Makkai-Kiss Nóra: Csendbeszédek, EGÉSZ/ség Lélektana
•
Csendbeszédek
Bevezetés és részletek
A Csendbeszédek gondolkozások. Gondolkozások a valóság mibenlétéről. Gondolkozások az életnek léttel való összekötöttségéről. Gondolkozások emberlény mivoltunkról. Gondolkozások csendben. Magánbeszélgetések.
A gondolat
összetett és kimondható,
az igazság egyszerű és
kimondhatatlan.
Igazságot csak beszéd
nélkül tudhatsz meg,
tehát csak önmagadtól.
Tedd alkalmassá lelkedet
arra, hogy az igazságot
tudhasd benne.
Weöres Sándor
Martin Buber örökségként három szférát jelöl, amelyben a viszony világa támad.
Az első, életünk a természettel, a viszony homályban lüktet,
a nyelv előtti.
A második, életünk az emberek között, a viszony nyilvánvaló,
és a nyelvben testet ölt.
A harmadik, életünk a szellemi létezőkkel, a viszonyt homály fedi,
mégis megnyilvánul,
nyelv nélkül, de nyelvet létrehozón.
A hetes lélektana
„És hét tűzlámpás égett a királyi szék előtt, amely az Istennek hét lelke.” (Jel 4:2, 5)
A Jelenések 4:5 szerint a Szentlélek jelképe a hét tűzlámpás.
A hetes közvetítő lélekként naponta a Miatyánkon keresztül látogat:
Szenteltessék meg a Te neved;
Jöjjön el a Te országod;
Legyen meg a Te akaratod;
Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma;
Bocsásd meg a mi vétkeinket;
Óvj meg minket a kísértéstől;
és szabadíts meg a gonosztól.
A Miatyánk kívánságaiból az első hármat Istennek, a következő négyet önmagunknak kívánjuk: benne az égi, isteni három és a földi, világi négy összetétele. A számok – általános feltételezés szerint – közvetlen kapcsolatban állnak a Világtörvénnyel, az Isteni Megnyilatkozás örök princípiumaival. Sokféleképp kötődnek a kő szimbolikájához is. A héber hagyomány szerint (Ádám könyve, Kabala) Ádám a kezdetről szóló tudását leírta és Szetre bízta. A Kabala szerint a testvérgyilkosság után az Úr angyalát küldte Ádámhoz, mondván, Küldök neked harmadik fiút, és titkaid erre bízd, hogy az ősi létről való tudás az idők végezetéig el ne vesszen. Így született meg Szet, az első emberpár harmadik fiaként. Az első fiú, Káin, a természeti erők tenyészete, a föld sarja, aki alulról jött, az éjszaka magjából született. Ábel, az angyali hatalom megnyilatkozása, aki felülről jött, az égi természetből származott. Ádám Szet nevébe jelentésül az alapkövet, fundamentumot tette. (A Kabala más magyarázata szerint az Úr a világ teremtése előtt az űrbe követ dobott, ez a szet-jah, a báziskő, mely ugyanaz, ami a mohamedán hagyományban a kába.) Megszületett tehát a szélsőségek között lévő közép, a tulajdonságok mértéke, a humánum jelképe: a kiegyenlítődés, aki a kettőt elválasztja és összeköti.
A hiteles emberi egzisztenciaként Hamvas Béla ezt nevezi alapállásnak, mely abszolút metafizikai státusz: Ami az embert valódivá teszi, az nem különleges és egyszeri és egyéni képesség, hanem az, ami benne mindenkivel azonos. Amit nem érint sem értelmi homály, sem a megrongált morál, sem a beteg testiség, ami nem akar szent lenni, és üdvözülni és örök boldogságban élni, hanem lényének elmúlhatatlan valódiságát akarja realizálni. Ez pedig benne az örök isteni, a lét arca, az Egy. A megosztottság, a konfliktus, a mozgás, a kettő.
Aki az élet poláris természetével tisztában van, az tudja, hogy egyetlen pont kivételével minden ellentétekben mozog: a héber hagyományban Ő Szet, ez Csuang-ce taója, ez Hamvas Béla état primordialja.
Ami a háromban az egy-kettő, az a hétben a három-négy. Az Ég és föld, Isten és az ember. A hetes számot mindenütt – Mezopotámiától a görög mitológián át, a gnoszticizmusban, az óperzsa, óegyiptomi és iráni források tanúsága szerint – szent számként tisztelték, és tisztelik ma is a föld népei között, a világon jelen lévő, valamennyi, ún. vallásban jelentős szerepet játszik.
A bibliai hetesek közismertek, a teljesség igénye nélkül: az Úr hét nap alatt teremti a világot, Noénak egyhetes haladékot ad, Józsué a hetedik napon hétszer kerülteti meg kürtöseivel Jerikót, Izrael fiai hét napig ették a kovásztalan kenyeret. Jézus hét évig maradt az egyiptomi számkivetésben. Hét esztendeig szolgált Ráchelért Jákob. Szent János a Jelenések könyvében hét gyertyatartót, hét csillagot, hét pecsétet említ. Ézsaiás jövendöléseiben a Szentléleknek hét ajándékát sorolja. A Bölcsesség házának hét oszlopa, az egyháznak hét szentsége van. Jézus Krisztus a keresztfán hét utolsó „szót” mond.
