Györgyi Csaba: Északi szerelmek
Az emberiség története izmok megfeszülésének és ellazulásának története, különös tekintettel az egészen finomakra és önkéntelenekre.
Az északi szerelmek még várhatnak, gondolta a szabad ember, és a buszmegállóból elindult vissza, a tanya felé, amit szűk fél órával ezelőtt megkönnyebbülten hagyott hátra. Ez a maroknyi idő – sok, kevés? – elegendőnek bizonyult arra, hogy a lehetőségek felülről kitárt csapóajtaja végleg becsukódjon, és a lélek pár perce oszlásnak indult, nehéz fellegei az éj sötét hercegeiként, immár halhatatlanul és utódok nélkül újra elfoglalják trónjukat a belső és külső kopárosok szélein.
A szabad ember jelene, bár ezt innen nem lehetett egészen pontosan kivenni, már nem a jövőjéhez, hanem a múltjához kapcsolódott. Amikor a távolodás meghallotta, hogy mögötte a busz fékezés nélkül haladt el a megálló mellett, eszébe jutott, hogy kétszer nem lehet ugyanúgy kimenni ugyanabba a buszmegállóba, mert akkora szabadság nincs és soha nem is lesz a Földön. Nincs olyan világ.
Befelé lejtő utazásának ezen a pontján, amely valahol az orrüreg hátsó részén helyezkedett el, beszélni kezdett:
– A folyamatosan szűnő múlt napernyőt tart a jövő kis ágyásai fölé. Nem kell olyan gyorsan növekedni. Gondolatok jönnek-mennek, lassítanak, és mielőtt megállnának, már el is tűnnek, mintha csak apa és anya lennének. Velem maradó nyomaik érzelmek, ízek és rövid jelenlétek csupán, színes növények, a köröm alá szorult termőföld megnyilvánulásai. Kertek azok is. Akárhol is vagyok, akárhová is megyek, ez a köröm alatti piszok kapcsolatot hoz létre ezekkel a növényekkel. Miközben azon gondolkodom, hogy a semmi, ha lenne, fekete vagy fehér lenne, már vissza is értem a tanyához. Fölötte fény, de azt, hogy egyébként közeli vagy távoli ez a megvilágítás, nem látni, mert csak magát a fényt látni. Egyedül csak a fény látható, s alatta a ház, amelyet viszont nem ez a fény világít meg. Ez a ház egyszerűen csak látszik, pedig nincs semmi, ami láthatóvá tenné.
Visszatért oda, ahonnan nem sokkal azelőtt a véglegesség szándékával jött el. Leült, bár legszívesebben lefeküdt volna, lehunyta a szemét, majd felvette a szemüvegét, és felállt. Semmire sem akart gondolni, s ebben ezúttal is az a belső gyakorlat segítette, hogy megpróbálta felidézni gyermekkorának néhány kellemes képét, de valahogy megint csak a kellemetlenek jutottak az eszébe. A forró tepsit maga akarta a megterített asztal közepére helyezni, de amikor az megégette a kezét, a tál tartalma a földön kötött ki. Sokszor válik így szemétté az, ami eleinte még értéknek tűnik. Az anyag még nagyjából ugyanaz, de már senki sem akarja megenni, ugyanis mindenki az asztalról akar enni.
Közben valahogy odakeveredtek a szülei is, akik azonban csak lassan tudtak mozogni, úgy, mintha bábok, sőt, képek lennének. Lassan mozdultak meg, majd lassan tűntek el, mintha soha nem is lettek volna. Most ki kellene nézni az ablakon, és azon kellene elgondolkodni, hogy a kert a tanya körül miért nem úgy néz ki, ahogyan más tanyákon. Nincs hangulata, nincsenek zegzugai, sehol egy nyamvadt bagoly, esetleg egy lukat kaparó kutya. Bezzeg a régi parti dekorációjának nyomai mindenhol láthatóak. Mégis, milyen régi parti, és egyébként is, ki mondta ki először azt a szót, hogy tanya? A tanya hangulat, törekvés az örök hiány meghatározhatatlan véglegesítésére… nem, nem is egy hangulat, mert a hangulatok gyorsan változnak, míg ez az előbbi error sem gyorsan, sem lassan nem. Változik. A tanya képzelt titokszó, amit itt felejtett valaki.
