John le Carré: Ezüstfény (részlet)
Orosz Anna
„A fordítás igazi sziszifuszi munka. A nyelv maga a hegy, a szöveg pedig a böhöm szikla, amit mi, fordítók görgetünk a józan ésszel ellentétes irányba. A tetejére sosem érhetünk fel ‒ ez evidens ‒, maximum megközelíthetjük. Hogy miért éri meg mégis? Hát a kilátásért.” A kortárs amerikai irodalom egyik legjelesebb fordítójának, Pék Zoltánnak a gondolatai a Magyar Műfordítók Egyesülete és a Typotex kiadó tavaly ősszel debütált „Főszerepben a fordító” elnevezésű, közös kampányában hallhatóak-olvashatóak, és remekül kifejezik azt a magányos szenvedélyt, ami azokat fűti, akik műfordításra adják a fejüket. Velem ez épp tíz évvel ezelőtt történt meg, ha ezt onnan számolom, amikor megkaptam az első kiadói megbízásomat. Az Agave kiadó azonnal bedobott a mélyvízbe, ugyanis John le Carré A titkos zarándok című novelláskötetét bízta rám, amely a le Carré-i életmű minden védjegyét magán viseli: klasszikussá vált Karla-trilógiájának szereplőit, ironizáló hangvételét, a titkosszolgálat már-már vallásos áhítatának hiábavalóságát és a titkos zarándokok életének tragikomikus sivárságát.
Első fordításom mellett ma már több mint húsz további fordítás sorakozik a polcomon, köztük olyan bestsellerek is, mint A csütörtöki nyomozóklub-sorozat Richard Osmantől, ám le Carré azóta is egyedülálló helyet foglal el műfordítói pályámon, kivételes, műfajteremtő írói stílusának köszönhetően, mellyel egyszerre nyerte meg magának a magas irodalom legkényesebb kritikusait és azokat is, akik csak lektűrt olvasnak. A le Carré-i kémregény egy olyan irodalmi „senki földjén” helyezkedik el, ahol csak keveseknek jut hely, köszönhetően annak, hogy a kiadók és az olvasók (leginkább az előbbiek) a skatulyák és címkék hívei, és csak ritkán engednek átjárást a szépirodalom és a zsánerirodalom között. A titkos zarándokot további három regény ‒ a le Carré-i életmű utolsó három darabja ‒ követte az Agave életmű-sorozatában, amelyeket mind én fordíthattam: A kémek öröksége (le Carré utolsó Smiley-regénye), az Ügynök a terepen (le Carré Brexit-regénye, ráadásul az írót annyira feldühítette Anglia kilépése az Európai Unióból, hogy nem sokkal a halála előtt felvette az ír állampolgárságot), valamint az Ezüstfény, mely az író halála után jelent meg, de nem mint utolsó, befejezetlen regény, hanem mint a fiók mélyén közel egy évtizeden át pihent kézirat. Az Ezüstfény, melyet le Carré fia, a szintén író (és jelenleg egy új George Smiley-regényen dolgozó) Nick Harkaway gondozott, tökéletes szintézise mindannak, ami le Carré-t íróként és világpolgárként egész életében foglalkoztatta: az élethazugságok, a „köz szolgálatának” hiú ábrándja, önmagunk és mások elárulása, a világtörténelmet alakítók kisszerűsége és gátlástalansága.
A regény helyszíne azt az idilli cornwalli környéket idézi, ahol John le Carré élt, és ahol a harmincas éveiben járó londoni bankár új életet kezd. Julian a helyi könyvesboltot veszi át, de hamar világossá válik számára, hogy minden ambíciója ellenére sem fogja egyhamar pótolni kínosan hiányos irodalmi műveltségét. Ezért is jön kapóra, amikor egy este betoppan az üzletébe Edward, a szórakozott professzornak tűnő habókos öregúr, aki ontja a szóvirágokat (fordítóként igazi jutalomjáték ezek átültetése magyarra), rendkívüli érdeklődést tanúsít Julian üzlete iránt, meglepően kifinomult irodalmi műveltséggel rendelkezik, ráadásul még az is kiderül róla, hogy Julian apjának egykori iskolatársa. A kötet harmadik főszereplője Proctor, a brit titkosszolgálat veteránja, akinek egy (újabb) katasztrófát kell elhárítania, amelyben Edward is érintett, és Julian sem marad ártatlan kívülálló ebben a jellegzetesen le Carré-i „kalamajkában”.