A buddhizmusban is több helyütt megjelenik a hetes szám.
Ami Buddha lábnyomait illeti, Kusinagarában úgy került a parinirvána állapotába, hogy egy kövön állt, melyen nyomokat hagyott. Ezeket a lábnyomokat, szám szerint hetet: szvasztika, hal, gyémántjogar, kagylóhéj, virágváza, a Tan kereke, Brahmá koronája, kőbe vésték, és festményekre másolták.
A Testvériség, Buddha tökéletes tanításán alapuló szervezet, két, egyenként hét-hét szabályból álló előíráscsoportot tart be. A szabályok első csoportja az egész közösségre, a második csoport a tagokra egyénileg vonatkozik. Érdemes egyenként is megismerni ezen elvárásokat, lélekmentés okán alkalmazhatunk belőle hétköznapjainkban mi is egynéhány – magunkra és a közösségre nézve elfeledett, be nem tartott – szabályt , még ha első olvasásra ezekben az előírásokban a gyakori kell szóhasználat riasztó is, tiszteletben tartva a fordítást (Buddha élete és tanítása, Bp., 1989), de magát a tényt, hogy valójában a buddhizmusban szabályozókkal állunk szemben, gondoljunk arra, ránk nézve, e szóhasználat, az erkölcsi igényből fakadó szükséglettel azonos tartalmú, ahogyan azt a német nyelv a müssen, sollen segédigék esetében, megkülönbözteti, elválasztva egymástól a kötelező, kikerülhetetlen muszájt, valamint a benső késztetésből születő cselekvő magatartást.
1. A tagoknak gyakran össze kell gyűlniük a tanítások meghallgatására és megvitatására.
2. Ismerniük és tisztelniük kell egymást.
3. Tisztelniük kell a tanításokat, és nem szabad az előírásokat megváltoztatniuk.
4. Kölcsönös udvariassággal kell egymással bánniuk.
5. Meg kell őrizniük az őszinte és tiszteletteljes szellemet.
6. Elméjüket meg kell tisztítaniuk valamely nyugodt helyen, amelyet azonban fel kell előbb ajánlaniuk másoknak.
7. Szeretniük kell minden embert, segíteniük kell a rászorulókat.
A tagokra egyénileg vonatkozó előírások:
1. A hívőnek fenn kell tartania elméje tisztaságát, és nem szabad igényt tartania túl sok dologra.
2. El kell távolítania elméjéből minden mohóságot.
3. Türelmet kell tanúsítania.
4. Meg kell tartania a csendet és nem szabad feleslegesen beszélnie.
5. Alá kell vetnie magát az előírásoknak és nem szabad hatalmaskodnia.
6. Szorgosan kell tevékenykednie.
7. Szerényen és takarékosan kell élnie.
Még tanulságosabb a szolgálat hét szabályán elgondolkodnunk, melyek egy országot virágzáshoz tudnak vezetni. Ezek a következők:
1. Az embereknek gyakran össze kell gyűlniük, hogy megvitassák a politika ügyeit.
2. Minden társadalmi osztály tagjainak együttesen kell megvitatniuk a nemzet ügyeit.
3. Tiszteletben kell tartani az ősi szokásokat, fenn kell tartani a hagyományokat, és őrizni kell az igazságosságot.
4. Fel kell ismerni a nem és a kor különbségeit, és fenn kell tartani a családok és közösségek tisztaságát.
5. Ápolni kell a gyermeki szeretetet a szülők iránt, valamint a hűséget és tiszteletet az idősebbek és a tanítók iránt.
6. Kegyelettel kell ápolni az ősök sírját és meg kell tartani az évenkénti megemlékezést.
Meg kell becsülni a közerkölcsöt, jutalmazni kell az erényt, figyelemmel kell hallgatni, és adományokban részesíteni a tiszteletre méltó tanítókat.
Mind az iszlámban, mind pedig a keresztény araboknál Allah, a Mindenható Isten tulajdonságai tükröződnek megnevezéseiben. Ezek száma ezerhez közelit, a 99 „legszebb nevet” ma is gyakorta használják a névadásban, közülük hétnek még nagyobb a jelentősége, Isten hét attribútumából – a mindenhatóság, az igazi élet, a tudás, az akarat, a hallás, a látás, a beszéd – származó hét név megjelenéseiben a próféták tulajdonságai tükröződnek:
al-Hajj ’az élő’ – Adám – Ádám
al-Kadir ’a mindenható’ – Núh – Noé
asz-Számi ’a mindent halló’- Ibrahím – Ábrahám
al-Baszir ’a mindent látó’- Davúd – Dávid
al-Mutakallim ’a beszélő’ – Múszá – Mozes
al-Murid ’az akaró’ – Iszá – Jézus
al-Alim ’a tudó’ – Muhammad – Mohamed
Ha mást nem teszünk, mint alig hallhatóan hangoztatjuk ezt a hét szentséget, valamiféle csendes békesség költözik a szívünkbe. Gondolatban megidézve egy-egy tulajdonságot „megszemélyesítő” ember-isten alakját, talán személyiségünk kiteljesedhet az Őt megtöltő isteni tartalom egy darabkájával.