A képzelt hangoknak természetesen a vonulása és a megérkezése is képzelt. Ha eközben a felettük lévő, zárt felhőzet megnyílna… nem, azt hiszem, hogy ez lehetetlen, hiszen ilyesminek eddig még csak egyetlen, de azóta is tartó pillanatig lehettem a részese. Valószínűleg ezért, s nem a levegő, pontosabban a lélegzés hiánya miatt nem lehet sokáig a felhők felett tartózkodni. Egyébként abban a világban, amelyben nekünk élnünk kell, nincs olyan, hogy csak felhő, hanem csakis olyan létezik, hogy valakinek vagy valaminek a felhőzete. Ez a valakihez vagy valamihez tartozó felhők törvénye, vagyis a barátságé és a baráttal együtt történő menekülésé. Akarsz velem menekülni, vagy inkább egyedül menekülnél? Maradnál talán? Jó, de akkor esetleg maradhatnék én is? Maradok, és mesélek neked az Északi szerelmekről, jó? Tudod, ez egy olyan regény, amely már akkor készen állt, amikor elkezdték írni, mert mind a mai napig az a tapasztalat képezi az alapját, hogy csak az árnyékok mozognak, az általuk megjelenített épületek soha. Hogy mondod? Nem, ezt a regényt nem tudom megmutatni, mert most nincs nálam. Ez azért olyan fontos, mert éppen azt veszítettük el, hogy ne lehessen nálunk semmi, legalábbis, hogy ne lehessen nálunk valami mondatkezdő kis semmiség, vagyis valami olyasmi, ami saját maga hiánya, kivonása, s ahová nem szabad vágyakkal, ékezetekkel és írásjelekkel megérkezni, hiszen a már a fiatalsága után sem áhítozó embert csak a tudat maradéktalan megsemmisülése előtti utolsó pillanat örökkévalósága mentheti meg az öregedéstől.
De mégis, ki a csuda akar fiatalon megöregedni? Talán csak azok, akik még a csillagok alá sem férnek be… és ha már itt tartunk: negyven hosszú esztendő Szibéria, sőt, mi több, Észak-Szibéria állócsillagai alatt, reménykedve, hogy valaki még életben maradt közületek délen, és nem változott meg annyira, hogy ne mondhassa: „Nahát, de jó, hogy visszajöttél! Maradsz még egy kicsit, vagy Szibéria visszavár, esetleg a csillagok hívnak haza a helyedre, ami nem otthona senkinek, s ahol még az idő is csak fagyott vendég, rokon, kiáltás, sőt, több, csendek, amelyek között nincsenek szünetek?” Egyébként pedig nem, nem maradok, hiszen ti sem költöztetek el sehová, sőt nagyon is közel laktok egymáshoz, de egy jó ideje már nem is beszéltek egymással, mert mindenki legalább egyszer már összeházasodott a másikkal, ráadásul, miután az unokák unokái is elköltöztek, el is vált a másiktól.
Sodródnak a széllel, fény veszi körül őket, és szebbek, mint egy hideg ház bele. Befejezetlen mondatok, amelyek nem hagynak nyomot, mégis a földhöz kötődnek. Nem jó bent, de kint még rosszabb. Részek válnak le rólam, földrészek, amelyek nem tudnak sem rólam, sem egymásról, és ha elég lassan mozdulok, a történetük is kirajzolódik a ház falán. Érdemes lenne megint leülni, hiszen még a tea sem hűlt ki egészen. Gyors és lassú, majd megint valami gyors, ez az egymáson elmozdulni akarás ritmusa.
A tanya egy tenger alatti világ egyszerű anyagcseréje. Rend, tudat nélkül. Lét, rend nélkül. Tanya, lét nélkül, ahol lép és megáll, lép és megáll… nem az álmodó idő vagy valami önmagára irányuló gondolat, hanem csak én, csak egy karnevál Rióban.
A szabad ember, gondolatait a háta mögé vetve, felegyenesedett a buszmegálló padjáról. Először elindult vissza, a tanya felé, majd meggondolta magát, és inkább visszaült a padra, ugyanis a távolban egy busz reszkető körvonalai rajzolódtak ki.
Nem sokkal később felszállt, és már az sem érdekelte, hogy a közeli, üres tanya mögötti kopár vidék holt szája éppen most nyeli el a Napot. Északi szerelmek, várjatok! Az este ma én vagyok, és hamarosan érkezem!
…és hajnalban, amikor én még mindig az éjszaka vak óriásaival táncolok, erős, jó szellemekkel, az útszélre szórt magvakból kikelt terebélyes fák terméseinek kiszáradt, üres héjaiba színes, illatos párák költöznek.
Újra a városban. Ahogy kel a Nap, tehetetlensége a háztetőkére terül. Valami nagy gubanc – madár, orangután, vagy ki tudja, mi a csuda – gubbaszt az egyik tetőgerinc csücskén, és hagyja, legalábbis nem akadályozza, hogy történjen benne, ami bennem mostanában már alig szokott: az idő maga… és tudjátok, amikor az idő történik, az olyan, mintha sűrű méz folyna le a házfalakon, egészen föld alatti világainkig, közel a lassan és ferdén forduló-perdülő, súlyos középponthoz.
És lett este, és lett reggel: második nap, az utolsó, s mivel az élet innentől kezdve már az addigi vonalára merőlegesen fut, még az árnyéka sem vetül az eddigiekre. Ez az új valóság a korábbi végtelenhez képest tényleg végtelen, töretlenül emelkedő és gyönyörű. Hegel hazaérkezik, és köszöni szépen, de ezután már sehová sem akar menni.
Illusztráció: Tanya
Ezek is érdekelhetik!
Virginia Sol: Lélekkapcsok →
Kilián László: Niomé III – Az idő mítosza (regényrészlet) →
Rácz Mihály: A megértés fonala, Nyolcvannyolc tavaszán →
