Vlagyimir Sarov: VORONYEZS
•
Fordította az ELTE Műfordítói Műhelyének 2020‑2021-es csoportja:
Hasuly Alexandra, Kuklin Mária, Mészáros Klaudia, Molnár Viktória, Nyikityina Katalin, Parádi Petra, Polner Laura, Stein Lilla, Szolga Gordana, Tóth Adél, Vaszkó Ágnes, Virág Péter.
Szemináriumvezető és szerkesztő: Hetényi Zsuzsa
A csoport Polner Laura emlékének ajánlja a fordítást.
•
Vlagyimir Sarov[1]
VORONYEZS[2]
„Voronyezs – gúzs, Voronyezs – varnyú, nyess”
Valójában véletlenül kerültem Voronyezsbe. Minthogy sztrájk szervezése miatt kirúgtak a Plehanov Főiskoláról, néhány hónapig depressziósan hevertem, aztán részegen leestem az „Aiszt” étterem hat méter magas lépcsőjéről, és darabokra törtem a koponyámat.
Moszkvában a sztrájk után úgynevezett „fekete bilétám” volt. Még a rakodómunkási rangot is csak a tizedik próbálkozásra sikerült elérnem. Végül a Szovjetszkij hudozsnyik nevű művészeti kiadó szánt meg. Misa, a brigadérosunk, egy rendes és eszes ember, délután kettőkor úgy gondolta, már-már túlteljesítettük a tervet, a műszaknak vége. Kerestünk egy körforgalmat, leparkoltunk a közelében a megrakott teherautóval, rajta kicsi és elegáns, de súlyos ládikókkal, bennük papírszalaggal szorosan egymáshoz rögzített csévékkel vagy szedőgépekhez való ólombetűkkel (bármilyen betűtípus, bármilyen betűnagyság). Letelepedtünk egyenesen a körforgalom közepére, a zsenge fűvel borított pázsitra, piknikre.
Misa szerette a körkörös mozgást, az élet körforgását, alkalmas hátteret szolgáltatott jól megérdemelt pihenésünkhöz. Általában kipakoltuk egyszerű elemózsiánkat egy viaszosvászonra (mindenki hozott otthonról, amit tudott), kitöltöttük poharakba a vodkát, Misa pedig tószt helyett elkurjantotta magát: „Ideje sz.rni, oszt még nem is ettünk.” Ezt követően nekiláttunk a lakomának.
A rakodómunkás címet ugyan kiérdemeltem, de ami a főiskolai felvételt illeti, rosszul állt a szénám, mert minden egyéb bűnömet még az is tetézte, hogy nem voltam tagja a Komszomolnak. Egyszer, szüleim barátainál vendégségben, megismerkedtem egy remek emberrel, Alekszandr Joszifovics Nyemirovszkij ókortörténésszel, aki Voronyezsben tanított. Egy óra hosszat beszélgettünk a klasszikus antik világról, az ottani istenekről és hősökről, Augustus és Julianus császárról – engem is meglepett, hogy mindhárom témában helyt álltam, nem vallottam szégyent –, majd hirtelen azt mondta: „Vologya, miért nem próbál meg felvételizni hozzánk töri szakra?”
Addigra már megértettem, hogy Moszkvából így is, úgy is el kell mennem, ott nem vesznek fel sehová. Szóval úgy döntöttem, miért ne kísértsem a sorsot? Így történt, hogy anyámmal a júniusi sztyeppei pokolban leszálltunk a voronyezsi pályaudvaron.
Voronyezs akkor még őrizte és máig is őrzi kicsit fővárosias hangulatát, egy tucatnyi régi épület, köztük a balett emlékeztet arra a rövidke időszakra, amikor még itt volt a fővárosa a hatalmas Középső Feketeföldi körzetnek, később pedig, azt beszélték, az egész OSzSzSzK fővárosa kellett volna legyen, most pedig sokkal inkább egy jogfosztottra emlékeztet.
Voronyezst Oroszország és a régi tartomány kérdésében is átverték, mert utóbbinak a harmadát sem hagyták meg neki még a háború előtt, igaz, nem túl kegyetlenül verték át, és nem is annyira borzalmasan, főleg azokhoz az időkhöz képest.
A forradalmat követően sokan telepedtek le itt: a Derpti[3] Egyetem tanári kara, és azok, akik Voronyezs felemelkedésének idején költöztek ide, de később már nem volt erejük tovább mozdulni, újra szárnyat bontani. Szerencsére elhagyatott, üres terület bőven akadt, és mindannyian gyorsan elvegyültek a régi, tősgyökeres voronyezsiekkel, és innen nem volt nehéz elmenekülni, hiszen a Don, a Rosztov, Kubany, a Krím mind csak egy köpésnyire voltak. Ezek a különböző származású és ráadásul raznocsinyec[4] értelmiségiek összejártak, akárcsak hajdanán, amatőr színielőadásokat tartottak, preferánszot játszottak és szóbridzseztek, Újévkor pedig jósoltak, és ugyancsak régi szokás szerint, a lakásokban egész januárban ott álltak az errefelé lucfenyő helyett feldíszített, tűleveleit szinte nem is hullató, apró, dús kis erdei fenyők.
A tudományos élet sem veszett ki, remek könyvtár működött itt. A Feketeföld központjában, a hatalmas, legdélebbi ősfenyves szomszédságában, már a sztyeppe peremén a falvakban mindenféle szekták keveréke élt, megmaradtak az óhitűek, molokánok, hlisztek,[5] és noha bőven lett volna idő arra, hogy minden összekeveredjen és eltűnjön, még érződött a terület határvidék jellege. Volt még egy különös falu, amelyben magát makacsul zsidónak valló, elkorcsosult fakószőke nép lakott, vagy adventisták, vagy kazárok[6] leszármazottai. Elszórtan, itt-ott német telepesek tanyái is megmaradtak, igaz, már németek nélkül. Mindez a sztyeppe kellős közepén, ahol nem voltak sem hegyek, sem erdők, egyetlen nyomorult fenyvest leszámítva, semmi sem, amibe bele lehetett volna kapaszkodni, ahol el lehetett volna rejtőzni, ahol a poros, maró szélnek már rég mindent el kellett volna fújnia és összekevernie.