A hinduizmus sakti-kultuszából hozom a hetes lélek következő példáját, Ők a szaptamatrikák, Hét Anya: Párvatí, Siva felesége és Durgá alakjában is tisztelt főistennő megjelenési formái közé tartozó hét anyaistennő név szerint: Indrání, Brahamání, Mahésvarí, Kaumarí, Váráhí, Vaisnaví, Csámundá; nyolcadikként esetleg Kálí is.
Az ún. Kundalini jóga csakrái a gerincben található hét lelki központ tudását őrzik. A hindu jógik „a kundalini felébresztésével” azért foglalkoztak, hogy tudatukat magasabb szintekre emeljék. A csakra kifejezés szanszkrit eredetű, kerék, korong jelentésű, legelőször a Védákban fordul elő, a hinduk szent könyveiben, melyek föltehetően Krisztus előtt 2500 évvel keletkeztek. A Védákból tudjuk, hogy Visnu isten, mikor leszáll a Földre, négy kezében csakrát, lótuszvirágot, botot és kagylóhéjat tart. A tudatosság hét térképének fogalma sokkal régebbi keletű, ismert volt már a prevédikus időkben is, a jógik hagyományozták tudásanyagát. A szanszkrit művek a kundalinit devinek, vagy istennőnek írják le, aki a villámhoz hasonlóan fénylik, és aki a gyökér csakrában alszik kígyóként, ám még ha alszik is fenntart minden lélegző teremtményt. Az emberi testekben lévő Shabda Brahman, Shabda jelentése, szó vagy hang. A világ teremtése folyamán ez a szó négy fokozatban jelent meg, feltehetően a mi nyugati felfogásunknak megfelelő test, lélek és szellem három fokozatáról, valamint a negyedikről, mint az Istenivel való egyesülés fokozatáról van szó. A lélekemelést nem szükséges, mint ahogy nem is lehetséges számunkra hindu jógiként végezni, még a szanszkrit szövegek is elegendőnek tartják a csakrákon való meditálást, a kundalini felébresztése nélkül. Sok mindent megtudhatunk önmagunkról, megérteti velünk, hogy nem csak az esetleges testi működési zavarokra kell figyelnünk, hanem érzelmi, intellektuális és szellemi szükségleteinkre is. Elmélkedhetünk testi, lelki, szellemi tudatosságunk mibenlétéről, a boldogság, emelkedettség minőségeiről.
Járjuk be most képzeletben az ébredő kígyó útját, hogy mindezekre kitérhessünk. A finom energiák eme lelki központjait általában lótuszvirág alakjában ábrázolják. Úgy mondják, hogy míg az összetekeredett kígyó az első lótuszközpontban, a gerinc legalsó részén pihen, szunnyad, az egyén személyiségét a lelki tompaság jellemzi. Világa az örömtelen, ébredő tudat világa, mégis kétségbeesetten ragaszkodik ehhez a semmitmondó léthez. Az első lótusz neve Muladhara, a tősgyökér, ez a gyökércsakra, négy sziromlevele van, eleme a föld. A második csakra a nemi szervek szintjén található, lótuszjelképének hat élénkvörös szirma van, eleme a víz. Aki ezen a szinten reked meg, azt csak a szexualitása érdekli. A harmadik lótusz a köldök szintjén helyezkedik el: tíz, sötét viharfelhő színű sziromlevélből áll, eleme a tűz. Akinek feltámadó kígyóereje ezen a szinten állapodik meg, annak uralkodó érdeklődése a fogyasztás, a hódítás, és az, hogy mindent a saját szubsztanciájához hasonlítson, vagy hogy mindenkit a saját gondolkodásmódjára kényszerítsen.
Csupán a negyedik csakra szintjén jelennek meg és ébrednek föl a kifejezetten emberi, az állatlényegtől élesen elkülönülő célok és késztetések, és – az indiai szemlélet szerint – csak ezen a szinten, illetve ezen túl érvényesek valójában a művészet képei és a filozófia kérdései. E centrum lótusza a szív szintjén található: eleme a levegő, tizenkét narancsvörös szirma van. Az ötödik csakra a gége szintje. 16 szirmú lótusz, halványbíbor árnyalatban, eleme az éter, az űr. A jógi e központnál maga mögött hagyja a művészetet, a vallást, a filozófiát, sőt a gondolkodást is. E szint ideáljai és szabályrendszerei semmiképp nem a civilizált életmód jellemzői, inkább aszketikusak. A hatodik központ szintjét elérve, a misztikus belső szem és benső fül teljesen megnyílik. Ekkor közvetlen erővel lehetséges megtapasztalni annak az Úrnak látványát és hangját, akinek alakja a Formák Formája. Ennek a lótusznak a neve Adzsna, tekintélyt, parancsot jelent. Lótuszjelképe két, szemet gyönyörködtetően hófehér sziromlevél. Eleme a tudat, helye a szemöldökök közt, kissé feljebb, a homlok közepén található. Aki eljut idáig, a mennyekben él s lelke egyetlen, tökéletes tárgyra, Istenre irányul. Ám ha a tökéletes jógi – ahogyan azt a múlt századi, indiai szent és tanító Rámakrisna mondta egy ízben híveinek – ekképpen Szeretettje látomásában is él, még mindig húzódik egy láthatatlan üvegfal közte és aközött, akiben az örök megsemmisülést ismerheti meg, hiszen végső célja nem a hatodik csakra boldogsága, hanem a tökéletes, minden kategórián, látomáson, érzésen, gondolaton és érzelmen túli, osztatlan állapot: amely nem más, mint a hetedik, az utolsó lótusz, a Szahaszrara, azaz ezerszirmú, amely a fej tetején található, ez a koronacsakra.
