Tóth Erzsébet: Nagyítás, tört tükörben*
*Részlet a szerző Szilánkok egy életrajzból című készülő önéletrajzi kötetéből
Előzmények
Minden hónap 12-én, amikor megkapom a nyugdíjamat, és megjelenik az összeg a számlámon – 2023. 06. 12-én 86 115 Ft –, eszembe jut egy pár perces beszélgetés a Nagyítás egyik főszerkesztő-helyettesével, Brém Nagy Ferenccel, valamikor 2010-ben. Föltettem neki a kérdést, miért minimálbéren vagyok én bejelentve, amikor a számlámon megjelenő összeg háromszáznegyven-ezer forint, nekem nagyon is megtisztelő, soha ennyi bért nem kaptam még sehol, de miért nem fog ez az én igencsak közeledő nyugdíjamba beszámítani? Hiszen az utolsó hónapok átlagkeresete meglehetősen emelné a nyugdíjamat. Feri válasza a következő volt: „Tudod te, Erzsi, mennyi plusz pénzt jelentene a Nagyításnak, ha mindenkit az igazi bére alapján jelentenénk be?” Nem tudtam ugyan, de mindent – majdnem mindent – értettem. Nem is volt több kérdésem, kijöttem a szobából. A nyugdíjam talán százezerrel is több lenne most, mint így, ami még az átlagnyugdíj felét sem éri el. Valamit valamiért. Most messzebbről kezdem.
Borbély László, a készülő Csurka István-emlékszámba, a Magyar Fórum különkiadásába kért tőlem írást Csurka István halála után pár héttel. Ebből idézek most.
„Csurka István talán még ma is élne, ha a legutolsó, legfájdalmasabb vesszőfutástól megkíméli az a kényes, eurokonform társaság, akik az Új Színház előtt hisztérikusan üvöltöztek, nem tudom, minek a jegyében. Halála után pár nappal azt gondoltam, most majd nekünk kell összeadni egyenként azt a bátorságot, ami benne megvolt. Mert nagyon fog hiányozni. És szükség lesz rá. Jobban, mint valaha. Mintha a bátorság olyasmi lenne, mint egy kosár alma. Én is viszek bele ötöt-hatot, te kettőt, a harmadik tízet. Nem olyan. Születni kell rá, és akinek van, nem méricskéli, mikor ad belőle a közösbe. Csurka István bátorsága közös kincsünk volt, és marad, amíg élni tudunk vele.
Író volt, kitűnő novellista, drámaíró, esszéista, szépirodalmi és politikai műveit remélhetően hozzáértők és elfogulatlan szakemberek fogják az irodalom mérlegére tenni, és remélhetően sokáig fog tartani a folyamat, mert a divatok múlnak, a kultúra örök. Reményeim szerint. Telt házakkal mentek a darabjai, amíg meg nem büntették. Az író bátorsága különös valami. Nem feltétlenül tartozik a jó író legfontosabbnak tartott leleményei közé. Sokan az erkölcsi erőt, hitvallást, küldetést is ócska cafrangnak tarják. Elavult, mucsai jelenségnek, az író tudjon írni, és elsősorban szórakoztasson. Ha épp az amorális, a barbár, az istentelen a divat, akkor szórakoztasson úgy. A nemzet sorskérdései? Aki politikusnak nem volt jó, mert egy hajszálnyi megalkuvást nem ismert, az írónak is különös volt. Azon a nyelven beszélt, írta politikai esszéit, látleleteit a magyar és európai és tágabb történelemről, ahogy nem szabad beszélni – a tematizációs és értelmező hatalom urai szerint –, nem is beszélnek, csak kevesen. De a húsz év már távlat. Amiért akkor kiátkozták, ma mindenki láthatja az Európai Parlamentben. Akkori kiátkozóinak maradéka és nagyon is erős képviselői torkunkon tartják a kést, és úgy fognak metszeni biztos kézzel, mint nagymamám vágta a csirke nyakát. Miért? Abban a hazug rendszerben, ahol a liba komfortos tartása többet nyom a latban, mint több ezer libatartó élete?