Úgy adódott, hogy korábban egyszer sem jártam még Voronyezsben, de sokat olvastam róla és a róla elnevezett voronyezsi kormányzóságról. A Hazánk teljes földrajzi leírása című könyv volt az első, Venjamin Petrovics Szemjonov-Tyan-Sanszkij szerkesztésében, aki szerintem még száz év múltán is legjobb geográfusunk, szociológusunk és közgazdászunk. Ezután került kezembe apám könyvei között Andrej Platonov[7] és Borisz Pilnyak Cse-cse-o című közös műve.[8] Utána következett sorban Platonov többi könyve, aki Voronyezsben született és tanult (a Jamszkaja Szloboda városrészben), és egész életében erről a városról, és annak földjéről írt, mindarról, ami Voronyezshez kötötte. Lehetett ez az I. Péter korabeli Voronyezs a Jepifányi zsilipekben, vagy a polgárháború korának Voronyezse, amikor éveken át keresztül-kasul vonultak a kormányzóságon a harcok. Főműve, a Csevengur mellett a voronyezsi vidékről szól a sok száz karcolat és tudósítás is, amelyet munkástudósítóként nap mint nap megjelentetett a helyi újságban, a Kommunában.[9] Később ugyanitt, a Voronyezsi kormányzóságban, Andrej Platonov talajjavító mérnökként több tucat gátat épített, még később pedig a kollektivizálás szemtanúja lett, lásd a Jókor című kisregényt és a Munkagödröt. Előbbiért törték derékba az életét, miután margójára ítéletként odaírta Sztálin: „Tehetséges író, de szemét.”
Voronyezs, a voronyezsi száműzetés valaki másnak is a pusztulás kezdetét jelentette, akit minden tekintetben a XX. század legfontosabb orosz írójának és költőjének tartok: Oszip Emiljevics Mandelstamnak.[10] Apámnak még a 60-as évek közepéről megvolt a Voronyezsi füzetek szamizdat másolata, benne megszámlálhatatlan változattal és befejezetlen verssel, és úgy gondolom, hogy éppen Mandelstamnak köszönhetően kezdtem megérteni a vers mibenlétét. Miből pattan ki, hogyan növekedik, és hoz új hajtásokat.
De egyelőre visszatérnék Andrej Platonovhoz. Talán tizenöt éves lehettem, amikor először került kezembe a Munkagödör. Apám kapta ajándékba születésnapjára a kisregény írógéppel készült halvány másolatát, és máig emlékszem az érzésre, amely hatalmába kerített, miután elolvastam. Azelőtt is jó sok szamizdat fordult meg a házban, a szovjet hatalomnak már a szagától is rosszul voltam, és mégis úgy láttam, hogy a Munkagödör mondja ki fölötte a megfellebbezhetetlen ítéletet pontosan úgy, ahogyan a hatalom maga szeretett ítélkezni.
Ez a benyomásom szerint elképesztően rideg, jellegtelen, jellemtelen, érzéketlen hatalom.
Aztán egyszer csak elolvastam egy olyan Platonov írását, aki ezt tökéletesen másképpen látta, aki az egészet magához közelinek érezte, akit mélyen érintett, megindított, akiből a legapróbb sikerei is elragadtatást váltottak ki. Világos volt, hogy Platonov nagyon sokáig hitt benne, kész volt éjt nappallá téve dolgozni érte. Azaz sajátjának érezte ezt a hatalmat (vagy az volt az álma, hogy a sajátjává váljék). És aztán végül kimondta fölötte az ítéletet, ráadásul olyat, amilyennel még nem találkoztam, mert ennél szörnyűbb, szovjetellenesebb kéziratot nem volt alkalmam olvasni.
Sok olyan író volt, aki kívülről szemlélte a forradalmat, mert többségük a régi kultúrában nőtt fel, amely immár a romjaiban hevert, és most próbálták becsületesen megérteni, vajon mi jön a helyébe, de ez nehezükre esett. Viszont szememben Platonov szinte az egyetlen olyan író, aki belülről látta, ismerte és értette is a forradalmat.
Hősei is, akárcsak a Voronyezs körüli falvak szektásai, sorvasztották a testüket, hogy több szellem és szentség lakozzék bennük, a bűnbe lehúzó láncokból pedig kevesebb maradjon. Ezen az úton jártak a Csevengur és Munkagödör voronyezsi hősei, ezen az úton járt a forradalom és a polgárháború korának Oroszországa.
Voronyezsben egy hotelben szálltunk meg anyámmal, és az első ember, akihez Alekszandr Joszifovics elvitt minket, Natalja Jevgenyjevna Stempel volt. Szégyenszemre nem jöttem rá rögtön, hogy ő az a bizonyos „ragyogó Natasa” Oszip Mandelstam Voronyezsi füzeteiben, akihez a XX. század talán legszebb szerelmes versei szólnak:
Önkéntelen gyöngéden lép a földre,
szabálytalan gyönyörűn rakja lábát,
megy, egy nagyon kicsivel megelőzve
gyors barátnőjét és ifjabb barátját.
A megelevenítő nem-elégnek
körülhatárolt szabadsága vonzza…
És egy másik vers sorai:
Vannak nők, kik rokonai a nyirkos földnek,
lépteik fojtottan zokognak,
ők kísérik a halottat a sírhoz,
és ők köszöntik a feltámadottat.