A könyvesbolt nem csupán menedékként szolgál a regény jó néhány szereplője számára, hanem afféle szentélyként is. Ideális otthona az Irodalom Köztársaságának ‒ az egyetlen olyan birodalomnak, amelynek le Carré a haláláig hű állampolgára maradt. Irodalom – birodalom, a különbség csupán egyetlen betű. És nem is tudnék elképzelni ‒ talán le Carré sem tudott, hiszen egész életében letűnt világokról írt ‒ más birodalmat az Irodalom Köztársaságán kívül, amely az örökkévalóságnak szól. Ebben a birodalomban görgeti minden műfordító rendületlenül a „böhöm sziklákat”, mert ahogy Walter Benjamin (és Tandori Dezső) írja A műfordító feladatában: „A fordítás tehát, bármennyire nem támaszthat is igényt alkotásainak tartós életére – s ekképp eltérő sajátságot mutat a művészettől -, nem tagadja, hogy mindenfajta nyelvformálás végső, végérvényes és döntő stádiuma felé igyekszik. A fordításban az eredeti a nyelv mintegy magaslatibb, tisztább légkörébe emelkedik, ahol természetesen nem élhet tartósan, sőt, nem is ér föl odáig alakja minden elemével, ám legalább utal erre a szintre, csodásan nyomatékos módon jelzi így a nyelvek előre meghatározott, egyelőre mégis megtagadtatott kibékülésének és beteljesülésének birodalmát.”
John le Carré: Ezüstfény (részlet)
2.
Ugyanezen a reggelen egy tengerparti városkában, Kelet-Anglia távolabbi partvidékén, a harminchárom éves könyvesboltos, Julian Lawndsley becsukta maga mögött nemrég vásárolt üzlete oldalsó ajtaját. Nyakához szorította a fekete felöltő bársonygallérját – a ruhadarab a két hónapja maga mögött hagyott életéből maradt -, és elindult: a kihalt, kavicsos tengerparton túl egy olyan kávézót keresett, mely az évnek ezen a sivár időszakában is kínált reggelit.
Julian nem volt barátságos hangulatban, sem magával, sem a világgal szemben. Előző este, órákon át tartó magányos leltározást követően felkaptatott a könyvesbolt felett kialakított lakrészébe, ahol azzal kellett szembesülnie, hogy nincs se áram, se víz. A kivitelező telefonján egyből bekapcsolt a hangposta. Ahelyett, hogy kivett volna egy szállodai szobát – ha egyáltalán talált volna nyitva tartó hotelt ilyenkor -, Julian inkább meggyújtott négy konyhai gyertyát, kibontott egy üveg vörösbort, töltött magának egy hatalmas pohárral, takarókat halmozott az ágyra, bebújt alájuk, és beletemetkezett a bolt könyvelésébe.
Semmi olyasmit nem tudott meg belőlük, amivel ne lett volna addig is tisztában. Hirtelen ötlettől vezérelve hagyta ott a mókuskereket Cityben, ám menekülése nyomorúságosan kezdődött. És ha a könyvelésből nem is derült ki több, Julian könnyedén bevallhatta magának: nem áll készen a cölibátus magányára, közelmúltjának lármás hangjait nem némíthatja el a távolság, és egy könyvesboltostól elvárt legelemibb irodalmi ismeretek hiányát nem lehet néhány hónap alatt pótolni.
A kávézó nem volt több egy-egy sor Edward-stílusú tengerparti kabin közé bepasszintott deszkaviskónál. A fekete égbolton sirályok sikoltoztak. Julian a reggeli futása közben vette észre a kávézót, de eszébe sem jutott betenni oda a lábát. A zöld neonfény hiányosan villogott ‒ a JÉG szóból kiégett a J. Julian egy rántással feltépte a bejárati ajtót, megtartotta, hogy el ne vigye a szél, majd a küszöbön túl behúzta maga után.
‒ Jó reggelt, kedves! ‒ kiáltotta egy erős női hang a konyha felől. ‒ Ülj csak le bárhova. Jövök mindjárt, oké?
‒ Jó reggelt! ‒ kiabálta a semmibe Julian.
Tucatnyi asztal sorakozott odabent egy, mindet csiricsáré mintás, piros nejlonterítő borította. A lámpák fluoreszkáló fényében Julian leült az egyik asztal mellé, és óvatosan kihúzta az étlapot a szószos üvegek és az ecet-olaj tartó készlet szorításából. A nyitott konyhaajtón túl egy hírolvasó karattyolt valamilyen idegen nyelven. Valami csattant, majd nehéz léptek csosszanása hallatszott, amiből Julian egy újabb vendég érkezésére következtetett. A falon lógó tükörre pillantott, és óvatos derűvel vette tudomásul, hogy a minden képzeletet felülmúló Mr. Edward Avon, előző esti tolakodó, mégis rokonszenves vevője érkezett meg – már amennyiben vevőnek lehet nevezni azt, aki nem vásárol semmit.
Igaz, az arcát még nem látta. Úgy tűnt, Avont, aki mintha örökös mozgásban lett volna, túlságosan lefoglalja az, hogy széles karimájú Homburg-kalapját felakassza, elázott drapp esőkabátját pedig egy szék háttámlájára terítse. Ám kétség sem férhetett ahhoz, hogy ez ugyanaz a zabolátlan, borzas ősz haj, ugyanazok a szokatlanul finom, dacosan csillogó ujjak, melyekkel Avon előhúzott a Guardian egy félbehajtott példányát az esőkabátja mélyéről, és kiterítette maga elé.