Nem tudjuk és nem is fogjuk megtudni, hogyan válhatunk teljesen szabaddá, hogyan lehetünk részese az egynek, hogyan valósulunk a legfelsőbb tudati szinten azzá, amik valójában vagyunk. Számtalan, e világi életünkben feltáratlan „titok” nehezíti a teljes megismerést, amellyel a tudósoknak, mint megoldatlan rejtéllyel, szembe kell nézniük. Ezek közül a német fiziológus és természettudós Emil Du Bois-Reymond, a későbbiekben a tudományos szkepticizmus egyik alapműveként számontartott – 1880-ban a Porosz Királyi Akadémia Leibniz-emlékülésén elhangzott – beszédében hetet jelöl meg:
1. Az anyag és az erő mibenléte.
2. A mozgás eredete és mibenléte.
3. Az élet keletkezése.
4. A természet célszerűségének rejtélye.
5. Az érzékelés mibenléte.
6. A gondolkodás mibenléte.
7. A szabad akarat, ill. a determináció rejtélye.
És bár az azóta eltelt időszak megannyi új tudományos felfedezéssel gazdagodott, a német tudós e beszédében használt, a később szállóigévé vált ignoramus et ignorabimus kifejezése, emberi léptékek szerinti örökérvényű igazságnak tetszik.
Amennyiben az időrendet tekintjük, a hetesek köréből elsőként a Tabula Smaragdinát lehetett volna példaként megidézni.
Ez a titok, melyet mostanáig homály fedett – mondja Poimandrész a Jó Pásztorban, a Tabula Smaragdina első részében. A Természet, egyesülésre lépvén az Emberrel, a legbámulatosabb csodát keltette éltere. Amennyire az Ember a mennyek régióiból a hét Irányító típusában részesült, melyek, mint említettem, tűzből és levegőből keletkeztek, a Természet sem késlekedett, hanem nyomban hét Embernek adott életet, a hét Irányító tulajdonságainak megfelelően, s ez a hét Ember kétnemű volt… Majd így folytatja: Ez a hét Ember tehát a következőképpen keletkezett. A Természet hozta létre testüket: a Föld mint nőnemű elem, s a víz mint hímnemű elem; az éterből pedig éltető szellemüket kapták. (Anyagtalan részük azonban) az Ember alakja szerint jött létre, s az ember bennük Életből és Fényből lélekké és értelemmé változott: lélek az Életből, értelem a Fényből … Ha tehát Életből és Fényből alkotva megtudod, hogy ezekből keletkeztél, visszatérsz az Életbe és a Fénybe. Poimandrész tökéletes tanítása ezen részében elárulja az Életbe (létbe) való belépés mikéntjét, amely számunkra különös tanulságul szolgálhat, megvizsgálva személyiségünk ezen tulajdonságai mértékét önmagunkban.
… az ember a mennyek régióin keresztül felfelé emelkedik. Az égbolt első övezetében (a Hold bolygó szimbólumaként, és így tovább a hét bolygót tekintve), feladja az erőt, mely a növekedésben és csökkenésben nyilvánul meg, a második övezetben a gonosz csalárd mesterkedéseit (Merkúr), a harmadik övezetben (Vénusz) az érzéki vágyat, mely az embert megtéveszti, a negyedikben (Nap) a gőg és önteltség uralmát, az ötödik övezetben (Mars) a szentségtelen vakmerőséget és meggondolatlan arcátlanságot, a hatodik övezetben (Jupiter) a bőség utáni tisztességtelen törekvést, a hetedikben pedig (Szaturnusz) a hamisságot, mely lesben áll, hogy árthasson.
Amint Isten mondotta, jegyezte le ugyanide a titokzatos háromszoros bölcsességű Hermész Triszmegisztosz, az ember, akinek értelme megadatott, ismerje fel önmagát.
Vajon közelebb juthatunk ember-lelkünk kiteljesítéséhez, ha az élet gyakorlatibb oldala felől közelítjük, mint ahogyan azt a görög bölcsek ajánlják?
A hét görög bölcs listája szerzőnként más és más. A hetes szám azonban mindig kötelezően megmaradt, vélhetően az Apollón-kultusszal összefüggésben; a hagyomány szerint a delphoi jósda nyilvánította őket bölcseknek, és a Hét bölcs csoportnéven először, Platón említi (Prótagorász) a következő – gyakorlati életbölcsességet tükröző, tömör mondásaikról nevezetes – férfiakat: milétoszi Thalész, mütélénéi Pittakosz, priénéi Biasz, athéni Szolón, lindoszi Kleobulosz, khéni Müszón és lakedaimóni Khilón. Müszónt egyedül Platón és az őt idézők említik, helyette Periandroszt szokás felvenni.