Bűn tőlük gyöngédséget várni, szép szót,
és nincs erőnk az elválásra mégse.
Fordította: Lator László
Bár már alkonyodott, még füllesztő pára ülte meg az utcákat, így mentünk Natalja Jevgenyjevnához. A Nyikityinszkaja utca egy sárga házának udvarán néhány szürkészöld, magas nyárfa állt. Beléptünk a kapualjba, ahol már hűvösebb volt, és hamarosan egy kis lakásban találtuk magunkat.
A nyitott erkélyajtó előtt lábtörlő, mellette egy fikusz állt dézsában. Natalja Jevgenyjevna talán a legjobb és legcsodálatosabb ember, akivel életemben találkoztam, mindenkinek segített, többek között beteg macskákat fogadott be és ápolt: akkor éppen egy megtépázott, hályogos szemű vöröses kandúr volt kiemelt szállóvendége, még tüdőgyulladásban is szenvedett, amitől ember módjára szárazon köhögött és hosszasan hörgött. Már a konyhában mondta Natalja Jevgenyjevna, hogy a kandúr néha egy-két napra elcsavarog, de aztán mindig visszajön. Ha pedig egyszer nem jön többé vissza, akkor azért, mert nem akar az ő szeme láttára meghalni.
A lakásban volt egy nagy szoba és egy kicsi, az utóbbi valamiféle apró dolgozószoba. Itt szokott dolgozni Alekszandr Joszifovics, amikor odahaza valami gubanc történt. Teához ültünk, hozzá házi eperlekvárt ettünk. Natalja Jevgenyjevna hatvan év körülinek látszott. Szeme és kerek arca nagyon-nagyon kedves, a haja szürkés-ősz, kissé hullámos, hátul egy kis kontyba összefogva. Natalja Jevgenyjevna soványka és biceg, amit hosszú, hajához hasonlóan szürkéskék ruhája csak kicsit leplez. Egyik lába jóval rövidebb a másiknál, ennek enyhítésére magas szárú fekete ortopéd cipőt visel. Mégis, ha valahová siet, kissé szökdécselnie kell. Az a bizonyos „körülhatárolt szabadság”[11] vonzza. Pontosan ez a Natalja Jevgenyjevnánál töltött első este döntötte el, hogy a voronyezsi poros hőség okozta levertségem ellenére mégsem pakoltam össze és nem utaztam vissza Moszkvába.
Természetemből adódóan meglehetősen konzervatív ember vagyok: hozzászokom bizonyos helyekhez és bizonyos emberekhez. Azokkal szeretek találkozni, beszélgetni és egy asztalnál ülni, akikkel úgy tűnik, mintha már száz éve ismernénk egymást. Itt azonban minden úgy alakult, hogy a város valahogy elképesztően gyorsan kezdett megtelni számomra kedves emberekkel, és a legkülönfélébb történetek szőtték át. Ezek egy része meglehetősen ijesztő volt, másik része inkább vicces.
*
A vizsgák után már világos lett számomra, hogy Alekszandr Joszifovics és Natalja Jevgenyjevna ellenére, aki szokásos nagylelkűségével felajánlotta, hogy lakjak nála, ezt a számomra akkor még teljesen idegen életet nem fogom kibírni. Nyilvánvalóan a felsőbb hatalmak is hasonlóan gondolták, két nappal később ugyanis a Voronyezsi Állami Egyetem rektorhelyettese, Vlagyimir Guszev közölte velem: „Értse meg: ez egy ideológiai jellegű kar, ezért nincs jogunk felvenni a nappali tagozatra egy olyan hallgatót, aki nem Komszomol tag.” Némi iróniával azt válaszoltam: „Hamarabb kellett volna megbuktatniuk.” Mire ő: „Hibáztunk, többé nem fordul elő.”
Osztályzataim figyelembevételével mégis felvételizhettem a levelező tagozatra, ahová szeptember előtt fel is vettek. A kemény voronyezsi röghöz kötöttségből így lett évi két leutazás: tíz nap a téli vizsgaidőszakban, januárban, és húsz nap nyáron, júniusban.
Natalja Jevgenyjevnát rengeteg ember vette körül. Szomszédok, és azok a moszkvai, pétervári és derpti, a polgárháborúban vagy közvetlenül utána ide telepedett értelmiségiek, akiknek már nem volt erejük tovább menekülni. Idővel mind gyökeret vertek itt, és sokan kerültek kapcsolatba a voronyezsi egyetemmel és más elsőrangú főiskolákkal, amelyekből Voronyezsben csaknem egy tucat volt, a mezőgazdaságival, az orvosival, a műszakival,
1971-re, amikor ide jöttem egyetemre, már alig maradt valaki a forradalom utáni gárdából, de megmaradt annak emléke, hogyan éltek. Akárcsak ők, mi is önfeledten játszottunk Natalja Jevgenyjevánál rímekkel és szavakkal. A hagyományhoz híven nem csak teáztunk és órákig szenvedélyesen olvastunk fel verseket, hanem tányért is forgattunk, sőt szellemet is idéztünk. Én ilyesmi foglalatosságra nem emlékszem az akkori Moszkvában.
Natalja Jevgenyjevna sok történetet mesélt a háború előtti Voronyezsről, amikor ezek az emberek még éltek és virultak. Mesélt nekem a ragyogó dorpati botanikusról, Borisz Mihajlovics Kozo-Poljanszkijról, a voronyezsi etnográfusokról, akik a helytörténészek többségéhez hasonlóan, 1930 után országszerte a rendszer áldozatai lettek. Elmesélte, hogyan is gyarapodott és íródott a város menti falvak és telepek története. Milyen csodálatosan szépek a környékbeli helyek, hogyan éltek az itt született csodálatos emberek, a nemesi és kereskedő családok nemzetségei, és hogyan folyt a gazdálkodás a helyi feketeföldes birtokokon.
