Konrad Sutarski: Határon túli magyar költészet
•
Magyarországra érkezésem után – 1965-ben – hamar beilleszkedtem az itteni irodalmi életbe. Hozzájárultak ehhez kulturális tartalmú írásaim és magyar versfordításaim, valamint a krakkói Wydawnictwo Literackie kiadóban kiadott második kis verseskötetem (1965). A Budapesten és mindenekelőtt Balatonfüreden rendezett nemzetközi irodalmi találkozókon (a hatvanas és hetvenes évek fordulóján) szinte minden magyarországi költővel megismerkedtem. Egymás verseinek kölcsönös fordítása és egyáltalán a baráti viszony kialakulása – Csoóri Sándorral, Fodor Andrással, Tornai Józseffel, Weöres Sándorral – szintén hozzájárultak ahhoz, hogy első magyar nyelvű verseskötetem: „Konrad Sutarski versei” címmel már magyarországi tartózkodásom tizenegyedik évében, 1976-ban megjelent, négy-öt évvel később pedig a krakkói Wydawnictwo Literackie válogatásomban és részben fordításomban elsőként adta ki két költő, Radnóti Miklós „Tajtékos ég”(1980) és Csoóri Sándor „Szemek korszaka”(1981) c. verses köteteit.
Ugyancsak ekkoriban kezdtem előkészíteni egy kortárs magyar költészeti antológiát, ugyancsak a krakkói Wydawnictwo Literackie felkérésére. Ezt a költészetet ugyanis időközben jobban megismertem, és tudtam, milyen nehézségek miatt küszködik a szocialista korlátozásokkal, azzal, hogy három kommunista kategóriába sorolták az irodalmi alkotásokat („tiltott, tűrt, támogatott”). Ennek ellenére én nem nagyon törődtem a tilalmakkal, hiszen abban a költészetben annyi szépség rejtőzött részben azért, mert a magyar irodalom az első világháború végétől kezdve alig érintkezett a világirodalommal, és annyira különbözött a lengyel költészettől, hogy marokszám meríthettem belőle. Így került az antológiába Petri György – tiltott költő, Csoóri Sándor – akit éppen „szilenciummal” büntettek (egy évig tilos volt írásait közölni), valamint egy sereg olyan költő, mint Marsall László, Tandori Dezső, vagy akár Pilinszky János, akivel az antológia kezdődik. A magyar kultúra akkori állami vezetése alig tolerálta az ilyen költőket, a lengyel könyvkiadóknak viszont nem kellett jelenteniük a szomszédos országoknak kiadványaikról, egyébként talán nem is tudtak a magyar irodalom kategorizálásáról, mert én erről nem beszéltem. Így aztán az antológiát hiánytalanul – 36 költővel- közölhettem 1985-ben.
Az utószóban nemcsak az anyaországi költészetről írtam, hanem megemlítettem a határon túli magyar nyelvű „ugyanolyan színes és érdekes”, költészetet is, amely, a szomszédos országokban született, 1920-ig a nagy Magyarországhoz tartozó Kárpát-medencében, és írtam az emigráns, Nyugaton létrejött költészetről is. Egyúttal felsoroltam néhány költőnek a nevét. Ezt a részt kivették a kötetből, „hogy ne sértsük a szomszédokat”. Ez már belső, hazai cenzúra volt, mivel a „népi demokratikus” államok barátságának szocialista álarca mögött a szomszédos országok (Románia, Csehszlovákia) óriási bizalmatlansága rejlett Magyarországgal szemben, mivel ők kapták meg az elcsatolt magyar területek nagy részét az első világháború után Trianonban megkötött igazságtalan békediktatúra értelmében.
Megtehettem volna, hogy nem egyezem bele az utószóban leírt határon túli magyar irodalmi szöveg törlésébe, de ártottam volna vele az anyaországi irodalmat tartalmazó résznek, amely a költők s a versek kiválasztása szempontjából egyaránt jobbnak bizonyult, mint a magyar antológiák. Bella István az antológiát értékelve ezt írta a budapesti „Élet és Irodalom” hetilapjában: „kár, hogy nekünk nincs Magyarországon ilyen antológiánk”.
Az akkori cenzúra végülis más módon is hasznomra vált. Elhatároztam, hogy foglalkozni fogok a tiltott határon túli magyar irodalom lengyelre fordításával, hogy megmutassam hazámban annak eredeti szépségét. Az eredmény két nyelvű lengyel-magyar verseskötet lett „Jak daleko, jak blisko / Mily távol, mily közel” címmel, ám nem azonnal jelent meg, mivel a lengyel cenzúra ismét közbelépett.