Álljon itt most a hét görög bölcs egy-egy híres aforizmatikus bölcsessége, ember-lelkünk néhány, e világi feladatát tudatosítani:
Khilón: Gnóthi szeauton.
• Ismerd meg önmagad.
Thalész: Engüa pareszti d’até.
• Közel a sors.
Biasz: Hoi pleisztoi kakoi.
• A sokaság gonosz.
Pittakosz: Ginószke kairon.
• Ismerd kiszabott időd.
Szolón: Hora telosz makru biu.
• Tudd: a hosszú élet (is) véges.
Kleobulosz: Ariszton metron.
• A legfontosabb a mérték.
Periandrosz: Meleté to pan.
• Tartsd szem előtt az egészt.
Megfogadván Periandrosz tanácsát, szem előtt tartva az egészt, belátjuk, ariszton metron. A Mérték pedig abban áll, ha ember-lelkünk, isten-lelkünk egyaránt vigyázzuk.
Nem szabad hűtlennek lenni az időhöz és nem szabad elszakadni az abszolúttól. Az időhöz való hűség ma annyi, mint a válság tudatában lenni, az abszolúttól nem elszakadni annyi, mint hagyomány. A hűség tesz autentikussá, az abszolút nyújtja a tudást. Egyik a másik nélkül érvénytelen. Legalább két helyen kell állni egyszerre, lehetőleg úgy, hogy a kettő egymással feszültségben legyen, mint a pillanat és az abszolút. Mert a létezés száma az egy és az egy feltétel, hogy legalább kettő legyen, ami az egységet megteremti. Egység a különbözésben van, ahogy a különbözés is csak az egységben, mint rész az egészben és egész a részben. (Hamvas Béla: Scientia sacra III.)
Mircea Eliade kutatásaiból tudjuk, hogy az ember kozmikus szemlélete a vallástörténet legmélyebb rétegeiben gyökerezik. Mára már tagadhatatlan, hogy a világ nem otthonunk többé, kiszakadtunk a kozmosz kötelékéből; cselekvéseink nem igazodnak az ég és a föld, az emberi és isteni, természeti és társadalmi élet „világrendjéhez”.
A világképnek, ha van ilyen, nem az a rendeltetése, hogy értelmezze az embert, legfeljebb természettudományos modellként jöhet számításba.
A körülöttünk lévő világ, az élet maga, tevékenységünk nyersanyaga csupán, mellyel kényünkre-kedvünkre manipulálhatunk. De ugyan kiféle, miféle lény az ember, hogy ekkora hatalom került birtokába? Elvitathatatlan, hogy az ezredfordulós, ún. civilizált világ valamennyi megélt területén válságokkal küzd, vagy éppen válságait nem kívánja felismerni, ezzel belátni azokat.
Hamvas Béla szerint az embernek gyökereit legalább tízezer évre vissza kell növesztenie ahhoz, hogy e kor válságait ép lélekkel kibírja, már ha hét lelkünkből, legalább azt az egyet, ami földi rendelésünk, megőrizzük.
•
EGÉSZ/ség Lélektana
A lét akkor válik tökéletessé, ha az ég és a föld, a szellem és természet, a teremtő és befogadó lény egymást kölcsönösen áthatja, mert akkor a világegyetem örök rendje megvalósul.
Kung Fu-ce: Ji King-kommentár
Mikor azt kérdezték tőle, a teljesség mikor következik el, azt válaszolta: Ha a kettő egy lesz, ha nem lesz többé külön férfi és nő, hanem eggyé válik és egy lesz.
Az Úrnak szájhagyományban fennmaradt igéje.
A primordiális rend létező: bennünk van, volt, lesz. A világban, a lélekben, a természetben. Mert nem érzékelhető, azért nem veszett el. Megnyilatkozik a nagy művészetekben, a vallásban, a valódi tudományban, az erkölcsi magatartásban, mindezek az emberi lét metafizikai tevékenységei. A létről való ősképünk, az idill, a tiszta lét életrendje. Mindegy, milyen tudás őrzi, a görög, a héber, az egyiptomi, a hindu, a kínai, az iráni. Valamennyi azt tanítja, ami a teremtésben öröktől fogva egy. Az istenségben a káosz minden végtelen pillanatában jelen van, de lényét a szeretet áldozatába emelte, a felfordulást renddé tudta tenni. Ahogy Mózes mondja, a feldúlt sötétséget rendezett világegyetemmé teremtette. A kettő benne soha sincs külön. A teremtésben öröktől fogva egy-et az ember törte ketté. Minden ember legerősebb „ösztöne” önmagában és a világban ezt a rendet helyreállítani. Az, aki önmagának meg akar maradni, annak önmagát fel kell adnia. A sötétségből világosságot, a gyűlöletből szeretet, emberi lénye teljes egész-ségének megalkotására kell törekednie.