A voronyezsi kormányzóság útvonalait és szekérútjait, amelyeken a krími kánok be-betörtek Közép Oroszországba, átszelte a híres nagy védelmi sáncrendszer. Pontosan ugyanitt építette I. Péter az első oroszországi flottát. Az efféle kedves és könyvekből vett, eléggé pontos ismereteimet fokozatosan élő emberek népesítették be, történetek gazdagították, és ettől egyre személyesebbek lettek, hozzám nőttek. És ez még hat éven keresztül így folyt, amíg Voronyezsben tanultam.
A voronyezsi egyetemet nem sokkal Észtország függetlenné válása után alapították. Akkor, 1918-ban, a Dorpati Egyetem tanári karának orosz tagjai – akik nem mentek nyugatabbra, Németországba, Franciaországba vagy Amerikába, hanem inkább úgy döntöttek, hogy visszatérnek Oroszországba – átköltöztek Voronyezsbe. A felosztáskor a különleges egyetemi könyvtárnak csaknem a felét megkapták, és ehhez már két személyes történetem is kapcsolódik. Hangsúlyozom, hogy az első elég szörnyű. 1973-ban, amikor másodéves voltam, kiderült, hogy a voronyezsi könyvtár túlzsúfolt, és már sehol nem férnek el a könyvek. Még a tűzvédelmi lépcső összes fokán is a plafonig értek a könyvhalmok, és sehol sem volt már hely. Ám az országban továbbra is adtak ki könyveket, az egyetem pedig továbbra is megvette ezeket, mert például Brezsnyev művei nélkül tilos volt a szovjet diákokat okítani.
Aztán bekövetkezett a gyarapodás okozta természetes katasztrófa, és az egyetemi vezetőség, átgondolván a dolgot, úgy döntött (és csöppet sem ideológiai okból), hogy azokat a könyveket, amelyeket a hallgatók évekig nem kérnek ki, autodafé alá vetik. Voltak, akik azt javasolták, hogy adják el antikváriumban ezeket a könyveket, de az csak egyetlen egy volt a városban, és az antikvárius egész egyszerűen nem tudta, mennyit érhetnek például az inkunábulumok. A leghalványabb elképzelése sem volt a dologról, úgyhogy mégis mindenki úgy döntött, egyszerűbb felgyújtani a könyveket.
Így hát ott égett nem is egy hatalmas máglyán több ezernyi könyv, minden égő halom körül rendőrök álltak, nehogy valaki kiragadjon akár egy vékonyka kötetet is a tűzből és hazavigye, hisz az állami tulajdon, az utolsó csipetnyi hamuig. Az egyik tűzrakás körül mi álltunk, Alekszandr Joszifovics Nyemirovszkij hallgatói és doktoranduszai. Az élen természetesen ő maga. Áttörtünk a rendőrök sorfalán, hátha szerencsénk lesz, és sikerül valamit kimentenünk. Még csak meg se szegtük a törvényt, mert az utolsó pillanatban rektori utasításban megengedték Nyemirovszkijnak, hogy 400 kötetet elvigyen a tanszékre.
Csak hogy érthető legyen, mi állt lángokban: az állt a határozatban, hogy égessék el a könyvtár klasszika-filológiai gyűjteményének javát. Több százezer, főleg latin nyelvű kötetet, hiszen egyik könyvtáros sem tudott latinul, ezért fogalmuk sem volt róla, miféle könyvek is lehetnek ezek. Volt köztük több tucat inkunábulum is, amelyek velencei, firenzei és páduai nyomdákból kerültek ki, és más olyan városokból, ahol a könyvnyomtatás elkezdődött. Tudom, hogy ezek már akkor is milliókat értek. Akadtak azonban még csodálatosabb könyvek is. Nyemirovszkijnak sikerült kiragadnia a tűzből és tanszéke tulajdonává tennie egy böhömnagy kézírásos pergamen fóliánst, a szicíliai Siracusa térképének egy kora-középkori, ókori eredeti alapján készített másolatát.
Siracusa volt Magna Graecia legnagyobb városa. A város annyira hatalmas volt, hogy a feltárása már több mint száz éve tart, és az idők végezetéig el is fog tartani. Akárhányszor találnak valamit, elkezdődnek a régészeti viták arról, hogy milyen épület volt ez, ki élt benne, és kinek a tulajdonában állt. Ebben a könyvtári kéziratban pedig minden ugyanolyan pontosan fel van tüntetve, mint a mai Google-térképen, paloták, középületek, utcák és terek is. Hogy kihez tartoztak az egyes épületek, és mik voltak ezek, villák, bordélyházak, vagy csupán tavernák. Lényegében már nem is volt értelme kiásni.
Nyemirovszkij tehát, aki végigcsinálta a háborút, élete végére a világ legboldogabb emberének számított, hiszen éppen ekkor, 73-ban néhány nagy volgamenti pedagógiai főiskola egyetemi „rangra emelkedett”. Ennek következtében elég sok pénzt kaptak, többek között könyvtárakra is. Nyemirovszkij kikönyörögte a rektori hivataltól, hogy egy hétre szakítsák félbe a könyvégetést, adjanak neki időt arra, hogy elrohanjon ezekbe a városokba, az ottani rektorok lába elé vesse magát, és kikönyörögje, hogy a még el nem égetett könyveket vigyék el Voronyezsből a saját könyvtárukba. A latin nyelvű könyvek senkinek sem kellettek. A rektorok a rend kedvéért vonakodtak egy kicsit, aztán mégis beadták a derekukat, és átvették a könyveket. Így a voronyezsi klasszika-filológiai gyűjtemény nagy része elkerülte a máglyát.