Abban a megtiszteltetésben volt részem, hogy 2009-ben ő maga hívott a lapjához, írjak tárcát a Magyar Fórumba. Gondolkodás nélkül vállaltam, hiszen már rég túl voltam megfontolásokon, rég besoroltak a népiek közé, Magyarországon ez annyit jelent, hogy bármikor lenácizhatnak, vesztenivalóm nem volt. Amikor aztán megtudta, hogy két hónap tevékenykedés után otthagyom a lapját, mert egy éppen induló irodalmi hetilapnál beosztást kaptam, és komoly pénz üti markom ezért, bizony dühbe gurult. Nem is palástolta, megmondta kerek-perec, mit gondol. Megvolt ez a jó szokása. „Meglátja, Erzsi, jól pofára fog esni. Majd emlékezzen arra, mit mondtam. És mi az, hogy nem írhat más lapba? Ugyan mi történne, ha ide is írna ugyanúgy, mint eddig?” Valóban, ezen én is mélyen elgondolkodtam. Miért ne írhatnék máshova? Ki tiltaná meg? Az induló lap egyik főszerkesztő-helyettese mondta nekem csak úgy a foga alatt, hogy de mostantól aztán nem írogatsz ide-oda, te ide írsz, és kész. Nem tetszett nekem, de gondoltam, ezzel jár a summa, amit majd kapok. Én akkor már annyit nélkülöztem, havi nyolcvanezrekből, meg még annyiból sem éltem, nemigen tudtam gondolkodni. Sőt, az is fölmerült bennem halványan, hogy talán a gyűlölt, olykor már komoly, valóságos pestises kiütéseket okozó kényszervállalkozói számlakönyvemtől is megszabadulhatok, ami annyi gondot, megalázó helyzetet okozott. Lesz főállásom, fizetésem, és kész. Örülgettem óvatosan, mert voltak gyanús jelek.
Az induló lap kinevezett főszerkesztője költő volt ugyan, de főleg az első számú konzervatív napilap publicistája, egyik helyettese elég ismeretlen író volt, mint utóbb kiderült, az egyik vezető politikus kiadója, harmadiknak bevettek egy komoly írót is a vezetőségbe, no és aztán a lapigazgató az pártember volt, mert azt azért rögtön tudni lehetett, hogy ez a Fidesz lapja lesz. Először is Kötcsén jelentette be indulását a polgári pikniken a jeles polonista költő. De akkor még nem mondott semmi többet, csak hogy hamarosan indulni fog egy ilyen lap. A kuratórium vezetője Csoóri Sándor lesz. Tudni kell, hogy a név Magyarországon elég arra, hogy a mértékadó, véleményformáló, európai, szürkeállomány stb. értelmiségből előbújjon a kénsavat okádó bibliai sárkány. Politikailag korrekt megfogalmazásban: említettek totális ellenérzését keltse. (Aki nem tudná: politikailag korrekt azt jelenti, hogy cigány, zsidó, más kisebbségi nyugodtan cigányozhat, zsidózhat, a többinek: kuss.) Persze, most sem csalódtam, a gépezet beindult. Még meg sem jelentünk, már indultak a pusmogások: ennyi és ennyi fél millió és milliárd, a gyanakvás és a nem is palástolt ellenségesség, gyűlölet közben kellett megszületnünk. Hamarosan abba kell hagynom a többes számot, mert pillanatok alatt egyedül maradtam. Sőt. Annyira egyedül, hogy olykor még a józan eszemben is kételkedni kezdtem, és magam is gyanús voltam magamnak. Kezdtem megérteni, micsoda tét forog kockán. Hogy a sajtó egy szelete nem orosz krémtorta. Nem is angyalbögyörő. Életek, sorsok forognak a nyomdagépek prései alatt.
Már az első szerkesztőségi megbeszélésen, ami egy jó nevű étteremben volt, elhangzott a főszerkesztő köszöntő beszédében, hogy ami itt elhangzik, szigorúan titkos, aki valamit innen kivisz, már nincs is a lapnál. Így, ilyen keményen mondta. Mintha hadseregben lennénk, nem egy étteremben. A meghívottak között voltak ismerőseim is, de ők voltak kevesebben, többségüket nem ismertem. Először is feltűnt az ott levők száma. Úgy harminc körül lehettünk, nem értettem, miért kell ekkora létszám. Azt hittem, nyolc-tíz ember elég lenne egy ilyen laphoz belső munkatársnak, főleg, ha titkos a dolog. Még meg sem született a lap, már mindenhol figyelőket, besúgókat képzeltem magam köré, alig tudtam este elaludni.