***
Előző este van, öt perccel záróra előtt. A bolt üres. A nap nagy részében üres volt. Julian a kasszánál állt, az aznapi csekély bevételt számolta össze. Néhány perccel azelőtt vette észre a Homburg-kalapot és drapp esőkabátot viselő magányos alakot, aki az utca túloldalán állt, csukott esernyővel felszerelkezve. Julian hat hete vezette a pangó könyvesboltot, ez idő alatt szakértőjévé vált azoknak az embereknek, akik csak az üzletet bámulják, de be nem jönnének. Kezdtek az idegeire menni.
Vajon a bolt borsózöld színét nehezményezi? Régi lakos volt talán, aki nem kedveli a rikító színeket? A kirakatban elhelyezett, kiváló könyveket mustrálta, melyek különleges áron kaphatóak, hogy mindenféle vastagságú pénztárcának megfeleljenek. Vagy Bellát, Julian húszéves szlovák gyakornokát fixírozta, aki gyakran állt a kirakat előtt, azt lesve, mikor bukkan fel szerelmének egy újabb tárgya? Nem, nem Bellát figyelte. Bellának ez egyszer a raktárban volt dolga, az eladatlan könyveket tette dobozba, hogy visszaküldjék a kiadóknak. Ekkor azonban a járókelő csodák csodájára elindult az üzlet felé, leemelte a kalapját, kinyílt az ajtó, és egy borzas ősz hajú, hatvanas férfi pillantott Julianre.
‒ Zárva van ‒ közölte egy magabiztos hang. ‒ Zárva van, majd visszajövök egy másik alkalommal. Ragaszkodom hozzá. ‒ Ám az egyik, sáros barna cipőbe bújtatott lába már át is lépte a küszöböt, nemsokára a másik is követte, majd az esernyője következett.
‒ Egyáltalán nem vagyunk zárva ‒ biztosította Julian, hasonló simulékonysággal viszonozva a finom modort. ‒ Elvileg fél hatkor zárunk, de rugalmasak vagyunk, úgyhogy jöjjön csak be nyugodtan, és válogasson kedvére. ‒ Julian folytatta a számolást, miközben az idegen gondosan elhelyezte az esernyőjét a viktoriánus esernyőtartóban, felakasztotta kalapját a viktoriánus kalaptartóra, ezzel is kifejezve tiszteletét az üzlet retró stílusa iránt, mely a városban bőven fellelhető idősebb korosztály tetszését célozta.
‒ Egy bizonyos könyvet keres, vagy csak úgy nézelődik? ‒ érdeklődött Julian, és felkapcsolta könyvespolcokat megvilágító lámpákat. De a vevő mintha meg se hallotta volna a kérdését. Simára borotvált, széles arca, mely mozgékony volt, akár egy színészé, felragyogott a csodálkozástól.
‒ Fogalmam sem volt róla ‒ szólalt meg a férfi, és szélesre tárt kezével rábökött csodálkozásának tárgyára. ‒ Végre egy valódi könyvesbolttal büszkélkedhet a város. Be kell valljam, le vagyok nyűgözve. Teljesen.
Így, hogy szándéka immár világosan megmutatkozott, a férfi áhítattal vette szemügyre a könyvespolcokat ‒ a szépirodalmat, a tényirodalmat, a helyi témájú köteteket, útikönyveket, a klasszikusokat, a vallási, a művészeti témájú kiadványokat, a versesköteteket. Itt-ott megtorpant, hogy leemeljen egy könyvet, és mintegy bibliofil módjára megvizsgálja, külön a borítót (kívül-belül egyaránt), a papír minőségét, a kötést, figyelmet szentelve a kiadvány tetszetős kiállításának, megbecsülve a kötet súlyát.
‒ Meg kell, mondjam ‒ kiáltott fel ismét.
Egészen angol lett volna ez a hang? Gazdagnak gazdag, érdekes és meggyőző. Ámde nem bujkált valami egészen halvány idegenség a hanglejtésben?
‒ Mit kell megmondania? ‒ kiáltott vissza Julian aprócska irodájából, ahol épp az aznapi emailjeit olvassa át. Az ismeretlen férfi újra belekezdett, a korábbitól eltérő, bizalmasabb hangon:
‒ Ide figyeljen! Az a feltételezésem, hogy a maga pompázatos új üzlete teljes egészében más vezetés alatt áll. Igazam van, vagy tökéletesen bakot lőttem?
‒ Valóban új a vezetés ‒ felelte még mindig az irodájából, a nyitott ajtón át Julian. Igen, valóban volt némi idegen íz. Éppen hogy.
‒ A tulajdonos is új, ha meg szabad kérdezni?
‒ Meg szabad kérdezni, és a válasz határozottan igen ‒ bólogatott Julian derűsen, elfoglalva korábbi helyét a kassza mögött.
