OPEN 50. – Shakespeare: Szonettek
[1]
Petrarca mellett a legfontosabb szonettek ezek a világirodalomban.
Shakespeare színdarabjai mellett rövidebb költeményeket is írt, amelyek nem a nagyközönségnek készültek, eleinte csak a költő baráti körében voltak ismertek. A versek nagy része 1609-ben látott napvilágot. Ezek közé tartoznak a Szonettek, amelyek első része a költő pártfogójához, a „szőke férfihoz” szól, a második rész középpontjában a rejtelmes „fekete hölgy” alakja áll. A költemények tematikája az egyes sorozatokon belül változik. Néha monoton ismételgetésnek tűnhet egy-egy költemény, mégis, később újra olvasva egészen másféleképpen értelmezhetjük. Persze első olvasatra, beható elemzés, sőt, akár a teljes megértés igénye nélkül is rendkívül élvezetesek és hatásosak a Shakespeare-szonettek, Szabó Lőrinc találó metaforájával élve „Shakespeare olyan tömény, hogy bizonyos hígításban is Shakespeare marad”.
A Szonettek eredetét tekintve is csak többé-kevésbé hihető találgatások láttak napvilágot. Sokan kísérleteznek ugyan a versekben szereplő jellegzetes alakokat (a barát, a rivális költő, a fekete hölgy) Shakespeare egy-egy kortársának megfeleltetni, ám egyik elmélet sem elég meggyőző. A legújabb kutatások szerint a Szonettek létrejöttében ugyan jelentős szerepet játszott az alkotójuk magánélete, mégsem valós élményeket tárnak fel. Mindez persze csak feltételezés. Shakespeare pedig közben lehet, hogy föntről csak mosolyog az egészen.
A 154 közül a legtöbbet idézett, ezért a legismertebb a 75. szonett. A világirodalom egyik legismertebb szerelmes verse férfihoz és nőhöz írottként egyaránt olvasható, bár tudjuk, hogy a Szonettek címzettjéhez – egy fiatal férfihoz – szól. Shakespeare költői kifejezőkészségét nem köti semmiféle szabály; egyetlen célja a tetszés, ezt pedig hihetetlen elegancia és tartalmi többértelműség révén éri el. A szonetteket 21 éves korában kezdte el fordítani Szabó Lőrinc. Általánosságban elmondhatjuk, hogy itt a fordítás nemhogy nem vész el, hanem hozzáad a mű élvezhetőségéhez, igaz, hogy az értelmezési lehetőségeket nagyban szűkíti. Ezért érdemes az elemzést az eredeti szöveg ismeretében és felhasználásával végezni. A fordítás persze sohasem képes teljes mértékben visszaadni az eredeti mű hangulatát. Shakespeare angolsága a mai beszélt nyelvhez képest archaikus, nehezen érthető, valamint számtalan olyan nyelvi elemet tartalmaz, amelyek értelmezésén irodalmi körökben még ma is parázs viták bontakoznak ki. Ezt a sokrétűséget lehetetlen a magyar változatba átültetni. Cserébe viszont formailag, verselését és egyéb költői eszközeit tekintve jóval többet nyújt Szabó Lőrinc fordítása. Shakespeare szonettjeiben csak elvétve fordulnak elő enjambement-ok[2] (színdarabjaiban gyakoribbak), valamint a szokásos rímképlettől is helyenként eltér. A magyar változat képrendszere is gazdagabb az eredetinél.
Ennek ellenére, vagy ennek figyelembevételével is igazat kell adnunk Szabó T. Annának, aki azt írja, hogy bár nagyon szereti Szabó Lőrinc fordítását, de Shakespeare többértelmű és szójátékokban, paradoxonokban gondolkodó szonettjei nem hagyták nyugodni, ezért majdnem húsz évig „szöszmötölt” velük.
