Tanulmány

február 5th, 2024 |

0

Tóth Kálmán: Lobogóm: Márai

•

„Ki kell találnunk a polgárt újra!”
Alexa Károly

Lobogónk: Márai; ezzel a hangzatos címmel jelent meg néhány évvel ezelőtt Grób László tanulmánya a Kommentár című folyóiratban.[1] Címválasztásával a szerző nyilvánvalóan a magyar irodalom egyik legsötétebb, 1949-1953 közötti, Lobogónk: Petőfi jelszóval fémjelzett korszakára utalt. A politikai indíttatások jegyében ekkor kezdeményezett akciósorozat, amely a magyar szellemi élet egészét átfogta, hangzatos vezérlő szlogenjével a forradalmár Petőfit állította középpontba, és mint tudvalevő, egy erősen leegyszerűsített, ezáltal meghamisított Petőfi-képet eredményezett. Jól kivehető utalásával Grób László minden bizonnyal többeket, így engem is tűnődésre késztetett: vajon a Márai-életmű recepciója mostanra tényleg arra a szintre jutott volna, hogy már csak leegyszerűsített, közhelyes tartalmak élnek belőle? Minél jobban mérlegeltem, annál inkább be kellett látnom, hogy elsőre meghökkentő címválasztásával a szerző egy létező problémára hívta fel a figyelmet, ugyanis akár egy felületesebb szemrevételezés is elég ahhoz, hogy a Márai-életmű recepciója körüli anomáliák szembetűnjenek.

Tudvalevő, hogy Márai igen hosszú, hét évtizedet felölelő pályafutása során hatalmas terjedelmű életművet hozott létre. Még életében közel ötven kötetnyi regény és esszé, mintegy 3500 újságcikk, többezer oldalnyi naplójegyfeljegyzés és több száz vers jelent meg a neve alatt.[2] Ugyanakkor csupán a legszembetűnőbb hiányosságokra emlékeztetve megállapíthatjuk, hogy emigrációs éveiben felhalmozott kéziratainak, levelezésének, valamint a Szabad Európa Rádióban elhangzott, publicisztikai jellegű írásainak jelentős része máig kiadatlan.

Márai hosszú pályafutását szinte a kezdetektől élénk érdeklődés és komoly kritikai visszhang kísérte.[3] Mindazonáltal, ha arra a Fried István által számos alkalommal szóvá tett anomáliára emlékeztetünk, amely szerint a Márairól szóló különféle cikkek, tanulmányok jól előkészített, kidolgozott Márai-filológia nélkül jöttek létre, máris sejtéseink lehetnek, hogy a többnyire alkalomszerű, különböző világnézeti elfogultságokra, nem ritkán félértesülésekre épülő írások milyen sok megalapozatlan nézetet, ítéletet tartalmaznak. Elég csupán Márai 1945 utáni, hazai baloldali orientációjú értelmezéseire gondolnunk, amelyek döntőrészt arra az alapfeltevésre épültek, hogy a különböző államszocializmusok egyszer és mindenkorra meghaladták a polgári társadalmakat, ennek folytán Márai, mint e korszak krónikása, csak mint egy letűnt kor írója jöhetett számításba. Bármilyen meglepő, de ettől még tény, hogy az államszocializmusok idején kialakult Márai-kánon számos eleme e rendszerek látványos bukásra ellenére – és erre Grób László tanulmánya is példa –, a 90-es éveket követő évtizedekre is átszüremkedett. 

A Márai-életműve körüli visszás helyzetet valójában csak fokozza, hogy a felszínen az a látszat működik, mintha recepciójában alapjában véve rendben mennének a dolgok. A szépíró Márai neve meglehetős rendszerességgel merül fel a nyilvánosságban; frappáns aforizmáit, aforisztikus eszmefuttatásait gyakran idézik, időről időre különböző Márai-rendezvényekre, színi előadásokra kerül sor, művei az utóbbi években is újabb és újabb kiadásokban jelennek meg, a korábbi, jó állapotban lévő kiadások – nyilván a kelendőségük miatt – rendszerint ott sorakoznak az antikváriumok polcain. Túlzás nélkül mondhatni, hogy manapság Márai a saját generációjából, vagy a vele hasonló korúak közül egyike a legolvasottabb és a legnépszerűbb magyar íróknak. Ezzel párhuzamosan a rendszerváltást követően beindult egy tudományos igényű, módszeres Márai-kutatás, valamint ennek mintegy a leágazásaként egy gyűjtőnéven populárisnak nevezhető irányvonal, amelyik elsősorban a közéleti gondolkodót tette mérlegre. Ennek a jellegéről önmagában sokat mond, hogy az ebben résztvevők skálája a baloldaltól a jobboldalig terjedt, ráadásul olyan módon, hogy mind a két oldalon akadtak Márai mellett kiálló, illetve Márait támadó írások.

Vajon lehetséges-e a felvázoltak tükrében Márairól viszonylag tárgyilagosan értekezni? Szerény megítélésem szerint a jelenlegi viszonyok mellett ez lehetetlen. A 2000-ben lezajlott Márai-centenárium fejleményei, az ennek apropóján főként a populáris irányvonalak mentén megjelent írások már azzal is jelezték ezt, hogy a fő törésvonalat bennük az író politikai vonatkozású nézetei, állásfoglalásai képezték, holott Márai elsősorban mindig is írónak tekintette magát. A felvázolt helyzetkép tükrében úgy vélem, aki azt hiszi, hogy a 2020-as években tárgyilagosan írhat Márairól, valószínűleg tévedésben van. Felmérve és átgondolva a lehetőségeket magam sem ilyen szándékkal próbálok számot vetni az örökségével, ehelyett elsősorban az életmű egyes főbb tematikai egységeire összpontosítva, valamint a recepciójában mutatkozó visszásságokra, ellentmondásokra rámutatva próbálom a figyelmet olyan gyújtópontokra ráirányítani, amelyek révén érzékelhető lesz, hogy Márai miért és miként aktuális a mi korunkban is, valamint ezzel összefüggésben, hogy miért lenne szükség az irodalmi köztudatban jelenleg érvényben levő Márai-kép felülvizsgálatára és újragondolására.

A 20. századi magyar irodalomnak az 1900-1945 közé eső időszakát véve jól kivehetők azok a polifonikus jellegű értékrendek, amelyek mentén az egyes alkotók és irányzatok elhelyezhetők. Ha valaki nem kedveli Adyt, ellenben rajong Kosztolányiért, ettől még aligha vitathatja el, hogy mindkettőjüknek helye van a magyar irodalom panteonjában, amint fordított alapállásból is ez a helyzet; ráadásul az ilyen és hasonló párhuzamokat még bőven lehetne sorolni. Ehhez képest melyik író vagy költő tekinthető egyértelműen klasszikusnak az 1945-öt követő időszakból? Annyi bizonyos, hogy innentől fogva már jóval nehezebb azokat a közös nevezőket megtalálni, amelyek alapján egyezményesen kijelölhető, melyik életmű tartozik az igazán maradandók közé. A saját vállaltan szubjektív véleményem az, ha valakit, akkor Márait biztosan nem lehet kihagyni a 45 utáni korszak legkiválóbb íróinak a virtuális névsorából.[4] Hogy miért? Erről szól az írásom, röviden, stílszerűen kifejezve, amiért elmondhatom, hogy: Lobogóm: Márai!  

A magyar irodalomban Márait a polgárság írójaként szokás számon tartani. Nem kétséges, hogy ezt a narratívát elsődlegesen ő maga építette ki maga köré, nem is annyira szándékoltan, mint születésével örökölt társadalmi helyzete folytán. A századfordulós Kassán, az egyik legtekintélyesebb polgárcsalád leszármazottjaként számára ez az életforma olyan adottság volt, amelybe beleszületett. Apja, Grosschmid Géza, a város köztiszteletben álló királyi főjegyzője volt, Márai számára a „polgár” mintaképe, aki kiemelt társadalmi szerepét nem különböző előjogok érvényesítésére, karrierépítésre, nem vagyonosodásra, hanem mindig a köz javára igyekezett fordítani. Akinek a magatartásában a polgári erények gyakorlása, a megértés és a tapintat, a társas érintkezésekben tanúsított kulturált viselkedés, az embertársai iránti tisztelet személyiségének természetes alkotóelemei voltak. A gyermek, majd ifjú Márait nem csupán szűkebb családi körben, hanem tágabb környezetében is ez a polgári miliő vette körül.     Származásának ebből a hátteréből mintegy magától értetődően következett, hogy számára a polgárság egész pályáján központi téma maradt, amelyet sokféle szövegkörnyezetben járt körül, vagy vett górcső alá; esszéiben, publicisztikájában – e műfajok adottságainak megfelelően – tárgyilagosan közelítve, konkrét aktualitásokhoz kötődően, míg szépirodalmi műveiben különböző emberi sorsok ábrázolásába szőve jóval szofisztikáltabban, lírai elemekkel bővítve.

Hogy Márai számára a polgár fogalma mit jelentett, ennek az egyik legtömörebb meghatározását Föld, föld!… című memoárregényében adta: „Polgárnak lenni nem volt számomra osztályhelyzet – mindig azt hittem, hivatás ez. A polgár számomra a legjobb emberi tünemény volt, akit a korszerű nyugati műveltség alkotott, mert a polgár alkotta meg a korszerű nyugati műveltséget: amikor egy elöregedett társadalmi hierarchia megsemmisült, egy megbillent, tótágast álló világrenden belül a polgár teremtett egyensúlyt.”[5]

A századforduló is olyan időszak volt, amikor elsősorban egyes művészeti alkotásokban a válság előjelei mutatkoztak, hogy majd az I. világháború és az azt követő kiábrándultság hatására valóságos krizeológiai irodalom alakuljon ki, amelyben visszatérően jelent meg a gondolat, hogy a polgári társadalmi berendezkedések ideje lejárt. Márai eszmélkedése, pályakezdése egybeesett ezzel az időszakkal, ennélfogva számára adottságnak, mintegy történelmi szükségszerűségnek tetszett ez az állapot. Megdöbbentő, hogy már 1929-ben, tehát 29 évesen a Polgár és gyermeke című újságcikkében milyen pontosan és érzékletesen diagnosztizálta korának az ebből a helyzetből adódó sajátosságait: „A polgár az egész világon védelmi állásba ásta be magát: ez az állapot persze kevésbé produktív, s hosszú időre tarthatatlan. Sáncai mögött: mint alkotmány, parlamentarizmus, rendőrség, hadsereg, biztonsági szerződés, mozdulatlanul áll, legjobb esetben helyben járást végez. Az elpolgáriasodás folyamata, mely még harminc év előtt Amerika és Európa feltörekvő osztályainak egyetlen programja volt, helyet adott a polgári program csődje nyomán a kollektivizálódás programjának, munkás és paraszt osztályambíciója nem az többé, hogy szerencse, munka, jó magaviselet révén felsőbb osztályba léphessen, hanem hogy osztályán belül maradva, az osztály helyzetének előnyösebb érvényesítésével jusson el a maga individuális helyzetének megjavításához. De »polgárnak lenni« nem életideál többé a polgári osztály új, háború utáni generációja számára.”[6] Mindazonáltal – amint ezt a fentebbi idézetek is tükrözték -, Márai polgárságról alkotott szemléletének mindenkori alapvető sajátossága, mondhatni közös nevezője maradt, hogy számára – korának mérvadó felfogásával ellentétben – polgárnak lenni nem csupán osztályhelyzetet, hanem hivatást, életideált jelentett. Nyilvánvaló, hogy ez a polgárságot ethoszként értelmező felfogás jóval mélyebb történelmi hagyományokra nyúlt vissza, mint a hozzá elsődlegesen társadalmi csoportként, osztályként viszonyuló modern kori szemlélet. Márai több megnyilatkozása, szépirodalmi művei közül mindenekelőtt a Kassai polgárok című drámája tanúsítja, hogy a polgárság gyökereit a középkorból eredeztette. Egy 1984-ben keletkezett naplóbejegyzése mutatja, hogy életre szólóan szilárdan kitartott e meggyőződése mellett: „…a polgári életérzés, életforma ma is, mint a középkor óta minden időben, az a katalizátor, amely a tömegek világában is lendületet ad a haladásnak, a fejlődésnek.”[7]

Máraihoz igazodva, a polgárság kialakulásának történeti szálait bogozva először a reneszánsz, majd a reformáció korszakait kell említenünk, amelyekben a feudális társadalmi berendezkedés megingása, az ideológiai alapjait szolgáltató egyház tekintélyének a csorbulása, ennek nyomán az elvilágiasodás fokozatosan és egyre erőteljesebben bontakozott ki. Mindeközben a polgári életformák elemei egyre jobban behálózták az élet minden területét; törvényszerű volt, hogy a polgárság önálló osztályként is megjelenjen a történelem színpadán, és komoly hatalmi pozíciókat szerezzen először Angliában, majd Franciaországban. Az eszmei hátterét ezeknek a folyamatoknak a felvilágosodás adta; egyebek mellett ekkor vált meghatározóvá az a felfogás, amelyik a polgársághoz kötődő elképzelések megvalósítását döntően társadalmi-politikai kérdésként értelmezte. Ez a szemlélet ma is olyan erős, hogy szinte kínálkozik az ellenvetés: lehetne egyáltalán másként felfogni? Nem kétséges, hogy a társadalmi-politikai vetület alapvető fontosságú, mégis – és erre éppen Márai pályája, ide vonatkoztatható nézetei is sok tanulságot hordoznak -, ha ezt a szemléletet egyoldalúan előnyben részesítjük, ez komoly ellentmondásokhoz, tévedésekhez is vezethet.

Ami ennek a társadalom-politikai szemléletnek a jellegét illeti, a felvilágosodás mértékadó tekintélyei, majd azok elszánt követői meg voltak győződve arról, hogy a megfelelő jogi kodifikációk révén létrehozott törvény előtti egyenlőség a biztosítéka egy igazságos társadalmai berendezkedésnek; ahogy Petőfi szemléletesen kifejezte: „Ha majd a jognak aszatalánál / Mind egyaránt foglal helyet, (…) Akkor mondhatjuk, hogy megálljunk, / Mert itt van már a Kánaán!” Fontos követelmény volt még a vagyoni egyenlőség is, de ennek a módozatairól és a mértékéről már megoszlottak a vélemények, ezekhez képest a megfelelő jogi kodifikációra vonatkozó elképzelések jelentőségét mutatja, hogy a polgári társadalmi viszonyok, értékrend megvalósítására irányuló törekvések lényegében máig ekörül forognak.

Máraira fókuszálva jól megfigyelhető, hogy polgárságról alkotott szemléletében eleven hatóerőként vannak jelen a polgárosodást társadalmi-politikai eredők függvényeként értelmező, elsősorban pozitivista gyökerű tudományos szemlélet kritériumai, ugyanakkor a jóval korábbi történelmi előzményekre visszanyúló, organikusan fejlődött, elsősorban a különböző műalkotásokban, vagyis a művészetekben nyomon követhető, ezek kereteiben kibontakozó polgári ethosz követelményei is meghatározó ihlető erőként hatnak a gondolkodására. Márainak a polgárság emancipációját társadalmi-politikai szűrőkön át mérlegelő eszmefuttatásaiban igenlő, pozitív jellegű megnyilatkozásai is vannak, mégis, híven korának szelleméhez, amelyben a polgárság hanyatlását előrevetítő prognózisok váltak hangadóvá, a kritikai élű megjegyzései, észrevételei vannak túlsúlyban. Ezekhez képest a középkori előzményekre visszanyúló polgári ethosz, az ő szavával: életideál mindenkor olyan eszmény számára, amelyet maradéktalanul magáénak vall. Az áttekinthetőség kedvéért némiképp leegyszerűsítve, kantiánus distinkciók jegyében azt is mondhatjuk, hogy Márainál ami a polgárság konkrét, aktuális társadalom-politikai szerepére vonatkozik, általában a Van kategóriájában jelenik meg, ami a polgári ethosz jelentéskörébe tartozik, a Kell, vagy a Legyen égisze alatt fogalmazódik meg. A két jelentésréteg természetszerűen gyakran keveredik egymással, ez okozza az olyan látszatok keletkezését, hogy Márai polgárságról kifejtett nézeteiben sok ellentmondás van. Nem állítom, hogy helyenként, egyes részkérdésekben ne lehetne ilyeneket kimutatni, mégis a fő irányvonalakat és súlypontokat tekintve gondolkodásának a koordinátái jól kivehetők.

Márainak az Osztrák-Magyar Monarchiához fűződő különféle írásai képezik életművének azt a szegmensét, amelyen belül a polgárságra vonatkozó nézeteiben Van és Kell egymásra hatásának, gyakori egybejátszásának működése különösen jól megfigyelhető. Ismeretes, hogy a Monarchia megszűnése után valóságos nosztalgia-irodalom keletkezett, amelyben a szerzők ennek az egykor sokat bírált és sokszor elmarasztalt államalakulatnak többnyire a pozitívumait helyezték előtérbe. Meglepő módon ez az irányzat az osztrák, a cseh, a horvát irodalomban erősebb volt, mint a magyarban, noha az említett népek hozzánk, magyarokhoz képest lényegesen jobban jöttek ki a Monarchia széthullását követő időszakból.[8] A Monarchia emlékei persze a magyar irodalomban is megjelentek, (csupán néhány ismertebb példát említve, Kosztolányi, Babits, Móricz egyes műveiben, továbbá Molnár Ferenc színműveiben), mégis Krúdy személyében akadt egy olyan író, akinek a Monarchia világának az ábrázolása volt a központi témája. Márai – noha gyermekként a Monarchiában nevelkedett -, felnőtté válása, ennek folytán írói pályája már a posztmonarchia időszakában bontakozott ki. Részben az ebből adódó megszépítő messzeséggel is magyarázható az a kettősség, ami Márai Monarchia-szemléletében a polgársággal kapcsolatban gyakran megnyilvánul. Márai számára elsősorban a Monarchia jelentette azt a korszakot, amelyben a polgári életforma, ennek részeként a polgári ethosz Legyenjei leginkább megvalósultak, ezzel szemben a Van jegyében ítélkező Márai gyakran fogalmaz meg elmarasztaló ítéleteket elsősorban saját korának „úri középosztályáról”, amelynek a gyökerei nyilvánvalóan a Monarchiába nyúltak vissza.

Márai rendkívül széles látókörű, olvasott és művelt író volt. Igen sok hazai és külföldi kortársáról írt hosszabb-rövidebb esszét vagy jegyzetet, amelyekben az elismerés és a bírálat beszédmódjai váltakoznak egymással. A becsült és méltatott elődök között egyetlen olyan alkotó van, akiről Márainak szinte egyetlen rossz szava sincs, és ez Krúdy. Mint ismeretes, példaképe iránti lelkesedése olyan mérvű volt, hogy Szindbád hazamegy című regényével olyan Krúdy-utánzatot alkotott, amellyel számos kritikusa szerint csak a legjobb Krúdy-regények vetekedhetnek. Ez a tény már önmagában jelzi, hogy a Monarchia témaköre mennyire meghatározó szerepet töltött be Márai világképében. Ugyanakkor Krúdy műveiben is rálelhetünk annak a kettősségnek az ismertetőjegyeire, amelyek Márainál – korának adottságai, a polgári társadalmi berendezkedések válságba kerülése folytán – jóval markánsabban bontakoztak ki, kiegészítve azzal, hogy habár a Monarchia legfeljebb félfeudális államalakulat volt, Márai olyan életközegben mozgott, amelyben a polgári elemek voltak túlsúlyban. 