Körülbelül eddig jutottam visszaemlékezésemben, amit úgy tíz-tizenöt évre gondoltam titkosíthatónak, amikor egy szombat délelőtt apám azzal fogadott, hogy meghalt Csurka. Persze próbáltam védekezni, hogy az nem lehet, meg hogy ez már biztos? Biztos, mondta olyan arccal, hogy nem lehetett kétség.
Az egyetlen ember, aki őszinte tudott maradni ebben a politikai korrektségtől bűzlő mocsárban. Amikor engem a lapjához hívott, felmerült bennem, hogy most aztán Csurka-bérenc leszek, de akkor már mindegy volt. Inkább megtisztelőnek éreztem, hogy elvállalt engem a lapban, rögtön második publicistának. Annyit írok, amennyit akarok, és ahogy bírom, nem volt meghatározva időpont sem. Ezt hagytam ott a biztos állásért, nem tudva még, hogy mi a biztos. Amikor ismét nem volt állásom, ugyanúgy közölték írásaimat, nem volt harag. Csak írni nem írtam már, jobban elment az íráskedvem, mint valaha az életben.”
A macskám Pasolinit olvas című esszékötetemben jelent meg az egész írás, melyet kiadóm, szinte egy személyben Sebestyén Ilona, vagyis a Nap Kiadó adott ki 2019-ben, abból való ez a részlet. Közvetlenül átvezet a Nagyításhoz, a 2010-ben majdnem egy évig létezett laphoz.
2023 van, február eleje, nem él már Csoóri Sándor, aki a Nagyítást nagyon akarta, és tett is érte, hogy legyen, nem él Csontos János, aki a főszerkesztő lett, nem él a lap munkatársai közül Csendes Csaba sem. Azok közül, akik még élnek, Száraz Miklós Györgynek, Brém Nagy Ferencnek és Kerékgyártó Gyurinak írtam egy e-mailt, segítsenek emlékezni nekem a Nagyításról.
A gesztenyefák alatt
Száraz Gyuri levele érkezett legelőször.
Jó újság volt a Nagyítás, még jobb lett volna, ha van ideje rendesen elindulni, és ha nem akadályozza a működését a saját főszerkesztője, Csontos János. Különben Brém Nagy Ferenc találta ki. Címet, formátumot, felépítést, rovatokat, mindent. Tíz évvel a lap tényleges indulása előtt, valamikor 1999-2000 körül mutatta meg először a terveit. Beállított egyszer, és kiterítette nálunk a konyhaasztalon. Már akkor ugyanaz volt, mint ami 2009-2010-ben megvalósult. Aztán 2009. augusztus második felében újra jelentkezett, hogy csatlakoznék-e, mert most tényleg komolyra fordul a dolog. Csoóri Sándor, rajta keresztül pedig Orbán Viktor fontosnak tartja a Nagyítást. Vegyek részt, az én dolgom lenne a magyar és világirodalom, költészet, interjúk, történelem, film, mondjuk úgy, hogy kultúra. Volt néhány kikötésem, általános irányelvek, például, hogy bárkitől kérhetek, meg a honoráriumok, hogy kiemelkedő pénzt fizessünk versért, prózáért, tanulmányért, esszéért (a nagyon magas honort értsd úgy, hogy normális, csak az itthoni, megalázóan nyomorult díjazáshoz képest szokatlan). Ezeket leírtam. Brém Feri bedolgozta a tervébe, amit néhány nap múlva ő és Csontos egy siófoki szállodában Orbán Viktor elé tártak, aki átböngészte az elképzelést, a költségvetést, majd kezet adott rá.