A kis kötet 17 jeles költőt mutatott be: a Csehszlovákia szlovák részén élők közül Tőzsér Árpádot, Zs. Nagy Lajost, Gál Sándort. Kárpátaljáról, amelyet a II. világháború után a Szovjetunió részét képező Ukrajna foglalt el, Kovács Vilmost, az 1920 óta Romániához tartozó Erdélyből többek között Dsida Jenőt, Kányádi Sándort, Szilágyi Domokost, Király Lászlót, az 1920 óta Jugoszláviához csatolt Szerbiából és Horvátországból pedig Tolnai Ottót, Domonkos Istvánt, valamint az emigránsok közül főleg az USA-ban és Nagy-Britanniában élőket: Határ Győzőt, Bakucz Józsefet, Horváth Elemért, Gömöri Györgyöt.
A feladat megfelelő elvégzéséhez felkértem Bohdan Zadurát, hogy közösen, fele-fele arányban fordítsuk le a verseket. Bohdan beleegyezett. Együttműködésünk közvetlenül a hazai magyar költészet antológiájának kiadása után (1985) kezdődött, és két évvel később ért véget. Az antológiát mindössze annyival egészítettem ki, hogy szintetikus vázlatban bemutattam a határon túli költészetet, mivel az Lengyelországban teljesen ismeretlen, egyúttal rendkívül eredeti volt, és különbözött a magyarországitól, tekintettel az első és második világháború, valamint 1956 után bekövetkezett politikai körülményekre, amelyek felosztották a magyar nemzetet – s így a költészetet is – három részre: hazaira, a Kárpát-medencében létező határon túli, ám őshonosra, valamint a nyugati emigráns költészetre.
Leírtam akkor, hogy a határon túli irodalmak legjellemzőbb tulajdonsága – mindegyiké – a kettős kötődés: egyfelől az anyaországhoz – a közös nyelv, közös etnikai származás és a korábbi hagyományok révén, másfelől ahhoz az országhoz, amelyben élnek, kötik őket jelenlegi egyéni és közösségi tapasztalatok (jók és rosszak, nem egyszer pedig tragikusak), amelyek a többségi nemzet történelmével, kultúrájával és irodalmával való közvetlen érintkezésben alakulnak, ráadásul adott intézményi rendszer keretei között. A bemutatott irodalmak ugyancsak közös, szintén fontos jellemzője a szinte atavisztikus, mélységes aggódás az anyanyelv megőrzéséért és további fejlesztéséért, s az anyanyelvvel együtt az általa hordozott értékek megőrzéséért. Hiszen az ősök nyelve a legszilárdabb fal, amely véd egy etnikai közösséget a hatalmas idegen tömeg univerzáló áradatával szemben. Ráadásul a legújabb történelem azt tanítja, hogy a veszély reális szokott lenni, és különféle neveket visel: uniformizmus, bürokrácia, intolerancia…
Az itt röviden bemutatott tulajdonságok következménye, hogy a magyar nemzetiségi irodalmaknak ma is – hosszú évtizedekkel keletkezésük után – megvan a maguk eredeti arculata. Az emigráns irodalomtól az különbözteti meg őket, hogy a körülményeket, amelyek között élnek, a történelem osztotta rájuk, miközben ezek a közösségek meg sem mozdultak lakóhelyeikről, az emigráció viszont önmaga választja meg lakhelyét (még olyankor is, amikor érzi, hogy szülőföldje elhagyása volt az egyetlen lehetőség eszméi vagy léte megmentése érdekében). A másik különbség a gyökerek mélysége. A zárt autochtonikus csoportokban született nemzetiségi irodalmak képesek regenerálódni nemzedékről nemzedékre. Ezzel ellentétben az emigráns irodalmat főleg az első nemzedék hozza létre.
Ez a nagyságát tekintve szerény kis kötet inkább a határon túli magyar költészet első, szintetikus jelzése, amely megmutatja azoknak az embereknek a nyugtalanító sorsát, akiket megfosztottak szülőhazájuktól, amely természetes, mint a tüdőnkbe szívott levegő. Úgy látszik, még ez a kis kötet is veszélyt jelentett az utolsó kommunista években, amikor keletkezett, ugyanis – a szerkesztőségekkel folytatott korábbi megbeszélések ellenére – a kicsi antológiát nem lehetett kiadni cenzurális okok miatt sem Krakkóban, sem Varsóban. Csak a rendszerváltozás után sikerült Krakkóban kétnyelvű (lengyel és magyar) kiadásban megjelentetni a korábban említett „Mily távol, mily közel” címmel. Első bemutatójára Budapesten került sor 1991-ben a Lengyel Tájékoztató és Kulturális Központban, amelynek akkor igazgatója voltam.