Krúdy „Hol nosztalgikus és ironikus, hol vágyakozó és gúnyolódó, hol szatirikus éllel, hol keményen realista és gyöngéden álmodozó atmoszférával, örökös hasadt kettősséggel írt e korszakról. S e kettősségtől nem tudott, de nem is akart megszabadulni” – írta róla életművének avatott szakértője, Németh G. Béla. „Élesen látta e világnak a visszáját is, mégis igazában ennek a világnak a vonzásában érezte jól magát. Mégpedig e világnak biztonságot adó patriarchalizmusában, nyugalmat kínáló provincializmusában, bensőségesen intim beszélgetéseiben is magatartás-meghatározó konvencióiban.” Krúdy világa a századforduló időszakában elsősorban a kisvárosokban élő kisnemesi, valamint alsó- és középpolgári rétegek tagjaiból tevődött össze. E rétegek ideálja az angol gentleman értelmében vett Úriember volt, akit sokak szemében a magyar földbirtokos nemes személyesített meg.[9]      

Márai szülővárosában, a gyermekkorában megélt századfordulós Kassában látta azt a miliőt, amelyben a polgárságra vonatkozó eszményei a leginkább megvalósultak. Számára Kassa az évszázadok alatt organikusan kifejlődött városiasság olyan mintája volt, amelyhez fogható magyar környezetben csak Kolozsvárott alakult még ki. Már a fiatal Márai is sokat foglalkozott a polgárság helyzetével; a múltra vonatkozóan – akárcsak nagy példaképénél, Krúdynál – nosztalgikus emlékezések formájában, saját kora felé közeledve egyre kritikusabban, egyre több kétséggel és beletörődéssel. Újságcikkeiben, hosszabb leírásaiban, regényeiben (Idegen emberek, Napnyugati őrjárat, Csutora) mintegy útközben, más témákkal összefonódva merült fel ez a témakör, hogy majd az Egy polgár vallomásai című regényében közvetlenül vessen számot kora polgárságának a helyzetével és a sorsával. Ebben a művében is sorjáznak a nosztalgikus visszaemlékezések gyermek- és ifjúkorának polgári miliőjére, mígnem a jelen felé közeledve hangja egyre kétkedőbbé és rezignáltabbá válik.  Ennek jegyében a regény zárófejezetében adott konklúziója egyáltalán nem biztató, inkább kijózanító: „Az osztály, amelybe születtem, összemosódik a feltörő osztályokkal; kultúrájának szintje az utolsó húsz esztendőben ijesztően zuhant, a civilizált ember igényérzete kihalóban. Az eszmények, amelyekben hinni tanultam, mint megvetett ócskaságok kerülnek nap mint nap szemétdombra; a nyájösztön rémuralma terjed el az egykori civilizáció óriási területei fölött. A társadalom, amelyben élek, nemcsak a szellem csúcsteljesítményei iránt közömbös már, hanem a mindennapok átlagának emberi és szellemi stílusával szemben is.”[10] Ugyanitt, a regény záróbekezdésében tett hitvallása – az ő szavaival élve – egy egész életprogramnak felel meg, amelyet műveiben mindvégig képviselni igyekezett: „Aki ma ír, mintha csak tanúságot akarna tenni egy későbbi kor számára… tanúságot arról, hogy a század, amelyben születtünk, valamikor az értelem diadalát hirdette. S utolsó pillanatig, amíg a betűt leírnom engedik, tanúskodni akarok erről: hogy volt egy kor és élt néhány nemzedék, amely az értelem diadalát hirdette az ösztönök felett, s hitt a szellem ellenálló erejében, amely fékezni tudja a csorda halálvágyát.”[11]

Egy felettébb vázlatos áttekintés kereteiben így is illusztrálhatók azok a Legyenek, amelyekben a polgárság szerepét illetően Márai hitt, amelyek megőrzéséért a maga szerénynek tartott lehetőségei között tenni próbált. Mint általában, az idézett részekben is megjelennek Van jellegű észrevételek – mindenekelőtt a „nyájösztön” emlegetésében, amelynek a „rémuralma” egyre jobban rátelepszik és elnyomja a régi polgári értékrendet -, mégis Márai számos megnyilatkozásában jóval markánsabb példákat találunk arra, hogy kora polgárságát mennyire kritikusan szemlélte. Az Egy polgár vallomásai folytatásának szánt Föld, föld!… című művében adott számvetése mintegy betetőzése a polgárság szerepére, ezen belül önmaga helyzetére vonatkozó gondolatainak: „Ezzel az osztállyal, a polgársággal, örökké perem volt. Én, a felvidéki polgár ivadék soha nem éreztem otthon magam abban a budai polgári lakásban és szerepkörben, ami most a romok között enyészett. Hiányzott számomra, mi is?

A légkör. A megtartó, az eleven polgári légkör. (Kassán nem hiányzott soha. A kolozsváriakon sem éreztem ezt a légszomjas tátogást, a légkör hiányát.) De minden, ami Budapesten körülvett – a kormányfőtanácsos, a méltóságos úr, a cselédnyúzó nagysága, a lipótvárosi plutokrata (ő volt még a legjobb fajta ebben a felemás álpolgári pesti panoptikumban) -, mindez nem volt számomra eleven, polgári légkör -, igen, mint én magam, ez is csak karikatúrája volt annak, aminek az emlékét Kassáról elhoztam és hűségesen őriztem.”[12]

Márainak a két világháború közötti publicisztikájában – amint ezt a néhány kiválasztott idézettel is szemléltettük – a tárgyilagosságra törekvés, az ennek megfelelő hangnem volt jellemző. Nagyobb lélegzetű írásaiban, szépirodalmi műveiben többnyire általános emberi problémák, elsősorban konfliktusos párkapcsolatok részeként, művészi eszközökkel jelenítette meg a polgári életforma megannyi árnyalatát és sokszínűségét. Az ilyen jellegű műveinek a sorát az 1928-ban megjelent Bébi vagy az első szerelem című regénye nyitotta meg, amelyet a harmincas-negyvenes években számos ugyanilyen (A zendülők, A sziget, Válás Budán, A féltékenyek, Eszter hagyatéka, Vendégjáték Bolzanóban, Az igazi, A gyertyák csonkig égnek), vagy hasonló zsánerű (Szegény emberek, Csutora) könyve követett. Mindeközben újságíróként is rendkívül tevékeny volt, hétről-hétre megjelenő cikkeivel, publicisztikai írásaival szintén komoly olvasótábort szerzett magának, és a kor egyik legnépszerűbb, legsikeresebb írójává vált.

A korabeli irodalmi élet a kezdetektől fogva élénk figyelemmel kísérte a pályáját; olyan kiválóságok méltatták az írásait, mint Karinthy Frigyes, Kosztolányi Dezső és Szép Ernő, a kor nevesebb kritikusai közül mások mellett Bálint György, Komlós Aladár, Szerb Antal és Schöpflin Aladár. A kritikák többsége elismerő volt, de hamarosan megjelentek azok az ellenhangok is, amelyek a későbbiekben egyre inkább felerősödtek, és különféle módosulásokon átmenve máig meghatározóan jelen vannak. A két világháború közötti időszakból az ellenhangok leginkább említésre méltó képviselőjeként Örley Istvánt kell kiemelnünk, aki az „érted haragszom, nem ellened” attitűd jegyében időtállóan mutatott rá Márai írásművészetének egyes kifogásolható elemeire. Más kérdés – de erről ő nem tehetett -, hogy közben olyan megközelítések kialakulásához is hozzájárult, amelyek elsősorban a negatívumokat igyekeztek kihangsúlyozni Márai műveiben.

A Márai írásaihoz pozitív attitűddel közelítő recenzensek mindjárt ráéreztek arra a sajátos „márais” hangra és stílusra, amely már a kezdeti időszakban markánsan megkülönböztette és egyedivé tette a korabeli irodalomban. Jobban vagy kevésbé, de szinte minden kritikusának szembe tűnt az az arisztokratikus kívülállás, felülről nézés nem csupán a környezetére, hanem a külvilágra, amely lépten-nyomon érződött az írásaiban. Élesebb szemű kritikusai, élen Komlós Aladárral, mindjárt észrevették, hogy ez a kívülállás nem valamilyen arisztokratikus gőgöt takar, hanem ennél jóval nagyobb távlatokat fog át, végső soron metafizikai jellegű: „Márai nem a munkabért kevesli a polgári világban, hanem az élet értelmét” -, írta róla.[13] Ebből a nézőpontból Márai számára a hétköznapi élet minden mozzanata ürügyként jelenik meg, hogy mélyebb értelméről elgondolkodjon és elgondolkodtasson. Ahogy Karinthy a maga költői nyelvén megfogalmazta: „…felfedezéseit többre becsüli a cselekménynél s a vízcseppet a viharzó tengernél. (…) Tartalomban tehát nincs itt semmi forradalom: annál inkább művészetében. Ahogy ír, ahogy a mesterség eszközeivel kísérletezik: a legjobb értelemben vett futurista ő, egy eljövendő írásművészet úttörője és élharcosa, a legjobbak csapatában.”[14]     

Szerb Antal, aki szintén Márai lelkes hívei közé tartozott, A féltékenyek című regényének apropóján rendkívül találóan ragadta meg azokat a sajátosságokat, amelyek általában is jellemzőnek mondhatók írásművészetére: „Megtalálta végre az irracionális őselemet a legpolgáribb életformák mélyén, megtalálta a hétköznapok mögött leselkedő csodát. Könyve a szublimáció remekműve: megmaradt benne minden, ami a polgári naturalista regényben fontos lehet, de Márai kiemelte a naturalista prózából, felemelte a költészet síkjába. Olyan ez a regény, mintha egy polgári ebédlőasztal, a körülötte ülő családtagokkal együtt hirtelen a levegőbe emelkedett volna, és a családtagok most ott, egy méterrel a föld színe felett lebegve, élnének tovább.”[15] A záró gondolatot maga Márai is megfogalmazta; ennek az ars poeticai jellegű meglátásának a fontosságát mutatja, hogy más változatokban is leírta, így egy Goethével foglalkozó naplójegyzetében, amelyben a példaképei közé tartozó német költőgéniusznak a transzcendenst és a triviálist egyszerű szavakkal összhangba hozni tudó, a triviálison túl mindenben az istenit meglátó képességét méltatta.[16]  

Márainak – nem csak az esszé-jellegű írásaiban, hanem még inkább a szépirodalmi műveiben –, gyakori módszere a közvetett önkifejezés, amikor valamelyik jelentős művészről kifejtett nézetei, vagy ars poeticai jellegű kérdéseket is magában foglaló témafelvetései mögött a saját, önjellemzésnek is beillő aspirációi is nyilvánvalóan ott rejlenek. A Goethe méltatására íródott naplóbejegyzése is jó példa erre, mivel Márai írásművészetében a transzcendensnek és a triviálisnak az egyszerű szavakkal való, rendkívül változatos módokon történő összhangba hozása az egyik legmarkánsabb ismertetőjegye. Hovatovább hangot adok annak a véleményemnek, hogy ennek az elvnek a rendkívül magas színvonalú megvalósítása az egyik kulcseleme annak, amellyel Márai nem csak a saját korának olvasóit tudta lenyűgözni, hanem stílusművészete időtállóságának is ez az egyik fő éltetőeleme. 

Márainak ez a mindenre kiterjedő, akár a jelentéktelennek tetszőt is a legspirituálisabb és legegyetemesebb dimenziókkal összefogni, összhangba hozni képes szemlélete vezetett ahhoz a nagyon elterjedt vádhoz vele szemben, hogy írásaiban – mivel úgymond, nincs kiforrott világnézete – mindent eluralnak az impressziói. Ebben a vádban is tetten érhető a Márait nem ritkán élesen kritizáló és elutasító közelítések tipikus módszere, amikor írásainak egyes sajátosságait kiemelve ezeket mintegy az egész életművére ráhúzzák. Az ilyen módszerek révén találtatik Márai modorosnak, felszínesnek, dagályosnak, narcisztikusnak, önzőnek, beszűkültnek -, hogy mindössze néhányat emeljünk ki e közelítések fő vádpontjaiból. Tény, hogy Márai mindenkor ódzkodott attól, hogy bármilyen konkrét, jól körülhatárolható, különösen politikai jellegű világnézetek skatulyáiba lehessen bepréselni, gyakran emlegetett tartózkodó magatartása, kívülállása, egyesek szerint „gőgje” döntőrészt erre volt visszavezethető.  Márai kizárólag a művészetet tartotta annak a közegnek, amelynek a kereteiben a saját világlátását kibonthatja. Ez a szemlélet közel állt a romantika korában megfogalmazott, a művészet mint vallás címszavakkal kifejezett világnézethez azzal, hogy Márainál a művészet önmagában töltötte be a világnézet szerepét. Márainak meggyőződése volt, hogy a valóságot nem lehet egzakt módon, fogalmilag megragadni, legfeljebb kifejezni lehet, és ezt az elvet magára vonatkoztatva mindig annak a tudatában igyekezett érvényre juttatni, hogy – amint ezt több fontos ars poeticai jellegű írásában (Vidali módszere, Zsoké, Mikó utca) is kidomborította –,  amit leír, az az ő egyedi látásmódjának a kifejeződése. Az őt bírálók részéről ezt az elvet csak annyival kellett kiigazítani, azaz valójában meghamisítani, hogy látásmódja nem csupán egyedi, hanem egyéni is, tehát csak rá jellemző, így mindenről, amiről ír, azok csak az ő saját impressziói, amelyek ráadásul gyakran elsiklanak a valóság nagyon is fontos tényei felett. Való igaz, hogy Márai írásaiban ez az impresszionisztikusnak is mondható attitűd rendkívül erőteljes, de hogy közben a valóságos élettől is elszakadt volna, ez még a legszublimáltabb írásairól sem mondható el, a valóság egyes kritikus mozzanatait megcélzó, elsősorban publicisztikai jellegű írásaiban pedig egyenesen minden alapot nélkülöző vádpont. Még visszatérünk Márai recepciójának erre a negatív vonulatára, egyelőre a pozitív beállítottságú közelítéseknél maradva, értő recenzenseinek kezdettől fogva kitűnt az a rendkívül kifinomult, egyedi stílus, amely a líraiság és az ironikus hangvétel között váltakozva, vibrálva nem gúnyolni, és nevettetni akar, hanem inkább folytonos rácsodálkozás az élet minden mozzanatára a legjelentéktelenebbnek tetszőktől a legjelentősebbekig. „Minden írásának forrása egyetlen érzelmi lendület, amely aztán bő hullámokban terül szét. Igen, Márai lírikus, akinek lírája azonban nem verseiben, hanem prózájában fejeződik ki legtökéletesebben” –, hangsúlyozta Komlós Aladár a Márairól szóló összegző tanulmányában.[17] Ugyanő mutatott rá Márai írói attitűdjének azokra a vonásaira, köztük az abban rejlő veszélyekre is, amelyek egész életművére vonatkoztatva relevánsnak mondhatók: „A lírai lendület, amely Márai tollát fűti, nehezen futtatja tovább a novellánál. Igen, a Márai-szerű íróknak megvannak a veszedelmei. Ami a legjobb benne, az önmagakereső, gyönyörű, izgalmas élet: újságcikkekben vibrál előttünk.”[18] Ebből a velős konklúzióból a „újságcikkekben”-tétel mintegy kirí különösen a manapság érvényesülő, lehetséges befogadói attitűdök szemszögéből. Ami újságcikk, az rögtönzött, ennélfogva nagy valószínűséggel felszínes, nem ritkán már bulvár, amint az sem véletlen, hogy Márai éppen az „újságíróságával” vonta magára szigorú kritikusainak azt a szintén megbélyegző rosszallását, hogy zsurnaliszta, ennélfogva írásai nem egyebek a zsurnalizmus különböző válfajú kivitelezéseinél. A lehetséges befogadói attitűdök felől közelítve mostanra már teljesen elhalványult, hogy a Márai esetében vádpontként hangoztatott zsurnalizmus a magyar irodalomban milyen minőségeket volt képes magába olvasztani nem csupán a két világháború között, hanem már a századfordulón is. Ez a „kávéházinak” is nevezett irodalomfelfogás fontos szerepet töltött be számos kiemelkedő alkotó mellett Adynál, majd a két világháború közötti időszakra átnyúlva Krúdynál, Karinthynál és Kosztolányinál is. (Ami persze nem jelenti, hogy a korban – audiovizuális médiumok híján – a közepes, sőt alacsony színvonalú zsurnalizmus különféle válfajai ne tenyésztek volna nagyon is elevenen, azt viszont igen, hogy ennek a talaján az említett alkotók nevével fémjelezhető csúcsteljesítmények is létrejöttek.) Érdemes itt Márai erre vonatkozó sorait idéznünk, amelyekben nem csupán írásainak zsurnalizmusként megbélyegzett hátterére világít rá igen szemléletesen, hanem egészében ennek a művészi attitűdnek a valós, általa is képviselt értelmét kibontja: „Az írók sokat kaptak a magyar sajtótól, igaz, amit kaptak, bőségesen vissza is fizették: megteremtették azt a szerencsés, egyedül való, tehetséges és érdekes magyar újságírást, amely mindig kissé irodalom is volt, megteremtették azt az irodalmat, mely sajátosan vegyült a napilap időszerű anyagával.”[19] Föld, föld!… című művében újságírói múltjára emlékezve mintegy tovább szőtte ezeket a gondolatait: „Az újságba írás hiányzott, mert ez a műfaj a magyar sajtóban olyan tiszavirág-remekművek megírására csábította az írókat, amihez hasonló műfajú tökéletesség ritkán akad más irodalmi égtájakon. A tárcaíró, a »színes« hírfej kézművese a kávéházban, két cigaretta között alkotott apró remekműveket, melyek néha olyan szikrázó színtöréssel, andalító hangütéssel adtak hírt a pillanatról, mint a Nagy Irodalom Remekei, a Nagy Versek, az igaziak – tehát nem a rímesített, rigmusosított szorgalmi dolgozatok, hanem a Költészet. Ilyen műfaji lehetőség lappangott a színes újságba írt irodalomba is. (…) A »színes«, az a néhány soros cinkos közlés, amikor egy író a reggeli vagy az esti lapban – sűrítve, miniatűr alakban – elmondta, amit nem volt módja regényben vagy drámában elmondani; az írók számára nagy iskola és becses műfaji lehetőség volt. A század első felében, a bécsi és a pesti sajtóban a feuilleton tudott kis remekmű lenni, mint a görög piacon a tanagra. És az író tudta, kinek ír: az olvasónak írt, aki tíz krajcárért egy pillanatra szerződött vele, hogy vajákos cinkosságában együtt beszélnek meg valamit, feldühödnek vagy elandalodnak valamin (…) Volt harminc év az életemben, amikor majd mindennap írtam napilapokba egy-egy ilyen »színes«-t. Ez volt a mesterségem.”[20] Az iménti idézetben Márai olyan szemléletesen fogalmazza meg azokat a műfaji sajátosságokat, amelyek egész írói attitűdjére jellemzőnek mondhatók, hogy ezeket a gondolatait a legfontosabb ars poeticai jellegű vallomásai között tarthatjuk számon. A leírtakat szem előtt tartva érthetjük meg, miért van az, hogy szépirodalmi művei gyakran lírai jellegű novellák füzéreiként hatnak, amint a műfaji sajátosságoknál fogva tárgyiasabb publicisztikai írásaiban is folyamatosan szépírói erényeket mutat. Ezzel magyarázható, hogy szépírói igénnyel megírt műveiben: novelláiban és regényeiben is mindig erős a gondolatiság, és viszont, akár összetett gondolatait is képes szépirodalmi formákba öntve megfogalmazni. Márai kivételes szintetizáló képességének szintén nagy szerepe van abban, amiért művei annyira olvasmányosak és népszerűek.

