Szabó Aida (Jampa drolma): Széthulló titkok (három haibun)
•
俳文
– Széthulló titkok –
Rigó ünnepli
a létezés örömét.
Macskaszem villan
A megfakult hajnalok már napok óta lopakodtak a kertvégi tó partján, nyomukban megszínesedve zörögtek a bokrok, levelek. A cserjés ágas-bogas sűrűjén már alig-alig törtek át a fénypászmák, mélyükön nyirkos-nyálkás félhomály derengett. Az okkeres, barnás avarban gondtalan madarak szemezgettek, neszeztek. Nem messze tőlük Luna nevű cicánkat délutáni álmából a hanyatló Nap vörös redői keltegették. Lassan ébredezett. A kissé megroggyant szakajtóból – amit ma is birtokba vett –, kéjesen nyújtogatta ki mancsait, éles karmait meresztgette. Rózsaszín, érdes nyelvével bundáját fényesre csinosította. Zöldessárga, épp csak csíkra nyílt szemében még az álom szárnyai verdestek, de a füle már mohón habzsolta a halvány hangok varázsát. A sötét pupillákban hirtelen vadászó fény csillant: fekete teste a magasba lendült, hosszan megnyúlt és levegőt hasítva sistergett az ösztön.
Nap rézvörösben.
Víz tükrén tépett pihék –
széthulló titkok
Szélsodort tollat
víz kelyhe befogadta –
ég fohászt rebeg
– Belsőút –
Kunlun hegy mögött
hol Nap, hol a Hold rejtőz,
Ég, Föld nászban ég
A hegyen éppen most nyújtózkodik a hajnal kilencfejű szörnye, körbefonja a zarándokok alakját, akik mennek, megállnak, megint mennek, megint megállnak… Ilyenkor a tenyerüket a fejük felett egymáshoz tapasztják, a magasban tartják, majd homlokukhoz, szájukhoz, mellükhöz érintik. Ezután letérdelnek. Előrehajolnak. Leborulnak. A homlokuk a földet súrolja. Ez a teljes alázat, a testük, a tudatuk (szellemük), és a beszédük felajánlása Buddhának. Megtisztulás. Minden egyes mozdulatuknak mélységes mély tartalma van.
Elnyűtt bakancsok
úton felhőt kevernek.
Napsugár szőtte
Mennek, leborulnak, mennek, leborulnak… Kézvédők, bőrkötények kopnak. Az út rögös, éles kövekkel teli, homlokuk, mellkasuk, térdük véres, sebes, felsebzi a testet, de megkönnyíti a lelket. Napok, hetek, hónapok telnek, lassan haladnak. Az idő mellékes tényező.
Jégkristályokat sodor a víz, hatalmas sima kövekhez ütődnek. Fehérek, vakítanak a napon. Fénylő, jeges az út, éles késként metsz a levegő. Összevissza csúszkál a lábuk, mégis mennek. Pár lépés, és újra leborulnak… befelé figyelnek, tisztul a lelkük. Körülöttük hol felhőben, hol napban, hósipkában hegyek bujkálnak. Egyre kevesebb az oxigén. Zihál a légzés, de akkor is leborulnak.
A gyalogút mellett kőrakások, manikövek. „Om, mani, peme, hum” (drágakő a lótuszban) szent mantrával teleírt faragott imakövek. Pár kilométerrel arrébb színes imazászlókat, szélparipákat lobogtat a szél.
Túl a hegycsúcson
vörösben úszik a Nap.
Szélszárnyán fohász
Keskeny, veszélyes, kanyargós hegyi ösvényen botladoznak. Néhol a hőmérséklet bőven fagypont alatti. Léptük alatt csikorog a hó, a szél havat kavar. A perzselő nap és a dermesztő szélvihar barnára cserzett arcukon hagyja karma mély nyomait. Útjuk során árnyék-fény, fény-árnyék, nappal-éj, éj-nappal, hetek, hónapok, évszakok, falvak, tavak, országút, hegyi út… felváltva váltják egymást. Mennek, haladnak. Ajkukról mantra rebben, ujjaikkal morzsolják a malaszemeket. Céljuk lelkükbe ég.
Mantra csak eszköz,
erő tudatukból él.
Szellemi hangzás
Távolból kagylókürt hangja rezeg. Kopár meredek hegyek, a völgyben zöldbe fut a természet, frissen vibrál a levegő, napúton kékpipacs nő.
Kürt kergeti el
bágyadt gondolatokat.
Csillanó remény
A vándorlók hátát csiklandozza a napsugár. Dúdol a határ. Nyiladozó szirmokkal játszik a kósza szél. Kristálytiszta erek, folyók csörgedeznek, csacsognak a patakok. Az úton-járóknak nagyokat kortyol a tüdejük.