‒ Akkor hát maga… Bocsásson meg. ‒ A férfi újra belekezdett, komolyabban, katonásabb hangnemben: – Ide figyeljen. Véletlenül nem maga az ifjú tengerész személyesen? Mert tudnom kell. Vagy a helyettese? A beugrója. A hogyishívjákja? ‒ Majd hirtelen arra a következtetésre jutott, némi joggal, hogy Julian sértőnek találja a kíváncsiskodást: – Biztosíthatom afelől, hogy nem áll szándékomban kotnyeleskedni. Csupán arra akartam célozni, hogy míg köztiszteletnek nem örvendő elődje Vén tengerésznek keresztelte boltját, ön, uram, mint az ő ifjontibb, és ha szabad mondanom, lényegesen elfogadhatóbb utódja…
Innentől belebonyolódtak az angol párbeszédekre jellemző buta összevisszaságba, míg végül minden tisztázódott. Julian bevallotta, hogy valóban tulajdonos és üzletvezető is egy személyben, az idegen pedig megkérdezte:
‒ Nem veszi rossz néven, ha elveszek egyet ezekből? ‒ Hosszú, hegyes ujjaival ügyesen kipiszkált egy névjegykártyát a tartójából hosszú, és a fény elé emelte, hogy szemügyre vegye a bizonyítékot.
‒ Tehát ha jól látom, és kérem, javítson ki, ha tévedek, Mr. J. J. Lawndsley-hez van szerencsém, a Lawndsley Jobb Könyvei kizárólagos tulajdonosához és üzletvezetőjéhez ‒ jelentette ki, és teátrális lassúsággal leengedte a karját. ‒ Valóság vagy kitaláció?
És hátrapördült, hogy úgy figyeljen Julian válaszára.
‒ Valóság ‒ erősítette meg Julian.
‒ És mi lenne az első J, ha lehetek ily merész?
‒ Csak nyugodtan. Julian.
‒ Julianus, a dicső római uralkodó. És a második, ha lehetek még merészebb?
‒ Jeremy.
‒ Nem fordítva?
‒ Semmi esetre sem.
‒ Szokták magát Jay-Jay-nek hívni?
‒ Személy szerint egyszerűen csak a Juliant ajánlanám.
Az idegen ezen összevont szemöldökkel eltűnődött. Markáns ívű, vöröses szemöldökébe ősz szálak vegyültek.
‒ Ön tehát, uram, Julian Lawndsley, teljes valójában, engem pedig vesztemre Edward Avonnek hívnak. Úgy, mint a folyót. Meglehet, hogy Tednek vagy Teddynek hívna a sokaság, de a társaságom tagjainak szigorúan csak Edward vagyok. Örülök a találkozásnak, Julian!
A férfi átnyújtjotta a kezét a pult felett. Vékony ujjai ellenére kezének szorítása meglepően erőteljes volt.
‒ Nos, én is örülök, hogy megismerhetem, Edward ‒ felelte Julian hetykén, és amilyen hamar csak engedte az illem, elhúzta a kezét. Várta, hogy Edward Avon színpadiasan megfontolja következő lépését.
‒ Julian, megengedi, hogy valami olyasmit mondjak, amit személyesnek és akár sértőnek is találhat?
‒ Amennyiben nem túl személyes ‒ felelte Julian óvatosan, de hasonló könnyedséggel a hangjában.
‒ Ez esetben szörnyen bántónak érezné, ha a lehető legnagyobb szerénységgel egy egészen jelentéktelen javaslatot bátorkodnék tenni az ön rendkívül figyelemre méltó új portékájával kapcsolatosan?
‒ Csak nyugodtan ‒ válaszolta Julian szívélyesen, ahogy a viharfelhők elvonultak.
‒ Teljességgel személyes értékítélet, mely csupán saját érzéseimet tükrözi a témával kapcsolatban. Ugye ez tökéletesen világos? ‒ Szemmel láthatóan az volt. ‒ Ez esetben folytatom. Határozott véleményem, hogy ezen csodálatos megye, vagy ami azt illeti, egyetlen más megye helyi témájú könyvespolca sem tekinthető teljesnek Sebald műve, A Szaturnusz gyűrűi nélkül. De úgy látom, ön nem ismeri Sebaldot.
Mégis miből látja, tűnődött Julian, jóllehet, be kellett ismernie, hogy valóban új volt neki ez a név, különösképpen, mivel Edward Avon a német kiejtést használta: Zébalt.
‒ Jobb, ha előre figyelmeztetem, hogy A Szaturnusz gyűrűi nem útikönyv a kifejezésnek azon értelmében, amelyben ön vagy én használnánk. Dagályos vagyok. Ugye megbocsátja nekem?
Julian megbocsátotta.
‒ A Szaturnusz gyűrűi irodalmi bűvészmutatvány a legkiválóbb fajtából. A Szaturnusz gyűrűi spirituális utazás, mely Kelet-Anglia vidékén veszi kezdetét, és Európa kulturális örökségének egészét magában foglalja, a halálig bezárólag. Sebald, W.G. ‒ a férfi ezúttal angolosan ejtette ki a nevet, és megvárta, amíg Julian lejegyzi. ‒ egykoron az európai irodalom professzora volt a Kelet-angliai Egyetemen, depresszióra hajlamos alkat, akárcsak a legjobbak közülünk. Fájdalom, már nincs közöttünk. Morzsoljon el egy könnycseppet Sebaldért.
‒ Így lesz ‒ ígérte meg Julian, közben továbbra is jegyzetelt.
‒ Visszaéltem a türelmével, uram. Nem vásároltam semmit, hasznomat sem vette, mindazonáltal le vagyok nyűgözve. Szép estét, uram! Szép estét, Julian! Sok szerencsét kívánok Önnek fantasztikus új vállalkozásához! Várjunk csak! Jól látom, hogy az ott egy pince?
