Zöldy Pál: BARLANGRAJZOK*
*A szerző Civilben (zsebre gyűrt glóriában) címmel
műhelyünkben készülő verseskönyvéből
És az ember
nevezhetjük a rend kedvéért – vagy a
történeti hova helyezendőség végett– Ádámnak is,
bár amennyire ő jelen volt az Éden kertjében
annyira bennünk is jelen van,
tehát az ember – akár Ádám, akár én vagy te – lényeg, hogy
elindult.
A maga akaratából indult, közvetve – amennyiben
megfogalmazta a „nem az” vagy „nem ott” helyzeteket,
mégpedig a Tudás Fája alatt, ahol „olyan” akart lenni, magáról
ezzel azt állítva, hogy „nem olyan”.
Megszülve a törekvés lehetőségét „azzá”, „oda”, „olyanná” lenni,
megszülve az időt, teret, távolságot, gondolkodást és két-séget
az egy-ség helyett.
Kilépett a Kert kapuján –
sarkában a Kerubok, lángpallossal –, illusztrálva a
következmények viselésének kényszerű voltát,
és elindult a térben és az időben a halál felé.
A halál máig is úgy áll előttünk, mint egy örökké nyitott,
de sötét kaputorok – aztán hogy ez a sötét, amit mi annak
látunk, az valóság-e, vagy csak a titkok függönye, majd kiderül.
Mindent meg fogunk tudni idejében.
Ezen az úton lépdelünk mindannyian.
A kapun kilépve társként kaptuk a hitet és a reményt,
fölöttünk pedig az Idő Angyala, aki szárnyával éjszakánként
sötétbe takarja fejünket – hogy ne legyenek túl hosszúak a
napjaink.
A hit mellé társnak kaptuk még a szeretetet.
Ez csak néha birtokolt töredéke annak, aminek egykor – még
indulásunk előtt – teljében voltunk.
E talizmán emlékeztet az elhagyott Kertre,
az ott hagyott kincsre.
Ez származásunk bizonyítéka, hogy képesek vagyunk túllépni
önmagunk korlátjain – hogy el tudjuk veszíteni határainkat,
részként való önmagunkat,
a kétséget az egységért.
Isteni képesség ez a túlcsordulásra,
de a kétely rabszolgái vagyunk azon naptól fogva – míg
igyekszünk megismerni, de mindig csak fölismerünk, s minden
felismerésnél rádöbbenünk, hogy egykori birtokunkat hódítjuk
vissza lépésről lépésre, keservesen,
s kihűlt nyomainkból a halál fon láncot.
Ami mégis segít továbblépni, az a szívünkben őrzött szilánk –
melynek léte ugyan kétség, de lényege az egykori egység
bizonyítéka.
Ez tesz képessé mindenre, ami bennünket meghalad,
amikor csak sétálgatnánk a logika jól letaposott biztonságán, ahonnét nincs
kiút – csak a bizonytalanba, a sötétbe, az ismeretlenbe való lépés.
Az intuíció kívül marad a logika gyakorlóterén.
Ez a logika számára – mint épülő hídnak – pillér.
Ezt kapjuk – felülről, kintről, bentről.
A bennünk lévő forrás tükrén átfutó felhő vagy borzongás, jel
vagy legbensőnk óvatlan kitörése – az a legbensőnk, ami még
akkor az egészből hasadt le, s amire már annyi mindenféle
üledék rakódott.
A két kapu közt térben és időben
könyörtelenül konkrét egyediségünkben
a végtelenség kristályával szívünkben
lépkedünk.
Út nincs, csak mögöttünk,
ha ugyan út.
Amíg te
választod ki azt,
kinek adni akarsz,
önmagadat akarod.
Eltakarod a Napot
A tavon
bizonytalan lépdelő fény
alkonyatkor
elvesztve szem elől a Napot
s benne élő hitét
merülni kezd.
Rémült kiáltására nem fordul meg a Nap
elkapni, mint egykor Ő Pétert…
Isten partja
mi vagyunk a sziklák
rajtunk szakad szét
a Tenger csendje
belénk ütközve
följajdul
az Isten
Fájdalom
Habok marcangolják
fövenyre tékozolt lábnyomom.
Fáj, hogy marcangolják
fáj, hogy fövenyre tékozoltam
hogy tékozoltam
hogy az én nyomom.
Fáj, hogy marcangolják
fáj, hogy csak a habok.
Mindig
itt és mindig idébb
de mindig lemaradva egy lépéssel.
Áldva vagy vétkezve
akár a kimondott szavak.
Örökké múló jelenben
egyáltalán időben
és mégis örökké.
Az idő tovasodorja fohászainkat,
letépi rongyainkat
egyre tisztulva, csendesedve
míg meztelenül s némán
akár a kimondatlan szavak – bűntelen
a lét ölére hullunk fáradtan
föloldódva egyetlen öntudatlan,
de kezdettől áhított mozdulatban.
Illusztráció: „És az ember” (fd. sziklarajz: Ibériai-fsz.)
Ezek is érdekelhetik!
Hegyi Botos Attila: Szikrázó habok. Ant’issa tűzkövei →
Hegedűs Gyöngyi: incantation of the great mercy →
Vitéz Ferenc: »Aranyos rigmusok« (versek) →
