Vörös István: A táncoló ház (versek)
•
A táncoló ház
Álljunk meg itt e prágai hotelnél.
Az épület egy táncoló emberpárt formáz.
De mielőtt még nagyon meglepődnél,
gondold újra, hogy mi is a valóság:
az, ami van, vagy az is, ami volt?
A múlt a jelenbe belesikolt,
és el is kezdődhet a kőtánc,
erő és könnyűség, az égi nővér
s a fürge földi férfi száll le-föl
az álló lassúságban, így változva kővé,
az ablakok, mint váltakozó szólánc,
amely rejtélyeivel meggyötör.
Az épület a tér felé alakokat formál,
ők régi, amerikai szteptáncosok,
s most, mint két óriás a patron ott áll
két musicalekből elhíresült alak.
Ginger és Fred. Egy Fellini-film címe is,
abban már nem ők voltak, csak két imitátor,
ki játssza még, de már hamis
hangként szűrődik ki a világból,
és megszédül a furcsa, régi tánctól,
a siker nem jön el soha. Vagyis
az ördög az ő táncukban viháncol?
Mindehhez hozzájön még itt a régi ház
a háború elött, mit 45-ben lebombáztak,
persze az újban volt annyi alázat,
hogy két rendszerváltásnyi időt kivárt,
és amikor mindenki azt hitte, a szép jön,
jókedélyű sör-demokrácia,
akkor fogott táncba oszlopaival a földön,
a hülyeséget nem jó látnia.
Sugároz valami megnyugtató barátit,
a szállodává lassított zene,
amit az épület-lét persze meg-megállít,
a helyes döntések vidám lélegzete.
A vámpír átváltozása
Az utcán szedett föl a drága,
és csak jött, és jött, és jött velem,
hiába mondtam neki: Nem!
Míg megtörök, kivárta.
Se undokul, se kedvesen
nem hallgatott az elutasításra,
aki pedig az utcalányok társa.
Belém karolt, mesélt nagy lelkesen,
hogy pár éve egy lányt hozott világra,
ki odahaza reménykedve várja.
Aztán váratlanul keze becsúszott
a kabátom alá, hogy lássa,
van-e a testemnek hajlandósága,
amire előbb nemet mondtam, arra. Ezen múlott,
hogy végülis megegyeztünk az árban,
s bár kint akarta, följött a szobámba.
Elment még zuhanyozni is,
kért a nálam levő gyógyszerekből,
hogy az éjjel rögtön eladja,
de annak, aminek, persze hamis
lesz, ahogy ő is. Megértettem egyből,
és már csak azt akartam,
hagyjon végre magamra.
Akár valami félelmetes dallam,
szívódott a sátán a fülön át az agyba.
Közben egy aprópénzt tett le a csapra,
talán, hogy ő is adjon és kaphasson is.
A tartozást az ördögnek megadja,
aki a test liftjén a mennybe visz.
A melle lógott, gyűrögettem,
nem sok gyönyört lelve ebben,
de akkor, letépve az óvszert, szájba vett,
halálos rémület és élvezet,
hogy betegséget kaphatok.
Hánytak a konyhában az angyalok,
a kezével legyintett: Ez nem nagy dolog!
Mielőtt a kéj beleömlött volna
a kétes szájba és torokba,
ő elhajolt, de arcon csapta.
Fölállt, hogy neki sok a dolga,
s az ablakfüggönyt félretolva
az emeletről a magasba
fölrepült bőrszárnyaival csapkodva.
Az ördögit bent megragadta,
de tudtam már, nem ő a csapda.
Illusztráció: A táncoló ház
Ezek is érdekelhetik!
Bánki Éva: Infinitív (versek) →
Kelemen Lajos: Karácsonyra →
Hegedűs Gyöngyi: Kvantumseb →