Edward Avon tekintete az alagsorba vezető csigalépcsőre siklott, a leárazott könyves részleg távolabbi sarkába. A lépcsőt részben eltakarta egy viktoriánus paraván.
‒ Attól tartok, üres ‒ válaszolta Julian, és tovább számolta a bevételt.
‒ Mégis mi célból üres, Julian? Egy könyvesbolt pincéje? Egy ilyen helynek egyetlen zuga sem lehet üres!
‒ Igazság szerint még gondolkodom rajta, hogy mihez kezdek vele. Talán egy használt könyves részleg lesz belőle. Meglátjuk. ‒ Kezdett fáradni.
‒ Megnézhetem? ‒ erősködött Edward Avon. Szemérmetlen kíváncsiságból. Megengedi?
Mi mást tehetett volna Julian?
‒ Balra lesz a villanykapcsoló, ha elindul lefelé. Vigyázzon a lépcsőn!
Julian meglepetten figyelte, milyen fürge léptekkel tűnik el Edward Avon a csigalépcsőn. Fülelt, várt, és amikor semmit sem hallott, egészen elcsodálkozott magán. Miért is engedte meg neki, hogy lemenjen? Ennek az alaknak nincs ki a négy kereke.
Avon felbukkant, épp olyan fürgén, mint ahogyan eltűnt szem elől.
‒ Fenséges ‒ jelentette ki áhítattal. ‒ Az eljövendő örömök kamrája. Fogadja legőszintébb gratulációmat. Még egyszer szép estét!
‒ Megkérdezhetem, hogy mivel foglalkozik? ‒ szól utána Julian, miután Edward elindul kifelé.
‒ Mármint én, uram?
‒ Igen, maga, uram. Maga is író? Netán művész? Vagy újságíró? Tudósember. Bizonyára tudnom kellene, de még nem vagyok ismerős errefelé.
A kérdés legalább annyira gondolkodóba ejtette Edward Avont, mint Juliant.
‒ Nos ‒ szólalt meg végül, miután szemmel láthatóan alaposan megfontolta a kérdést. ‒
Fogalmazzunk úgy, hogy egy angol korcs vagyok, nyugdíjas, egy érdemek nélküli, egykori tudósember, az élet egyik mindenese. Beéri ennyivel?
‒ Kénytelen leszek.
‒ Akkor hát a mielőbbi viszontlátásra! ‒ Edward Avon egy egy utolsó sóvárgó pillantást vetett Julianre a küszöbről.
‒ Így legyen! ‒ válaszolt Julian kedélyesen, mire Edward „mint a folyó” Avon a fejére csapta
Homburg kalapját, megigazította, és esernyőjével a kezében bátran nekiindult az éjszakának. De csak miután búcsúzóul hátrahagyta Juliannek lehelete alkoholos kipárolgásának testes aromáját.
***
‒ Eldöntötte, mit akar ma enni, szívem? ‒ kérdezte a tulajdonos Juliantől ugyanazzal a vaskos közép-európai akcentussal, amellyel érkezésekor köszöntötte. Ám mielőtt Julian válaszolhatott volna neki, meghallotta Edward Avon öblös hangját, mely a tengeri szél zúgását, a kávézó vékony falainak nyikorgását és nyöszörgését is képes volt elnyomni.
‒ Szép jó reggelt, Julian! Bízom benne, hogy kipihente magát a felfordulás ellenére. Javaslom, hogy próbálja ki Adrianna omlettjét. Remekül készíti.
‒ Vagy úgy. Kösz! ‒ felelte Julian, némiképp vonakodva attól, hogy Edwardnak szólítsa a férfit. ‒ Megkóstolom. ‒ Majd a testes pincérnő felé fordulva, aki a válla mellett állt: ‒ Kétszersültet is kérnék mellé, és egy kancsó teát.
‒ Legyen habos, ahogy Edvárdnak készítem?
‒ A habos jó lesz. ‒ Majd Avon felé fordulva, rezignáltan folytatta: ‒ Csak nem ez a csehó a törzshelye?
‒ Csak ha leküzdhetetlen vágyat érzek. Adrianna a mi kis városkánk egyik legjobban őrzött titka, nem igaz, kedvesem?
Minden szóvirága ellenére Julian enyhén erőtlennek érezte az Edward Avon hangjából kicsendülő magabiztosságot. És ezen – a férfi tegnap esti leheletét felidézve – nem is csodálkozott.
Adrianna vidáman visszaslattyogott a konyhába. Kellemetlen fegyverszünet állt be: a háttérben süvített a tengeri szél, a roskatag épület panaszosan nyöszörgött, Edward Avon a Guardianjét tanulmányozta, Juliannek pedig be kellett érnie azzal, hogy az esőáztatta ablakot bámulja.
‒ Julian?
‒ Igen, Edward?
‒ Barátja voltam a maga sajnálatosan néhai apjának. Egészen elképesztő véletlen.
Újabb esőzuhatag.
‒ Nahát, valóban? Micsoda rendkívüli véletlen! ‒ felelte Julian, a tőle telhető legangolabb módon.