Jómagam erről élményszerűen egy könyvhét alkalmából is meggyőződhettem, amikor Csillag Péter: Ady stoplisban – Klasszikus magyar írók a futballról című könyve akadt a kezembe. A személyes kitérőt azért engedem meg magamnak, mert meg vagyok győződve arról, hogy az esetem korántsem egyedi. Az említett mű tartalomjegyzékét fellapozva meglepetéssel vettem észre, hogy Márai neve is szerepel a szerzők között.[21] Tudtam egyes futballra vonatkozó megjegyzéseiről, de hogy erről egy egész tanulmányt lehet írni, ez meglepett. Azon nyomban elolvastam, és miközben Márainak szinte egyetlen gondolatával sem értettem egyet, végig hallatlanul jól szórakoztam, (csupán szemezgetve a kitételeiből, a futballnak szerinte a „…testedzéshez semmi köze, átmenet egy kocsmai verekedés és valamilyen pubertásos futási inger között.” A szurkolói buzdítások „…kiéheztetett vadállatok ordítására” emlékeztették),[22] majd újfent eltűnődtem azon a számomra költői kérdésen, hogy Márai tényleg az kivételes szerző-e, aki még az ellentmondásosnak tetsző, vagy éppen nehezen emészthető gondolatait is egészen fogyasztható csomagolásban tudja tálalni? Hozzátéve, hogy persze ritkán fordul elő, amikor Márait megmosolyoghatjuk, általában az a jellemző, hogy elsőre megdöbbent, miközben lelkünk mélyrétegeiben rejlő tartalmakat hoz felszínre.

Márai sokat, és saját bevallása szerint könnyen írt. Tudvalevő, hogy a nagy terjedelmű írói életművekben általában nagyok a színvonalbeli ingadozások, a kiváló teljesítmények gyakran másodlagosnak tekinthető, járulékos részekkel váltakoznak. Márai sem kivétel ez alól, különösen ami az újságokban megjelent cikkeit illeti, mégis – és ebben szintén egyedinek tekinthető – írásai túlnyomó többségében meg tud felelni a saját maga elé állított rendkívül magas mércének.  Még kevésbé sikerültnek mondható, kompozíciójukban egyenetlen regényeiben is (mint: Válás Budán, Az igazi, Sirály) vannak részek, amikor a rá jellemző szemléletességgel és szellemességgel önti formába a gondolatait. Valószínűleg nem véletlen, hogy az önismétlés és a kiüresedés jelei a háború időszakában jelentkeztek nála egyre inkább. A műveiben tapasztalható színvonalcsökkenésre Örley István mutatott rá igen meggyőzően egy a Magyar Csillag 1944-es évfolyamában megjelent kritikájában.[23] Örley azzal a felütéssel kezdi, hogy sokan a háború utáni széppróza legnagyobb ígéretét látták benne, majd egy részletes pályakép felvázolása után Sirály című, legutolsó regényéig eljutva meggyőző példákat hoz a különböző kompozíciós hibákra, a közhelyes megfogalmazásokra. „…írói pályájának olyan pontjához érkezett el, ahol csak a legkegyetlenebb számvetés és lelkiismeret-furdalás segíthet rajta” – szól kritikája végén Örley konklúziója.[24] Nem tudni, mennyire az ő figyelmeztetései, mennyire más kritikák hatására, de Márai igyekezett levonni a megfelelő tanulságokat. Legmarkánsabban ez egy 1946-os naplóbejegyzéséből derül ki, amelyben nagyon önkritikusan von mérleget addigi szépírói pályájáról: „Éjjel elolvastam a Nővér-t. (…) Nem jelentékeny könyv, de nem is érdektelen: kimond valamit. De nem bírom a hangját, öklendezem tőle: ezt a dallamos Márai hangot, amely vége felé – két, három év előtt! – igazán kintorna-szerű volt már, nyekergően dallamos. Gyűlölöm ezt a hangot. S a műfajt, mely belőle következik… Ha lesz még valami, más lesz és másként.”[25] És valóban, ha egymás mellé tesszük az először 1934-ben megjelent Egy polgár vallomásai-t és a folytatásának szánt, végleges formájában 1972-ben kiadásra kerülő Föld, föld!… című memoárregényével, a két mű közötti különbség szembetűnő. Az Egy polgár vallomásai a 30-as évekre jellemző Márai-művek tipikus vonásait hordozza magán; az író az idősíkokat lazán kezelve, gyakori gondolati kitérőkkel, fesztelenül mesél az eltűnt idők polgári világáról, ezzel szemben a Föld, föld!… című művében az eseményeket kronologikusan követve, szinte dokumentarista jelleggel ad számot a háború utáni évek történéseiről egészen emigrációba vonulásáig. Általánosító jelleggel is elmondható, hogy a háború után megjelent szépirodalmi műveiben, amelyekben már nem a polgári életforma konfliktusos helyzetei, hanem mélyebb történelmi hátterű krízishelyzetek foglalkoztatják, erőteljesebben van jelen a gondolatiság, mint a korábbi regényeiben.

Az esszéisztikus hagyományokra épülő intellektuális szemlélet, az ennek megfelelő aforisztikus kifejezésmód mindig is az erősségei közé tartozott, hogy az Ég és föld (1942), majd a Füves könyv (1943) című rövidebb esszékből, valamint aforizmákból összeálló műveiben önálló műfajként jelenjen meg írói repertoárjában. Az 1943-tól vezetett naplóiban voltaképpen ezekben az előkészületnek is beillő műveiben kijegecesedett esszéírói erényeit kamatoztatja, mintegy kiteljesítve a Füves könyv előszavában is megfogalmazott programját: „Aki írta, nem ismeri a feltétlen igazságot, és gyakran téved a részletekben. Mert ember. De keresi a feltétlen igazságot, s nem röstelli, ha téved a részletekben.”[26]

Márai szoros kötődése az esszéirodalom hagyományaihoz a kezdetektől nyilvánvaló volt. Alkati adottságai valósággal predesztinálták arra, hogy az esszé műfaji lehetőségeivel élve fejtse ki a gondolatait az élet legegyszerűbb jelenségeitől a legösszetettebbekig. Az esszére jellemző sajátosságok közül elsőül a személyességet emelhetjük ki: az esszéíró közvetlenül szól az olvasójához, mintegy beszélő viszonyba akar kerülni vele, de nem úgy, hogy leereszkedik hozzá, mint a közíró, vagy a tudományos értekezések írója, hanem igyekszik magához emelni, ezért a nevelői célzat mindig erős nála, ezt azonban nem valamilyen elvont fogalmi nyelvezettel igyekszik elérni, hanem olyan közvetlenséggel, ami közel áll a hétköznapok nyelvhasználatához.[27] Részben innen ered, hogy az igazi esszéíró számára nincs fontosabb, illetve jelentéktelen téma. Mindig az életből, gyakran a hétköznapi élet valamilyen jelenségéből indul ki; modellje a valóság, amelynek a kiválasztott szegmensét nem átalakítani akarja, hanem minél hitelesebben megjeleníteni. A kritériumokat ehhez a polgári értékrendből meríti, ennek révén: „A jó esszéíró (…) a legmúlóbb jelenségekben is az örök dolgokat keresi…”[28] Noha a felszínen, a nyersanyagul választott valóságszegmensről szóló okfejtésében az értelem irányítja, eredendően szubjektív hozzáállása folytán az érzelmi motívumok is erőteljesen jelen vannak nála. A leírtakból is következik, hogy az esszé tipikusan a polgárosodás égisze alatt kifejlődött vívmány. Ha voltak is történelmi előzményei, letisztult formájában polgári viszonyok között bontakozhatott ki a személynek az a szabadsága, amely révén az esszére jellemző, a valóság tényeihez kötetlenül viszonyuló szemléletmód teret nyerhetett. Ezek a műfaji sajátosságok már az esszé két „ősforrásánál”, Francis Baconnál és Montaigne-nél is jól lemérhetők. Bacon mindenről ír, ami eszébe jut, vagy megihleti, akár egy falevélről, téli tájról is, míg Montaigne esszéiben az esetlegesnek ható témaválasztások mellett olvasmányélményeinek a kommentálása is jelentős szerephez jut. Az esszé a 20. századig lényegében felfelé ívelő pályát futott be, mígnem a tudományok fokozódó térnyerése, specializálódása folytán egyre inkább letűnőben levő műfajnak hatott. Márai írásaiban szinte az összes felsorolt, az esszéírásra, mint műfajra jellemző sajátosságot megtalálhatjuk. Emiatt is példája, időszerűsége – a ma divatos komment-irodalom kapcsán erről a későbbiekben külön szólok -, arra int, nem biztos, hogy az esszét egyre inkább a múlt leáldozóban lévő hagyományai közé kell sorolnunk.

Márai szépírói vénája az emigrációban elsősorban különböző történelmi példázatok feldolgozásában nyert teret. (Az Erősítő, a Harminc ezüstpénz, a Rómában történt valami tipikusan ide sorolható, míg a Béke Ithakában, a San Gennaro vére, az Ítélet Canudosban részben; a Föld, föld!… a gondolatiságot előnyben részesítő esszéisztikus hagyományhoz.) A szakértők véleménye erősen megoszlik Márai emigrációban írt műveinek a megítélésében; vannak, akik egyértelműen hanyatlásnak tekintik ezt a korszakát (Szegedy Maszák Mihály, Határ Győző), mások (Fried István, Lőrinczy Huba, Németh G. Béla, Szigeti Jenő) az életmű szerves folytatásaként értékelik.  

A megközelítésünk szempontjából releváns esszéisztikus vonulatot elemezve megállapítható, hogy a naplóírás új lendületet adott Márainak az ebben az irányban történő megújulásához. Naplófeljegyzéseit 1943-tól kezdte rögzíteni, hogy majd élete végéig ebben találja meg az önkifejezésnek azt a formáját, amely a kor adottságai mellett egyre inkább megfelelt számára. A naplók szinte minden Máraiban nyomot hagyó tapasztalatra és emlékre kiterjedve, személyes, ugyanakkor tárgyias hangvételükkel, kendőzetlen nyíltságukkal, lehetőségek szerint az egyetemesség kritériumait is érvényre juttatva új színfoltként gazdagították az életművét. Hogy a naplóírás milyen fontos volt számára, már egy 1945-ben papírra vetett, ars poeticai jellegű feljegyzése is tanúsítja: „Kérdés, érdemes-e ilyen feltételek mellett naplót írni? Mi célja az írói naplónak? Időrendben számot adni az eseményekről, a külvilágról? Ezt a feladatot az újságok fürgébben és alaposabban elvégzik. Beszámolni önmagunkról, arról, amit bennünk tükröz a világ? Közelebb kerülni a naplón át önmagunkhoz? Ez lenne az igazi értelme. De lehetséges-e, ha tudjuk, hogy más is olvassa e sorokat? Igen, lehetséges. Az író olyan ember, aki soha nincs »egyedül«. Nem így szerződött, Istennel, az emberekkel, önmagával. A végső, fenntartás nélküli gyónás pillanatában is tudni kell, hogy az emberiségnek gyón, jelen és jövő hallgatja. Ezzel le kell számolni. S ebben a tudatban kell naplót írni, fenntartás nélkül, szemérmetlenül és őszintén, ahogy lehet.”[29] Egy 1949 elejéről származó feljegyzése is mutatja, hogy a naplóírás milyen fontossá vált számára: „Ezt a naplót keményebbre kell fognom, mert mindent elszív, magába ránt – évek óta ez az egyetlen menekülés, s néha már gyanítom, hogy nemcsak a világ elől menekülök ebbe a naplóba, hanem a munka elől is.”[30]

Márai két háború közötti kritikai fogadtatására visszatérve elmondható, hogy Örleyn kívül más irányokból is érték elmarasztaló kritikák, sőt támadások. A 30-as években kibontakozó népiesek mozgalmát kezdetben rokonszenvvel követte, közülük Veres Péterrel, Illyés Gyulával jó személyes viszonyt ápolt, irodalmi igényességgel megírt szociográfiáikat külön írásokban méltatta, azonban a 40-es évekre ez a viszony közte és a népiesek között fokozatosan megromlott. Az általa támogatott Veres Péter nekiment egyik kritikájában, Németh László híres-hírhedt Kisebbségben című tanulmányában, ha csak egy mondattal is, de félreérthetetlenül tudtára adta, hogy őt is a hígmagyarok közé sorolja, amit Márai rendkívül sértőnek érzett. A Röpirat a nemzetnevelés ügyében című tanulmányára Kodolányi János Márai és a kultúra címmel megjelentetett válaszában rontott neki fölényeskedő és kioktató stílusban. Kodolányi gondolatainak tengelyében az a tézis állt, hogy a magyar kultúra egy nem feltétlenül a rációra alapozó, keleties orientációjú világképre épül, szemben Márai racionális, nyugatiasnak is mondható világképével. Kodolányi szerint ahhoz, hogy a magyarság ehhez a keletiességhez visszataláljon, újra kell éleszteni a magyar hagyományokra épülő mitikus gondolkodást. Kodolányi erre irányuló, mára elhalványult kísérleteit figyelembe véve elmondhatjuk, hogy az ilyen jellegű próbálkozások nála sem jártak átütő sikerrel. Az ilyen koncepciók jegyében létrejövő közelítések mintha nem vennék észre, hogy a mítoszok a csillagok különleges állásával kísért történelmi korokban, meghatározott közösségek teljesítményeként születnek, egymagában egy mégoly tehetséges alkotónak is felettébb nehéz újrateremteni őket – a kísérlettel még egy Arany Jánosnak is komoly nehézségei akadtak; a Toldi szerelmével kapcsolatban Márai is írt erről -, jobb esetben is legfeljebb elfogadható rekonstrukciók szoktak létrejönni belőlük. Az eredmény élő, mitikus világkép helyett inkább a múltba nézés, a múlt egyes kiválasztott eseményeinek és tényezőinek az idealizálása szokott lenni; az ilyen megalapozások pedig eleve magukban rejtik további egyoldalú, félresiklott nézetek keletkezését és szétterjedését.[31] Ha meg akarjuk érteni, hogy a Kodolányi által kárhoztatott nyugatias gondolkodás Márai esetében mit jelentett, akkor ezt egy rövid, 1943-ban elejtett naplóbejegyzéséből is kiszűrhetjük: „Nem bírok belenyugodni, hogy az ember távlata ez az anarchikus korlátlanság – európai vagyok, a mértékben és a térképek adataiban is hiszek.”[32] Márai nyugatiasságának a lényegét ennél pontosabban, lényegretörőbben aligha lehetne megragadni, mivel egész életművén végigvonul, hogy nem csak szó szerint, hanem legalább annyira képletesen mindenkor a mértékben és a térképek adataiban is hitt.

Egyelőre még az 1940-es években őt ért kritikáknál maradva Féja Géza 1943-ban megjelentetett irodalomtörténetének Márairól szóló fejezetét érdemes kiemelnünk, amely mintegy összegzését adja a népiesek részéről őt ért bírálatoknak.[33] Féja közelítése Máraihoz két alapvető tézisre épül; értékrendjében Márai fő bűne az, hogy nem tősgyökeres magyar, hanem idegen, német származású asszimiláns, a másik ehhez képest kevésbé súlyos, mégis elmarasztalásra okot adó ismérve, hogy polgári dekadens. Féja és a népiesek többségének értékrendjében a jöttmagyarok, vagy az asszimilánsok legfeljebb csak felszínesen képesek a magyarság sorsát felvállalni és annak a mélységeibe hatolni. Féja megfogalmazásában: „Ha egyszer a magyar élmények tengere beleáramlott volna, azonnal szétvetette volna finom, szabályos, esztétizáló stílusát. Márai érezte ezt a megmaradt a maga szűk családi-baráti közösségének ábrázolásánál, de olyan gazdag ömléssel próbálta kifejezni, mint az eredeti magyar prózaírók. Ám nem volt minek áradnia és Márai ezt az eredendő hiányosságot fedezgeti csevegésével, élményeinek végeérhetetlen variálásával, a jelentéktelen dolgok mértéktelen agyonelemzésével, a szószaporítás bűvészmutatványaival.”[34] Féja felrója Márainak azt is, hogy: „a valóság és mélység magyarságával szemben” – Herczeg Ferencet utánozva – „meg akarja csinálni a mutatványos magyarságot.” Szemében Márai Krúdy-regénye is, mint a magyarság irányában való tájékozódás példája, csupán szerencsétlen kísérlet.[35] Féja konklúziója értelemszerűen összhangban áll az áttekintése során tett kitételeivel: „A magyar úton aligha terem Márainak babér, ki kell tartania a maga feloszló osztálya mellett, bele kell törődnie végzetébe, hogy mindössze ez az egy parcella hozzáférhető neki s akkor sokkal jelentősebb és maradandóbb műveket alkot, mintha olyan területre kalandozik s olyan titkok pecsétjét feszegeti, melyek úgysem nyilatkoznak meg előtte.”[36]

Áttekintésünk mindössze egy szűk keresztmetszetnek felel meg a Márait a 40-es években ért támadásokból; idézhetnénk még a népiesek mellett az urbánusok, valamint a szélsőjobb egyes képviselői részéről őt ért bírálatokból is. A népieseket azért részesítjük előnyben, mert a későbbiekre nézve az ő támadásaik bizonyultak a leghatásosabbnak, hozzátéve, hogy ha más szövegkörnyezetben és hangsúlyokkal is, de hasonló szempontok jelentek meg az urbánusok, valamint a szélsőjobb képviselőinél is. Nem túlzás azt állítani, hogy a népiesek, Féjával az élen valósággal előkészítették a talajt az 1945-ben bekövetkezett fordulat nyomán Márai ellen beindult lejáratásokra. Az alaphangot a Kommunista Párt fő ideológiai korifeusa, Horváth Márton adta meg egy a Szabad Nép 1945 december 2-i számában megjelent cikkében egyebek mellett ezzel az enigmatikusnak is nevezhető, az általa képviselt ideológia színvonalát jellemző minősítésével: „Szavai és mondatai szépek, mint a zöld és aranyló legyek, amelyek rászállnak a hullákra.”[37] Érthető módon a marxista kritikusok céltáblája immár nem Márai asszimilánssága lett, hanem a Féja által is inkább még ténymegállapításként hangoztatott és körülírt polgári dekadens volta. Hogy Horváth Márton kezdeményezése milyen szépen szárba szökkent, egyéb példák mellett az ifjúmarxista Szigeti Józsefnek Márai Medvetánc című kötetéről írt, a Fórum pártfolyóiratban megjelent, pamfletbe hajló kritikájának ezek a veretes sorai is szemléltethetik: „…ő a polgári életformának, a polgári kultúrának csak egyik arcát láttatja: a polgári dekadenciát. A Medvetánc ennek a polgári dekadenciának enciklopédiája. Bárhol ütöd is fel, bármely sorát olvasod is, mindenütt rothadást érzel és hullafoltokat látsz.”[38] Márai ügyében hallatta a hangját a kor legtekintélyesebb kultúrpolitikusa, Lukács György is, aki szintén a Fórum folyóirat 1948-as februári számában Sértődöttek című regényéről megjelent, a korszakra jellemző kifinomultan dehonesztáló stílusú kritikájában adta értésére, hogy az általa képviselt írói szemléletre a népi demokráciában nem lesz szükség.[39]

Időről időre akadtak felvetések, hogy Márai az 1945-ben bekövetkezett fordulat után helyesen cselekedett-e, amikor hosszas vívódások nyomán, az őt érő sorozatos támadások hatására végül az emigráció mellett döntött. Amint a fentebbi néhány idézet is szemléltethette, a szovjetizált kommunista államrezont képviselő marxista ideológusok számára Márai első számú célpontnak lett kijelölve, ezért a későbbi történések tükrében nyilvánvaló, hogy nem volt más választása és borítékolható, hogy sokkal rosszabbul járt volna, ha itthon marad.