A lét akkor válik tökéletessé, ha az ég és a föld, a szellem és természet, a teremtő és befogadó lény egymást kölcsönösen áthatja, mert akkor a világegyetem örök rendje megvalósul. Konfu-ce: Ji King kommentár.
A hím- és nő- tulajdonképpen nem a teljes nem, hanem a teljes egynek kettétört volta. A bűnbeesés következtében férfi és nő eredeti paradicsomi természetét elvesztette. A hím is félnemű, a nő is félnemű. A teljes és az egész neve: androgünosz. Az androgünosz görög szó, annyit jelent, mint hím-nő-lény: a hím és a nő egy emberben való egyensúlya, a két nem egysége, lény és lényeg, essens és existens. Az androgünoszról minden hagyomány tud. A Tóra szerint az Úr az embert a maga képére és hasonlatosságára teremtette férfinak és nőnek. Isten tehát hímnő-lény, és az első ember is az volt. Ugyanezt tanítja a kínai hagyomány: az első elválasztás az ég és a föld között történt, ez a tao és a teh, a hím és a nő, a későbbi jang és jin. A Szánkhja azt mondja, hogy az egységes léten belül az első megkülönböztetés a férfi-szellem, purusa és a nő-természet praktriti.
A modern pszichológia animáról beszél, aki a minden férfi lényéhez tartozó kiegészítő nő. A férfinak a nőről szerzett minden tapasztalata egyetlen alakzatban sűrítve, anya, feleség, szerető, leány, testvér, barát, őrangyal, boszorkány, istennő. Az anima a férfi lényének leghatalmasabb pszichológiai realitása, mint ahogy a nő létének legfőbb hatalma a lényéhez tartozó kiegészítő férfi, az animus. Az ember félnemét kiegészítő lény, akivel együtt maradék tudásában a kezdeti androgünoszt őrzi és tartja fenn magában.
A bukás utáni emberben hím-nő aránya teljesen szabálytalan, a törésvonal egyenetlen, egyénenként más és más. Az összeillesztés, emberi létfeladattá vált, egyike a legnagyobb és legnehezebb létfeladatoknak, melyet meg kell oldanunk, mert a két félnem közötti párhuzam, súrlódás, ellentét, kiegyenlítődés, feszültség, vonzás körében zajlik, folytonos szenvedések közepette, akkor is, ha hiány, akkor is, ha nem az, mert a kiegészülés soha nem lehet teljes. A modern pszichológia már ismertté tette a minden emberben felsejlő fájdalmas tényt, hogy az emberi lét legérzékenyebb pontja a szexus. A szexus mindig az abszolútot követeli, pedig csak ideiglenes, vagy álmegoldásul szolgál, melyet tudomásul vennünk tiszta értelemmel, elviselhetetlen. Sem ínségtől, sem betegségtől, sem igazságtalanságtól nem szenvedett az ember annyit – minden helyen és minden időben –, és nem válik oly mélyen zaklatottá, mint szexusában. Minél fejlettebb a civilizáció, és az ember minél magasabb rendű, annál inkább.
A szexussal az emberi létezés legkülönbözőbb szférái kapcsolódnak össze, vallási, filozófiai, morális és tudományos területen. Világos, jól látható határ, éles az elkülönülés szakrális és a profán szemlélet között. A latin sexus szó a megosztás, a felezés, a dualitás ideáját fejezi ki. A szó etimológiájában a legfontosabb, hogy a kettő jelenlétének posztulátuma mutatkozik meg. Megértésének forrása tehát az ontológiai szférában rejlik, ahol e diád először születik meg. Szakrális perspektívában a szexus ontológiájának, értelmének megnyilatkozásait kell látnunk. Az Ószövetségben a Genezis első mondata: Kezdetben teremté Isten az eget és a földet, mely fölött két égitest uralkodik, éjszakára és nappalra osztva a napot, a paradicsomi tudás fájának két gyümölcse van, és végül, az ember két nem megjelenésében létesül – férfiúvá és asszonnyá teremté őket.
A szexus, a nem problematikája metafizikai és spirituális, következésképpen meghatározottsága átjárja a valóság elemeit. Az értelem sem tud mást tenni, mint a szexus szakrális megértésén keresztül felemelni azt a kezdettől lévő archetípusához, a valóságot legmélyebb, leggyökeresebb aspektusaiban megmintázva. Ama titokzatos rendelés kapcsán kettéhasadt férfi és nő egymásra vágyva, minden pillanatban újjáteremtik a teremtett, az ember előtti metafizikai világ ontologikus kapcsolatait. A nemi hatalmak megfelelői a teremtő hatalmak. Erósz, szexus, nemiség, szerelem csak különböző kifejezések arra, hogy: teremteni. A nemi hatalmak egysége a teremtő hatalmak egysége. A nem, a teremtési trauma bélyege, mégis a diadalkapu, az egyetlen út, amelyen keresztül az ember az egész-ségbe, a világ az egy-ségbe visszatérhet. A nem adott az ember számára, mint belső magnetikus vonzódás, mint állandó nyugtalanság, lecsendesíthetetlen, felkavaró impulzus. Összekapcsolódva ily módon a megnyilvánulás, a megmutatkozás princípiumával, tehát az ontológia fundamentális alapjaival.