Szabó T. Anna a Szonettekkel kapcsolatban a látás erotikáját hangsúlyozza az egyik jegyzetében. „A látás szerepe a legnagyobb az érzékiség felkeltésében. Amikor azonban az érzékiség már uralja a nézőt, akkor a szem mintha magával a bendővel lenne összekötve: ugyanolyan mohó, mint a gyomor. Nem véletlen a Tantalusz-hasonlat Shakespeare őrjöngően erotikus elbeszélő költeményében, a Vénusz és Adoniszban: a hideg ifjún csüggő Vénusznak is csak a szeme lakik jól. (…) A hetvenötödik szonettben is a zabálásnak és a szem általi evésnek az ellentétét nézhetjük végig a hasonlatokon keresztül. (…) Szabó Lőrinc híres fordítása visszaadja ennek a kielégíthetetlen vágyakozásnak a hangulatát, de a képi egységet nem mindig tartja be.”[3]
A bemutatást az angol eredetivel, és a szó szerinti fordítással kezdjük, majd ezt Szabó Lőrinc, és Szabó T. Anna műfordítása követi. Tanúságként és tanulságként is beavatnak a műfordítás rejtelmeibe.
A 75. szonettről
So are you to my thoughts as food to life,
Így vagy te az a gondolataimnak, mint az életnek az étel
Or as sweet seasoned showers are to the ground;
Vagy mint fűszeres tavaszi záporok a földnek;
And for the peace of you I hold such strife,
És hogy (lelki) békét érjek el körülötted, úgy küzdök magammal
As ‘twixt a miser and his wealth is found.
Mint a fösvény a vagyonával
Now proud as an enjoyer, and anon
Egyik pillanatban büszkén élvezi, a másikban pedig rögtön
Doubting the filching age will steal his treasure;
(Ő)Attól tart, hogy a tolvajkorszak, amelyben élünk, ellopja a kincsét;
Now counting best to be with you alone,
Most azt gondolom, a legjobb lenne egyedül lenni veled
Then bettered that the world may see my pleasure;
ÉN majd jobbnak gondolom, hogy a világ lássa az örömömet
Sometime all full with feasting on your sight,
Néha betelek (evés) a látásoddal
And by and by clean starvèd for a look;
Majd rögtön éhezek egy pillantásodért
Possessing or pursuing no delight
Mincs más örömöm és nem keresek másikat
Save what is had, or must from you be took.
Csak ami tőled van, vagy amit el kell venni tőled
——Thus do I pine and surfeit day by day,
——Így éhezem és csömörlök meg nap mint nap
——Or gluttoning on all, or all away.
——Vagy tömöm magam (kincseimmel) vagy nélkülözöm.
*
Az vagy nekem, mi testnek a kenyér
s tavaszi zápor fűszere a földnek;
lelkem miattad örök harcban él,
mint a fösvény, kit pénze gondja öl meg;
csupa fény és boldogság büszke elmém,
majd fél: az idő ellop, eltemet;
csak az enyém légy, néha azt szeretném,
majd, hogy a világ lássa kincsemet;
arcod varázsa csordultig betölt,
s egy pillantásodért is sorvadok;
nincs más, nem is akarok más gyönyört,
csak amit tőled kaptam s még kapok.
——Koldus-szegény királyi gazdagon,
——részeg vagyok és mindig szomjazom.
————————-(Fordította: Szabó Lőrinc)
Te táplálsz, mint az élőket az étel,
vagy éhes földet édes záporok,
úgy bízom benned, hogy emészt a kétely,
mint zsugorit, ha pénzén kuporog:
örül és közben rettegésben él,
a tolvaj kortól félti birtokát;
arra vágyom, hogy csak velem legyél,
aztán, hogy látva lásson a világ;
felfallak szemmel, eltelek veled,
majd megint lesem pillantásodat,
nincs és nem is kell nagyobb élvezet,
csak az, amit a te látásod ad.
——Naponta gyötör étel s éhezés –
——hol a semmi sok, hol minden kevés.
(Fordította: Szabó T. Anna)
*
A hetvenötödik szonett gyönyörű szerelmes vers – férfi írta, és egy férfihez szól. Az imádott férfi leginkább a szépségével hódít, férfiak és nők egyaránt a lába előtt hevernek. Shakespeare szépségtől mámoros, erotikától átfűtött verseiben (és itt nemcsak a Szonettekről beszélek) a látvány táplálja a vágyat, ám annak, aki ennyire szép, csak nézői lehetünk, mert érinthetetlen, akár a festmény – és ezáltal a vágy örökké újjáéled.
Shakespeare a Szonettekben remek drámai érzékkel kettéválasztja a Fekete Hölgy képében megjelenő testi vágyat az Ifjú képében megjelenő szerelemtől. A Szonettek beszélője hol undort érez, hol frusztrációt: a szemet egyáltalán nem gyönyörködtető nő megelégíti vágyát, a szépségében elérhetetlen, festményszerű ifjú azonban folyamatosan táplálja.[4]
De ki az a Fekete Hölgy?