‒ Ugyanabba a rémes magániskolába börtönöztek be mindkettőnket. Henry Kenneth Lawndsley. De az iskolai barátainak csak a nagy H.K.
‒ Gyakran mondogatta, hogy az iskolásévei voltak élete legboldogabb időszaka ‒ jegyezte meg Julian, bár egyáltalán nem volt róla meggyőződve, hogy ez az igazság.
‒ És, minő fájdalom, hogy ha végigtekintünk szegény pára életén, sajnos arra a következtetésre juthatunk, hogy a színtiszta igazat beszélte ‒ mondta Avon.
Ezután semmi egyéb nem következetett, mint hogy tovább zúgott a szél, a rádió tovább karattyolt a konyhában az ismeretlen nyelven, Julian pedig hirtelen késztetést érzett arra, hogy viszatérjen az üres könyvesboltba, ahol még nem érezte otthon magát.
‒ Gondolom, igen ‒ helyeselt tompán, és megkönnyebbüléssel vette észre, hogy Adrianna felé tart a habos omlettjével és a teájával.
‒ Megengedi, hogy csatlakozzak?
Akár megengedte volna neki Julian, akár nem, Avon már feltápászkodott, a kávéjával a kezében. Julian nem is tudta hirtelenjében eldönteni, min lepődjön meg inkább: azon, hogy ez az ember itt nyilvánvalóan tisztában van apja szerencsétlen sorsával, vagy Avon kivörösödött és mélyen beesett szemének és ezüstös borostával benőtt, kínoktól megráncosodott arcának látványán. Ha ez az arc az előző éjszaka utáni másnaposságot tükrözte, akkor Avon egész életében nemigen ivott többet, mint aznap este.
‒ Tett rólam valaha említést önnek a drágalátos papája? ‒ kérdezte, miután helyet foglalt, előre hajolt, és elgyötört barna tekintetét Julianre vetette. ‒ Említette valaha Avont? Teddy Avont?
Julian emlékezete szerint nem. Sajnos.
‒ Hát a Patríciusok klubjáról? A Patríciusokról sem beszélt önnek?
‒ De igen. Arról beszélt ‒ kiáltott fel Julian, és ezzel a kétely utolsó szikrája is kihunyt belőle. ‒ A sosemvolt vitaklub. Amit apám alapított, és az első találkozó felénél betiltották. Majdnem kirúgták miatta. Legalábbis szerinte, mármint így mesélte ‒ tette hozzá Julian óvatosan, mivel az, amit néhai apja magáról mondott, nem mindig állta ki az igazság próbáját.
‒ H.K. volt a klub elnöke, én pedig a helyettese. Engem is majdnem kidobtak. Nagyon is azt kívánom, bárcsak megtették volna. ‒ Avon belekortyol a kávéba. ‒ Anarchisták, bolsevikok, trockisták. Bármilyen doktrínát siettünk magunkévá tenni, ami a fennálló rendszert dühítette.
‒ Nagyjából ő is ilyennek festette le ‒ jegyezte meg Julian, majd várt, ahogyan Avon is, hogy a másik kijátssza a következő kártyáját. Nem kellett sokáig várnia.
‒ Ó, te jó ég, aztán az apja elment Oxfordba ‒ Avon színpadiasan megborzongott, lehalkította erőtlen hangját, sűrű szemöldökét bohóc módjára felvonta, majd lopva Julianre sandított, hogy lássa, hogyan reagál ‒, ahol megkaparintották maguknak. – Julian vállára tette a kezét, mintegy együttérzéséről biztosítva. ‒ De Julian, meglehet, hogy maga vallásos beállítottságú, nemde?
‒ Nem vagyok ‒ felelte Julian határozottan. A dühe kezdett felhorgadni.
‒ Ez esetben folytathatom?
Julian folytatta helyette:
‒ Ahol az apám pár, rövidre nyírt hajú, elegáns nyakkendős, amerikaiak által pénzelt újjászületett evangélikus hipnotizőr markába került. Azok elvitték magukkal Svájcba, a hegyek közé, és tűzokádó keresztényt csináltak belőle. Ezt akarta mondani?
‒ Nos, talán nem ilyen nyers szavakkal, de magam sem fogalmazhattam volna találóbban. És maga valóban nem vallásos beállítottságú?
‒ Valóban nem vagyok az.
‒ Akkor birtokában van a bölcsesség alapjainak. Ez a szegény ember ott van Oxfordban, „olyan boldog, hogy madarat lehetne fogatni vele”, írta nekem, előtte áll az egész élet, kedvére válogathatott a lányok között, igen, ők voltak a gyengéi, miért is ne lettek volna?, erre a második év végére…
‒ Igen, igen, megkaparintották ‒ szólt közbe Julian. ‒ És tíz évvel az után, hogy a szentséges anglikán egyház felszentelte, az egész vasárnapi gyülekezet szeme láttára tagadta meg hitét. Én, H. K. Lawndsley tiszteletes, felszentelt pap, kijelentem, hogy Isten nem létezik. Ámen. Ezt akarta mondani?