A Tartui Egyetem még egy alkalommal szerepet játszott az életemben, ezúttal már egy vidámabb történetben. Úgy alakult, hogy 77-ben, az államvizsgák idején, vagyis rendszeres voronyezsi látogatásaim legvégén, elindítója és befogadója (de nem szerzője) lettem a szerintem minden idők legviccesebb voronyezsi történetének.
Nevem a névsor végére esik, ezért az államvizsgán is szinte utolsóként kerültem sorra. Ott szenvedtem és vártam, hogy sorra kerüljek és lefeleljek tudományos kommunizmusból. Két vagy három óra felé járhatott. Közép-Ázsiából port hozott a forró szél, fullasztó volt a hőség. A vizsga pedig egyre csak nyúlt. Fel-alá járkáltam a végenincs folyosókon, és unalmamban mindent elolvastam, ami csak a falon lógott, egy rakás fölösleges információt. Végül már úgy tűnt, hogy mindent végigolvastam, de a tudományos kommunizmus még mindig ugyanolyan távol volt tőlem. Akadt azonban egy utolsó dolog, amit még nem olvastam el. A rektor irodájától jobbra arany keretben lógott a Voronyezsbe költözött derpti professzori testület kinagyított kérvénye, amelyben az egyetem újranyitásához kérelmeztek egy akkori időkben is nevetséges összegű támogatást. Az alján egy lendületes aláírás: a Népbiztosok Tanácsának vezetője, Vlagyimir Uljanov (Lenin). És hát elolvastam egyszer, még egyszer és még egyszer. Látszólag minden pontos, úgy van, ahogy lennie kell, ugyanakkor érzem, hogy valami nem stimmel. És csak ötödjére jöttem rá, hogy mi is az, ami nem stimmel, holott a határozat szövege tiszta és világos: „kiutalási kérvény elutasítva”.
Ezt még kétszer elolvastam, de sehogy sem hittem el, hogy nem tévedtem, és egészen mostanáig meg vagyok győződve arról, hogy előttem ez senkinek nem tűnt fel. Amikor nagy nehezen elfordultam a papírtól, látom, hogy Alekszandr Joszifovics Nyemirovszkij, aki éppen arra járt, odalép hozzám. Azt kérdi: „Vologya, min mosolyog?”. Mire én: „Van min.” Mire ő: „Magának a tudományos kommunizmus vizsgával kellene foglalkoznia, nem pedig mosolyognia”. Mire én: „Az egyik nem zárja ki a másikat.” Mire ő: „No de mégis, mitől van ilyen jó kedve?” Erre én: „Ha most ezt elmondom, akkor maga kifecsegi, és nem lesz többé min mosolyogni.” Mire ő: „Nem fogok fecsegni.” Erre én: „Becsületszó?” Mire ő: „Így görbüljek meg.” Odavezettem ahhoz a bizonyos arany kerethez. Hozzám hasonlóan elolvasta a határozatot, aztán másodjára és harmadjára, és még mindig nem esett le neki. Végül rám nézett és a fejét csóválva mélyet sóhajtott.
Nyemirovszkij sajnos nem tartotta be az ígéretét, és három nap múlva, mikor az irataimért mentem a tanulmányi hivatalba, a falon már nem volt ott sem az arany keret, sem a határozat.
Natalja Jevgenyjevna és Alekszandr Joszifovics szinte önkéntelenül ismerőseikkel és barátaikkal népesítették be számomra Voronyezst. Alekszandr Joszifovics tanítványaival és aspiránsaival, Natalja Jevgenyjevna pedig nagy részt barátokkal, ráadásul nemcsak élőkkel, hanem mindazokkal, akikkel ők ketten találkoztak nem is olyan rövid életük folyamán.
Még a moszkvai időkből elég jól ismertem Oszip Emiljevics Mandelstam verseit, de álmomban se gondoltam volna, hogy lírája milyen szorosan kötődött az emberekhez, közös beszélgetéseikhez és sétáikhoz, a város környékére tett kiruccanásaikhoz, amikor az ember csak leszállt a vonatról, a lába alatt máris és mindenfelé, amerre csak a szem ellátott, futott a napon párálló, zsíros feketeföld, egészen a láthatárig.
Natalja Jevgenyjevna fotografikus memóriájának köszönhetően élete minden egyes percére emlékezett. Sőt, a múlt olyan elevenen élt benne, hogy élete része maradt. És amíg csak élt, Mandelstamék voronyezsi életének egyetlen egy napja vagy perce sem múlt el, és tovább élt nemcsak a költő verseiben, hanem Natalja emlékezetében. Sokáig nem tudtam magamnak megbocsátani, hogy semmit nem jegyeztem le ebből, bár ma már tudom, hogy a hetvenes években Natalja Jevgenyjevnát elég sokan látogatták meg Voronyezsben, akik lejegyezték, és filmre is vették, amit mesélt. Így hát remélhetőleg mindez nem merül a feledés homályába.
Natalja Jevgenyjevna elmesélte például, hogyan mutatta be vőlegényét Oszip Emiljevicsnek. Nagyezsda Jakovlevnával[12] ők mentek elől, míg vőlegénye és Oszip Emiljevics kicsivel mögöttük haladva beszélgettek. Most pedig befordulnak a ház sarkánál, és mindez pontosan így marad fenn a Voronyezsi füzetekben.