Víz-szél csipkézte
hegyen Nap bukfencezik.
Már kotyog a víz
Falvakon keresztül haladnak. Arasznyira nőtt a lágy szellőben táncoló árpa, rizs, szója és szezám. A locsogó, habzó patakokban nők mosnak, cifra kötényük, kendőjük libeg-lobog a szélben. Amott férfiak loncsos jakokkal szántanak. A kerítéseken jaklepények száradnak. Fiatal nők sötét hajában türkizzel, vörös korállal, arannyal ékesített színes hosszú hajpánt. Hófehér fogsorú, kócos hajú, hancúrozó gyerekektől zajos, vidám a környék. Mindenkinek a nyakában jakcsontból, magokból, kagylókból… vagy fából faragott mala – 108 gyöngyszemből álló buddhista imafüzér – lóg. A falunépe már megszokta a zarándoklókat – akik értük is mennek –, és örömmel körbeveszik őket. Tiszteletük jeleként a nyakukba – kadakot – hosszú, fehér kendőt kötnek, kiket a viszontagságos úton Milarepa, Tibet legnagyobb szentjének szelleme, tanítása kísér. Kailásza hegycsúcsán most is látják időhomályba burkolt alakját. Dala ma is cseng.
A zarándokoknak ez az út az összes eddigi bűnüktől való megszabadulást jelenti, és egyben előkészületet a következő életükre. Egy biztató újjászületés reménye lebeg a szemük előtt. És úgy érzik, hogy a leborulásukkal nem csak maguknak vívják ki ezeket az esélyeket, hanem minden egyes ember számára. Ezzel az erejük megsokszorozódik. A cél erőt, hitet ad!
Úton emberek
már megtalálták egymást –
Buddha tenyerén
Az égbevesző ormok mögött fáradt madárként Nap szendereg, talpak alatt fogynak a napok. A tekergő útra árnyékot rajzol a Hold. A sátrak között jakvajasmécsesek csepp lángjai ágaskodnak. A zarándokok megpihennek: kezükben mala, jakvajas tea gőzöl, ajkukon mantra.
Hegyek ölében
álom könnyűlábon jár.
Az út az érték
Lassan elérik Lhászában az zarándoklás célját, a Potalát, a dalai lámák téli rezidenciáját. Már csak pár lépés, és pár leborulás.
Pirkadat ébred
Nap narancsfátyolában.
Pillanat röppen
Összezsugorodott faleveleket sodor, pörget a szél. Hatalmas füstölőkből az ég felé szürke füstkígyók tekeregnek. A zarándokok gallyakkal táplálják. Mások keze alatt óriási imakerekek forognak – mindenkiért!
Fáradt Nap kúszik
forgó imamalmokon.
Lélek csöndben él
– Érzelmek kötéltánca –
Vésődött szerep-
minták életre kelnek –
feledett eskük
Ütő-verő szó:
zokogó félsz és kétely
táguló pillán
Tikkasztó hőségben azúran csillogott a lég, és a déli harangszó öblös hangja visszhangozva vibrált a forró háztetőkön. Házak szeme bezárva, redőnyök leeresztve, az éjszaka alig-alig enyhe hűvösségét a falak és a zsaluk igyekeztek minél tovább rabságban tartani. Az utcák magányosan küszködtek a tűző napsugarakkal. A tüzet lehelő betonon ráérősen vonszoltam magam. Átellenben egy anya szaporázta lépteit. Egyre gyorsabban haladt, mögötte loholt patakzó könnyektől maszatos gyermeke. A kétségbeesett sírás, melyet az egyre hangosabbá váló zokogás váltott fel, pengeként hasított a fülledt, nehéz illatokkal telt levegőbe.
– Szeress! miért nem akarsz szeretni? – elcsuklón, fuldoklón tört föl az apró torokból.
– Szégyent hoztál rám! Csúnyán viselkedtél! Rossz voltál! Nem szeretlek! – nyersen, kegyetlenül koppantak a rövid mondatok.
Vakító harag,
gyorsan nyíló száj –
törpülő lélek
– De szeress, szeress! csak egy puszit, csak egy puszit! és Anya, Anya, ne siess! várj, várj meg Anyaaa…! – a kisfiúban torzult ordítássá erősödött a kétségbeesés.
És ekkor, hirtelen szélvészként feltűnt a járdán egy kerékpáros…
Szavak ereje
érzelmek dzsungelében –
érzés-kötéltánc
Szabó Aida (Jampa drolma) a 2023-as Cédrus-pályázat kiemelt szerzője
Illusztráció: átd. 莫一點
Ezek is érdekelhetik!
Hegedűs Gyöngyi: der erste schnee das land befiel →
Takács Gergő: Csendes Viharok Tengerén →
Kirilla Teréz: Vállaira vette (versek) →