Így aztán valamikor 2009. szeptember ötödike körül leültünk négyen az Avar vendéglő óriási gesztenyefái alatt. Brém Nagy Feri, Csontos János, Fekete Zoli és én. Ott, a gesztenyefák alatt döntöttük el, hogy ki mit csinál. Fekete Zolié a gazdasági ügyek, reklámok, pénzügyek. Brém Ferié a társadalom és politika, enyém a kultúra. Csontos legyen a főszerkesztő. Tartottam tőle, ki is mondtam, később be is bizonyosodott, hogy nem alkalmas főszerkesztőnek. A lap szellemiségéhez, hogy nem az úgynevezett jobboldal „veteránjait” szolgálja majd, hanem mindenfelé nyit, ahhoz neki semmi köze sem volt. Különben meg számoltunk vele, hogy az elején „karanténba” szorítanak, vagyis sokan nem adnak írást. Sem innen, sem onnan. Olyanok, akik ellenségnek tartanak vagy egyszerűen versenytársnak. És persze nem adnak azok sem, akik irigyek, sértettek, mert tudván tudják, hogy ők jobban csinálnák. Azt persze nem tudják, hogy Brém tíz éve dolgozik azon, hogy a Nagyítás megvalósuljon. Azt hiszik, ezt a lapot kizárólag valami felsőbb akarat hívta életre. És ha így van, akkor az irányítása az ő jussuk lenne. Mondom, ez nem ért váratlanul. Ez kiszámítható volt. Ahogy az is, hogy lesz, akik kivárnak. Derüljön ki, mi ez az újság, ki és mit képvisel. Én magam azt gondoltam, a lap nyitottsága, és persze a tisztességes honor, ezek együtt három-négy hónap alatt, fél év alatt felolvasztják a jeget. Ez így is volt. Tudod, kik jelentek meg ebben az újságban együtt? Persze, hogy tudod, hisz ott voltál. Juhász Ferenc és Csoóri, Kányádi és Tandori. Szepesi Attila, Kiss Anna, Zalán, Marsall Laci bácsi, Szabó Magda és Szentkuthy Miklós, Ágh István, Temesi Feri, Szőcs Géza, Grendel Lajos, Nemeskürty „tanár úr”, Dobai Péter, Térey Jancsi, Ficsku Pali, Péterfy Gergő, Horváth Viktor meg Vathy Zsuzsi és Lázár Ervin, Bella Pista és Székács Vera nagyasszony, de akár Jókai Annát is említhetném a sokszínűség okán, meg Takács Zsuzsát, szóval mindezek együtt, és persze egy sereg külföldi szerző. Álvaro Mutis, Garcia Marquez, Viktor Jerofejev, Ewa Thompson, Julio Cortázar, meg Quentin Tarantino, Herta Müller, Zbigniew Herbert, Seamus Heaney, Antoni Libera… Hirtelenjében. De még sok-sok szerzőt kéne, nem folytatom. És amikor már kezdett volna könnyedebben menni, amikor már mindenhonnan csordogáltak a kéziratok, amikor Esterházy Péter számonkérte rajtam, hogy miért nem köszöntjük őt születésnapján, amikor Grendel lovag már azon dolgozott, hogy megszerzi nekünk állandó tárcaszerzőnek Pavel Vilikovskyt, nyilván nem kell bemutatnom neked, talán a legnagyobb élő szlovák író volt, szóval kezdett beérni a rengeteg meló, na, akkor a pénzforrás elapadt… Addig is bizonytalanul csordogált, de akkor a finanszírozás leállt. Az első naptól azt terjesztették, olyan hírek, pletykák jutottak vissza hozzánk, hogy az egész szerkesztőség a török riviérán nyaral. Meg hasonlók
Még meg sem jelent az első szám. Már az indulásnál majdnem összedőlt minden. Egy-két milliárdokról beszéltek már akkor, amikor a megígért pénzekből még annyi sem futott be, amiből a számítógépparkot meg lehetett volna venni. Különben a Nagyítás teljes költségvetése, a 40 szám, a közel egy éves működés, mindennel együtt, kapaszkodj meg, nem volt 300 millió forint. Miközben tényleg jó honort fizettünk, amíg fizetni tudtunk. Te sem tudod, Erzsi, mert titkoltuk, hogy már az első szám sem készült volna el, ha Brémnek és Feketének nincsenek olyan évtizedes kapcsolatai, amilyenek voltak. Kölcsön számítógépeken készült el az első két-három szám. Szeptember, október, november, összetrombitáltuk a szerkesztőséget, vagy huszonöt embert, ezek felmondtak a munkahelyeiken, vagyis ez nagy felelősség is volt, szerződések, fizetések, szerkesztőségek, géppark, telefonok, posta, könyvelés, én kezdtem a tényleges tartalomgyűjtést leghamarabb, hiszen az én területemen nem is lehetett másként. Szeptember végétől már szétküldtem vagy ötszáz kérő levelet, és december eleje volt, amikor még semmi nem érkezett… Nem folytatom. A lényeg az, hogy az alapító oldal saját maga nyírtra ki az újságot, és ehhez a főszerkesztő maga is segédkezet nyújtott. Mert miniszteriális pálya lehetősége lebegett a szeme előtt. Irigység, szűklátókörűség, kultúrálatlanság. Ezek voltak a fő okok. És hogy túlságosan liberálisnak, megengedőnek vélték a lap irányvonalát.”