És itt van Natalja Jevgenyjevna, aki miközben szokás szerint a teához eperlekvárt kanalaz, panaszkodik nekem, hogy O. E.-t összeismertette egy nagyon kedves, jó emberrel, aki tyúkokat tenyésztett, sőt meg is látogatták a házában, ahol a tyúkól pont a ház udvarán állt. Oszip Emiljevicsnek azonban nem tetszett a hely, és írt erről az emberről egy maróan gúnyos epigrammát, ahol „tyúkásznak” nevezte. És kutatóan néz a szemembe, vajon egyetértek-e, hogy ez nem volt szép tőle, én pedig, ahogy csak tudom, védem Oszip Emiljevicset, mondván, hogy egyrészt a „tyúkász” szóban nincsen semmi bántó, másrészt pedig az epigramma egyáltalán nem rosszindulatú, persze, van benne némi szarkazmus, de azon felül semmi durva.
Így volt ez Mandelstam voronyezsi ciklusának szinte minden versével, és emlékszem, hogy kezdetben engem zavart, hogy olyan szorosan kötődnek a városhoz, zavart ez a röghöz kötöttség. Úgy tűnt, hogy fölösleges a pontos hely megnevezése Mandelstam soraihoz. De teltek-múltak az évek, és a versek, és az, ahogyan a verseket olvastam, értettem és hallottam, és Natalja Jevgenyjevna történetei idővel összecsiszolódtak, megegyeztek egymással, és hát most szépen így együtt élnek bennem. Natalja Jevgenyjevna legalább annyit mesélt a saját családjáról, mint Mandelstamról, és az sem volt kevésbé érdekes. Érezhetően német vér folyt az ereiben, mert nagyon pontosan, érthetően ejtette a szavakat, ahogy tanárként megszokta, és meggondoltan, magabiztosan mozgott, pedig sántított. Csengő hangja határozott volt és magabiztos. Már akkor, amikor megismerkedett Mandelstamékkal, és azóta is egyfolytában a voronyezsi légiközlekedési technikumban oktatott nyelvtant és irodalmat, teljes odaadással.
Ő is voronyezsi születésű, kisnemesi családból származott, nagyapjának a várostól mintegy húsz kilométerre volt tanyája. Natalja Jevgenyjevna apja és három nagybátyja is járási orvosként dolgozott. Unokaöccse mérnök volt, és miközben még folyt a polgárháború, vagyis honfitársai mindennel, ami a kezük ügyébe akadt, lövedékekkel, aknákkal és golyókkal szaggatták le egymás végtagjait, egymás után talált fel egy rakás különféle művégtagot, és gyártásukra elkezdett műhelyeket szervezni Oroszországban.
Natalja Jevgenyjevna számos története egyenesen csodálatos volt. Csak kettőt említek, mindkettő egy-egy csodáról szól, és érdemes megjegyezni, hogy elmesélésükkor Natalja Jevgenyjevna mindvégig hangsúlyozta, hogy a szülei nem hittek Istenben, és ő sem volt hívő.
1903-ban hároméves unokaöccse, Kosztyik, felmászott a nyaralójuk tetejére. Előtte esett az eső, így megcsúszott a tetőn, legurult, a tornác szélére esett, és eltörte a gerincét. Kosztyik két évre teljesen lebénult. Szülei Moszkvába is, Pétervárra is elvitték, ahol az akkori legkiválóbb orvosok vizsgálták meg a gyereket. Az ítélet egyértelmű volt: meg kell érteniük, hiszen maguk is orvosok, hogy semmit sem tudnak tenni, a gyerek soha nem fog tudni járni.
Úgy hozta a sors, hogy amikor Kosztya öt éves lett, ugyanezt a házat bérelték ki nyárra. A fiú az udvaron feküdt a szalmazsákon, az anyja a házban foglalatoskodott. Az asszonynak úgy tűnt, hogy a fia szólítja. Lesietett a tornácról, odalépett hozzá és megkérdezte, nem kér-e valamit. A fiú megrázta a fejét és azt mondta, hogy már nem akar élni. Mire az anya, mint aki eszét vesztette, ölébe kapta a gyereket, és futásnak eredt az Akatov-Alekszejevszkij kolostor felé vezető úton. Ott, a régi templomban letette, vagy egyszerűen ledobta a fiút a kőre, és fohászkodni kezdett. Magáról megfeledkezve azt sem tudta, hol van és mit csinál, térdre borult, és órákon keresztül hajlongva imádkozott. Arra eszmélt, hogy Kosztya ott áll mellette és a vállánál fogva nógatja: „Mama, mama, menjünk már, hideg van”.
Natalja Jevgenyjevának pedig tizenhárom éves korában csonttuberkulózisa lett. Sok orvos kezelte, mindhiába. Télen, mikor tályog nyílt a lábán, bevitték a kórházba. Egy álló hónapon keresztül közel negyvenfokos láza volt. Szinte mindvégig lázálmok gyötörték, de amikor magánál volt, tudta, hogy már nincs sok hátra. A kórházban azt álmodta, hogy ha végig ülne egy délelőtti istentiszteletet a Mitrofan kolostorban, begyógyulna a tályog, így kérlelni kezdte anyját, vigye el oda. De anyja nem volt erre hajlandó, nem értette, mit akar. Próbálta elmagyarázni, hogy mindez középkori ostobaság, babona. Végül a nagybátyja azt tanácsolta: „Tedd meg, amit Natasa akar, ennél rosszabb már nem lesz.”
Februárban kihozták a kórházból, bundákba bugyolálták, és szánra ültették. Otthon akart meghalni. Útközben a Mitrofan kolostornál az apja megállította a lovat, és bevitte Natasát a templomba. Ahogy a lány kérte, leültette csodatévő Mitrofan ereklyetartójához, és magára hagyta. A liturgia végeztével visszament, és hazavitte a lányát. Egy hét múlva a tályog bezárult, és bár Natasa sánta maradt, a tuberkulózisos folyamat is megállt.