Most, hogy megmutassam, milyen volt az a költészet. bemutatok belőle néhányat.
Szilágyi Domokos
Mozart
Ó, vidámnak, mert fiatalnak
lenni s maradni, szomorún is
és megvénült -fiatalul!
kacagni, míg a kacagás
titokban zokogni tanul!
játszani – s a játék titokban
holt-súlyossá komolyodik:
megrendeltként szabadnak lenni
a legutolsó hangjegyig!
– Nehéz volt? – bekopogtatok,
gondterhelt élő, víg halottnál.
– Azt akartam: a világ
észre se vegye, hogy fáj.
Kovács Vilmos
Testamentum
Uram, emeld fel csontig nyűtt testem,
s fújd el belőle múlt lobogások
füstölgő üszkét.
Ismerd fel bennem halandó másod,
ki most fekete árnyadra estem,
s hozzád szegeznek lázvörös tüskék.
Uram, megjártam én is a poklod,
ha teremtésed csodája hívott,
kiosztva részem.
Semminek sok volt, de csillaggal írott,
Uram, mostantól több lesz a gondod,
s műved, a csoda, késve lesz készen.
Uram, marad itt még néhány bolond,
s ha most felemelsz, mindőjük nevét
füledbe mondom.
Oszd fel közöttük poklunknak felét.
Homlokuk jeles, nyakukban kolomp.
S vigyázzunk rájuk ott a porondon.
Zs. Nagy Lajos
Csehszlovákiai magyar költő fohásza az Úrhoz
Uram, világítsd meg a mi elménk,
teremts nekünk minisztereket, hóhányókat és
zongorahangolókat,
szabadíts meg bennünket a fülcsengéstől,
a fülcimparángatástól és nyelvátültetéstől,
mert tüskés a mi sorsunk, mint a kaktusz,
és kemény is, mint a kosok szarva,
tekints parasztjaidra, Uram,
nyakig a földbe dugva, mint a hagyma,
nem teremnek csak száraz szitkokat,
valamit tégy velünk, Mindenható,
ne fogdossunk galóca módra
legyeket mindörökre,
ültess le fényes küszöbödre,
dugd szivarzsebünkbe névjegyed,
s avass be titkaidba!
Továbbá:
szívesen fogadnánk Tőled
néhány hatalmas harsonát,
szamárállkapcsot,
kénköves esőt, miegymást.
Légy jó szívvel hozzánk, Uram,
kerítünk néked égő csipkebokrot,
amelyből tündöklő kegyelmed
minket is verhet
most és örökkön-örökké
——————————–Ámen.
Határ Győző
Állampolgárság
minden
———hajó
————–hazám
minden hajó a Föld alattam
uszályok hátán
partok harmatán
lovon
tevéken
vonatkeréken
nekem mindenütt Szentföld a Föld
országtalan
az Ember Földje nékem
——–mint élő térkép – szegélytelen
——–vagy rengő sziget szárazföld ölén
——–úgy nőttem-nőttön én személytelen
——–s úgy nőtt a vágány: fűlő mozdonyok
ormán védtelen
útlevéltelen
egy himnuszt őrzök – himnuszt hordozok
——–nem bánom már csak én mit érzek
——–se párt
se újság
se újtestamentum
… Országtalan Szentföldünk – f e d é l z e t !
hitvallás nekem himnusz van abban
minden
———hajó
————-hazám
minden hajó a Föld alattam
Szomorú ez a költészet, amilyen boldogtalan azok sorsa, akiket megfosztanak hazájuktól.
A mai Magyarország határain túl élő költők kommunizmus alatt üldözött antológiájának megkoronázására már a teljesen független Magyarországon került sor 2007-ben, amikor is a budapesti „Magyar Napló” kiadó újra megjelentette az antológiát nagyobb, két nyelvű formátumban megnövelve a költők számát (28 költőre), és a versekét (60 alkotásra). A műfordítók száma is megnövekedett kettőről háromra: Konrad Sutarski, Bohdán Zadura és Szczepan Woronowicz. Az eredeti cím is megváltozott: „Jak blisko” / Mily közel” lett. Az a költészet, amely az első kötettel alig jelezte jelenlétét, a „Magyar Napló” és a Krakkói „Wydawnictwo Literackie” által kiadott kötettel együtt megmutatta a magyar egyetemes költészetet a maga teljes szépségében.
Fordította: Szenyán Erzsébet
Illusztráció: Mily távol, mily közel
Ezek is érdekelhetik!
Brian Evenson: A fiatalabbik testvér →
Pablo Neruda: XCIV (»Ha meghalok, élj túl engem roppant, tiszta erővel…«) →
Alain de Botton: SZERETETHIÁNY →