Azután megjött Brém Nagy Ferenc válasza is:
„Sok-sok év után, mindent figyelembe véve, azt kell mondanom, a Nagyítás valójában soha nem kapta meg azt az esélyt, hogy megmaradjon és betöltse azt a szerepet, amiért elindult. Ahogyan az irodalom, tágabban a kultúra sem, hogy visszaszerezzen valamit abból a társadalmi presztízsből, amivel a rendszerváltás előtt rendelkezett.
A lap története lényegében a Folyam címen 1989-91 között létezett szentendrei folyóirat megszűnésekor kezdődött. Az is hasonló célokkal indult: egységként kezelni és láttatni a magyar kultúrát, függetlenül az alkotók esztétikai-világnézeti – később politikai – preferenciáitól, illetve nyitottan figyelni a világot, különösen Közép-Kelet-Európát a közös sors, a közös tapasztalat okán. A Folyamnak két fontos tanulsága volt: a szerzők jelentős hányada sem a megosztottságot nem tartja sem feltétlenül jónak, sem a fenntartásában nem érdekelt, illetve hogy valódi hatást csak hetente megjelenő és a közügyekben felelős megszólalásoknak is helyet teremtő, tehát a kultúrát a (köz)élettel összefonódó lappal lehet.
1991-92-ben Nagy Attila Kristóffal a Cserépfalvi Kiadó igazgatóját, Békés Tamást győzködtük a lap indításáról. Nagyon nem kellett, a hiány neki is nyilvánvaló volt az akkor már az előző évekhez képest is reménytelenebbé eszkalálódott állapotok közepette. Nem lett belőle semmi. Aztán teltek az évek, a szükség állandósult, meg a meggyőződés, hogy egy ilyen hetilappal lehet változást elérni, vagy legalább esélyt teremteni a változásra. Időnként úgy tűnt, meg lehet csinálni, aztán rövidebb-hosszabb beszélgetések, egyeztetések után rendre elhaltak a kezdeményezések. Visszaemlékszem, a sok próbálkozás között volt, hogy Száraz Gyurit kapacitáltam Tolvaly Ferenc vagy Csák János meggyőzésére, a 2002-es választási vereség után Liszkay Gábornak mondtam, hogy kulturális hetilapot kellene indítani a Magyar Nemzet kiadójának. De még két évvel a megjelenés előtt is Sopronba mentünk Halász Zsuzsával és Rubovszky Zitával – akik segíteni akartak / segítettek –, mert úgy tűnt, találunk támogatót, ami igaz volt, csak kiderült, a támogatás hetilapra nem elég, egy következő, semmin nem változtató folyóirat elindításának pedig pont annyi értelme lett volna, mint vedérrel vizet hordani a Dunába.
2009-re aztán egy irányba mutatóan rendeződtek össze a körülmények. A Márciusi Charta megalakulása után Csontos János közeli kapcsolatba került Csoóri Sándorral, én a feleségemmel 2006-tól egy heti sajtóelemző kiadványt készítettem a KDNP országgyűlési frakciójának, ami mellett Halász Zsuzsával és Selmeczy Gabriellával egy konferenciasorozatot rendeztünk a magyar nyilvánosságról, ezeknek volt az egyik moderátora Balog Zoltán. Neki vittem el az újság tervét, ő beszélt Csoórival, aztán kimentünk hozzá Ürömre Csontossal. Vagy három órán át magyaráztam, miért hetilap kell, miért olyan lap kell, és nem a választás után. Végül sikerült, és aztán felgyorsultak a dolgok. 2009 szeptember 4-én, a másnapi kötcsei piknik előtti estén találkoztunk Siófokon Orbán Viktorral, és megállapodtunk vele az újságról (milyen, hogyan, kikkel etc.), a lap körüli hármas felállásról, eszerint a szerkesztőség, Csoóri, mint a kiadót birtokló alapítvány elnöke és Balog Zoltán, a politika küldötte együtt gardírozza az újságot; és arról, hogy onnantól a következő év végéig havi 36 millió forint kell rá, ami megközelítőleg 500 millió forintot jelentett, aminek az első 100 milliós része hármas bontásban október végéig a lap elindítására, bevezető reklámra megérkezik. Nem így történt. December 4-én mindenféle kapcsolatot megmozgatva találkoztunk újra Orbánnal, mert odáig a megállapodott pénz negyede jött meg, és jó esély volt rá, hogy a lap el se tud indulni. Néhány napra rá érkezett 50 millió, ziláltan, az optimálistól messze maradva el tudott indulni a lap.