A város idővel még több ismerőssel népesült be. Akkori barátnőm, mára már feleségem, Olga szülei a háború után több évig éltek itt, a voronyezsi egyetemen dolgoztak. Másodéven a nyári vizsgaidőszakban Olga az újságíró szakon Voronyezsbe kérte magát gyakorlatra, hogy velem lehessen.
Leendő anyósom sokat mesélt arról, milyen is volt a háború után romokban heverő városban. Majdnem egy évig Voronyezs egyik fele a mi kezünkben, másik fele pedig a németek kezében volt. A szüntelen tüzérségi párbajok egész városrészeket semmisítettek meg, szinte a földdel tették egyenlővé a várost. Még néhány évvel a háború után tele volt a város földkunyhóval, nem volt hol lakni. Mégis úgy emlékezett vissza, hogy az volt élete legboldogabb időszaka. Mindegyiküknek megvolt a férje, még ha sebesülten is, de életben maradtak, és tudatában volt annak, sosem feledte, hogy milyen szerencséjük volt. Így hát mind hamar összebarátkoztak, úgy éltek, akár egy nagy család. Moszkva után itt, a termékeny csernozjom területeken meglepően sok volt az élelmiszer. Szombatonként feljártak a kolhozparasztok a városba, és a piacon potom pénzért lehetett egész sonkát vagy libát vásárolni, hogy az ugyanott vett almával megsüssék az egész társaságnak.
Esténként Olgával házról házra jártunk, hogy összehozzuk Natalja Jevgenyjevna és Alekszandr Joszifovics barátait Olgáék szüleinek barátaival. A város nem volt túl nagy, mindenki ismert mindenkit, vagy közvetlenül, vagy közös ismerősökön keresztül, és most már egyre inkább bizonyossá vált az, hogy egy város, ahol annyi számodra kedves, jó és szimpatikus ember él, lépésről lépésre az otthonoddá válik.
Befejezésül még egy történetet mesélnék el, lényegében egy anekdotát, igaz, meglehetősen szomorút. Alekszandr Joszifovics 1984-től már Moszkvában élt. Elég gyakran találkoztunk, bár nem rendszeresen. Megismerkedtem az új diákjaival, és beszélgetéseink így vagy úgy, de mindig az ókorról szóltak. Nyemirovszkij felolvasta a verseit, mert egykori bölcsészhallgatóként egész életében verselt. Teázás közben én pedig néha mesékkel higítottam mindezt, mert szerettem történeteket mesélni. Ahogy hallgatott engem, egyszer csak megszólalt: „Vologya, tudja, hogy miért távolítottak el engem az ókortörténeti tanszék éléről, és miért rúgtak ki a pártból? Hogy mit írtak bele a Voronyezsi Állami Egyetem pártgyűlésének határozatába?” Most már értem, hogy ez a döntés méltó arra, hogy a lenini határozat mintájára ezt is bekeretezzék az örökkévalóság számára. Alekszandr Joszifovics közben elhallgatott, egy perc szünetet tartott, majd ünnepélyesen kijelentette: „a klasszika-filológia professzorát az ókor propagandája miatt” rúgták ki.[13]
Jegyzetek
[1] Vlagyimir Sarov (1952‑‑2018) neve nálunk ismeretlen, de Nyugat-Európában nem. 1977-ben végzett a Voronyezsi Állami Egyetemen. 2014-ben az orosz Booker-díjat nyerte el a „Visszatérés Egyiptomba” című levélregénye. Könyvei körül sok vita zajlott: messianisztikus elképzelései szerint az orosz társadalomnak át kell élnie egy apokalipszist, hogy megújulhasson. Tíz kötetének többségét számos európai nyelvre fordították le. M. Nagy Miklós 1996-os esszéjében említi nevét, a frankfurti könyvvásáron azt hallotta egy neves svájci kiadótól, hogy Sarov lesz a legközelebbi orosz Nobel-díjas. Nagy Miklós szerint „a regény kvázitörténelmi blődli némi ezoterikával leöntve”.
https://magyarnarancs.hu/konyv/posztszoc_szep_szavakkal_eletkepek_az_orosz_irodalom_frontjarol-59121
Sarov esszéjét özvegyének, Olga Dunajevszkajának 2022. január 4-én megadott engedélyével közöljük. Levelezésünk végén kölcsönösen boldog 2022-es évet kívántunk egymásnak…
A szöveg forrása: https://reading-hall.ru/publication.php?id=23686
[2] Az esszé eredeti címe a fent közölt alcím: „Voronyezs – gúzs, Voronyezs – varnyú, nyess…” Oszip Mandelstam (1891–1938) négysoros versének utolsó sora. A Voronyezs városnévben (amely azonos a város folyójának nevével) a vóron varjút is jelent, de varjúszínt, azaz feketét is, a feketeföldes csernozjom területet. A fonetikai eszközökben visszaadhatatlanul gazdag, ZS és S hangoktól baljós süvítésű, a városnév mássalhangzóit variáló szavakat halmozó szöveg nyersfordítása:
Engedj el, adj ide engem, Voronyezs:
Elejtesz vagy elveszejtesz („elvarjúzol”),
Kiejtesz vagy visszaadsz –
Voronyezs – rigolya, Voronyezs – varjú, kés.
Az eredeti szöveg:
Пусти меня, отдай меня, Воронеж:
Уронишь ты меня иль проворонишь,
Ты выронишь меня или вернешь,–
Воронеж – блажь, Воронеж – ворон, нож.
Forrás: https://slova.org.ru/mandelshtam/pusti_menya/
[3] Derpt a mai Tartu német neve, 1224-től Dorpat formában. Évszázadokig vegyes etnikumú Hanza-város volt. 1721-től (amikor szinte teljesen elpusztult) az Orosz Birodalom részeként lett neve Derpt, oroszosan Jurjev. 1920-tól észt nevén Tartu. Régi egyetemét 1632-ben alapította a svéd fennhatóság alatt II. Gusztáv Adolf király. Ennek orosz nyelvű kara 1919-ben Voronyezsbe költözött, mert Észtország 1920-ban elnyerte függetlenségét – míg 1940-ben a Szovjetunió meg nem szállta az országot.