A 127-es szonettben a Dark Lady, a sötét hölgy belép az elbeszélésbe, és azonnal a költő vágyának tárgyává válik. Ő a Szonettek utolsó ciklusának lírai hősnője, a költő fekete hajú és sötét arcbőrű kedvese. Egy oly korban, amely a szépséget a szőkeséghez és a fehér bőrhöz társította (fair egyszerre szőkét és szépet is jelent), a költő némileg dacosan, a konvenciókkal kihívó módon szembeszegülve ünnepelte hölgyének ékességét. A versek szenvedélyes és zaklatott viszonyt sejtetnek, keserű panaszokat olvasunk a hölgy csapodársága miatt; egy korábbi szonett (42.sz.) úgy is érthető, hogy a Dark Lady éppen szép ifjú barátjával csalja meg a költőt. Akárcsak e barát, „Mr. W. H.” valós személye, a Dark Lady kiléte is maradandó rejtélye a Shakespeare-filológiának. [5]
Bármilyen különös is, Petőfi egyik versének a kezdő hat sora segített nekem – nem a megoldásban, hanem a megközelítésben:
Szőke asszony, szőke asszony,
Fehér hattyu, fehér hattyu!
Sorsod olyan fekete,
Mint a holló, mint a holló.
Mért adá neked az isten
E szépséget…
(Szőke asszony, szőke asszony…)
Vagyis a fekete a szőkének az ellentéte, hisz a Szonettek első, nagyobbik ciklusának (1.-126. sz.) lírai hőse, a szép, szőke és kék szemű, ragyogó tehetségű, fennkölt lelkű s bizonyosan főrangú ifjú. A rajongva tisztelt barátját a költő hol arra unszolja, hogy házasodjék meg s utódaiban tegye szépségét halhatatlanná. Van, ahol hozzá való múló ridegségét panaszolja, másutt hűtlenséget vet a szemére. De általában leginkább dicsőíti őt, ugyanakkor a reneszánsz költő önérzetével vallja, hogy az ő verseiben rejlik a maradandóság ígérete mindkettőjük számára. A rajongó magasztalásnak ez a felfokozott hangja nem volt példátlan abban a korban, ha a költő főrangú pártfogójához fordult, amint kétségtelenül ez a viszony áll fenn a szőke ifjú és a szonettek költője között. A konvenciókon azonban túlmutatni látszik az a szerelmes hevület, amely e versek tekintélyes részét áthatja, s amely miatt egyesek (alighanem tévesen) homoerotikus viszonyt gyanítanak a háttérben. A szonettek személyes hangja egyébként valószínűtlenné teszi azt a feltételezést is, hogy Shakespeare csupán a kor divatjának engedve, képzelt személyhez írt volna helyzetlírai bravúrmutatványokat. Ki volt hát az ihlető illető? Négy évszázad óta megoldatlan a rejtély.
Az igazságtalan időről!
„A Szonettek gyűjteményét drámának is felfoghatjuk. Van cselekménye és vannak hősei – írja Jan Kott, az egyik legismertebb Shakespeare-kutató.[6] – A cselekmény lírai szekvenciákból tevődik össze, melyekből lassan bontakozik ki a tragédia. Három hőse van: egy férfi, egy fiú és egy nő. Ezek hárman kimerítik a szerelem minden formáját, s átesnek a szerelem összes fokozatain. Kimerítik a hűtlenség minden formáját és lehetőségét is. Minden lehetséges kapcsolat fennáll, cserélődik hármuk közt: a szerelem, a barátság, a féltékenység.”
De van ennek a drámának egy negyedik szereplője is, és ez az idő, amely mindent elpusztít és vereségre ítél. A falánk, óriási állkapocshoz hasonlítható idő. Megemészti az ember művét, és megemészti őt magát is. „Az idő, minden dolgok elpusztítója” állandó refrénként tér vissza újra meg újra a kései reneszánsz és a barokk költészetében. de Shakespeare-nél, az idő pusztító hatása nemcsak költő kép Shakespeare-nél, s még csak nem is csupán rögeszme. Az idő a főszereplője minden tragédiának:
——————-…mikor
A vén idő már felejti magát,
Mikor Tróját szétrágta az eső,
S várakat nyelt el a vak feledés,
S nagy államok őrlődtek nyomtalan,
Poros semmivé… (Troilus és Cressida, III. 2)
Ez Cressida monológja. A szerelem elkerülhetetlen végének keserű ábrázolásában egyik Shakespeare-darab sem áll olyan közel a Szonettekhez, mint a Troilus és Cressida.