A kádári konszolidáció időszakában – híven e korszak jellegéhez – az időnként fel-feltűnő, Márait illető kritikai hangok is visszafogottabbá váltak, de a rá vonatkozó, immár bevált sztereotípiák természetesen továbbra is megőrződtek, esetenként kifinomultabbá váltak. Érdemes ezek közül Sükösd Mihálynak a Valóság 1959-es évfolyamában megjelent tanulmányára emlékeztetünk, amelyik valósággal iskolapéldája, milyen gyümölcsöket termett az abból az alaptézisből kiinduló közelítés, amelyik szerint a marxista ideológiára épülő kommunista társadalmi berendezkedések egyszer és mindenkorra meghaladták a polgári demokráciákat.[40] Erre a biztosnak vélt, mára hiteltelenné vált alapra építkezve – miközben Márai írói hanyatlására utaló jeleket sorolja – nyilatkoztatja ki Sükösd egyebek mellett azt is, hogy: „Ilyen polgárság sehol sem, s a legkevésbé Magyarországon létezett” – mivel: „Ezt az álvíziót szétoszlatta a felszabadulás; a ténylegesen létező – Máraitól különben megvetett – magyar középosztály alásüllyedt az időben, s az »örök polgár vágyképe« időszerűtlenebbé vált, mint valaha.” Ennek folytán Márai „… zúzott csigaházként hurcolja hátán a régi, jól ismert modor émelyítőssé avult maradékát.”[41] Ha nem is Sükösd modorában, de lényegében ugyanilyen hangnemben foglalkozott Máraival a korabeli magyar sajtó, már amikor – meglehetősen ritkán – foglalkozott.[42] Példaként erre Tamás Istvánnak a Kritika 1973-as évfolyamának 12. számában megjelent, Márai Föld, föld!… című művéről írt bírálatát is említhetjük.[43] Tamás István a világháború előtti Márai erényeinek méltatása után egyre nagyobb felháborodással ítéli el az írónak az emigrációban kiötlött „téveszmerendszerét”, amely révén minden haladás ellenségévé, a „tőke apologétájává” vált. Márai tévedéseinek, bűneinek felsorolását mintegy csattanóként az író egy 1956-ra vonatkozó értékelésével fejeli meg, amely szerint 56: „…messze sugárzó történelmi egyedülvalóság volt, mert a morális tisztaságára kevés példa akad a történelemben.”[44] Úgy vélem, ehhez felesleges kommentárt fűzni.    

A Kádár-korszak enyhültebb légkörének tudható be, hogy ha visszafogottan is, de megjelentek az első kísérletek Márai életművének tudományos igényű mérlegre tételére. A magyar irodalom története című kézikönyv vaskos utolsó, 6. kötetében külön fejezet jutott Márainak.[45] Szinte magától értetődő, hogy ez a B. Nagy László által írt áttekintés is a Máraival kapcsolatban elterjedt, bevált klisékre épült, középpontban azzal az alaptézissel, amely szerint Márai kiindulópontja a magyar polgárság kivételes történelmi és kulturális szerepének végzetes fikciója volt. „Ez az elképzelés olyannyira szemben állt a valósággal, hogy szükségképpen beteges ön-mítosszá, valóságos indítékait elveszített, üres illuzionizmussá kellett válnia” – írta B. Nagy.[46] Az általa kitaposott úton továbbhaladva foglalkozott Máraival Czine Mihály A magyar irodalom a 20. században című tanulmánykötetében eredetileg 1970-ben írt, de csak 2001-ben megjelent rövid vázlatában. Habár Czine igyekezett megértőbben és méltányosabban viszonyulni Máraihoz, áttekintésében mégis a korábbi nézetek bevált közhelyeivel élt: „Márai többnyire a polgári intellektuel enyhe felsőbbrendűségével szemlélte a világot, a magyar társadalom valóban égető kérdései iránt nem mutatott komolyan érdeklődést. (…) A világnézeti irányvesztettséget művészete modorossá válása is tükrözte.”[47]

Az első kezdeményezések Márai életművének tárgyilagosabb, átfogó, tudományos igényű felmérésére elsősorban Rónay László révén már a 80-as években megjelentek, hogy a 90-es évek elejétől beinduljon egy máig többé-kevésbé folyamatos, módszeres Márai-kutatás. Nincs terünk itt ennek a vonulatnak a részletesebb elemzésére különös tekintettel arra, hogy Márai recepciójában a 90-es évektől a módszeres kutatás mellett, ettől jól elkülöníthetően kialakult egy gyűjtőnéven populárisnak is nevezhető irányvonal, és az általunk vizsgált jelenségek, a Márait illető felszínes bírálatok, az életműve körüli vélt vagy valós ellentmondások kiélezése elsősorban ehhez a vonalhoz köthető. Ezeknek a hatásvadásznak is minősíthető közelítéseknek a módszere továbbra is az volt, hogy az életmű egyes kiragadott elemei alapján kiötlött prekoncepcióikat próbálták az egész életműre, vagy annak egyes kulcsfontosságú elemeire ráhúzni. A Márai-centenárium időszakában, 2000 körül, majd ezt követően kialakult tartós érdeklődés nyomán az ilyen jellegű publikációk egész sora látott napvilágot.[48] Ezek a populáris közelítések a 2010-es években alábbhagytak, ezért is meglepő volt Grób László már említett, a Kommentár című folyóiratban Lobogónk: Márai címmel megjelent tanulmánya, mivel gyakorlatilag szinte az összes Máraira vonatkozó negatív közhelyet felelevenítette.  

Grób László prekoncepciókra épülő közelítésének egyik eklatáns példája, amikor Márai háború alatti magatartását bírálva arra a következtetésre jut: „…vessük csak össze Márai 1943-44-es naplóját Fenyő Miksa ugyanazon műfajú 1944-45-ös naplójával… Ég és föld – hogy Márait parafrazáljuk, éspedig Fenyő Miksa javára” –, mielőtt egy bekezdéssel korábban megelőlegezte, ezzel mintegy inszinuálta, hogy az 1943-as Napló „első száz oldalán jószerivel egyetlen politikai utalást találunk.”[49] Grób finom csúsztatása azon alapszik, hogy Márainak mindössze egy a háborúhoz köthető konkrét, személyes tapasztalatát veszi figyelembe, egy frontszolgálatról hazatért ismerősével való találkozását, aki ráadásul úgy nézett ki, hogy az író azt hitte, nyaralni volt. Először is: vajon szükséges-e bizonygatni, hogy igen furcsa eljárás az 1943-as év első felében keletkezett naplójegyzeteket a Budapesten 1944 végén, 45 elején történt események leírásával egybevetni? E fondorlatosnak is nevezhető megközelítés révén Grób nem említi Márainak azokat a személyes reflexióit, amelyek híven tükrözik, hogy már ebben az időszakban is szembe nézett a háborús veszélyhelyzettel járó kilátásokkal; ezekből kiviláglik, hogy a hozzá eljutó riasztó hírek és átélt tapasztalatok mélyen érintették. „Minden éjjel várjuk a légitámadást” -,[50] írta egy 43 elejéről származó feljegyzésében, majd nem sokkal később hozzátette: „Lehet, hogy belepusztulok, de talán nem árt, ha vállalkozom reá: megmenteni az írók rangját.”[51] Szintén ebből az időszakból datálódik ez a bejegyzése: „Ez a halálvágy oly mindennapos, úgy átalakult életem köznapi tartalmává, ahogyan fiatal emberek a boldogságra vagy a sikerre vágynak.”[52] A frontól érkező hírek közül különösen az általa jól ismert olasz városokat ért pusztítások rendítették meg. „Róma bombázásának híre – írta többek között – erősebben hatott reám, mint minden, amit e háborúban hallottam és megéltem, igen erősebben, fájdalmasabban, mint Budapest két eddigi bombázása, melyet a városban éltem át. E napokban megértettem, hogy Róma az emberiség egyik legmélyebb magánügye.”[53] Még szintén ebben az időszakban írta: „Verekedni mindazzal, ami jön, »túlélni« ezt a gyalázatot, továbbélni az emberi reménytelenségben… micsoda erő kellene ehhez!”[54] A háborús helyzet fokozódása, az 1944-es év eseményei, a Budapestet ért bombázások, majd amikor a front elérte a fővárost, természetesen csak növelték benne a kilátástalanság érzéseit: „Reggel négykor ébredek, teljes, végzetes kétségbeesésben. Ezek a hajnali órák, amikor megértem az öngyilkosokat.”[55] „Semmiféle célját nem látom annak, hogy éljek.”[56] „Nem az a feladatom, hogy fegyverrel harcoljak, de én magam ott tartok már, hogy hajlandó vagyok, belső tiltakozás nélkül, fegyvert fogni, ha valaki utat mutat. De csak sötétséget látok, gyávaságot, önzést, kegyetlen csalást.”[57] Egy szintén 1944-ben keletkezett feljegyzése, még Budapest ostromának, a háború őt érintő legsúlyosabb eseményeinek a bekövetkezése előtt egyfajta mérlegkészítésnek is megfelel: „Nyilvánvaló, hogy a legtöbb, amit megmenthetek, az életem; ha túlélem mindazt, ami következik, nem lesz semmim – lakásom, munkahelyem, semmi –, s mindent elölről kell kezdenem. Mindebbe lélekben belenyugodtam. Nem könnyű. Negyvenötödik életévem morzsolom; más ember ilyenkor kezdi betakarítani a termést. Én most kezdhetem a szántást-vetést, ha marad még hozzá kedvem és erőm. De amit legnehezebb elviselni: nem hiszek többé az emberi anyagban, mely magát nemzetnek nevezi; nem hiszek többé, akárhogyan címkézik és csomagolják is.”[58] Ugyanakkor való igaz – és Grób László ezt nyomatékosan felrója neki -, hogy még ebben az időszakban is a különböző olvasmányélményei, az irodalom és a kultúra témáira vonatkozó feljegyzései vannak túlsúlyban. Mégis van egy rövid bejegyzése, amelyik eligazítást adhat, hogy miért van ez így: „Ha rövid időn belül – néhány nap a határ! – nem tudom elszánni magam a munkára, elpusztulok. Ágyútűz, rablók, gyilkosok, mindez hozzátartozik az élethez. De ha nem dolgozom, meg kell halni.”[59] Hát igen! Márainak gyakran vannak ilyen disztingvált, finom, mintegy a sorok között megbúvó, elejtett, ugyanakkor lényegre törő megjegyzései, amelyek figyelmen kívül hagyása könnyen előkészítheti a talajt olyan prekoncepcióknak, amelyeknek a kiötlői elvetik a sulykot valamilyen egyoldalúság irányába.

Hogy ne keltsük azt a látszatot, mintha Márai csak önreflexióiban élte volna meg ezt a felettébb nehéz időszakot, idézünk néhány részletet az 1944-es év végén papírra vetett feljegyzéseiből, hozzátéve, hogy az ebben az időszakban keletkezett jegyzetei egy ostromnaplónak is beillenek: „Budapest néhány napja »frontváros«, mint ezt a német haditudósítók írják: az ágyúdörgés éjjel-nappal elvegyül a város életének zörejével, az utcákon beásott ágyuk, drótakadályok, tankcsapdák. A hidak bejáratánál hatalmas ágyúcsövek merednek. A felszakított úttest gödreiben gépfegyverek lapulnak.”[60] „A terror és a pánik teljes. Az oroszok dunántúli áttörése után már csak nagyon kevés útjuk van a németeknek és a nyilasoknak a visszavonulásra; a bécsi út, s kettő a Balaton mentén. Ezek az utak zsúfoltak. Az egyetemi ifjúságot ma hajtják el, Halléba. Sok fiatal diáklány és diák menekül. Egyáltalán, mindenki menekül, képzelt és valóságos veszélyek elől. Ezek a napok, amikor a lélegzetvétel is veszélyes; a rejtőzés is, a mutatkozás is. A menekülő horda tombol, rabol és gyilkol. Szemérmetlenül rabol, nincs szüksége mesterséges jogcímekre.”[61] „Most elkezdődik a négynapos csata, mely tart még e pillanatban is: az ütközet, mely Vácról Újpest felé vezeti az orosz seregeket. Mindezt éjjel és nappal, két, három kilométer távolból, az ablakból és a kertkapuból nézem. Szünet nélkül ágyúzás és bombázás, az ágyúk torkolattüze bevilágítja az éjszakát. Bombák és aknák, Sztálingyertyák esnek a közvetlen közelünkben is. Óvóhelyünk nincs, csak egy rozoga pince. Mindenki ágyban alszik, reng a ház, éjjel és nappal;…”[62] „Aki most nem számol le mindennel, az gyermek. Mindent, de mindent úgy kell tekinteni, mintha már emlék lenne: otthont, hazát, Budapestet, Európát, munkát, az életet is. Minden nap – nem: minden perc ajándék.”[63] Végül a „Karácsony előtti napok Pesten” kezdetű bejegyzése egy megrendítő erejű rövid elbeszélésnek is megfelel a címnek is beillő kezdősoraival.[64]

Úgy vélem, az idézet naplórészletek önmagukért beszélnek. Ezekhez képest Grób László az általa kiemelt Márai-idézet kapcsán, amikor az írónak 43 első felében egy frontszolgálatról hazatért katonával való találkozását írja le, akiről azt hitte, nyaralni volt, az alábbi elfogult következtetésekre ragadtatja magát: „Ezért a pár sorért azért erősen pofon verték volna néhány külvárosi söntésben. Vagy politológusi megközelítéssel: ez a megjegyzés is erős SZDSZ életérzést kelt.”[65] Nos, ami Grób első kitételét illeti, kategorikusan ki lehet jelenteni, hogy rosszul tudja. A korabeli politikai vezetés fő törekvése annak a látszatnak a keltése volt, hogy Magyarország – szemben az első világháborúval –, kimarad az újabb világégés által okozott borzalmakból. Utólag persze tudjuk, hogy ez illúzió volt, és nem is volt igaz – hiszen az ország túl volt már a Don-kanyarban lezajlott katasztrófán; a különböző korlátozó intézkedések már a 30-as évek végétől egyre fokozódtak –, mégis idehaza, a korabeli országhatárok között egy civilnek mondható élet látszatát igyekeztek kelteni egészen 1944 március 19.-ig. Márai ennek a részese volt, az általa megélt és leírt tapasztalatokat is ennek a tükrében kell megítélni. De ha bárki, így Grób László is ezt túlzásnak, a valóság retusálásának tartja, akkor tájékozódjon más korabeli forrásokban, akár pl. Radnóti Miklósné Gyarmati Fanni naplójában. Lényegében ugyanez a kép fog előtte kirajzolódni, és Radnótinét feltehetően nem fogja a korabeli rendszer iránti elfogultsággal vádolni. 

Márai Magyarország-képe kapcsán Grób többször is az SZDSZ „országimázsát” említi, a kettő közötti szoros összefüggést sejtetve. Mélyebben nem megy a részletekbe, lényegében a Magyarország és a magyarság lejáratására irányuló szándékokat, vagy az erre utaló jeleket tartja közös nevezőnek. Mindeközben vannak olyan hivatkozásai, amelyek tükrében, ha valakinek kétségei lennének, hogy ez véletlen, vagy úgy veszi, hogy megközelítése tárgyszerű elemzésként fogadható el, ha előbb nem, akkor mindenképpen el kell gondolkodnia, amikor Révész Sándor Márairól szóló tanulmányára,[66] mint „üdítő kivételre” hivatkozik.[67] Révész ebben a kétségtelenül alapos tanulmányában gondos filológiai oknyomozással bontja ki főként a közéleti kérdésekben megnyilatkozó Márai nézeteiben tetten érhető vélt vagy valós ellentmondásokat, valamint tévedéseket. Tájékozottsága, módszeressége annyira szuggesztív, hogy a Márai opust felületesen ismerő olvasói közül valószínűleg nemigen akad, akit ne tudna meggyőzni állításainak az igazáról. Valójában azonban – mint a Máraihoz prekoncepciók jegyében közelítő értelmezések általában -, kedve szerint válogat, szemezget az életműből. Nincs itt terünk részletesen kielemezni Révész módszerének a sajátosságait, csupán mintegy ízelítőként néhány példát emelünk ki.

Révész mintegy magától értetődő módon felrója Márainak az őszirózsás forradalomban, majd a Tanácsköztársaság időszakában vállalt szerepét. Kétségtelen, hogy az 1918-ban alapított Kom­mu­nista írók aktivista és nemzetellenes csoportjában való részvételére, majd 1919 elején a Vörös Lobogóban megjelent, a Tanácsköztársaság melletti agitációkat kifejtő cikkeire nemigen lehet mentséget találni, ha csak azt nem, hogy az akkor még 18 éves (!) ifjú e zendülő korszakában már korábban is konfliktusokba keveredett, sőt volt úgy, hogy élesen szembement kora értékrendjével.  Hogy a magyar történelemnek ezt az egyik legkritikusabb korszakát, benne az értelmiség magatartását jobban megértsük, emlékeztetünk arra, hogy a kezdeti időszakban Babits Mihállyal az élen a színe-java kiállt a forradalmiság, ezen belül az nemzetköziség eszméi mellett, és nem csak színleg, hanem belső meggyőződésből. Amikor a Tanácsköztársaság alatt a jól hangzó eszmék valóra váltásának a módozatait megtapasztalták, persze hogy kiábrándultak. A fiatal Márai esetében még egy fontos körülményt figyelembe kell venni, amire a későbbiekben ő maga hivatkozott, hozzátéve, hogy a korban egyáltalán nem volt egyedül az ilyen jellegű várakozásaival. A Tanácsköztársaság a kezdeti időszakban olyan megoldásnak tűnt, mint ami képes lesz szembeszállni a trianoni diktátum igazságtalanságaival; az ifjú Márai esetében ez konkrétan imádott szülővárosa, Kassa remélt felszabadítását jelentette. Ha mérleget vonunk, hogy a magyar történelemnek ez a zűrzavaros időszaka milyen hatással volt Márai életművére, akkor elsősorban az tűnik szembe, hogy ettől fogva határozottan tartózkodott bármilyen közvetlenebb politikai szerepvállalástól, amit élete végéig következetesen be is tartott. Révészt persze mindezek a körülmények különösebben nem zavarják, hogy az úgymond kommunistából a későbbiekben határozott antikommunistává váló Márai magatartásában – ennek az epizódnak a valóságosnál jóval nagyobb jelentőséget tulajdonítva -, ezt is az ellentmondások közé sorolja. Ha nem is ilyen eltorzult mértékben, de Révésznek általában is felróhatók azok az aránytalanságok, ahogy Márai életművéhez viszonyul. Ha a tizennyolc kötetben megjelent, 1943-tól 1989-ig vezetett naplókat vesszük, Révész gyakran idéz belőlük, de szinte csak a közéleti kérdésekben megnyilatkozó, az ő érvrendszerébe illeszthető Máraira hivatkozik, holott az ebben található feljegyzéseknek legfeljebb egyharmada direkt közéleti vonatkozású, kétharmad részük egyéb témakörökkel (irodalom, művelődéstörténet, filozófia, tudományok, stb.) foglalkozik.