Csak nem az apja változatos szexuális életénél és egyéb kicsapongásainál szándékozott Edward Avon hosszan elidőzni, amit bőségesen kitárgyaltak a korabeli szennylapok? Annak mocskos részleteit óhajtotta taglalni, ahogyan az egykor büszke Lawndsley családot egyetlen penny nélkül az utcára tették a lelkészlakból? Azt firtatta volna, hogy az apja idő előtti halálát követően Julian kénytelen volt sutba vágni az egyetemről dédelgetett álmait, és brókerként elhelyezkedni a Cityben, egy távoli bácsikája vállalkozásánál, hogy kifizesse az apja adósságait, és gondoskodjon az anyjáról? Mert ha igen, akkor Julian húsz másodpercen belül lelép.
Edward Avon arckifejezése azonban a szívből jövő együttérzés maszkja volt, nem a pikáns részletek iránti kíváncsiskodásé.
‒ Maga akkor ott volt, Julian?
‒ Hol?
‒ A templomban.
‒ Amikor történt? Igen, ott voltam. Maga hol volt?
‒ Bárcsak mellette lehettem volna. Amint értesültem arról, hogy mi történt vele ‒ sajnos kissé megkésve ‒, tüstént levelet írtam neki, felajánlva neki a segítségemet, legyen az bármennyire is inadekvát. Egy baráti kezet, és némi pénzt, annyit, amennyi a rendelkezésemre állt.
Julian hagyott magának némi időt, hogy átgondolja a hallottakat.
‒ Szóval maga írta neki ‒ ismételte el, enyhén tamáskodva, amint a korábban benne bujkáló kétely árnyai visszatértek. ‒ Kapott tőle választ?
‒ Nem kaptam, de nem is érdemeltem volna. A legutolsó találkozásunkkor Szent Bolondnak neveztem az apját. Aligha állt volna jogomban számon kérni rajta, hogy elutasította ajánlkozásomat. Nincs jogunk megsérteni egy másik ember hitét, bármennyire is abszurd az. Egyetért velem?
‒ Talán.
‒ Természetesen, amikor H. K. megtagadta a hitét, elöntött az iránta érzett büszkeség. És igaz, hogy másodkézből, de elöntött a maga iránt érzett büszkeség is, Julian, ha merészelhetek ilyet mondanom.
‒ A micsoda? ‒ Julian szándéka ellenére hangosan felnevetett. ‒ Úgy érti, amiatt, hogy H. K. fia vagyok, és könyvesboltot nyitottam?
Edward Avon azonban semmi mulatságosat nem talált az elhangzottakban.
‒ Azért, mert akárcsak a drága édesapjában, magában is volt bátorság megszökni. Ő istentől szökött meg, míg maga a Mammontól.
‒ Mire céloz ezzel?
‒ Úgy tudom, maga rendkívül sikeres bróker volt a Cityben.
‒ Ezt kitől hallotta? ‒ vonta kérdőre Julian makacsul.
‒ Tegnap este, miután távoztam az üzletéből, rábírtam Celiát arra, hogy átengedje nekem a
számítógépét. Mérhetetlen szomorúságomra rögtön fény derült mindenre: arra, hogy a maga szegény apja ötvenéves korában meghalt, és hogy az egyetlen fia Julian Jeremy.
‒ Celia a felesége?
‒ Celia a Celia régiségeitől. Ő a maga nagyra becsült szomszédja a főutcában, egyúttal gyűjtőhelye a hétvégére leruccanó gazdag londoniak elburjánzó populációjának.
‒ Miért kellett átosonnia Celiához? Miért nem rukkolt elő az egésszel még az üzletben?
‒ Kétségek gyötörtek. Ahogy magát is gyötörték volna. Bíztam benne, de bizonytalan voltam.
‒ Ha jól emlékszem, eléggé kipihent is volt.
Avon az utolsó mondatot elengedte a füle mellett.
‒ Rögtön felfigyeltem a névre. És azzal is tisztában voltam, hogy volt valamilyen botrány. Fogalmam sem volt róla, hogyan végződött a dráma, és szegény édesapja haláláról sem tudtam. Ha valóban maga H. K. fia, gondoltam magamban, el tudtam képzelni, milyen sokat szenvedhetett.
‒ Mi a helyzet feltételezett szökésemmel a Cityből? ‒ kérdezte Julian, ellenállva a kiengesztelődés lehetőségének.
‒ Celia történetesen megemlítette, hogy maga felmondási idő nélkül ott hagyta jövedelmező megélhetését a Cityben. Celia ezt kellőképpen rejtélyesnek találta.
Julian ezen a ponton nagyon szerette volna, ha a társalgás visszatér Edward Avon azon állításához, miszerint segítő kezet nyújtott az apjának a szükség órájában, ám Edward Avonnek más ötlete volt. Figyelemre méltóan erőre kapott. Újdonsült buzgalom sugárzott a tekintetében. Hangja visszanyerte szóvirágokat halmozó erejét.
‒ Julian. A drága édesapja emlékére. És miután a Gondviselés kétszer is egymás karjaiba sodort minket néhány óra leforgása alatt. Ami azt a hatalmas és csodálatos alagsorát illeti. Elgondolkodott már azon, miféle kincseket rejthet? Hogy minő csodát lehetne tenni vele?