A gonosz perc most, mohón, mint a rabló,
Dús prédát töm, azt se tudja, hogyan… (Troilus és Cressida, IV. 4.)
Ez Troilus monológja (az eredetiben nem „gonosz perc”, hanem „injuríous tíme”, igazságtalan idő); másutt „a greatsiz’d monster of ingratitudes”, a hálátlanság óriás szörnyetege, az idő, a Troilus és Cressidában éppúgy a szerelmesek ellen dolgozik, mint a Szonettekben. Elpusztítja a városokat és országokat, s éppúgy az ifjúságot és a szépséget is, megszegi az uralkodók esküjét és a szeretők ígéreteit. Idézzük Leonardót, aki ugyanarról a falánk időről beszél:
Ó idő, minden dolgok fölfalója, és te, irigy öregség, mindent megrágtok a kor kemény fogaival, és fokról fokra mindent lassú halálba meríttek! Heléna, amikor a tükörben nézegeti magát s látja a ráncokat, melyeket az öregség vésett arcára, sírva gondolja, hogy kétszer rabolták el. Ó idő, minden dolgok fölfalója, ó irigy, mindent megemésztő öregség!
Leonardo metaforáiban voltaképpen háromféle idő szerepel. A geológiai idő, a föld, az óceánok és a hegyalkotó eróziók ideje; az archeológiái idő – mert végül is minden történelem archeológiává válik –, a piramisok ideje, a városok ideje, melyek elpusztultak, az országok ideje, melyeknek csak a nevük maradt meg; és végül az utolsó, az emberi idő, melyben a bölcső szomszédja a koporsó, és minden arc halandó.
Szörnyű gondolat! Mi mentheti meg
az Idő kincsét az Idő elől?
S ha a szépséget meglopni siet,
gyors lábait mely vas kéz tartja föl? (65. szonett)
A Szonettek első témája ez a kísérlet: megmenteni a szépséget és a szerelmet az idő romboló hatása elől. A fiúgyermek nem csupán örökös, nem csupán folytatás, hanem ugyanannak az arcnak, ugyanazoknak a vonásoknak a megismétlése; az idő megállítása, a szó szoros értelmében.
Nézz tükrödbe, s mondd az arcnak, melyet látsz,
most kell mását megszerkesztenie … (3. szonett)
A szerelem az időben történik, de az idő ellen fordul. Mindenáron meg akar tőle valamit menteni, meg akarja állítani, nyomot akar hagyni.
… csak gyermeked véd a kaszás Kor ellen,
hogy dacolj vele, mikor elvisz innen. (12. szonett)
*
„Ezeknek a szonetteknek a java egy szinten áll a költő drámai remekeivel – írja Kardos László. – Az egekbe ragadó és porba sújtó szerelmi indulat, a kristályosán tiszta és hű baráti érzés, a szeretet és szerelem egymásba átjátszó határérzelmei, az önmagától ittas ifjúság boldogsága, az öregedés bölcs és fájdalmas mélabúja, s a mind e forrásokból borús mellékzöngeként felhangzó féltés, harag, kétely és aggodalom, s mellettük a való élet átfogó és objektív képei – igazi nagy költészetté emelik ezeket a szonetteket. Úgy tetszik, a szonettekkel kapcsolatban felmerült hírhedt filológiai rejtélyek a kelleténél többet szívtak magukba abból az érdeklődésből, amely igazában a szonettek mélységes emberi tartalmát és magas művészi rangját illette volna. Az egyéni életnek utódokban való boldog folytatását zengő II. («így újulnál, öregen, és a véred melegítene…»), a családi boldogságból megejtően feldaloló VIII. («… szövegtelen dal, s dús egysége csak azt zengi, hogy magadban senki vagy»), a valóságos, földi szépség hatalmát a mennyei műszépségek fölé emelő XXL. («Igaz szerető, igazat írok…»), a büszke költői öntudatot kiharsogó LV. («Márvány s királyi aranyoszlopok nem élik túl hatalmas versemet…»), a szerelem rabságában való feloldódás édes fájdalmát valló LVII. («Rabod lévén, más