Az ember nemében az egyetemes és az abszolút. Ami univerzális, egzakt, szellemi: maszkulin. Ami konkrét, és az időben változó, feminin. A férfi tevékenysége: halhatatlanná válni az örök momentumban, a nő tevékenysége: halhatatlanná válni a mulandóságban. A szexus az ember halhatatlanság-ösztönének megnyilatkozása.
Nőnek lenni mélyebb alvás, de ez nem jelent kisebbrendűséget, hanem a halhatatlanság egészen más lehetőségét, az örökkévalóságnak, a férfi számára ismeretlen távlatát.
Ramakrishna Kali istennő papja volt. Kali a természet sötét erőinek úrnője, a trópusi erőké, az óceán mélységeié és a szenvedélyeké. Ramakrishnát egyszer megkérdezték, miképpen tudja egyszerre tisztelni Brahmant, a magas szellemistent, és Kalit a félelmetes éjszakát? A szent, mint oly sokszor, most is mosolygott, és azt mondta, könnyű őket egyszerre tisztelni, mert Brahman és Kali egy. Az egyik ugyan férfi, a másik nő, két halhatatlanság-ideál. De a lét egy. Az egyet azonban csak akkor érthetem, ha a nő előtt maradéktalanul meghódolok.
Ez a hódolat – a testi-lelki relációk birodalmán túl – mindig magában fogja hordozni a szeretett Nő Férfitól való „távolság”-a negatív vonatkozásainak legyőzésére való törekvését, mert határozott egybeesés mutatkozik a minden megkötöttségen túli szellemi állapotok emberi léptékkel nézve messzi valósága, „távoli” elérhetősége között.
Csak ez az azonosság az, ami a szerelem konkrétsága mellett egy finomabb valóságot, magasabb rendű együttlétet, szorosabb egységet, a maradandóbb bizonyosságokat rejt, minden eszközzel az Igazi felé hajszol, egy soha meg nem nyilvánulni tudó, ám örökkön áhított Kedves felé, túl a fantázia és víziók világán, látomások és hasonlatok megjelenésében, melyek a hiányzó Lényt Magát, önnön „informális” volta is csak kifejezni próbál. Ez készteti a fiúgyermeket különös vonzódással anyjuk felé. Ez készteti ifjúságától férfivá éréséig arra, hogy minden nőben egy tiszta formájában nem-megnyilvánult és mégis megnyilvánulni képes egyedüli lehetséges Nő elérését akarja. A Tiszta Nő, a Tiszta Szerelem misztériuma, e létező paradoxon feloldása számtalan kérdés és élethelyzet felvetésével az emberi kultúra örök megoldandó feladatait jelentik.
Az indiai szerelmi metafizika alapelvét Bain A hajnal leánya c. munkájából idézem: A szerelem hangszerén három húr (guna) van. És ha megvan mindhárom, egyaránt erősen és szilárdan egymás mellé vannak feszítve, akkor semmi sem szakíthatja el, semmi el nem pusztíthatja, még a halál maga sem. De ha e húroknak csupán egyike van meg, akkor megpattan az élet próbái és szenvedései alatt. … A szerelem három módjának kell egyesülnie egyetlen érzésben, hogy az tökéletes és teljes legyen. Ez a három a test szerelme, az értelem szerelme és a lélek szerelme.
A Nyugat kultúrájában Erósz vagy Ámor az individuális létezés meghaladásának képviselője. Transzformatív erő, lehetőség a testiségen való túljutásra, egy magasabb önazonosság és egység elérésére. Az egyéni és természeti világ első kapcsolata a metafizikai valósághoz, olyasmi, amit a Vedanta buddhinak, „felsőbbrendű értelemnek”, „benső érzék és ráció” felettinek, manasnak nevez. A történelmi és az egyéni realitás konkrétumán túl nőtt alkotók (a teljesség igénye nélkül, Szókratész, Platón, Plótinosz, Órigenész, Dionüsziosz Areopágita, Szent Bernát, Dante, Ficino, Boccaccio, Campanella, a perzsa-arab világ nagyjai közül Firdausi, Omar Hajjám, Genjevi, valamint Keresztes Szent János, majd Novalis, Evola) látókörébe, Erósz – a szerelem, középponti és független princípiuma révén – mint a „relatív halhatatlanság” megszerzésének képessége jelenik meg, aki bármely egyéni létrendhez tartozó dolog transzformáló, átalakító erejével bír, a platóni értelemben vett „szebb”, „jobb” állapotokba helyez. Erósz a szerelem és a halhatatlanság vágya, az egyesítés, de „csak” a „virtuális” halhatatlanság, „virtuális” egység elérésnek mitikus szimbóluma.