Révész szintén a következetlenség példájaként vázolja fel, hogy miként változott az író véleménye a háború alatt, majd azt követően az „oroszokról”. „…minden tisztességes ember felszabadítóként várja az oroszokat, a bolsevistákat, akik valóságosan mint felszabadítók érkeznek. Én is így várom az oroszokat” – idézi egy 1944-ben leírt naplójegyzetét.[68] 1945 elején Márai még így reménykedett: „Talán az oroszok töltik meg új árammal ezt a kihűlt nyugati életformát. Most, hogy kezdem megismerni őket, hiszek ebben.”[69] Sőt előfordult, hogy még ennél is optimistább várakozásokra ragadtatta magát: „valószínű, hogy az oroszok nem is lesznek imperialisták: korrektek lesznek, betartják a békeszerződést, nem falnak fel kis népeket, lehet, hogy arra sem kényszerítik őket, amitől sokan félnek: nem kívánják, hogy a nyugati peremnépek a Szovjet tagköztársaságai legyenek… Beérik az országokban egyfajta rózsaszín demokráciával.”[70] Ehhez képest valóban erős kontraszt, amikor nem sokkal később e várakozásaiban csalódva megállapítja: „Ezek a rabló oroszok az orosz külpolitika európai, talán világesélyeinek oly kártevői, mint amilyen kárt semmiféle ellenpro­paganda nem okozhat. A Vörös Hadsereget igazán párt- és osztálykülönbség nélkül várta itt mindenki. Ha tapintatosan lépnek föl, ma talán megnyerik Európa e részében nemcsak a háborút, hanem a békét is. Így, ahogyan történt, elrontottak mindent. Szegény, gazdag, úr, proli, zsidó, keresztény, mindenki retteg tőlük.”[71] Hogy majd három évre rá kimondja a végleges, kiábrándító verdiktet: „Az oroszok ezekben az években, Moszkvából küldött megbízottiak segítségével módszeresen, rendszeresen kirabolják Finnországot, Lengyelországot, a keleti Németországot, a Baltikumot, Magyar­or­szá­got, Csehszlovákiát, Romániát, Bulgáriát, Ausztriá­nak egy részét, még a kis Albániát is… […] Óriási »üzlet« ez, a történelem egyik legnagyobb rablóhadjárata; soha még »győztes« ilyen következetesen, ilyen speditőri tökéletességgel nem rabolt ki legyőzött országokat…”[72]      Mint utaltam rá, Révész Márainak az „oroszokról” alkotott véleményében végbemenő változásokat az író gondolkodásában szerinte lépten-nyomon tetten érhető következetlenségek kirívó példájaként hozza fel. Révész azt is felrója Márainak, hogy „oroszokról” beszél, és nem szovjetekről. Erről röviden csak annyit, hogy a korban a „népi” szóhasználatban ez általános volt, ti. sokan – és erről Márai is ír –, a szovjet álcája mögött, egyáltalán nem megalapozatlanul a nagyorosz birodalmi törekvések érvényesítésének szándékát látták. Nem kétséges, hogy Márai az oroszokat illető várakozásaiban tévedett, ha úgy tetszik, következetlen volt, mégis mindjárt más a helyzet, ha megnyilatkozásait nem a nyilvánosságnak szánt megszólalásnak vesszük (hiszen a leírtakat a naplójában rögzítette és nem publicisztikaként tette közzé valamelyik lapban), hanem az írót látjuk benne, akinek ebben a konkrét helyzetben is elsődleges célja a körülötte zajló történések pontos és szemléletes leírása volt. Ezt szem előtt tartva nyilvánvaló, hogy ezt az időszakot még nagyon sokan élték meg ugyanígy vagy nagyon hasonlóan, vagyis, hogy az oroszokat illetően sokak kezdeti reménykedése fordult át idővel keserű kiábrándulásba. 

Révész Márai fejére olvassa azt a vádat is, hogy a 45 utáni időszakban a szocializmus mellett foglalt állást. Ez ugyan igaz, azonban ne legyenek kétségeink, hogy nem a szovjet bábáskodás alatt létrejött, szocializmusnak nevezett, valójában diktatórikus kelet-európai rendszerekre gondolt, amelyeknek egészen bizonyosan semmi közük nem volt az ő eredeti elképzeléseihez. „… eljutottam a meggyőződéshez, hogy a kapitalista termelési rend csak akkor tud az eltömegesedett világban egyénnek és tömegnek életformát mondani, ha egyezséget köt a szocializmussal. (…) … a humanista polgári értelmiség feladata lesz a jövőben megszövegezni kapitalizmus és szocializmus között a nagy békekötés feltételeit” – írta a „Hallgatni akartam” c. művében.[73] Egy 1946-os naplójegyzetében egy olyan szocializmus mellett foglalt állást: „…amely a kereszténység etikai értelméből társadalmi gyakorlatot csinál.”[74] Valamivel később annak a reményének adott hangot, hogy: „A Kelet skizmatikus szocializmusa és az amerikai kapitalizmus között kiépülhet a szocializmus egy új képlete.”[75] Ezekből az idézetekből is nyilvánvaló, hogy Márai nézetei a szocializmust illetően legfeljebb egy keresztényszocializmusnak feleltek meg, amelyek az általa elképzelt formában soha nem valósultak meg. Ettől még tény, hogy politikai vezérszavak tekintetében – mai szemmel – nehéz ellentmondásokba ütközések nélkül kiigazodni Márai nézeteiben, de tegyük mindjárt hozzá, nem csak az ő nézeteiben, hanem általában is, hiszen az egyes szavak jelentése igen sokat változott az idők során. Elég csak arra gondolnunk, hogy a liberalizmus, ahogy reformkori nagyjaink nevezték: a szabadelvűség jelentése és tartalma milyen sokat változott az idők során, hogy a reformkori szabadelvűségnek nem sok köze van ahhoz, amit ma liberalizmus alatt értenek. Amint az sem szorul külön bizonyításra, hogy amikor Márai a háború után egy egységes Európa víziójában látta a kiutat, mivel: „Nagy gazdasági egységek megteremtése lebontaná a nacionalista ellentétek nagy részét: közös vámhatárok, közös pénz…” akkor egészen biztosan nem a mai EU-ra gondolt. Ezért is helyénvaló, amikor ehhez a gondolatához mindjárt hozzátette: „De ez túl szép és okos lenne ahhoz, hogy megvalósuljon.”[76]

Márai politikai hitvallásának egyik legszabatosabb megfogalmazása egy a liberális demokráciáról szóló 1977-es naplóbejegyzésében olvasható: „…egyetlen valóságos forradalom történt ebben a században: a liberális demokrácia, amely szinkronizálta a múltból itt maradt társadalmi életformákat, polgári színvonalra fejlesztette [a »felső« és] alsó osztályok életét, fenntartotta a szabadság feltételét, a magántulajdont és a szabadságjogokat törvényekkel szabályozta. Ez volt a forradalom. Minden más – fasizmus, szocializmus, kommunizmus – retrográd volt.”[77] Révész és a vele hasonló perspektívából közelítők szemszögéből itt valószínűleg megint ellentmondásokat lehet észrevenni, de próbáljuk csak meg a polgári társadalmakra vonatkozó Legyeneket (amit Márai a legfőbb vívmányoknak tartott), a közelmúltbeli és a mai viszonyok Vanjaival (hogyan valósulnak meg ezek napjainkban) összevetni, és az elébünk táruló kép mindjárt tisztultabb lesz. Amint az sem kétséges, hogy a mai viszonyok között a konzervatív irányok jóval inkább kiállnak e vívmányok mellett, mint a liberálisok. Az idézett részből érthetjük meg azt is, hogy miért tartották sokan és tekintik máig Márait liberálisnak, negligálva e fogalom jelentésében és tartalmában végbement változásokat, amint az sem véletlen, hogy halála után egy a nevére kiállított republikánus párti tagsági igazolvány került elő a hagyatékából. 

Révész szinte magától értetődően nagy kedvteléssel szemezget Máraink azokból a naplójegyzeteiből, amelyekben a háború alatt, különösen Budapest ostromának időszakában a magyarságot rendkívül szigorú kritikákkal illette: „Az ország elmerült a bűnben… S még azt sem mondhatjuk, hogy mindezt végső, idegen kényszer alatt cselekedtük; a kényszer itt volt, de készségesen és spontán hozzájárult az ország népe ahhoz, hogy a gyalázatból történelmi felelősség legyen”[78] – hogy csak egy példát idézzünk ezek közül. Való igaz, hogy Márai ebben az időszakban olykor szinte már rögeszmésen szórta a helyenként szitokokkal felérő szemrehányásait főként az „úri középosztály” közhivatalokat betöltő rétegeire. Érthető, ha ezek a kirohanásai más, Révészhez hasonló beállítódású értelmezőinek is a kedvenc idézetei közé tartoznak, az már kevésbé, hogy meg szoktak feledkezni arról a naplóbejegyzésről, amelyben Márai immár leghiggadva, kellő távolságból vet számot ezekkel a kijelentéseivel: „1945-ös naplót olvasom. Igazam volt-e? Sok mindenben nem. Ez a harag, amellyel akkor mindent és mindenkit néztem, minden, csak nem igazságosság. A részletek megítélésében tévedtem, prognózisaim sokszor helytelenek, s amikor a magyar társadalommal vitázom, nem vagyok méltányos, sem igazságos. De az »egész«-ben igaza van ennek a naplónak. Arra, ami történt, nem lehetett igazságossággal felelni; csak haraggal és szenvedéllyel.

Most már tudom, hogy ezen a világvizsgán a magyarság nem bukott el jobban és másképp, mint a Nyugat és Kelet népei általában (az olaszok és az angolok kivételével). Emberiességből csak ez a két nép vizsgázott. S a többi ebben a világkatasztrófában nem számít.”[79]

A különálló tematikai egységekről tett félremagyarázások mellett Révész a finom csúsztatások módszerével is él, például a már korábban általam idézett naplófeljegyzés kapcsán is: „De hiába áll a néhány gonosszal szemben a nemzet, Márai nem hisz benne: »nem hiszek többé az emberi anyagban, mely magát nemzetnek nevezi; nem hiszek benne többé, akárhogy címkézik, csomagolják is.«”[80] Révész ezt az idézetet is felhasználja Márai megrögzött antropológiai pesszimizmusának a bizonyságaként, a konkrét esetben mindössze azt felejti el hozzátenni, hogy ezeket a sorokat Márai Budapest ostromának legsötétebb, legkétségbeejtőbb napjaiban vetette papírra.

Révész jól felépített (pre)koncepcióinak a jegyében végül arra a nem akármilyen cinizmusról árulkodó konklúzióra jut, amely szerint: „Márai Sándor szépirodalmon túli életműve, elsősorban naplójegyzeteinek tömege fölöttébb alkalmas mindenféle kisajátításra és mindenféle kisajátítás cáfolatára. Részleteiben. Egészében pedig nem nagyon alkalmas semmire, mert a részek nem állnak össze – mélyebb és tartalmasabb – egésszé. Amilyen jól hasz­nálhatók a rész-Máraik mindenre, annyira nem használható a teljes Márai semmire.”[81]

Összességében Révésznek ez az igényesen kidolgozott tanulmánya a 45 utáni irodalompolitika rendszerváltás utáni időszakra átszüremkedett egy változatának is tekinthető, mivel koncepciója nem egyéb, mint az 1945-től Horváth Márton vezérletével megalapozott Márai-képnek a 90-es évektől kibontakozó folyamatok kritériumaihoz igazítása -, természetesen balliberális olvasatban. Szinte minden tézis megtalálható nála, amelynek a csíráit 45-től fogva a korabeli irodalompolitika – a 45 előtti klisékre ráerősítve – elvetette: az individualista, csak magával törődő Máraitól, a teljesen következetlenül ítélkező, vagdalkozó Máraiig. Grób László meglehet észre sem veszi, hogy még rátesz erre a Márai-képre, amikor a következőket írja: „Márai ezzel szemben gyakorlatilag egy szellemi elefántcsonttoronyban élte le az életét. Néha ugyan megörökítette, amit a toronyablakból kikukkantva látott. (…) …hozzá képest még Babits is homo politicus volt, Kosztolányi pedig egyenesen közéleti aktivista.”[82] Arról a Márairól állapítja ezt meg, akinek az 1956-os forradalom időszakában tanúsított magatartása, nyugaton a forradalom ügyének a leverése utáni napirenden tartása érdekében tett lépései, továbbá feljegyzései, hosszabb elemzései az 56-os eseményekről a maguk helyén máig valósággal példaértékűnek tekinthetők. Vagy akinek a Szabad Európa Rádióban az 50-es, 60-as években hétről-hétre elhangzó vasárnapi jegyzetei valóságos világítótornyot, egyben a reményt jelentették sok magyar polgár számára a szovjet megszállás sötét évtizedeiben. (Márai több naplóbejegyzésében is említést tesz az otthonról érkező pozitív informális visszajelzésekről, mások mellett Kornis Gyula részéről.) Ha Márainak a 2. világháború általa megélt, legsúlyosabb időszakából, a német megszállást követő 1944-es, 45-ös eseményekről készült leírásait vesszük, akkor amint ezt az idézet részletek is tanúsítják, ezek akár egy ostromnaplónak is beillenek azon körülmények között, ahogy a budapesti polgárok többsége az ostromot átélte. Ehhez képest kis túlzással azt is mondhatni, Grób azonkívül, hogy nem rója fel Márainak, hogy az ostrom alatt miért nem kereste a kapcsolatot az illegális kommunista párttal, szinte minden egyéb vádat a fejére olvas az élet olyan szegmenseiből, amelyekhez Márainak ebben az időszakban semmi köze nem volt, ráadásul ezt az érvrendszerét az író háború utáni tevékenységére is kiterjeszti. „Rengeteget megtudunk Márai gondolataiból, érzéseiből, reflexióiból, de szinte semmit nem tudunk meg az országról. Ez is egy szép impresszionista kép, gyönyörű színekkel festett képzeletbeli táj, de a valóságos tájhoz nem sok köze van. S nem is csak az a lényeges, ami benne van, hanem az, ami nincs benne: nincs háborús erőszak, nincsenek megbecstelenített nők, nincs szerb, csehszlovák meg román bosszúállás, nincs berendezkedő GPU és ÁVÓ-barbárság. Annál, amit ír, talán még érdekesebb, amiről nem, vagy csak igazán szőrmentén ír: Magyarország háborús megpróbáltatásairól, fronton harcolók és a hátország orosz megszállás és orosz alatti szenvedéseiről, majd a kommunista hatalomátvétel atrocitásairól. Mindez csak a háttérben néha-néha megvillanó szokásos pasztellszínű impresszió. Pedig emigrációban, kanadai emigráns kiadónál bármit megírhatott volna: őszintén, expressis verbis, egyenesen.”[83] A rövid bekezdésnyi idézet, benne különösen ezzel a kitétellel, hogy Márai leírásainak „a valóságos tájhoz nem sok köze van”, szintén sok mindenről árulkodik. Mindenekelőtt felveti a gyanút, hogy az egész 45 utáni évekre visszanyúló, Révész Sándor által a rendszerváltás utáni időszak követelményeihez igazított Márai-kánon követői mintha nem olvasták volna elég tüzetesen, ezért nem ismernék eléggé Márai műveit -, és itt nem csupán a háború alatt keletkezett naplójegyzeteinek a megítélésére gondolok. Ha Grób Lászlónak igaza lenne, akkor Márainak a háborút követő közéleti vonatkozású feljegyzéseiről is azt kellene hinnünk, hogy a valósághoz nem sok közük van, miközben a korszak jobb megértéséhez valósággal mintaként lehet ma is idézni belőlük különösen a fiatal generációk számára. Mindössze néhány konkrét példát említve, amelyek az egyébként rendkívül alapos Révész figyelmét is – valószínűleg nem véletlenül –  elkerülték: a Rajk-perről, ennek kapcsán Fejtő Ferencnek a nyugati sajtóban megjelent tiltakozó, felháborodását kifejező cikkeiről, az emigrációjából a „felszabadult” Magyarországra hazatérő Károlyi Mihályról, Szekfű Gyula „felszabadulás” utáni alakváltozásáról, Lukács György hírhedt (nem véletlenül jórészt eltussolt) 1951-es akadémiai beszédéről, vagy Faludy Györgyről és könyvéről írt naplójegyzetei máig a konkrét eseteken túlmutatva plasztikus ábrázolását adják magának a kornak. Márai naplóiban mintegy külön tömböt képeznek a népiek mozgalmáról, hangsúlyosan a Nemzeti Parasztpártról és annak egyes képviselőíról (Kovács Imre, Veres Péter, Illyés Gyula) készített feljegyzései. Aligha vitatható, hogy ezekből is kivehetők azok az egyoldalúságok, amelyekkel az urbánus Márai a népi írók mozgalma, általában a népi kezdeményezések iránt viseltetett, mégis ha azt vesszük, hogy kezdettől fogva illúziónak tartotta azokat a reményeket, amelyeknek a képviselői abban a hitben ringatták magukat, hogy a Kommunista Párt a Nemzeti Parasztpárttal szemben egyenrangú félként fog viselkedni és nem a saját politikai céljaira használja ki, akkor szimplán költői kérdés, hogy kinek volt igaza, kit igazolt az idő.   

Révésznek van egy másik, zárójelbe tett konklúziója, amelyik szintén sokat mondó és egyben elgondolkodtató: „(Aki abban a reményben keresi vissza a fenti idézeteket, hogy talál körülöttük olyan szövegkörnyezetet, mely dialektikusan föloldja az »ellentmondásokat«, és azok látszólagosságának bizonyítására lehetőséget ad, próbálkozzék nyugodtan – csalódni fog. Már csak azért is, mert nem is létezik olyan összefüggő szövegkörnyezet, melyekből az egyes megállapításokat ki lehetne ragadni. A Napló különálló jegyzetek halmaza, melyek nem épülnek össze gondolatmenetté. Az sem járhat sikerrel, aki a Naplóban hemzsegő végletes megállapításokat egy végletes történelmi helyzetből fakadó végletes lelkiállapottal magyarázná, mert a békeidők naplói is ilyenekkel vannak tele.)”[84] Az idézetből kiemelésre érdemesnek tartom az alábbi mondatot, mert jól érzékelteti, min bicsaklik meg Révésznek ez az egész gondolatmente: „A Napló különálló jegyzetek halmaza, melyek nem épülnek össze gondolatmenetté.” Ha lehetne, megkérném Révészt, mutasson fel olyan naplót, amelyik nem különálló jegyzetek halmaza! Hogy az egyes jegyezetek nem épülnek össze külön gondolatmenetté? Kronologikusan nyilván nem, de tematikailag annál inkább összeilleszthetők, amint ezt akár az itt idézett 1943-45 közötti feljegyzéseinek az elemzései is mutatják, ezért bizony „létezik olyan összefüggő szövegkörnyezet, melyekből az egyes megállapításokat ki lehet(ne) ragadni.” Sőt mi több, Márainál nem csak egymással összefüggésbe hozható szövegkörnyezetek léteznek, hanem ami ennél jóval több, mivel nem eseti példákból tevődik össze, hanem mélyen koncepcionális: ez pedig, hogy Márai egész gondolkodásmódja olyan tartópilléreken nyugszik, amelyeket mindenkor – talán az 1918/19-es lázadó korszakát leszámítva -, páratlan következetességgel képviselt! Ami ennek a lényege, azt a polgári ethosz címszóban vélem legtalálóbban megnevezhetőnek. Hogy Márai számára a polgári ethosz mit jelentett, mit értett ezalatt, erre már idéztem néhány példát a korábbiakban, itt csupán annyival egészítem ki, hogy még igen sok ilyen vagy hasonló feljegyzése van, amelyeknek a lényege ugyanez: mindenekelőtt a humanitás eszméi melletti feltétlen kiállás, ezek hátterében – mintegy magától értetődően – az egyetemes értékekben való hit. Révész és a vele hasonlóan gondolkodók téves beállítódása valószínűleg abból adódik, hogy nem értik, vagy nincs érzékük a Van és a Legyen (ha már Révész ezt a lejáratódott kifejezést használta, hadd tegyem én is), dialektikája miként működik Márainál, egyáltalán a tényszerűségekre épülő Vanok és az eszmeként, Márai szavával, életideálként ható Legyenek közti különbségtételre. Révész eszmefuttatásai arra vallanak, nemcsak hogy nincs érzéke az egyetemes értékek iránt, de számára azok nem is léteznek, így az általa képviselt értékrendben minden cselekedet valamilyen szintű szerepjátszás. (A művészet, tágabb értelemben az esztétikum szférájában elfogadható a szerepjátszás – az önkifejezésnek az ennek révén megvalósítható módjaival Márai is bőven élt -, ellenben az etikum szférájában, amelynek a kritériumai Márai közéleti vonatkozású állásfoglalásaival kapcsolatban is felvethetők, már jóval feszesebbek a határok.) Révész az általa kreált leszűkítő szemlélet jegyében egy ügyes bábjátékost farag Máraiból, aki kaméleon módjára úgy változtatja a színét, ahogy éppen a helyzet hozza, vagy a kedve tartja. Jó példa erre az is, amikor Márai háború alatti, a németséget súlyosan elítélő bejegyzéseit szembeállítja azokkal a háború utáni megnyilatkozásaival, amelyekben élesen elítéli a hazai svábok kitelepítését. Révész a jelek szerint nem érti, hogy Márait ebben az esetben is a humanitás eszméi, az emberi méltóság megsértése miatti felháborodás vezérli. Ha valamilyen posztmodern szerepjátszás jegyében Márai azon örömködött volna, hogy a túlnyomó többségében ártatlan hazai németséget végre utolérte a megérdemelt büntetés, akkor Révész ebben valószínűleg nem talált volna semmilyen kivetnivalót -, legalábbis az általa képviselt gondolatmenetből ez következik.