[4] Nem nemesi, kereskedői, egyházi, paraszti stb. társadalmi kategóriába tartozó, „vegyes” származású értelmiségi személy Oroszországban a XIX. században.
[5] Molokánok: orosz vallási szekta (ill. követői), nem egységes csoport. A XVI. században szakadtak el a pravoszláv egyháztól. Szellemi keresztényeknek nevezik magukat, szombati ünnepnapot tartanak, ikontagadók, elutasítják a vallásos külsőségeket és az egyházi formákat, a Szentírást szimbolikus-allegorikus módon értelmezik. A XIX. század elejéig üldözték közösségeiket. A XIX. század végén több ezren emigráltak Amerika nyugati partjaira, leszármazottaik máig ott élnek, mintegy húszezren.
Hlisztek: eksztatikus gyakorlatot követő, elszórtan máig létező szekta, szó szerint „korbácsolók”, de nevük lehet Krisztus nevének tabusított, átalakított változata is. A pravoszláv egyháztól a XVII. században szakadtak el.
[6] Adventisták: Krisztus közeli második eljövetelét hirdető nemzetközi keresztény egyház (Hetednapi Adventista Egyház).
Kazár: a VII‑‑X. századi kazár birodalmat alkotó félnomád, heterogén vallású török népcsoport. A magyarság ősei is fennhatósága alá tartoztak a birodalomnak, amelynek nyugati határa a Fekete-tenger nyugati vonala volt, keleti az Aral-tó, északon az Urál, míg délen a Kaspi-tó felezővonala.
[7] Platonov, Andrej (1899–1951) az egyik legjelentősebb XX. századi orosz író. Sokgyerekes proletár családban született, korán dolgozni kezdett, autodidakta volt. A forradalom után talajjavító mérnök lett. Fiatalkori, 1917 és 1918-as rövid írásaiban még az idealizált bolsevik forradalom lelkes híve, de a húszas évek végére kiismeri a totális szovjet rendszert, amelynek a Csevengur és Munkagödör című tragédiákkal átszőtt szatirikus regényeiben belső kritikusává vált. Művei a szovjet időszakban nem jelenhettek meg, vagy csak cenzúrázva, csonkítva. Egyedi regénynyelvében a szovjet elemek keverednek a naiv népi látásmóddal és egyszersmind letisztult filozófiai elemekkel. Fordítása rendkívüli kihívás.
[8] Két kiemelkedő író, Andrej Platonov és Borisz Pilnyak 1928-as, sajátos avantgárd hangvételű közös beszámolója utazásukról a Központi Feketeföld-területre, Cse-Cse-O. (ld. https://imwerden.de/publ-703.html). A terület orosz elnevezése alapján Ce-cse-O lenne helyesen, de a kor szóbeli közléseket stilizáló narrációs újításainak megfelelően (szkaz) a fonetikus, kiejtett forma lett az írás címe. Sarov viszont pontosan írja a rövidített földrajzi elnevezést.
[9] Platonov fiatalkori, 1918—1919-es művei, húsz éves sem volt.
[10] A költő 1934-es letartóztatása és az uráli száműzetés után számos neves költő és bolsevik politikus közbenjárására Mandelstamék maguk választhatták meg kényszerlakhelyüket. Voronyezsbe költöztek, itt éltek nyomorogva 1937-ig. Szabadulásuk után alig egy évvel a költőt újra letartóztatták, börtönökön keresztül távol-keleti táborokba szállították, tranzitlágerben halt meg 1938 decemberében tífuszban, máig tisztázatlan körülmények között. Ld. özvegyének visszaemlékezéseit: Nagyezsda Mandelstam: Emlékeim. Fordította Pór Judit. Budapest, Magvető Könyvkiadó, 1990.
[11] Lator László fordítása: „körülhatárolt szabadság” («стеснённая свобода»). Idézet Oszip Mandelstam Voronyezsi füzetek című versciklusából, egyik utolsó verse. Önkéntelen gyöngéden lép a földre… Sófényű csillag. Szerk. Halmos Ferenc. Budapest, Móra–Talizmán, 1991. 238. Oroszul: https://slova.org.ru/mandelshtam/k-pustoj-zemle-nevol-no-pripadaya-stihi-k-h-shtempel/
[12] Oszip Emiljevics Mandelstam és felesége, Nagyezsda Jakovlevna.
[13] Az akkor elmesélt változat nem egészen pontos. Valójában 1972 áprilisában A. I. Nyemirovszkij professzort a párt megrovásban részesítette a túlzásba vitt tudományos munka miatt, ami a Voronyezsi Állami Egyetem Pártbizottsága szerint „súlyos hiányosságokhoz vezetett az általa oktatott kurzus hallgatóival folytatott ideológiai és nevelőmunkában.” (GAOPI VO, Fond 412, áll. 2, ü.i. 353, 109. l.) A döntés folyománya az elbocsátott másodéves történelem szakos hallgatók, A. Viszockij, A. Szemjonov és I. Busujev kézírással másolt és terjesztett Szexuáldemokrata című folyóirata volt, amely az egyetemi élet egyes aspektusainak kritikáját tartalmazta. (A szerző jegyzete)
Illusztráció: Sarov, Voronyezs
Ezek is érdekelhetik!
Rainer Maria Rilke: Alkésztisz, Hetéra-sírok →
Jasminka Domaš: Utazások topográfiája (versek)* →
Thomas Möhlmann versei →