Éppen Platón hívja fel a figyelmünket Poros és Penia mítoszára, amely jelentésértelmében Erósz azért vágyik annyira a „szépre”, a „jóra”, az egységre, a tökéletességre és halhatatlanságra, mert nem azonos az abszolút tökéletességgel. Ahogy Platón mondja, nem maga a szépség, tökéletes teljesség, abszolút halhatatlanság. Erósz a Bölcsesség-szeretet – de nem maga a Bölcsesség. Nagy szerelmes és szerelemkeltő, de nem a Végső Szeretett, akit elérhetünk. Középen áll ember és isten, halandóság és (abszolút) halhatatlanság, tudatlanság és bölcsesség között. Az Egység nem tud lenni, „csak” közvetítő, átformáló, áthidaló. A Bölcsesség szeretetének princípiuma a szerelem spontaneitásának nívóján. Erósz maga a hiátus szimbóluma: az emberi törekvés, mely vágyik a megvalósulásra, a szerelemben átélhető Egész-ség teljességére, már-már eléri, meglátja, betölti rendelését, ám épp hiátusa okán szükségszerű, hogy újra és újra elérni akarja. Szigorúan nézve Erósz tehát nem metafizikai méltóságban él: nem abszolút. Nem „isten”, „csak” „félisten”. A hindu Isten-háromság (Isvara-Trimurti, amely Isvara Saguna Brahma három aspektus) funkcióival való némi rokonsága ellenére nem Atma, nem Brahma. Mindig teremteni, fenntartani-megőrizni és átalakítani, más minőséget sajátra lecserélő, „jobbítani” tudó funkciói, melyekbe, mint tükörképekbe „csak” beleütközünk, de belékarolva úti célunk végére sosem juthatunk.
Erósz természetének voltát igazolják, keletkezésének – legalább három-négy különböző „genezise” ismeretes – és mibenlétének mítoszai. A „legkorábbi” Erószban nincs semmi női, csakis férfitermészet. Míg segítőtársa Erós Pándémos (a „közönséges Aphrodité”-től, Zeusz és Dióné lányától született), egyformán részes, nem androgünoszi értelemben a férfi és női természetben. Az „ősi”, „férfias” Erósz nem volt senkitől származtatott, a legősibb istenek egyikeként, mintegy beleteremtődik a „Chaos” differenciálatlan valóságába. (Chaos mind a görög, mind az indiai, mind az arab, mind a zsidó-kabbalisztikus hagyományban megtalálható megfelelőiben egyaránt bírt alsóbb-negatív és felsőbb-pozitív értelemmel. Az utóbbi esetben a megkülönböztetésfelettiség értelmében, vagyis annak kontrollálatlan, automatikus végbemenetele felett állva.) Ugyanígy a „beleteremtődés” jelenik meg Aphrodité Uránia Erószának mítoszaiban.
Az erószi természet az, amely visszavisz bennünket ősi természetünkhöz, reményeket táplálva bennünk, begyógyítva sebeinket újra és újra gyönyörűséghez, boldogsághoz juttat. Mindig emlékeztetve eredeti természetünk szerinti teljes Egész voltunkra.
A teljesség vágya és annak keresése bennünk Erósz. A halhatatlanság vágya bennünk Erósz. Erósz az, akit szeretnek, nem pedig az, aki szeret. Erósz harmonikus szerelmi szenvedélyében túlvezet bennünket a formai, egyéni és nemi világon, a sors sötét útjain kapukat nyit az egyén feletti állapotok felé, amelyek valóban felülmúlhatják a sorsot, mert a sors-történések pillanatában felismerteti és aktualizálja magát, mágikus módon keletkezik: a férfi férfiként, a nő nőként való léte közötti feszültségből és különbözőségéből, harcból, túlnőve a testi szenvedélyen, mintegy „örök” szenvedéllyé válva. E nélkül az átszellemített feszültség és szenvedély nélkül nem lehetséges az „androgünoszi béke” a nemek között, ahol az egység-állapotát a férfi – a nemek világából – férfiként, a nő pedig nőként tudja elérni (visszatükrözve egyébként egy androgünosz és nemek feletti valóságot is, ám kétféle módon). A szerelem, az emberi ellenvetést és közbeavatkozást nem tűrő erószi ereje révén, a vele való azonosulással segít bennünket a teljességhez vezető úton, az ön-megvalósításban. Minthogy mindkettőről tudjuk, a szerelem is, az önmegvalósítás is éppen beteljesületlensége okán mégis v a n, sőt valósabb és inkább van, mint mindaz, ami velük jár, a testi-lelki szenvedés, gondok-bajok nehezéke, legalább azoknak, akik Erósz és Ámor hívei. Számukra a megélt szerelmi élmények, szenvedések, a váratlan és éles sorsfordulatok, az elementáris, jónak vagy rossznak ítélt megrázkódtatások valami mássá változnak át. Ez Erósz varázslatokon keresztüli törekvése. Ezáltal lehetséges a platóni jobb, több, embernél magasabb realizálása. Legtöbbünk számára azonban úgyszólván lehetetlen meglátni és megismerni az „ősi Erószt”, lehetetlen azonosulnunk vele, s csak segítőivel, amorettókkal, „kis Erószok”-kal találkozhatunk.
Illusztráció: ~csakra-szőttes
Ezek is érdekelhetik!
Kovács katáng Ferenc: A betlehemi jászol* →
Toldi Éva: Jászol és Kereszt →
Pécsi Sándor: DÉRKRISTÁLYSÓHAJ* →