Félreértéseket kerülendő, távol áll tőlem, hogy idealizáljam Márait, mert kétségtelen, hogy a konkrét tényekből kiindulva, a Van jegyében ítélkezve sok mindent leír, ami vitatható, esetenként vagdalkozás, sőt tévedés, viszont a Legyen, azaz a polgári ethosz, mint életideál jegyében gondolkodó és cselekvő Márai egyenesen páratlanul következetes! Ennek a jelentőségét akkor mérhetjük le igazán, ha emlékezetbe idézzük azokat a tágabb összefüggéseket, amelyekben Márai a saját korát megélte, avagy a kort, amelyben élnie adatott. Fried István egyenesen a 20. század koronatanújának nevezte, és ez a meglátása azért is találó, mert egyes történészek szerint a 20. század (az időszak, amelyben e század markáns sajátosságai megmutatkoztak), 1914-től 1989-ig tartott, ami majdhogynem évre pontosan egybeesett Márai pályájával. Elképzelhetetlenül nehéz, kihívásokkal teli korszak volt ez; a magyar irodalomban, sőt a szellemi életben nemigen lehet olyan életpályát találni, amikor egy-egy szereplő életútja során ne ütközött volna olyan kihívásokba, amelyeknek nem tudott megfelelni. Sokan, nagyon is sokan voltak, akik egy-egy konkrét próbatételnél, „vizsgán” rosszul teljesítettek. Ehhez képest valósággal megdöbbentő, hogy Márai iránytűje, a polgári ethosz, mint életideál mintegy az ösztöneibe kódoltan az esetek túlnyomó többségében milyen kitűnően működött. Kezdve attól, hogy már 1933 januárjában, tehát Hitler hatalomra jutása előtt egy náci tömegrendezvényről tudósítva páratlanul érzékletes és pontos leírását adta tulajdonképpen a nácizmus pszichológiájának,[85] folytatva a háború időszakában, majd azt követően tett igen sok ma is találó és szemléletes megnyilatkozásával, amelyekből mindössze ízelítőként idéztem néhányat, egészen a már aggkorban lévő Máraiig, aki szinte az első pillanattól fogva páratlan éleslátással ítélte meg, hogy mi zajlik a 80-as évek Magyarországán:

„A háztájasított, maszekosított, milliárdos dollárkölcsönökkel vitaminozott Kádár-kommunizmust a hazai propaganda külországi ügynökei és a velük társult »hasznos hülyék« úgy hirdetik, mint kacsalábon forgó tündérkastélyt, ahol minden van, ami jó és kellemes, az emberek imádkoznak Kádárért, nem akarnak változást. A valóságban a tündérkastély nem annyira kacsalábon, mint inkább kamatlábon forog, és a dollármilliárdos kölcsönök törlesztését és kamatját a lazított magyar gazdasági élet csak akadozva bírja.”[86]           „Szamizdatok. Egy országban, ahol minden bála papír, aztán sokszorosító szerszámok, terjesztési lehetőségek a rendőrállam felügyelete alá kerültek, az ilyen »titkos« sajtótermékek feltehetően a hatóságok tudtával készülnek, akkor is, ha a munkatársak nem tudnak erről és jóhiszeműek. De valószínűbb, hogy tudnak is erről, a hatóságoknak szüksége van ilyen botcsinálta »ellenállókra«, mert külföldi kölcsönökkel kapcsolatban a feltételek között néha szerepelnek a szabadságjogok.”[87]

„Magyarországon őrségváltásról beszélnek. Az őrségváltás ürügy, hogy egyik kommunista félreállítsa a másik kommunistát és így mentegesse a kommunista rendszert. De a rendszer megbukott, már nem is azt akarják menteni, hanem a szajrét.”[88]

Az idézett példák ellenére távol áll tőlem, hogy Márait valamilyen orákulumnak tüntessem fel, már csak azért sem, mert ez mélyen ellentmondana az általa képviselt polgári ethosznak. Egészen konkrét, a mindenre kiterjedő látnokságát cáfoló példákat idézve, amit az 1948 június 3-án Pócspetriben lezajlott „merényletről” mint „Az új magyar ellenforradalom első tevékeny pillanatáról” írt – mint utólag kiderült –, nettó tévedésnek bizonyult.[89] Ez az eset arra mutat rá, hogy még mindig jóhiszeműbbnek bizonyult, mint amilyen a korabeli valóság volt, pedig ha valakinek, akkor neki nem voltak illúziói a kommunista hatalom természetéről. Talán ugyanez, a polgári ethoszba a kereszténységből átszármazott jóhiszeműség a magyarázat egy másik bejegyzésére, amelyik utólag visszanézve minimum vitatható: „…az egyházi iskolák államosítása az a küszöb, amelyen át kell lépni a magyar társadalomnak, ha valamilyen katarzisra akar érettnek lenni.”[90] Végül még egy példa, amikor nyilvánvaló, hogy ebben sem Márait igazolta az idő: „A délszlávok (mint a magyarok) különös fajta. Patrióták, de nem nacionalisták (ellentétben a csehekkel)…” – írta egy 1965 augusztus 22-i keltezésű naplóbejegyzésében.[91] A 90-es évek jugoszláviai eseményeinek a tükrében ehhez nyilvánvalóan felesleges kommentárt fűzni. Az összkép árnyaltságának érzékeltetése céljából hozzáteszem, hogy közéleti kérdésekben Márai nem többet, hanem inkább kevesebbet tévedett, mint ami napi politikai események megítélésében elő szokott fordulni. És itt nem csupán egyes reálpolitikai jellegű meglátásaira gondolok, hanem olyanokra is, amelyek mára szinte látnokinak bizonyultak: „Lehet, hogy a franciák megtartják Algériát. De nem biztos, hogy megtartják Franciaországot” – írta egy 1956-ben papírra vetett naplóbejegyzésében.[92] Egy másik, 1974-es bejegyzése szintén felettébb elgondolkodtató: „…a Világbank számítása szerint az arab olajtermelő országok 1980 végig a felemelt és várhatóan még emelkedő olajbevételből 280 milliárd dollárt zsebelnek be. Ezzel a tőkével olyan financiális betörést rendezhetnek a nyugati világban, amilyen az Iszlám hatalmi betörése volt a VII. században.”[93]

Ahhoz, hogy Márainak a polgárságról való gondolkodását, mélyen beleivódott polgári ethoszát megértsük, nélkülözhetetlen, hogy a vallásokhoz, hangsúlyosan a kereszténységhez fűződő viszonyulását külön szemügyre vegyük. Önmagában sokat mondó, hogy a Márai-értelmezések egyik legingoványosabb területe éppen ez; talán nincs még egy témaköre a kutatásnak, ahol egy viszonylag kiegyensúlyozottnak mondható Márai-kánon hiánya ennyire kiütközik. Az értelemzések skálája a vallásokkal és a kereszténységgel sokat vívódó Máraitól az erősen szekularizált nézeteket valló, sőt a kereszténységet, a katolicizmust megtagadó nihilista Máraiig terjed. Szembetűnő az is, hogy a kutatások ezzel a kérdéskörrel eddig meglehetősen szőrmentén bántak, és legfeljebb egyéb témaköröknek alárendelve tárgyalták. Ezt a helyzetet tudatosítva néhány elemi ténymegállapításra szorítkozom.

Márai erőteljes vallásos nevelésben részesült. Írásaiból is tudjuk, hogy a keresztény szertartások külsőségei ellenérzéseket váltottak ki belőle, ugyanakkor nem kétséges, hogy a keresztény világnézet mélyen beleivódott a személyiségébe. A saját, de más, a hétköznapi életét egy-egy időszakban követő személyek, így Szőnyi Zsuzsa feljegyzéseiből is tudjuk, hogy a kereszténység kérdései milyen élénken foglalkoztatták, valamint, hogy utazásai során a keresztény, egyáltalán a vallási jellegű műemlékek kiemelt úticélok voltak számára. Érdeklődése a vallások iránt – amint ez igen sok naplófeljegyzéséből is kivehető – különösen a háborút követő években fokozódott. „Most, amikor minden nap úgy olvasom a Bibliát, mint történelmet, most sem tudok szabadulni a csodálatos szöveg hatása alól. Mikor Máté elmondja, hogy kik a »boldogok«, könnyek tolulnak a szemembe… A legmélyebb költészet ez, mellyel ember valaha is megajándékozta magát” – írta egy 1947-ben keltezett naplóbejegyzésében.[94] A vallásosság kérdéseit hangsúlyosan előtérbe állító regényei: San Gennario vére, Harminc Ezüstpénz, Erősítő, szintén ennek az érdeklődésének az intenzitását mutatják. A kutatók részéről Márai vallásokhoz fűződő viszonyának a megítélésében ugyanaz a helyzet, mint amit már más témakörök kapcsán említettem. Ha valaki kedvére szemezget az életműből, akkor – mint Szegedy Maszák Mihály – akár „kiküzdött nihilizmust” is tulajdoníthat Márainak. Kétségtelen, hogy különösen az idősödő írónak számos észrevétele van, amelyek ilyen következtések levonására adnak lehetőséget. Mégis, ha nem csak szemezgetünk az életműből, hanem értékpreferenciák mentén próbálunk meg egy összképet felvázolni, az ilyen sematizáló jellegű következtetések mindenképpen megkérdőjelezhetők. Amikor kísérletet teszek erre, abban a reményben is teszem, hogy ösztönzéseket adhatok további ezt a témakört vizsgáló értelmezéseknek. 

Úgy vélem, hogy a Van és a Legyen dialektikájának az előtérbe helyezése és a megértése Márainak a vallásossághoz fűződő viszonyát illetően is fontos támpontokkal szolgálhat. A Vanhoz köthető jelenségekről a vallások kapcsán is a kritikus észrevételek a jellemzőek. Említhetjük itt azokat a keresztény hit gyakorlásával kapcsolatos megjegyzéseit, amelyeket idős korában, az Egyesült Államokban szerzett tapasztalatai hatására vetett papírra: „A szomszédos episzkopális templom udvarának kerítésén tábla, amely figyelmezteti a híveket, hogy a parkolóhely »for the bishop reserved«. Jézus ezt nem így gondolta”-, írta egy 1980-as naplóbejegyzésében.[95] Egy másik lakonikus tömörségű észrevétele szintén felettébb lényegre törő: „»Keresztény Európa.« Ez a kereszténység Amerikában már cserepekre tört, minden utcasarkon hevernek a cserepek: a szekták.”[96]

Márai életének utolsó nyolc évét a kaliforniai San Diego-ban igazi multikulturális környezetben élte le. Ebből az időszakból, de korábbról is vannak olyan feljegyzései, amelyek mintegy előrejelzik azokat a multikulturalizmus irányába tendáló folyamatokat, amelyek az utóbbi évtizedekben Európában is egyre erőteljesebben éreztetik a hatásukat. Márai rendkívül toleránsan, többnyire rokonszenvvel ír a más kulturális övezetekhez tartozókról, ugyanakkor minden adandó alkalommal hangsúlyozza a keresztény európai kultúrkör egyediségét. Nem azt mondja, hogy jobb, vagy rosszabb, hanem azt, hogy más.

Márai általában is fenntartásokkal viszonyult bármilyen intézményes Renddel szemben, a keresztény egyházak általa megfigyelt gyakorlata, mesterkéltnek talált szertartásaik hangsúlyosan kiváltották az ellenérzéseit. „A protestáns templom sivár, a református pap inkább hivatalnok, mint pap, a protestáns eszkatológiából hiányzanak a félelmes látomások, s az egész reformáció inkább intézmény, mint vallás. Mégis, ez a perselyes, fenyegető, lapító-alamuszi, számoló és valutázó katolikus egyház: ez sem vallás már. A babonából és a félelemből él, abból tömi a perselyt. S néhol, közbül, akad egy pap és egy hívő. Nem segít semmit, végre fel kell találni a kereszténységet”[97] – írta 1949-ben, majd egy 1965-ös naplóbejegyzésében ezeket a gondolatait így szőtte tovább: „Mostanában, valahányszor elmegyek egy-egy templom előtt, ezt gondolom: »Ki kell szabadítani Istent…« – honnan? A templomokból, a vallásokból, ahová bezárták az emberek.”[98] Ha különösen élete vége felé akadtak is a kereszténységet megkérdőjelező, Istennel viaskodó, perlekedő gondolatai, az utókor feladata nem az, hogy ezek kipécézésével a hitetlen, semmiben nem hívő Márait képét alakítsa ki, hanem – amint már megfogalmaztam –, az életmű egészét figyelembe vevő értékpreferenciák alapján próbáljon meg összefüggő, egységes képet létrehozni ebben a témakörben is. Nemzeti klasszikusaink esetében bevett módszernek tekinthető ez az eljárás; ennek a jelentőségére akkor is rádöbbenhetünk, ha belegondolunk, hogy pl. Adynál milyen képet eredményezne az a kánon, amelyik minden versét egyenlő súllyal igyekezne számba venni, a kipécézésről – amihez Kosztolányi folyamodott -, már nem is beszélve.

Ha a Van-ok után Márai Legyen jellegű észrevételeit helyezzük előtérbe, akkor szinte már meglepően egyértelmű kép tárul elénk. Ez a kijelentése például valósággal nyílt színvallásnak felel meg: „…én a kereszténységben hiszek, nem a vallásos, dogmatikus, hanem az etikus kereszténységben.”[99] Ugyancsak félreérthetetlen ez a kijelentése is: „Európa keresztény – kultúrkör és életforma, amely akkor is keresztény, ha már nincs semmiféle vallási tartalma.”[100] Meglehet, ez a meglátása is vitathatónak tűnt a maga idejében, ma már viszont a hétköznapjaink olyan valósága, amelynek az igazságát nemigen lehet elvitatni.

Közvetlenül a hit kérdéseivel Márai leggyakrabban a Gondviselés témaköréhez kapcsolódva nézett szembe. Thornton Wilder kapcsán egyenesen úgy fogalmazott: „…mint minden író, egyetlen problémát kerülgetett: van-e Gondviselés?” Számos e témába vágó eszmefuttatása közül egy 1964-ben keletkezett naplófeljegyzéséből idézek, amely az erre vonatkozó gondolatai összegzésének is megfelel: „Van-e a két nagy Semmi – a születés és a halál között – valami, ami személyes felügyelet, néha érthetetlen védettség? Erre csak hallgatással tudok felelni – nem tudom egészen megtagadni, nem merem föltétlenül hinni. Ebben lehet valamilyen utolsó, szűkülő félelem is: nem egészen védtelenül maradni… De az is igaz, hogy néha, érthetetlenül, jele volt az életben útmutatásnak, védettségnek, amit racionálisan nem magyarázott semmi, az accidentalitások végtelen esélyeit egyszerre értelmes, határozott valóság fogta össze, egy pillanatban.”[101] Az író vallástalanságáról szóló állításokkal szemben már ezek a sorok is elgondolkodtatók, de ha Márai – amint egyes értelmezői állítják – nihilista lett volna, akkor végképp nem tudunk mit kezdeni az ilyenekkel, amelyek mélyen megélt Isten-hitről tanúskodnak: „És mindig, mindenben, mind bensőségesebben, kézzelfoghatóbban: Isten szándéka és gondoskodása. Én határozok és cselekszem, így vagy úgy. De Isten utolsó pillanatban megfogja a kezem és ezt mondja: »Ne így, hanem úgy«. S mindig megértem, hogy csak így volt jó.”[102]

Bőven lehetne még idézni a pro és kontra érveket Márai vallásosságát, a kereszténységhez való viszonyulását illetően, azonban megítélésem szerint van egy olyan kitétele, amelyet egyenesen perdöntőnek vélek. „Nem a hitemben csalódtam, testvérem, hanem a mesterségemben” – mondja, helyesebben mondatja az Erősítő című művének az inkvizítorával Márai.[103] És valóban, ha egymás mellé tesszük Márai kereszténységgel kapcsolatban kifejtett nézeteinek a Legyenjeit a Van jellegű észrevételeivel, akkor igen határozottan egy olyan trend bontakozik ki előttünk, amelyik azt mutatja, hogy Márainak elsődlegesen nem a keresztény hittel vannak problémái, hanem azzal, ahogy mi, emberek ezeket a gyakorlatban megvalósítjuk. Ennek látszólag ellentmond, amikor az imént azt a kijelentését idéztem, hogy nem a dogmatikus, hanem az etikus kereszténységben hisz. Ha ennek az álláspontjának a mélyebb történelmi hátterét keressük, akkor azt látjuk, hogy az egész polgári irányvonal, szinte a kezdeteitől napjainkig egy a dogmatikus kötöttségektől megszabadított etikus kereszténységért szállt síkra. Ennek a jegyében formálódott ki és vált egyre meghatározóbbá az a meggyőződés, hogy ami polgári, az szemben áll a vallásossággal, olyannyira, hogy a modernitás korától, az 1800-as évektől sokak szemében ez az álláspont szinte evidenciává vált. A 21. század első évtizedeiben viszont nem lehet nem észrevenni, hogy a kereszténység minden dogmatikus kötöttségét felülírni, minden korábbi hagyományt destruálni igyekvő irányzatok, élükön a posztmodern világszemlélettel hova vezetnek. Ezeket szem előtt tartva Márai világszemlélete is más megvilágítást nyer. Egy dolog az, hogy Márai a dogmatikus kötöttségektől megszabadított etikus kereszténységben akart hinni, egy másik – amit a mostani idők egyre inkább bizonyítanak –, hogy az etikus kereszténység talaján is érvényesek azok az egyetemes értékek, amelyek – mutatis mutandis – a dogmatikus kötöttségeket felvállaló keresztény etika elveivel összhangba hozhatók. Másként szólva, hogy a kettő között koránt sincs antagonisztikus ellentét, amint ezt főként egyes ateista irányzatok próbálják beállítani. Márai életműve, egészében a személyisége is konkrét bizonyság erre, mivel az általa képviselt polgári ethosz fő dimenzióiban nagyon is összhangba hozható a keresztényi ethosszal, ami nem csupán az írásaiból, hanem egész személyiségéből valósággal szétárad. Márai e kereszténységgel összehangolható polgári ethoszának a kátéja még feltárásra vár, itt csupán néhány mozzanatát igyekszem kiemelni. Márai „anonim kereszténysége” (ahogy Karl Rahner a hitüket aktívan nem gyakorló, de keresztény irányelvekkel összhangban cselekvő személyeket nevezte) nem valamilyen betanult szokásrendszerre épült, hanem olyan örökség volt, amelyet valósággal a génjeiben hordott. Mindebből az a következtetés vonható le, hogy a keresztény ethosz nem valamilyen betanulható magatartáskódex, hanem olyan érzület, amelyet az egyes személy a családi neveltetése által megtámogatva a génjeiben hordoz. Ezzel nem akarom a felnőttkorban végbemenő megtérések hitelességét kétségbe vonni, mégis, Márai példája is azt bizonyítja, ez akkor a legerősebb, ha az egyes személynél neveltetésétől fogva biztos alapokra épül. Lőrinczy Huba szerint Máraitól azt is megtanulhatjuk, hogy: „emberi rangunk nem magától értetődő adottság, hanem érte naponta meg kell küzdenünk.”[104] Keresztényi és polgári ethosz szoros összefonódása mellett ennél farappánsabban és hitelt érdemlőbben nehéz érvelni.