dolgom mi legyen, mint várni vágyad percét, hogy hivatsz?»), az elmúlás gyötrelmeit jajongó LXV. («… mállik a zúzhatatlan sziklaszál? Szörnyű gondolat! »), a társadalmi valóság fonák értékrendjét háborogva leleplező LXVI. («az Érdem itt koldusnak született«), a szerelmi odaadás végső áldozatát példázó LXXI. («Hogyha meghalok, ne tovább, ne gyászolj…»), az öregség és szerelem különös viszonyára világító LXXIII. («… szeresd azt, aki ma holnap elmegy») – idézhetnék a szonettek egész sorát még – odaillenek akár a Hamlet, az Othello legszebb részletei mellé.” [7]Abban sincs képzelődő túlzás, ha egy-egy nagy drámai tiráda magját – halálról, szerelemről, barátságról, az ember és a világ bűneiről – már itt, a szonettekben, felfedezni véljük. Intim és hatalmas előjáték ez a költemény-sorozat Shakespeare legmagasabb drámai csúcsaihoz.[8]
*
A Szonetteknek megvan a maguk poétikája, a maguk erotikája és a maguk metafizikája: ezek poétikája és erotikája egyaránt a kétértelműség alapelvére épül. Shakespeare szonettjeihez képest Petrarca szonettjei áttetszők, szinte kristályból metszettek. Petrarcánál a szépség és a jóság állandó, soha meg nem ingatott érték; a test és a gondolkodó ész közt folyik a vita. Shakespeare szonettjeiben a testiség és a szellemiség közt húzódó merev választóvonal elmosódik, a jó keveredik a rosszal, a szépség a csúfsággal, a megkívánás az iszonnyal, a szenvedély a szégyenkezéssel. Másképp polarizálódnak itt a fogalmak, barokkosabban, és egyúttal modernebbül. A szenvedély önmagát nézegeti, a habozás a gyönyör tápláléka, a pillantás nem öli meg a szerelmet, hanem még jobban fölgyújtja.
————–…és ha éhes szemed
ma gyönyörök el is nehezítették,
holnap nézz újra: így nem öli meg
szellemed az örök túltelítettség.
E bús időköz legyen óceán két
part közt, ahová folyton kiszalad
két szerető, s a másik visszatértét
látva mindegyik egyre boldogabb. (56. szonett)
A szerelmi partner itt egyszerre valóságos és fiktív; a szem vitatkozik a szívvel, a nappal az éjszakával, a pillantás az érintéssel. A partner testi lény, de a képzelet teremtette, a megkívánás megváltoztatta. Az erotika a reneszánsz festészet neveltje, és maga is egy újfajta érzékenység iskolájává válik:
Elhagytalak, s szemem lelkembe néz;
s ami azóta mondja, hol az út,
félig szolgál, félig vakságba vész:
látni látszik, de tényleg kialudt;
mert nem adja át a szívnek, amit
elkap, madarat, rózsát s egyebet;
gyors tárgyai nem hatnak lélekig
s a maga képeit sem őrzi meg;
mert lásson bár gyönyörűt, undokat,
mézédes varázst vagy otromba szörnyet,
——hegyet vagy tengert, gerlét, varjakat,
——éjt-napot: arcodhoz mintázza őket. (113. szonett)
A szonettforma fejlődése Petrarcától Shakespeare-ig
A szonett elnevezés és a forma a XIV. században élt itáliai költőtől, Petrarcától származik. A petrarcai szonett két részből áll, ami mind strófaszerkezetében, mind tematikai felépítésében megmutatkozik. Az első nyolc sor rímképlete ABBA ABBA, szerepe pedig a mű témájának, fő problémájának bemutatása. A második szerkezeti egységben találjuk a tanulságot, illetve a vers elején ismertetett helyzet értelmezését; a rímképlet itt kevésbé kötött: lehet CDECDE vagy CDCDCD. A verssorok ritmusa végig jambikus.
A szonettet – némi változtatással – Angliában egy kevéssé ismert költő, Edmund Spenser honosította meg. A spenseri szonett rímképlete ABAB BCBC CDCD EE, verselése jambikus.