Csontos valamikor november közepén adta fel, akkor mondta, hogy legyek én a főszerkesztő, ami az említett megállapodás miatt eleve lehetetlen lett volna. Onnantól összetört ember volt, aki szíve szerint menekült volna, külön erő kellett őt a felszínen tartani.
Pénz és megállapodott körülmények nem voltak, elindult viszont mindenféle szóbeszéd a tengernyi elvert zsozsóról. Kezdetben csak nevettem a képtelenebbnél képtelenebb pletykákon. Volt, amelyik szerint a szerkesztőség a török riviérán múlatja az időt a megkapott pénzből, olyan is, hogy a munkatársak a szerkesztőség asztalain kefélnek, igaz, akkor még asztalok sem voltak. Ahogy telt az idő, az egész egyre inkább hasonlított arra a mély és méltatlan, kommunizmusból jól ismert lejáratási szisztémára, amilyennel el lehetett érni, hogy 1980-ban a lengyelekről az legyen a vélemény Magyarországon, hogy nem a rendszerrel van bajuk, csak nem szeretnek dolgozni.
Igyekeztünk rendesen fizetni, hátha ez majd elindít egy folyamatot, ami a méltó honoráriumok felé húzza majd az egész szcénát, létrehozni egy olyan teret, amelyik nagyobb, levegősebb a húsz év alatt összetöpörödött zárványvilágoknál, egyáltalán elkezdeni egy olyan építkezést, aminek az eredménye a kultúra térnyerése lehetett volna. Az energiánk nagyobbik részét emésztette fel a lap megjelenésének, a szerkesztőség munkájának biztosítása, és még így is látszódtak néhány hónap után az eredmények.
Summa summarum: soha nem teljesedő megállapodások, permanens lejáratási akció, menekülni igyekvő főszerkesztő, egy tehetetlen, sokszor bábként rángatottnak tűnő öreg költő és a mögötte nehezen értelmezhető akciókat folytatók, egy végtelenségig hiú politikai megbízott, és annak a közegnek az értetlensége és frusztrációja, amelyiknek az elemi érdekét szolgálta volna, ezek vitték a lapot oda, ahova… Utólag is keringenek legendák az összességében ráfordított pénzről, milliárdok röpködnek, noha készült egy számvető jelentés, amely azt mondta ki, összességében egy év alatt 240 millió forint. A megállapodott összeg fele érkezett meg a laphoz. Még a legelején, a córeszt látva mondtam Balognak, hagyjuk az egészet, de ha akkor nem tudjuk elindítani, húsz év kell, mire minden úgy áll együtt, mint akkor. Tévedtem, a húsz évvel alábecsültem az időt, azt gondolom, az én életemben nem lesz már több ilyen alkalom.”
2023-at írunk
Kerékgyártó Gyuri nem válaszolt levélben, szóban annyit mondott, ő már nem akar ezzel foglalkozni, akkoriban be is perelte a lap kiadóit az elmaradt fizetése miatt. Én úgy emlékszem, több mint egy évvel a lap hivatalos megszűnése után a felszámolási bizottság átutalta a három hónap elmaradt fizetésemet. Gondolom, a többi munkatársnak is. Jól jött akkor az a több, mint százezer forint, már nem számítottam rá. Azóta sem tudom, mert nem mondták meg, mennyi volt a főszerkesztő és helyetteseinek havi fizetése. Életemben nem kérdeztem semmit ilyesmiről. Illetlenség lett volna.
Hogy is kerültem én a laphoz? Csoóri hívott telefonon, hogy kikötése volt a szociológia felújításán kívül az én szerepem a lapnál. Legyen egy rovatom, és minden héten egy tárcám jelenjen meg. Persze, hogy örültem, amikor Csontos felkért erre, és hogy a kritika rovatot szánták nekem. A tárca könnyebben ment, mint a kritika, mert összeszedni a fontos, új könyveket, hozzá a megfelelő recenzenst, nem volt könnyű. Egy ízben bejött egy régi kedves irodalomtörténész barátom, és üvöltve közölte, hogy én hozzá képest semmit nem olvasok, leszakadna a kis kacsóm akkora szatyroktól, miket ő visz haza tele könyvekkel. Mit akarok én könyvkritikusként? Nyilván ő szeretett volna a helyemen ülni. Személyes sérelmeket ezután nem idézek föl, mert sok lenne.