Mint dolgozatom elején utaltam rá, az elvilágiasodás folyamata már a középkorban, a polgári életforma első kezdeményeinek, csíráinak a megjelenésétől beindult. E felettébb szerteágazó témakör napjainkra is érvényes relevanciáját itt csupán egyetlen apró részmozzanattal próbálom érzékeltetni. A népszámlálások adataiból rendre előjön az a súlyos ellentét, ami magyar viszonyok között a hitüket aktívan gyakorló, illetve a kereszténységhez passzívan viszonyuló népességrétegek között fennáll. Az ide vonatkoztatható adatok ugyanis azt mutatják, hogy a magukat katolikusnak, reformátusnak, vagy egyéb vallásúnak vallók aránya a népszámlálások során jóval nagyobb, mint akik a hitüket többé-kevésbé aktívan gyakorolják. Vajon az egyházak képesek lesznek megtalálni azokat az beszédmódokat, amelyek révén az elvilágiasodottnak tűnő tömegeket a jelenleginél jóval hatásosabban megszólíthatják? És viszont: az elvilágiasodott tömegek miként kaphatnak ösztönzéseket arra, hogy öröklött hagyományaiknak e felettébb fontos szférájához, amit a kereszténység jelent, utat találjanak? Messze az írásom kereteit meghaladó kérdések ezek; egyetlen mentségem van rá, amiért ezt itt felvetem: Márai életműve, személyiségének a példája teli van olyan tanulságokkal, amelyekből nem csak a valamilyen szinten elvilágiasodott szemléletű egyének, hanem a hithű keresztények is sokat meríthetnének és okulhatnának.

A leírtak, a Márai mellett és ellene szóló érvek tükrében úgy vélem érdemes elgondolkodni azon a szemléleten, amelyik meghatározónak mondható a magyar irodalom értékeit, hagyományait ápolni hívatott szakértők, tudósok köreiben. E szemlélet képviselői – tisztelet a kivételeknek –, úgy viselkednek az irodalom panteonjaiban, mint egy szoborparkban, ahol „Vagy jót, vagy semmit!” a legfőbb alapelv, merthogy ne romboljuk az értékeinket. Másfelől, amikor kritikai hangok szólalnak meg, előfordul, hogy akadnak, akik az ellenkező végletek irányába fordulva szinte mindent, ami elébük kerül, át akarnak alakítani. A valóságban egyetlen írói, művészi életmű sem egységes, kikezdhetetlen gránittömb – legfeljebb egyes részei emlékeztetnek erre –, jóval inkább egy hullámzó grafikonra hasonlít, amelyben a felfelé ívelő szakaszok többé-kevésbé ritmikusan váltakoznak a süllyedőkkel, kiegészítve azzal, hogy a kivételesen magasra szárnyaló ívek általában ritkán fordulnak elő. A leírtakat szem előtt tartva meggyőződésem, ha valaki, akkor Márai állná a próbát az ilyen jellegű közelítésekkel szemben.  Cizelláltan bírálni, elismerve az értékeket, de nem eltussolva a hiányosságokat –, ebben a tekintetben is alighanem sokat lehetne tanulni és okulni tőle; felismerni azokat a fő motívumokat, bennük a dinamikát, amelyek egy-egy életművet mozgatnak -, úgy vélem, Márai ennek egyenesen a mestere, e fogalom legjobb értelmében.

A 21. század harmadik évtizedéből visszatekintve van még egy rendkívül figyelemre méltó szempont, ami különös aktualitást ad Márai életművének, ez pedig a komment-irodalom. Napjaink tagadhatatlan jelensége, hogy az interneten folyó különböző kommentelések divatjának a virágkorát éljük. Ezen a virtuális térben képződött agorán boldog-boldogtalan hivatva érzi magát, hogy részt vegyen és véleményt nyilvánítson. Az esetek túlnyomó többségében az ilyen kommentek finoman szólva is elhanyagolható színvonalat képviselnek, a szellemi kloáka szintjére süllyedés gyakori eseteiről már nem is beszélve. Maga a jelenség, napjainknak ez a folklórja azonban ettől még tagadhatatlanul létezik. Ha a járulékosnak tekinthető elemeket, jelenségeket megpróbáljuk lefejteni – ami nem könnyű -, akkor azt látjuk, hogy egy jó komment szűkszavú, tárgyilagos, szókimondó és célirányos közlésekre épül. Ha a kommentelő egyéb stílusbeli adottságokat is fel tud mutatni, az csak fokozza közlendőinek a hatásosságát.[105] Meglehet elsőre túl meredeknek, sőt merésznek tűnik az állításom, de főként Márai naplójegyzeteinek a többsége olyan, mint egy jól sikerült mai komment! Vagy ha nem komment, akkor feltűnően közel áll ehhez a „műfajhoz.” Nyilvánvaló, hogy erről neki magának sejtelme sem lehetett, de ettől még ez a fejlemény aligha vitatható. A szemléltetés kedvéért csupán néhány kiragadott példát idézek:

„Jobboldal” és „baloldal” – a baloldali ritkán kéredzkedik át a jobboldalra. A jobboldali, ha megzápult az arcvonala, rögtön kitűzi a fehér zászlót, és átsettenkedik a baloldalra. Ezt az elmúlt évtizedekben többször láttam.”[106] Hát igen, azt hiszem, nem csak Márai látott ilyen eseteket.

Az alábbi a „komment” egy Wagnerről szóló virtuális diskurzusban szellemességben, éleslátásban minden bizonnyal kitüntető helyet foglalna el: „A rádió a Wagner-centenárium alkalmából a Siegfried-előadást közvetíti Bayreuthból. Délután négytől este tízig hörögnek a kürtök, nyögnek a gordonkák, vijjognak a hegedűk. A teuton misztériumjátékot több ezer áhítatos hívő germán és idegen hallgatja hat órán át, a júliusi hőségben, Bayreuthba. Mintha valaki hat órán át ülőfürdőt venne a Niagarában.”[107]

Úgy tartják, hogy naplóiban Márai elismert nagyságokról, mások mellett Thomas Mannról több alkalommal is lekezelően, szinte már szentségtörő módon írt; ettől függetlenül valószínűnek tartom, hogy az itt következő állításaiban is igaza volt: „Egy eddig nem ismert tanulmánykötetben Thomas Mann kis tanulmányát találom – nem is tanulmány, levél melyet Mann a Néró német kiadása elé írt. Az udvarias-fölényes elismerésen átcseng, hogy Mann-nak – nagyon udvariasan – fogalma sincs a magyar irodalomról, Petőfi és Arany, Ady és Siegmund Moritz nevét említi, nagylelkűen, s a fejbólintásán érzik, hogy csak a neveket ismeri, a művet nem.”[108]

Végül egy idézet Füst Milánról azzal a megjegyzéssel, ha egy középiskolai tanár valamelyik diákjának őt adná feladatként, mintegy kedvcsinálóként pedig Márai rövid „kommentjét” ajánlaná, és ha ez az adott ifjú fantáziáját nem mozgatná meg, akkor az esetében a magyar irodalomban való elmélyülést valószínűleg nem kellene erőltetni: „Éjjel Füst Milán versei. Ez is más a nagy távolban, perspektívikusan más – az is, ami nagy és valóságos ebben a költészetben, és az is, ami torz és betegesen hisztérikusan clownszerű. Néhány verse (A kalandor, Búcsú mesterségemtől) átkong a téren, az időn, olyan kongással, mint a zsidó próféták nagy, komoly-súlyos kántálásai. A kórosan rosszindulatú, betegesen gyűlölködő és irigykedő ember írt néhány verset, melyek a magyar líra különös, sápadtan villogó gyöngyszemei.”[109]

„Az ezredvégről visszatekintve, különféle horizontból mérlegelve, Márai Sándor egyszerre tetszhet kissé avíttnak és igen korszerűnek, idegesítően retorizálólnak és elmét mozgatóan ironikusnak, modorosan polgárinak és kortárs értelmiséginek. Mint ahogy 1945 előtti kritikusai is ezek között a végletek között gondolkodtak” -, állapítja meg a Márai opus egyik legkiválóbb ismerője, Fried István.[110] Megvallom – vállalva az elfogultságomat -, a felsorolt elmarasztaló jellegű ismérvek számomra elsősorban a szépíró Máraival kapcsolatban vethetők fel, az elismerőek pedig különösen a naplójegyzeteiben a gondolatiságával lenyűgöző, a mai kritériumok jegyében „kommentelőnek” is nevezhető Máraira illenek.

A véleményemet az is cáfolni látszik, hogy a szépíró Márai művei mindig is, a mai napig jóval népszerűbbek, mint azok az írásai, amelyekben a gondolatiság áll előtérben. Bizonyság rá, hogy Márai szépirodalmi műveire évtizedek óta folyamatos kereslet mutatkozik a könyvpiacon, naplóinak a kelendősége viszont elmaradt a várakozásoktól, a Szabad Európa rádióban elhangzott publicisztikájának kötetekben való megjelentetése pedig félbeszakadt. Meglátásom szerint itt egy olyan jelenségről, sőt akut problémáról van szó, ami jóval túlmutat a Márai-életmű recepcióján. A lényege ennek, hogy a szélesebb magyar olvasóközönség elsősorban a történetmondásra épülő művekre fogékony, ezzel szemben a gondolatiságot előnyben részesítő műfajok idegenek számára, és legfeljebb szűkebb szakmai körökön belül hatnak. Ennek az ellentmondásnak a különböző módokon történő felbukkanása a magyar eszmetörténetet kutató művekben kiváltképpen szembetűnő. Különösen a magyar filozófiatörténet kutatói szoktak azon siránkozni, hogy a magyar fejlődés mennyire lemaradt a nyugatitól. Tény, hogy a filozófiatörténet jeles, iskolateremtő művei nem magyar nyelvterületen jöttek létre, de ezen a gondolatmeneten továbbhaladva negligálni, hogy például a 19. századot uraló kantianizmus szelleme milyen rendkívüli megtermékenyítő hatással volt számos kiválóságunk mellett Bolyai Jánosra és Kossuth Lajosra is, nyilvánvalóan durva aránytévesztés. A 20. században a magyar valóság talaján kinőtt eszmetörténeti jelentőségű vívmányokat mellőzni – Márai teljesítménye is részben ide sorolható –, szintén súlyos tévedés. Emiatt elmarasztalni, lebecsülni magunkat olyasmi, mintha manapság, az okostelefonok korában azt mondanánk, mivel az okostelefont nem mi találtuk ki, ezért a magyar kreativitás minden megnyilatkozása, ami ehhez az innovációhoz köthető, másodlagos és elhanyagolható –, ami megint csak képtelenség.

A Márai-recepcióban mutatkozó olvasói attitűdök valósággal hatványozottan tükrözik a szépirodalmi, illetve a gondolkodói narratívák befogadása körüli ellentmondásokat. Márainak elsősorban a szépirodalmi jellegű művei is teli vannak a legkülönbözőbb gondolatfutamokkal, ha ezek be vannak építve valamilyen kerettörténetbe, a magyar olvasó máris vevő rájuk. Amikor, mint különösen a naplóiban, a gondolatiság áll előtérben, az érdeklődés már jóval mérsékeltebb. Az ezen a téren mutatkozó ellentmondásokat csak fokozza, hogy az életművét tudományos módszerességgel feltáró művek többnyire csak szűk körökön belül fejtik ki hatásukat, ezért a belterjességük folytán nem képesek Márait szélesebb körűen közelebb hozni az olvasókhoz. Ezekre a befogadói attitűdökben megmutatkozó visszásságokra az sem jelent gyógyírt, hogy európai viszonylatban valószínűleg még a fejlett nyugati országokban sem különb a helyzet. Az egész problémakör jóval szerteágazóbb és összetettebb, mintsem hogy itt – akárcsak Máraira szorítkozva – bármilyen elmélyültebb megoldási javaslatokkal próbálkozzam, de így is jogosultnak érzem – a már említetteken kívül – néhány markáns jellemzőre felhívni a figyelmet.

A Márai-művek népszerűsítésre irányuló jelenségeket követve szembetűnő, hogy ezek mennyire az olvasmányosan író, szellemesen csevegő, a lektűr-szerző Márait állítják előtérbe, vagyis lényegében egyfajta megállapodott, langyos Márai-kép kialakítására vannak beállítódva. (Akinek volt már szerencséje Márai-rendezvényeken részt venni, vagy a médiákban ilyenekkel találkozni, az tudja miről beszélek.) Másfelől – csupán egyetlen, bár mindenképpen sokat mondó példát kiragadva – 2017-ben, az Arany bicentenárium időszakában én Márai nevével sehol sem találkoztam, holott egész sor érdekesebbnél érdekesebb, szellemesebbnél szellemesebb feljegyzése van Arany Jánosról; ami azt illeti, így nehéz a gondolkodó Máraira szélesebb olvasói rétegek figyelmét felhívni! Márai kritikusai azt szokták felhozni, hogy művelődés- ezen belül irodalomtörténeti vonatkozású észrevételei, egyáltalán a gondolatai nem különösebben eredetiek, a tudományos kutatás szempontjából nem tartalmaznak új felismeréseket. Meglehet van igazság ezekben az álláspontokban, mégis Márainál jobb közvetítőt, aki képes magas- és tömegkultúra legkülönfélébb szintjei között elhelyezkedő olvasóit megszólítani, nem tudok elképzelni nem csak a magyar irodalom témáival, hanem nagyon sok, a saját korában aktuális témakörrel kapcsolatban. Különösen Márai naplói gazdag tárházai azoknak a témáknak, amelyek az általa megélt korszakok szellemi közvéleményét foglalkoztatták.

Az eddigiekben legfeljebb érintőlegesen foglalkoztam a Márait ért hatásokkal, azokkal a példaképekkel, akiknek jelentős befolyásuk volt írói pályájára. A magyar irodalmat véve is igen hosszú lenne ez a lista, hogy ki mindenkiről írt hosszabb tanulmányt, vagy rövidebb jegyzetet, és ki mindenki hatott rá. Ami az európai kitekintést illeti, Dante, Erasmus, Shakespeare, Goethe, Proust, valamint Nietzsche, Freud, Spengler, Ortega y Gasset mellett még hosszan lehetne sorolni azoknak a nevét, akik nyomot hagytak az életművén. A Márait ért hatások visszafogott kezeléseben tudatos szándék is vezetett. Meggyőződésem, hogy Márai abban is páratlan volt, ahogy az őt ért hatásokat, ha nem is mindig kifogástalanul, döntőrészt mégis rendkívül hatékonyan egybe tudta olvasztani a saját mondanivalóival anélkül, hogy ez eredetiségének a rovására ment volna -, nem véletlenül dicsértem már az előzőekben Márai szintetizáló tehetségét.

A gondolatiságával kitűnő Márai népszerűsítésére valószínűleg elég lenne egy tematikus válogatás a naplóiból nyomtatott és digitalizált változatban is. Jól megszervezve és megfelelő időzítés révén egy ilyen vállalkozás valószínűleg nyereséges lenne. Ismerve a magyar könyvkiadásban mérvadó trendeket, hogy a kiadók többsége mennyire csak a közvetlen hasznot tartja szem előtt, legfeljebb reménykedni lehet, hogy az idő méhében kiérlelődnek olyan folyamatok, amelyek Márai életművét a valós értékeinek megfelelően segítenek helyre tenni. Márainak a komment-irodalommal való rokoníthatósága is ebben az irányban mutat; ebből a nézőpontból a saját korából valószínűleg ő a legkorszerűbb, leginkább hozzánk szóló, a mi nyelvünkön beszélő alkotó.

Végül szólnom kell még a Márai-recepció egy felettébb fontos aspektusáról. A magyar irodalmi kánonok folytonosan visszatérő szólama: hiába termett a magyar irodalom megannyi kiváló művet, a külföldi, más nyelveken való elfogadottsága, egyáltalán ismertsége ehhez képest mérsékeltnek mondható. Ismerjük a fő okot is, aminek ez a helyzet betudható: a magyar irodalom legkiválóbb alkotásai a költészetben születtek, és mint hosszú évtizedek megannyi kísérlete bizonyította, ezek a művek bármelyik más idegen nyelvre gyakorlatilag lefordíthatatlanok. Ez a jelenség egyenesen azt sugallja, mintha a magyar nyelv és más nyelvek közötti határok valósággal áthatolhatatlanok lennének. A magyar prózairodalomban ugyan időről időre akadtak olyan teljesítmények, amelyek azt sejtették, hogy ezek a határok meghaladhatók, döntőnek mondható áttörés azonban nem következett be. És itt jön be a képbe Márai! A halála utáni évtizedek során ugyanis a nagy világnyelveken (angol, német, olasz, spanyol), valamint egyéb nyelveken megjelent műveinek a sikerei azt bizonyították, hogy a magyar és más nyelvek közötti határok tartós áttörése igenis lehetséges! Idézem ezzel kapcsolatban a lengyel fordítónőnek, Teresa Worowskának egy TV műsorban kifejtett gondolatait, amelyeknek a meggyőző erejét az élőszóra jellemző spontaneitás csak növeli: „Szerintem Márai a személyiségével hat. Ő egy olyan nagyon karakteres, olyan strukturált értelmiségi ember volt, hogy mint egy pharosz, a nemzedéke fölé nőtt. Ahogy múlnak az évek, még mindig nagyon aktuális. Döbbenetesen találónak bizonyultak a meglátásai Európát, a jövőt illetően. Szerintem csak egy különleges ember tud ilyen hatást gyakorolni, persze ehhez hozzájárul, hogy ezeket a gondolatait fantasztikusan tudta megfogalmazni, röviden, blikkfangosan, lényegre találva. Tényleg ez egy jelenség, mert tulajdonképpen utoljára magyar író, akit Lengyelországban általánosan elismertek, és ez mindenkinek leesett, hogy ez magyar, az Petőfi Sándor volt. Kétszer, az első a 19. század utolsó évtizedei volt kb. az első világháborúig, és utána 1949-ben, amikor volt a centenárium és sokat lefordítottak. Utána voltak egyes nevek, mint a gejzír fel és le, Márai meg tartósan. Márai beleíródott a lengyeleknél a 20. századi európai prózai irodalomba.”[111]

Egy-egy alkotói életmű megmérettetéséhez annak lezárultával el kell telnie bizonyos purgatóriumi időnek -, erről Márai is beszélt élete végén Furkó Zoltánnak adott interjújában.[112] Bő három évtizeddel e purgatóriumi idő kezdete óta a kép, ami Márai helyéről, presztízséről a mai magyar irodalomi kánonban, egyáltalán a tágabban vett szellemi életben megjelenik – amint ezt vázlatos áttekintésem is szemléltethette -, nem tekinthető biztatónak, de még megnyugtatónak sem.

