Wehner Tibor: A TITOKZATOS SZÉPSÉG. Szotyory László festőművész képvilága*
*(Elhangzott 2023. november 14-én, a budapesti Vigadóban,
Szotyory László festőművész akadémiai székfoglalóján.)
Az 1957-ben Kolozsváron született Szotyory László családjával 1970 óta él a trianoni magyarországi határok között, s így festészeti tanulmányait is a budapesti Magyar Képzőművészeti Főiskolán végezte, ahol Kokas Ignác és Dienes Gábor volt a mestere. A főiskoláról való kilépése, 1983 óta a Budapesten és a vidéki városokban, sokszor egy-egy festői téma vonzáskörében festett alkotásokból megrendezett, rendszeresnek ítélhető önálló tárlatai – pl. 1991 Budapest, Stúdió Galéria; 1999 Budapest, BTM Fővárosi Képtár Kiscelli Múzeum; 2000 Székesfehérvár, Szent István Király Múzeum; 2005, 2008, 2013 Budapest, Várfok Galéria; 2015 Budapest, Karinthy Szalon; 2019 Budapest, Műcsarnok –, és a legfontosabb magyar művészeti fórumokon való állandó szereplései egy következetesen vállalt művészi magatartás folytonosságát (állandóságát), s egy tudatos festői program megvalósításának alig kitapintható állomásait jelezték. Az előzmények eme kronologikus rendjére támaszkodva pontosan megjelölhetjük azokat a tematikai csomópontokat, amelyek Szotyory László elmúlt évtizedekben kifejtett munkásságát koncentráltan meghatározták, és amelyek alakulását, kisebb változásait, illetve finom elmozdulásait az elmúlt évtizedekben rendszeresen közönség elé tárt művei révén nyomon követhettük. Így elmondható, hogy az életműben szorosan összetartozó egységekként jelennek meg a park-képek és a városképek, az emberalak-idézések és a portrék, az állat-ábrázolások, az autókat és repülőgépeket megjelenítő kompozíciók és az elsősorban amerikai filmjelenetekre és ezek sztárjaira hivatkozó festői interpretációk. (Az a jellegzetes vonás is megkerülhetetlen, hogy az ún. valóságelemeken, az ún. valóságra – természeti elemekre, emberalakokra, civilizációs kreációkra – hivatkozó jelenségeken túllépő kompozíció – absztrakt, elvont kép – mindeddig nem született Szotyory László műhelyében.) Ám amiként a műfajoknak – tájkép, városkép, életkép, portré –, a festői témáknak, és a témákat éltető, az ún. valóságra hivatkozó konkrét motívumoknak sincs döntő jelentősége, meghatározó volta ebben a festészetben, mert a jelentések, a jelentéskörök nem a megszokott, konvencióink-éltette szimbolizációs-metaforikus rendszerbe illeszkednek. A motívumok, kikapcsolva az áttételeket és kapcsolatokat, semlegesítve az asszociációs íveket, radikálisan átírva a tartalmi és jelentés-vonzatokat ugyanis csupán önmagukat jelentik. A megszokott jelentésektől való megfosztás, a szimbolizációs (ikonográfiai) megfosztottság a Szotyory-piktúra egyik legfontosabb karakterizáló, lényegi jegye: a dolgok önmagukká váló, újra önmagukká váló lecsupaszítása, illetve új, személyes érzelmi tartamokkal való átitatottsága revelatív hatású. Ezáltal váratlan vonzások, taszítások, a korábbi eszményeket és minőségeket átértelmező ambivalenciák tünedezhetnek, éledezhetnek fel befogadói érzeteinkben.
Szotyory László festőművész a Szépek és félelmetesek címmel a budapesti Karinthy Szalonban 2015-ben közönség elé tárt képeinek együtteséhez az alábbi alkotói interpretációt fogalmazta meg és közölte a tárlat meghívóján: „Számomra a szépség mindig megrendítő és a lenyűgöző mindig félelmetes is. Ezek nálam együtt járó érzések. Mindig csak ezek a dolgok, csak ezek az élmények késztetnek festésre. Az irónia vagy például a kritikai attitűd soha. Így mondhatom, hogy ezekben az együttes érzésekben, így minden képemben elárulok magamról egy rajongást, vágyakozást valamilyen szépségeshez és a kicsit borzongatóan félelmeteshez való vonzódásomat is. És ez érvényes a képeimen lévő minden tájra, autókra, ciprusokra, repülőkre és minden épületre és minden lényre.”/1.
