ha a Biblia szerint a nyelvek egy közös ősnyelvből alakultak ki, hova tovább annak a törekvésnek vagyunk tanúi, hogy a nemzeti nyelvek helyett egy világnyelvet hozzanak létre. A mai Európa nyelvi helyzete képtelen – írja Antoine Meilett, a College de France egyik tanára. Kosztolányi így válaszol nyílt levelében: Ön nem titkolja, hogy nincs ínyére a soknyelvűség. Legalább sok jel mutat arra, hogy a diribdarab nyelvek be nem látható időn belül, előbb-utóbb meg fognak szűnni, és – véleménye szerint – ez a jövő útja. Reánk vonatkozó fejtegetéséből az derül ki, hogy nyelvünk gyökértelen és bárdolatlan, hogy nincs múltja, és jövője még kevésbé van.
/a nemzeti nyelvek megmaradásának szükségessége/ Sütő András így kel nyelvünk védelmére: A beszéd, a nyelv és a nyelvhasználat elvileg és általánosságban, időből, térből kiszakítottan is, éppoly természetes jelenség, engedélyhez nem kötött megnyilatkozás, mint a légzés. Hallottál-e államot arról beszélni, hogy alkotmányos jog a légzés, a lábhasználat, kézhasználat stb.? De arról igen, hogy ennek vagy amannak a nyelvnek a használata megengedtetik, vagy nem engedtetik meg… Egyetlen megmaradt uszonyunk a nyelv.
Be kell hordanunk, hajtanunk mindent.
A szavakat is. Egyetlen szó,
egy tájszó se maradjon kint.
Semmi sem fölösleges.
(…)
Mert leapad majd a víz.
És fölszárad majd a sár.
És akkor majd a megőrzött,
a meglévő szóból újra-
teremthetjük magát
az első búzaszemet
ha már igével élnünk
tovább nem lehet.
(Kányádi Sándor: Noé bárkája felé)
Vargyas Rozália a 2023-as Cédrus-pályázat közlésre kiválasztott szerzője
Illusztráció: folklórminta
Ezek is érdekelhetik!
Halmai Tamás: Az utolsó dallam jogán →
P. Gábor Mózes: Galileai alternatíva →
Magyar Miklós: Renoir-illusztrációk Émile Zola regényéhez →