Akkoriban sajnos nem írtam naplót, most könnyebb lenne felidézni a napjaimat. Arra viszont emlékszem ma is, hogy a gyomrom mindig a szívemig kúszott, olyan sok munka volt megoldandó. Miről írassak s kivel, én kiről írjak, végül aztán Mindennapi Trianonunk címmel írtam a Bíró Zoltán által válogatott Trianon-antológiáról és Zbigniew Herbertről egy nagyobb esszét. A tárca könnyen ment, a Magyar Nemzetnél, Magyar Hírlapnál és a Magyar Fórumnál belejöttem. Hetente egy tárca. Mi volt az nekem. Egyszer a szerkesztőségi csöndben valaki megkérdezte a többieket: „Gyerekek, ti olvassátok ezt a lapot? Mármint, amit mi csinálunk.” Nagy hallgatás. Megszólalt Kerékgyártó Gyuri: „Én mindig elolvasom hátul a Tóth Erzsit, aztán lapozok.” Ez jól esett, akár igaz volt, akár nem. És a szorongás. Szorongás, félelem. Elég jól csinálom? De inkább mindig a konkrét heti feladat volt, ami lekötött, hogy is lett volna időm naplót írni? Zuhantam az ágyba minden este, mint a kő.
A riport Csendes Csabához tartozott, akkor volt a szörnyű vörösiszap-katasztrófa, amiről a lapban egy sor nem jelent meg. Kérdeztem Csabát, miért? Azt mondta, nem volt olyan riportere, akinek lett volna kocsija odamenni. Az új lapszámokat a szerkesztőség főnöksége minden héten levitte Ürömre Csoórinak, gondolom, azért, hogy lássa, méltányolják a tevékenységét. Őt magát egyszer sem hívták be a szerkesztőségbe, hogy legalább lássa, hogyan dolgozunk. Lássa, miért harcolt. Nikházi Gábor Balogh Júlia (Csoóri élettársa) közvetítésével került a laphoz, havi egymilliót kapott könyvelőként, holott egyszer sem tette be a lábát a szerkesztőségbe, és a lapnak volt saját könyvelője is.
Ezt elmondtam Csoórinak, akit a végsőkig, még egy évvel a lap megszüntetése után is azzal hitegettek, hogy újra indítják a lapot. Csoóri egyszer megkérdezte, elvállalnám-e a lap főszerkesztői munkáit? Annyira megdöbbentem, hogy azt mondtam, gondolkoznom kell. Ha Alexa Károly nem vállalja, elvállalom, mondtam.
Aztán persze nem lett se új lap, se új főszerkesztő.
Negyven év szovjet megszállás, tökéletes agymosás, majd húsz évvel a rendszerváltás – vagy mi is? – után még mindig ott tartottunk, hogy a konzervatív sajtó, főleg a televízió, labdába se rúghatott az évtizedes beágyazottsággal rendelkező igazi, vagy csak névleg kommunista káderek fű alatti, vagy nagyon is látható tevékenysége mellett. Most hol tartunk? Egyetlen „független” irodalmi és politikai hetilap működik 1957 óta: az Élet és Irodalom. De már ez sem számít. Már a digitális mocsárból brekeg, aki akar, persze a maga buborékjából a maguk fajtájának. Mert egymást azóta is csak ritkán olvassák. Azt hiszem, ez csak részben pénz kérdése, bár még mindig igaz József Attila halhatatlan sora: „Jogállamban a pénz a fegyver.”
Másfél éve Oroszország megtámadta Ukrajnát. Először még nem is nevezték háborúnak, talán nem merték? Kik? Akik az új világot újrafogalmazzák. Mi nem léptünk be a háborúba, a háború lépett belénk. Gondolhatjuk, mennyi pénz marad így a kultúrára.
2023. augusztus 28.
Illusztráció: „Újjá kellene” – avagy Nagyítás, tört tükörben
Ezek is érdekelhetik!
Virginia Sol: Lélekkapcsok →
Kilián László: Niomé III – Az idő mítosza (regényrészlet) →
Rácz Mihály: A megértés fonala, Nyolcvannyolc tavaszán →