A művész által megjelölt motívumok egyben festészetének tematikai sokrétűségét tanúsítják: különálló együttesekbe illeszthetők az indián lányokat, a hatalmas repülőgépeket, a lenyűgöző állati lényeket – kutyákat (vérebeket), farkasokat, oroszlánokat – és a titokzatos, trópusi vagy mediterrán tájakat és a világvárosképeket, vagy a vadregényes tájban megbújó épületeket megjelenítő kompozíciók. Az olajjal vászonra rögzített, talán valamilyen misztikus festői realizmus stíluskategóriájába sorolható művek a témák sokfélesége ellenére is egységet alkotnak: az összefogó jegy a részletezést kerülő megjelenítés, a derengő, sejtelmes fényekkel átitatott, általában sötét, a kékek és a zöldek árnyalataiba burkolózó kolorit, a végtelenbe nyíló távlatok szédítő lezáratlansága, a képalkotó elemek, a formák puha, lágy, már-már árnyszerűvé alakított megragadása – és mindezek intenzív atmoszferikus sugárzása. (Mintegy mellékes, a műveket összefűző szál lehet a páros motívumok megjelenése: a két indián lány, a két farkas, a két véreb, a két oroszlán, a két repülőgép kompozíciója.) És mindezeken túl, a mélyebb tartalmi régiókban egységessé avatja ezt a képegyüttest a szépség iránti rajongás, illetve a szépség által indukált megrendülés érzete, amely a távoliságban, az egzotikumban, a monumentálisban, az erősben, a méltóságteljesben, a titokzatosban, az idegenséggel színezett ismeretlenben, a már-már elérhetetlenben: a különösben – s korántsem valamiféle furcsában – ölt testet. Abban a különösben, amelyet a kép vágyképpé avatásával: az ún. valóság egy-egy részletének szokatlan, a köznapitól messze eltávolodó megidézésével, a rendhagyó, merész nézőpontok kijelölésével, a váratlan kiemelésekkel, a felfokozott emóciókkal felruházott lények és tárgyak oly nagyvonalúan magabiztos megjelenítésével, a kiszámíthatatlan jelenségek szunnyadó feszültségével teremt meg a festő. Az indián lány, és már 2001. augusztusától a fenyegető érzetekkel áthatott repülőgép – amely aztán az aktualitások különös, fájdalmas hatásával telítődik 2001. szeptember 11. tragikus történései következtében, s aztán tudatos alkotói döntés következtében hosszú időre visszavonul a vásznakról –, a kutya, a farkas, az oroszlán, a pálmafa, a felhőkarcoló Szotyory László képein az érzéki sóvárgások veszélyes vonzódások, félelmetes megérzések lényei, tárgyai és megnyilvánulásai. És műértelmezői kérdéseinket is annak alapján kell megfogalmaznunk és következtetéseinket is azt mérlegelve kell megvonnunk, hogy miért az „a vágy titokzatos tárgya”, ami. Az alkotói indítékokat kutató következtetéseink – a valóságos valóság reménytelen, lehangoló voltára való megszokott utalásokon túl – a romantikus hevületek, a távoli világokba való elvágyódások, a naivitások-színezte boldogságkeresések és a lappangó érzékiségek, a gyanúk és a szédítő félelmek szférái felé vezérelhetik a befogadót, paradox módon fizikai és lelki megnyugvással kecsegtető megoldás gyanánt. Földényi F. László esztéta már negyedszázaddal ezelőtt, Szotyory László Fővárosi Képtárban, az óbudai Kiscelli Múzeumban rendezett kiállítását megnyitván megállapította: „A szelíd erőszak, amely Szotyory festészetét kitünteti, a vágyakozást hivatott fölébreszteni a nézőben. De úgy, hogy közben a tárgy, amelyre a vágy irányul, magát a nézőt is behálózza. Az eredmény a kép és a néző között kialakuló dialógus, ami Szotyory legjobb képein lezáratlannak látszik. Ezt szolgálja az árnyaltan alkalmazott levegőperspektíva, ami a képek hangulatát megfoghatatlanná teszi, de a térperspektíva is a végtelenség érzetét ébreszti. Szotyory festményei úgy hatnak, mintha ablakok lennének, amelyen át maga a végtelen sejlik föl. Vagy ajtók, amelyeken át ki lehet sétálni a térből és a valóságból.”/2.
Természetesen nem csupán az Szotyory László festőművész képeinek nagy általánosságokban megragadott tanulsága és felismerésekre indító üzenete, hogy a szépség lélegzetelállító, a szépség félelmetes, a szépség védtelenné és kiszolgáltatottá tesz, hanem az, hogy valamifajta eddig ismeretlen szépség felfedeztetett és elénk állíttatott, és hogy a valóságon túli szépségek félelmetes világába e festő képeinek ablakain át bármikor kinézhetünk, képeinek ajtajain át bármikor ki-, illetve beléphetünk. Csak rajtunk múlik, hogy az ablakokon elénk tárt érzéki látvány csábításának engedelmeskedünk-e, hogy kinézünk-e ezeken az ablakokon, hogy átlépünk-e ezeken a képek által szélesre tárt ajtókon. De azért legyünk óvatosak: ez az átláthatóság, ez az átjárás a mi szürke világunk és Szotyory László festői szépségekben tobzódó félelmetes világa között nem akadályok nélküli, nem teljesen, nem felhőtlenül szabad: befogadói kalandozásaink során – a nagy magyar festő-elődök, Gulácsy Lajos, Farkas István nyomdokain – óhatatlanul is a misztikum, a transzcendencia béklyóiba gabalyodunk.
/1. Wehner Tibor: A félelmetes szépség. Szépek és félelmetesek: Szotyory László kiállítása. Karinthy Szalon, 2015. XI. 13-ig. Új Művészet 2015(11)46-47.
/2. Földényi F. László: Bevezető. Parkok, nők, autók. Szotyory László festőművész kiállítása. Budapest, Fővárosi Képtár. (Katalógus)
TÁRLAT
Régi város (2002)
A zuhatag (1999)
Sötét vízesés (2000)
Fekete pálmák (2002)
A tenisz (2002)
Kert
Indián lányok… (2006)
Utazás dzsungelben (2010)
Alkonyati repülők (2010)
Szerelem (2011)
Készülődés az ünnepre I. (2011)
A magányos farkas (2012)
Három szféra (2021)
Illusztráció: Szotyori L. festményével
Ezek is érdekelhetik!
Wehner Tibor: FASZOBROKBA FOGLALT MÚLT* →
Csak ülünk, és cseve… – csetelünk. Ceca Georgieva és Lévai Nóra beszélgetése →
Szepes Hédi: EMBEREK, BÁLVÁNYOK, KRISZTUSOK az Etyeki Műhely Galériában (Nagy Bertalan-kiállítás) →