‒ Nos, ami azt illeti, nem igazán gondolkodtam még el rajta, Edward ‒ felelte Julian. ‒ Hát maga?
‒ Szinte másra sem gondolok megismerkedésünk óta.
‒ Ezt örömmel hallom ‒ válaszolta Julian némi szkepszissel.
‒ Tegyük fel, hogy maga azon a ragyogó, érintetlen helyen létrehoz valamit, ami oly kipróbálatlan, vonzó és eredeti, hogy a környék minden jelenlegi és jövőbeli irodalomkedvelő vevője csak erről fog beszélni.
‒ Tegyük fel.
‒ A szóban forgó hely nem csupán egy használt könyves részleg lenne. Nem egy jellegtelen könyvlerakat, hanem gondosan kialakított szentély korunk, minden korok legnagyobb kihívást jelentő elméinek. Egy olyan hely, ahonnan az utcáról tudatlanul betérő személy gyarapodva, gazdagabban távozik, még többre szomjazva. Miért mosolyog?
Egy olyan hely, ahol valaki, aki történetesen nemrég kinevezte magát könyvesboltosnak, majd utólag rádöbbent, hogy híján van az eme foglalkozáshoz szükséges ismereteknek, észrevétlenül megszerezheti a vágyott tudást. Méghozzá úgy, hogy a hálás publikum számára olybá tűnhet, mintha ő maga látná el őket ezen ismeretekkel.
Ám e méltatlan gondolat dacára Julian hinni kezdett Avon javaslatában. Nem mintha készen állt volna arra, hogy ezt be is ismerje Edward Avonnek.
‒ Egy pillanatra úgy hangzott, mintha apámat hallottam volna. Bocsánat. Folytassa.
‒ Nem csupán a nyilvánvaló nagy regényírókra gondolok. Hanem filozófusokra, szabadgondolkodókra, nagy mozgalmak alapítóira, még azokra is, akiktől talán viszolygunk. Akiket nem az uralkodó kulturális bürokrácia jelöl ki, hanem Lawndsley Jobb Könyvei. És amit úgy neveznének, hogy…
‒ Hogy neveznék? ‒ érdeklődött Julian. A hallottak kibillentették egyensúlyából.
Avon egy pillanatra elhallgatott, hogy tovább csigázza közönségét.
‒ Nevezhetnénk az Irodalom Köztársaságának ‒ jelentette ki, majd karba tett kézzel hátradőlt, Julian reakcióját fürkészve.
Igazság szerint még ha Julian kezdetben úgy is gondolta, hogy ennél dagályosabb
üzleti javaslattal még senki sem próbálkozott be nála, a javaslat gyanúsan jó érzékkel apellált műveltségbeli hiányosságaira, arról nem is beszélve, hogy a felháborító feltételezéssel olyasvalakitől eredt, akinek tisztességes szándékát Julian folyamatosan megkérdőjelezte. Mindazonáltal Edward Avon grandiózus víziója Julian szívében visszhangra talált, és ittlétének tulajdonképpeni ez volt az oka.
Az Irodalom Köztársasága?
Julian megvette az ötletet.
Ismerősen hangzott.
Nagystílű volt, de közben univerzálisan vonzó. Vágjunk bele!
És talán valamivel biztatóbb válasszal rukkolt volna elő, mint amilyennel a kenyerét a Cityben kereső bróker zsigerből szolgál ‒ “Egész jól hangzik, de még át kell gondolnom” ‒, ha Edward Avon közben nem ugrott volna talpra, hogy a Homburg kalapját, bézs esőkabátját és esernyőjét felkapva a pultnál szóba elegyedjen a teltkarcsú Adriannával.
Vajon milyen nyelven beszélgettek?
Amennyire Julian meg tudta ítélni, ugyanazon, mint a konyhában szóló rádióműsor. Edward Avon szólalt meg rajta. Adrianna felnevetett, és ugyanazon a nyelven válaszolt neki. Edward erőre kapott, és együtt kacagott a nővel, majd a bejárati ajtóhoz érve Julian felé fordult, és egy utolsó, kimerült mosolyt villantott rá.
‒ Nem vagyok a legjobb formámban. Remélem, megbocsátja nekem. Nagyszerű, hogy
megismerhettem H. K. fiát. Rendkívüli.
‒ Nem tűnt fel, hogy ne lett volna jó formában. Ami azt illeti, szerintem remekelt. Mármint azzal, amit az Irodalom Köztársaságáról mondott. Az járt a fejemben, talán volna kedve beugrani hozzám, és ellátni egy-két tanáccsal.
‒ Én?
‒ Miért is ne?
Ha valaki ismeri Sebaldot, valamiféle tudósember, imádja a könyveket, és ráér, akkor tényleg, miért is ne?
Fordította: Orosz Anna
Illusztráció: Silverview
Ezek is érdekelhetik!
Arvo Valton: Miniatűrök →
Lucy M. Boston: Gyerekek a Zöld Tetsziktudniból* →
Brian Evenson: A fiatalabbik testvér →