Ha a Márai-életmű társadalompolitikai nézőpontból legfontosabb témakörét, a polgárosodást vesszük, akkor megállapíthatjuk, hogy a mai kor kihívásai között ez a problémakör továbbra is jelen van. A polgári életformákat megalapozó eszményekre, a hagyományoknak, a humanitás eszméinek, az egyetemes értékeknek a tiszteletére; arra a polgári ethoszra, amelyek révén ezek testet ölthetnek, és amelyeknek a mibenlétéről Márai műveiből rendkívül sok tanulság szűrhető ki -, mindezekre a mi korunkban is óriási szükség van. Egy a polgárosodás távlatait, jövőjét is feszegető, spontán reakciókra alkalmat adó tévés beszélgetés során Alexa Károly ékes tömörséggel fejezte ki, hogy miként felelhetünk meg az ebből eredő kihívásoknak, mondván: „Ki kell találnunk a polgárt újra!”[113] Ahhoz, hogy a polgárt újra ki lehessen találni, igen nagy mulasztás lenne a Márai által ránk hagyott szellemi örökséget mellőzni. Nem csak Máraihoz, önmagunkhoz is méltatlanok leszünk, ha ennek a jelentőségét nem ismerjük fel.

IRODALOM

Alexa Károly in Boomerlázadás. Pesti TV, 2022. május 23.-i adás.

[B. Nagy László] B. N. L.: Márai Sándor. Szabolcsi Miklós (szerk.): A magyar irodalom története 1919-től napjainkig. Budapest, 1966, Akadémiai Kiadó. 718-722. o.

Csillag Péter: Márai Sándor: „Tempó, magyarok!” In Ady stoplisban – Klasszikus magyar írók a futballról. Budapest, 2019, Jaffa Kiadó. 195-202. o.

Czine Mihály: A magyar irodalom a 20. században. Budapest, 2001, Kortárs Kiadó. 88-89. o.

Féja Géza: Márai Sándor. In Nagy vállalkozások kora. A magyar irodalom története 1867-től napjainkig. Budapest, 1943, Magyar Élet. 406-414. o.

Fried István: Summázat. In „…egyszer mindenkinek el kell menni Canudosba”. Budapest, 1998, Enciklopédia Kiadó. 203-223. o.

Furkó Zoltán: Márai Sándor üzenete. Budapest, [1990], Püski Kiadó.

Grób László: Lobogónk: Márai. Kommentár, 2020. 4. sz. 11-26. o.

Gyergyai Albert: Esszé az esszéről. In Védelem az esszé ügyében. Budapest, 1984, Szépirodalomi Kiadó. 7-25. o.

[Horváth Márton] H. M.: Márai naplója. Szabad Nép, 1945. dec. 2. 206. sz. 4. o.

Karinthy Frigyes: Márai Sándorról A sziget alkalmából. Nyugat, 1934. 3. sz. 169-172. o.

Komlós Aladár: Márai. In Kritikus számadás. Budapest, 1977, Szépirodalmi Kiadó. 87-96. o.

Lőrinczy Huba: Előszó. In „…személyiségnek lenni a legtöbb…” Márai-tanulmányok. Szombathely, 1993, Savaria University Press. 7-12. o.

Lukács György: Márai új regénye. Fórum, 1948. 2. sz. 127-133. o.

Márai Sándor: A teljes napló. 1943-1944. Budapest, 2006a, Helikon Kiadó.

Márai Sándor: A teljes napló. 1945. Budapest, 2006b, Helikon Kiadó.

Márai Sándor: A teljes napló. 1946. Budapest, 2007a, Helikon Kiadó.

Márai Sándor: A teljes napló. 1947. Budapest, 2007b, Helikon Kiadó.

Márai Sándor: A teljes napló. 1948. Budapest, 2008a, Helikon Kiadó.

Márai Sándor: A teljes napló. 1949. Budapest, 2008b, Helikon Kiadó.

Márai Sándor: A teljes napló. 1952-53. Budapest, 2009, Helikon Kiadó.

Márai Sándor: A teljes napló. 1954-56. Budapest, 2010, Helikon Kiadó.

Márai Sándor: A teljes napló. 1964-66. Budapest, 2013, Helikon Kiadó.

Márai Sándor: A teljes napló. 1974-77. Budapest, 2016, Helikon Kiadó.

Márai Sándor: A teljes napló. 1978-81. Budapest, 2017, Helikon Kiadó.

Márai Sándor: A teljes napló. 1982-89. Budapest, 2018, Helikon Kiadó.

Márai Sándor: Ami a naplóból kimaradt. 1945-1946. Toronto, 1991, Vörösváry.

Márai Sándor: Egy polgár vallomásai. Budapest, 1990, Helikon Kiadó.

Márai Sándor: Erősítő. In Történelmi regények. II. köt. Budapest, 2002, Helikon Kiadó. 5-181. o.

Márai Sándor: Föld, föld!… Budapest, 2000, Helikon Kiadó.

Márai Sándor: Füves könyv. Budapest, 1998, Helikon Kiadó.

Márai Sándor: Hallgatni akartam. Budapest, 2021, Helikon Kiadó.

Márai Sándor: Messiás a Sportpalastban. Újság, 1933. január 29. 24. sz. 5. o.

Márai Sándor: Polgár és gyermeke. Újság, 1929. okt. 27. 245. sz. 5. o.

Mészáros Tibor: Márai Sándor Bibliográfia. Budapest, 2003, Helikon, Petőfi Irodalmi Múzeum.

Németh G. Béla: Búcsú egy életformától. Társadalmi Szemle, 1992. 1. sz. 29-34. o.

Örley István: Klasszicizálódás vagy útvesztés? Sirály. Magyar Csillag, 1944. 3. sz. 175-179.

Révész Sándor: Az antimindenes. Márai Sándor haszná­la­táról és használhatatlanságáról. Beszélő, 2008. 6. sz. 50-68. o.

Sükösd Mihály: Egy magatartás széthullása. Gondolatok Márai Sándor új könyvéről. (Napló 1945-47, New York, 1958.) Valóság, 1959. 4. 46-50. o.

Szerb Antal: Féltékenyek. Márai Sándor regénye. Nyugat, 1937. 439-441. o.

Szigeti József: Márai Sándor: Medvetánc. Fórum, 1947. 5. sz. 391-394.

Tamás István: Föld, föld!… Kritika, 1973. 12. sz. 28-29. o.

Worowska, Teresa in „Ez itt a kérdés” c. műsor: Vajon mire kíváncsiak külföldön a magyar kultúra kínálatából? M5 TV, 2019. január 22.

Jegyzetek

[1]           Grób László: Lobogónk: Márai. Kommentár, 2020. 4. sz. 11-26. o.

[2]          Mészáros Tibor becslése.

[3]           Mészáros Tibor: Márai Sándor Bibliográfia. Budapest, 2003, Helikon, Petőfi Irodalmi Múzeum. Mészáros Tibor rendkívül alapos Márai-bibliográfiája 1918-tól 2000-ig 11880 tételben gyűjtötte össze a Máraihoz ebben az időszakban köthető publikációk adatait.

[4]          Noha Márainak a 30-as évek elejétől 1944-ig volt egy sikerkorszaka, mégis a 45 utáni időszak alkotói közé sorolom, mert pályájának hosszabb időre kiterjedő része ekkor bontakozott ki, valamint a róla kialakult, manapság mérvadó kánon elemei is nagyobbrészt ekkor szilárdultak meg.

[5]           Márai Sándor: Föld, föld!… Budapest, 2000, Akadémiai Kiadó, Helikon Kiadó. 104. o.

[6]           Márai Sándor: Polgár és gyermeke. Újság, 1929. okt. 27. 245. sz. 5. o.

[7]           Márai Sándor: A teljes napló. 1982-1989. Budapest, 2018, Helikon Kiadó. 206. o.

[8]           Németh G. Béla: Búcsú egy életformától. Társadalmi Szemle, 1992. 1. sz. 29-34. o.

[9]           Németh G. 1992, 29-30. o.

[10]         Márai Sándor: Egy polgár vallomásai I-II. Budapest, 1990, Helikon. 391-392. o.

[11]         Márai Sándor 1990, 392. o.

[12]         Márai 2000, 105. o.

[13]         Komlós Aladár: Márai. In Kritikus számadás. Budapest, 1977, Szépirodalmi Kiadó. 89. o.

[14]         Karinthy Frigyes: Márai Sándorról A sziget alkalmából. Nyugat, 1934. 3. sz. 170, 172. o.

[15]         Szerb Antal: Féltékenyek. Márai Sándor regénye. Nyugat, 1937. 441. o.

[16]         Márai Sándor: A teljes napló. 1964-66. Budapest, 2013, Helikon Kiadó. 116. o.

[17]         Komlós 1977, 93. o.

[18]         Komlós 1977, 95. o.

[19]         Márai Sándor: Papír és irodalom. Pesti Hírlap, 1940. január 10. 6. sz. 5. o.

[20]         Márai 2000, 297. o.

[21]         Csillag Péter: Márai Sándor: „Tempó, magyarok!” In Ady stoplisban – Klasszikus magyar írók a futballról. Budapest, 2019, Jaffa Kiadó. 195-202. o.

[22]         Csillag 2019, 202. o.

[23]         Örley István: Klasszicizálódás vagy útvesztés? Sirály. Magyar Csillag, 1944. 3. sz. 175-179. o.

[24]         Örley 1944, 179. o.

[25]         Márai Sándor: Ami a naplóból kimaradt. 1945-1946. Toronto, Vörösváry, 1991. 333. o.

[26]         Márai Sándor: Füves könyv. Budapest, 1998, Helikon Kiadó. 7. o.

[27]         Gyergyai Albert: Esszé az esszéről. In Védelem az esszé ügyében. Budapest, 1984, Szépirodalomi Kiadó. 7-25. o.

[28]         Gyergyai Albert 1984, 19. o.

[29]         Márai Sándor: A teljes napló. 1945. Budapest, 2006b, Helikon Kiadó. 260-261. o.

[30]         Márai Sándor: A teljes napló. 1949. Budapest, 2008b, Helikon Kiadó. 9. o.

[31]          Márai egyebek mellett Szabó Dezsőről készített naplóbejegyzésében ír arról, hogy miben látja az ilyen mítoszalkotások veszélyeit: „Könyv Szabó Dezsőről. Érthetetlen, mi az, amivel ez a retorikus eunuch megőrjítette a húszas-harmincas években a magyar ifjúságot. Írni – tehát kiválasztani, meghatározni, alakot adni az értelemnek – nem tudott, csak dagályosan, habzó szájjal szavalni. (…) Ezek a mítoszalkotók tajtékos szájjal üvöltenek áligazságokat, mint a keringő dervisek, és egy nemzedék szédülten vele keringett.” Márai Sándor: A teljes napló. 1964-66. Budapest, 2013, Helikon Kiadó. 392-393. o. Megjegyzendő, hogy Márai már meglévő mítoszok irodalmi feldolgozását egyenesen követendőnek tartotta; más példák mellett a Béke Ithakában című művében az Odüsszeusz mítosznak egy sajátságosan új értelmezést adva maga is gyakorolta ezt a műfajt, ellene volt viszont a hamis, kimódolt mítoszalkotási kísérleteknek, ahova Szabó Dezsőt is sorolta.

[32]         Márai Sándor: A teljes napló. 1943-1944. Budapest, 2006a, Helikon Kiadó. 28-29. o. Kiemelés tőlem! T. K.        

[33]         Féja Géza: Márai Sándor. In Nagy vállalkozások kora. A magyar irodalom története 1867-től napjainkig. Budapest, 1943, Magyar Élet. 406-414. o.

[34]         Féja 1943, 411. o.           

[35]         Féja 1943. 413. o.

[36]         Féja 1943, 414. o.

[37]         [Horváth Márton] H. M.: Márai naplója. Szabad Nép, 1945. dec. 2. 206. sz. 4. o.

[38]         Szigeti József: Márai Sándor: Medvetánc. Fórum, 1947. 5. sz. 391-394.

[39]         Lukács György: Márai új regénye. Fórum, 1948. 2. sz. 127-133. o.

[40]         Sükösd Mihály: Egy magatartás széthullása. Gondolatok Márai Sándor új könyvéről. (Napló 1945-47, New York, 1958.) Valóság, 1959. 4. 46-50. o.

[41]         Sükösd 1959, 47, 48. o.

[42]         A kép teljességéhez tartozik, hogy a három T jegyében működő cenzúrán olykor átcsúszott egy-egy tűrt kategóriába sorolható írás a szépíró Márairól. Ilyen volt Komlós Aladár első közlésben a Nyugat 1935/1. számában megjelent esszéje: Komlós Aladár: Márai. In Kritikus számadás. Budapest, 1977, Szépirodalmi Kiadó. 87-96. o., vagy Gyergyai Albert: Márai. In Védelem az esszé ügyében. Budapest, Szépirodalmi Kiadó, 1984, 335-346. o. Ezeknek azonban komolyabb hatásuk nem volt. A szélesebb közvéleményt a Márai-ellenesség uralta.

[43]         Tamás István: Föld, föld!… Kritika, 1973. 12. sz. 28-29. o.

[44]         Tamás István Kritika, 1973. 29. o.

[45]         [B. Nagy László] B. N. L.: Márai Sándor. Szabolcsi Miklós (szerk.): A magyar irodalom története 1919-től napjainkig. Budapest, 1966, Akadémiai Kiadó. 718-722. o.

[46]         [B. Nagy László] B. N. L., 1966, 719. o.

[47]         Czine Mihály: A magyar irodalom a 20. században. Budapest, 2001, Kortárs Kiadó. 89. o.  

[48]         Hivatkozott tanulmányában Grób László részletesen szemlézi az ebbe a témakörbe tartozó írásokat.

[49]         Grób 2020, 20. o.

[50]         Márai 2006a, 42. o.

[51]         Márai 2006a, 56. o.

[52]         Márai 2006a, 84. o.

[53]         Márai 2006a, 78. o.

[54]         Márai 2006a, 98. o.

[55]         Márai 2006a, 263. o.

[56]         Márai 2006a, 326. o.

[57]         Márai 2006a, 277. o.

[58]         Márai 2006a, 338. o.

[59]         Márai 2006a, 351. o.

[60]         Márai 2006a, 339-340. o.

[61]         Márai 2006a, 342-343. o.

[62]         Márai 2006a, 344-345. o.

[63]         Márai 2006a, 350. o.

[64]         Márai 2006a, 351-353. o.

[65]         Grób 2020, 20. o.

[66]         Révész Sándor: Az antimindenes. Márai Sándor haszná­la­táról és használhatatlanságáról. Beszélő, 2008. 6. sz. 50-68. o.

[67]         Grób 2020, 14. o.

[68]         Márai 2006a, 306. o.

[69]         Márai 2006b, 36. o.

[70]         Márai 2006b, 180. o.

[71]         Márai 2006b, 322–323. o.

[72]         Márai Sándor: A teljes napló. 1948. Budapest, 2008a, Helikon Kiadó. 268. o.

[73]         Márai Sándor: Hallgatni akartam. Budapest, 2021, Helikon Kiadó. 124-125. o.

[74]         Márai 2007a, 174. o.  

[75]         Márai Sándor: A teljes napló. 1947. Budapest, 2007b, Helikon Kiadó. 71. o.

[76]         Márai 2006b, 204. o.

[77]         Márai Sándor: A teljes napló. 1974-77. Budapest, 2016, Helikon Kiadó. 474. o.

[78]         Márai 2006a, 253. o.

[79]         Márai Sándor: A teljes napló. 1952-53. Budapest, 2009, Helikon Kiadó. 203. o.

[80]         Márai 2006a, 338. o.

[81]         Révész 2008, 50. o.

[82]         Grób 2020, 25. o.

[83]         Grób 2008, 21-22. o.

[84]         Révész 2008, 62. o.

[85]         Márai Sándor: Messiás a Sportpalastban. Újság, 1933. január 29. 24. sz. 5. o.

[86]         Márai Sándor: A teljes napló. 1982-89. Budapest, 2018, Helikon Kiadó. 191-192. o.

[87]         Márai 2018, 225-226. o.

[88]         Márai 2018, 378. o.

[89]         Márai Sándor: A teljes napló. 1948. Budapest, 2008a, Helikon Kiadó. 192-193. o.

[90]         Márai 2008a, 202. o.

[91]          Márai 2013, 240. o.

[92]         Márai Sándor: A teljes napló. 1954-56. Budapest, 2010, Helikon Kiadó. 382. o.

[93]         Márai Sándor 2016, 16. o.         

[94]         Márai 2007b, 56. o.

[95]         Márai Sándor: A teljes napló. 1978-81. Budapest, 2017, Helikon Kiadó. 221. o.

[96]         Márai 2017, 128. o.

[97]         Márai 2008b, 378-379. o.

[98]         Márai 2013, 203. o.

[99]         Márai 1991, 96. o.

[100]        Márai 2016, 107. o.

[101]        Márai 2013, 123. o.

[102]        Márai 2006a, 346. o.

[103]        Márai Sándor: Erősítő. In Történelmi regények. II. köt. Budapest, 2002, Helikon Kiadó. 175. o.

[104]        Lőrinczy Huba: Előszó. In „…személyiségnek lenni a legtöbb…” Márai-tanulmányok. Szombathely, 1993, Savaria University Press. 8. o.

[105]        Példaként arra, hogy a komment-irodalom talaján komoly teljesítmények is kinőhetnek, egyes szaktekintélyek által vitatott és bírált Nyáry Krisztián tevékenységét is említhetem.

[106]        Márai 2018, 24. o.

[107]        Márai 2017, 372. o.

[108]        Márai 2007, 211. o.

[109]        Márai 2017, 248-249. o.

[110]        Fried István: Summázat. In „…egyszer mindenkinek el kell menni Canudosba”. Budapest, 1998, Enciklopédia Kiadó. 203. o.

[111]         Worowska, Teresa in „Ez itt a kérdés” c. műsor: Vajon mire kíváncsiak külföldön a magyar kultúra kínálatából? M5 TV, 2019. január 22.

[112]        Furkó Zoltán: Márai Sándor üzenete. Budapest, [1990], Püski Kiadó, 25. o.

[113]        Alexa Károly in Boomerlázadás. Pesti TV, 2022. május 23.-i adás.

Illusztráció: Márai

Feltöltötte:

Napút Online

Ezek is érdekelhetik!

Oláh Tamás: Mikor már nem sántít egy-egy hasonlat →

Tóth Kálmán: Paul Johnson nyomában →

Turai Laura: A „figyelem iskolája” Pilinszky János és Simone Weil írásainak tükrében, Pilinszky lírájában →

Tasnádi Edit: A 100 éves török novella Magyarországon →