Az angol szonett végleges változatát Shakespeare fejlesztette ki. Célja volt, hogy az itáliai szonettformát a kevésbé dallamos angol nyelvre ültesse át, illetve, hogy – a négysoros strófák közti kapcsolat megszüntetésével – egyszerűsítse a rímképletet (ABAB CDCD EFEF GG). Erre azért volt szükség, mert az angol nyelv rímekben viszonylag szegény, a bonyolult szerkezet pedig nagymértékben akadályozta volna a költői szabadságot, illetve a mondanivaló rovására ment volna. Shakespeare a retorikai formán is változtatott: az első szerkezeti egység hosszabb lett, míg a konklúzió az utolsó két sorba szorult. Ily módon jóval erősebb, nagyobb ívű fokozásra nyílt lehetőség, amit a költő zseniálisan ki is aknázott. Ezekből, az összefoglaló gondolatot, végső konklúziót tartalmazó kettősökből idézünk egy csokorra valót:
Szánj meg; szűnj külső jusst habzsolni: másképp
Megeszitek, a sír s te, a világét.
*
Így újulnál, öregem, és a véred
Melegítene, bár hidegnek érzed.
*
De ha múlásnak szánod életed,
Halj magad, s képed együtt hal veled.
*
De jöhet tél: szűrt virágnak csak a
Színe hal el; él édes zamata.
*
Halld, egymásnak mily édesen felelget
Kölcsönös rendben s hitvesként a húr,
Mint mikor férj s a boldog nő s a gyermek
Dala egyetlen dallammá simul:
Szövegtelen dal, s dús egysége csak
Azt zengi, hogy magadban senki vagy.
*
S csak gyermeked véd a kaszás Kor ellen,
Hogy dacolj vele, mikor elvisz innen.
*
Míg él ember szeme s lélegzete,
Mindaddig él versem, s élsz benne te.
*
Tanuld olvasni sok néma jelem;
Szemmel is hall az okos szerelem.
*
—-…itt
Én csak tovább gyötrődöm, intelemnek:
A vágy vizet fűt, víz nem hűt szerelmet.
Valahonnan olyan ismerős az utolsó szonett fent idézett két sora: „…nem tudom magam se, jó mi volna; / fázom hő nyárban, s égek puszta télben.” Igen, ez Petrarca 132. szonettjének két sora. Erről, és Petrarcáról, az OPEN 44. részében már szóltunk.
Móser Zoltán
Jegyzetek
[1] Fazekas Sándor: A testet öltött ideál. William Shakespeare 75. szonettjének új fordítása; Szabó T. Anna: A látás erotikája; Bill Bryson: Shakespeare, az egész világ színház, ford. Erdeős Zsuzsanna, Akadémiai, Budapest, 2013.; Somogyi Tamás: A szonettek általános jellemzése In https://doksi.net/hu/elemzes.php?order=Show&id=420;
[2] enjambement (fr.): ‘átlépés, áthajlás, átkötés, tranzíció’. Az a poétikai jelenség, amikor az egyik verssorban kezdődő mondat tovább folytatódik a következő sorban, esetleg sorokban. Ezáltal a költemény nyelvi és metrikai tagolása eltér.
[3] Szabó T. Anna: A látás erotikája. In http://www.barkaonline.hu/uzenet-a-palackban/3675-uezenet-a-palackban-6
[4] In Szabó T. Anna: A látás erotikája.
[5] A legnépszerűbb Dark Lady Szonettek:
127: A régi korban a fekete nem számolt Fair
130: Az én anyukám szemei nem hasonlítanak a napra
131: Te művészet, mint Tyrannous, így a te művészeted
142: A szerelem a bűnöm, és a te erényes gyűlöleteid
[6] Ez rész az ő könyvének a felhasználásával készült: Kortársunk Shakespeare. Keserű Árkádia. Bp., 1970. 278-285.
[7] In Shakespeare összes művei. I. Bp., 1961. 26-27.
[8] A szonettek java része a shakespeare-i pálya első szakaszában született. De ebben a szakaszban írta a költő a királydrámák és vígjátékok egész sorát is. Több mint húsz drámai mű beszél ennek az évtizednek termő gazdagságáról, köztük olyan mesterművek, mint a III. Richárd, a Romeo és Júlia, a Szentivánéji álom, a Velencei kalmár, Julius Caesar.
Illusztráció: Open 50.
Ezek is érdekelhetik!
OPEN 53. (MÁRAI, 2. rész) →
OPEN 52. (MÁRAI, 1. rész) →
OPEN 51. – DRÁMÁK →
