»Tisztelünk, szeretünk, Anna!« (Kiss Anna 85)
•
Ács Margit, Alföldy Jenő, Elmer István, Fenyvesi Félix Lajos, Kaláka együttes, Halmai Tamás, Iancu Laura, Kubik Anna – Lajtos Nóra, Szondi György, Szvetla Kjoszeva, Toót-Holló Tamás, Tornai Xénia, Turai Laura, Turai Kamil születésnapi köszöntői
Ács Margit: Egy szál írisz
Anna, kedves, e születésnapi virágcsokorban van egy szál írisz is. Hogy is írtad? “Írisz lobog a bánat könyörtelen virága csak hóörvény szívében mered fel puszta szára…” Nekem ajánlottad ezt a verset, zavarba is hoztál vele. Az írisz szirma sérülékeny, selymes, és igen, bánat lengi körül, nem mosolyog rá az emberre, mint a margaréta vagy a rózsa vagy a tulipán. Én ennél a kényes virágnál sokkal hétköznapibb nő vagyok, strapabíró és közlékeny. Mit látsz bennem, Anna? — kérdeztem, persze csak magamban, mert mindenféléről nyíltan beszéltünk ugyan egymással, a verseidre is rákérdeztem, ha nem értettem valamit bennük, de ezt valahogy nem mertem firtatni. Eltelt sok idő, az az írisz is rég elhullatta szirmait, de csak a mi időnk visszafordíthatatlan, embereké, a virágoké évente újra kezdődik. Remélem, a virágárus a csokrodba friss, zsenge szálat kötött. Én már inkább páfrány lennék a csokrodban, örökzöld levéldísz, legszívesebben a páfrányfenyő, a ginkgo biloba egy ága, mert Te kiválóan ismered a gyógynövények használhatóságát, s tudod, hogy ginkgo biloba leveléből olyan teát lehet főzni, amitől okos marad, aki okos volt. Márpedig, drága Barátném, Téged el se tudlak képzelni az okosságod nélkül. Ugye, nem hagyod a következő tíz-húsz évben sem, hogy változtasson Rajtad az idő. Isten éltessen! Ács Mara
Alföldy Jenő: Kiss Annának, az Alkalomra
„Margarétás pecsétet” én nem üthetek Kiss Anna emlékkönyvébe úgy, mint ahogy Nagy László tette meg ezt hajdan kedvenc ifjú fölfedezettjeinek igazolásául pályájuk elején. Hogy mégis tőlem telhetően méltó sorokat küldjek a fiatal korom óta szeretett és nagyra becsült költőnek és barátomnak, Kiss Annának, egy korábbi könyvkritikámat idézem az új évezred elejéről. Mottóját Ahogy az élet árad című verséből választottam, így hangzik: „Vannak könyvek, amiknek / közük van a Teremtéshez” Mondanom sem kell: önmagára fordítottam vissza legjobb jellemzéséül saját szavait.
Az elmúlt évek, évtizedek folyamán számos alkalommal megpróbáltam jellemezni, nem lankadó kíváncsisággal: mi az ő titka, minek köszönhető az a különös varázs, aminek ő a birtokában van. Legtalányosabb költőnknek látom, talán éppen azért, mert olyan tényszerű és felségesen egyszerű, mint a gyerekrajzok s mint az ősi, több ezer éves falfestmények ábrái. És annyira mainak is hiszem őt, amilyen maradandónak. Amilyen mélységes mélyre tekint az ősök idejében, olyan magas jövőbe csalogatja legbecsesebb tartalékunkat, a reményt. Íme néhány szál azokból a lepréselt virágszálakból, amelyeket Kiss Annának szedtem ismeretségünk több mint ötven esztendejében, Gyolcs a teremtés sebeire című, mostanra átigazított írásomból.
„Kiss Annának megjelent egy impozáns, kétkötetes, másfélezer oldalas életmű-válogatása, Gyolcs I, II. címmel. Megint az a különös érzés kerít hatalmába, hogy a költő nem csak időn kívüli világot teremtett, mint ahogy számos kiváló elemzője megállapította, hanem mindenestül magába engedte és személyessé tette az emberiség és a nagy világegész létidejét. A kozmoszt ragadta meg, a végtelen mindenséget a végtelenségig újraszőtt, de bontatlan Pénelopé-i vászontapéta kozmikus távlatú képsoraiban éppúgy, mint a legapróbb gobelin-öltésekben. Megjeleníti a mélységesen ismert, örök embert, akit sárból gyúrt az Isten – talán Zeusz parancsára Héphaisztosz, talán Prométheusz vagy más. A költő emberképe a mindennapokból éppoly ismerős, mint a megidézett nagyságos fejedelem, II. Rákóczi Ferenc, Balassi és egy-két, személyesen is ismert, fejedelemsüveges költő arca. Ismerős, mint bármely embertípus, akivel találkozhatott, a bábaasszonytól az ostyasütő néniig, a kisiparosok egykorvolt műhelyében, népmesék hőseiben, füvesasszonyok, kékfestők, lópatkolók és mézeskalács-készítők kiszólásaiban. Valamit mindnyájan tudnak, amit mi nem tudtunk, míg meg nem ismertük őket ezekből a versekből. Megtudtuk például a Fohászból, hogy a ruhakészítők a sötét posztót is olyan avatottan varrják össze, hogy ha fehér cérnát használnak, akkor sem rí ki a tű nyoma. Itt kezdődik a mesterségbeli tudás. A Kozmikus falvédő harminc vagy hatvan éve gyarapodó ábráin pedig kibontakozik a mitológia, mely talán magánmitológiának indult, de mintha előre meg lett volna tervezve, mint Juhász Ferenc vagy Weöres Sándor monumentális költészete. A magyar és az egyetemes mitológiatár a maga világát megteremtő Kiss Anna művével is jócskán gazdagodott. A világot átöleli a verseiben oly gyakran említett atlanti és mongóliai szél. Varázseszközei egyszerűek: magyar és francia kártya, szibériai alma, kozmikus falvédő, felhővé habart kalevalai kacsatojás, németalföldi klumpa, atlanti széljárás – egyszóval minden, ami a Világ fogalmát kimeríti.”
Elmer István: Szélben, örömben (Kiss Anna köszöntése születésnapján)
„Mezsgyén írok” – hangzott el Kiss Anna egyik nyilatkozatában, a maga tárgyszerű és egyszerű, ami azt jelenti, természetes módján. Ez a természetesség jellemző egész költői életművére, amely több forrásból táplálkozik, hogy azután erős törzsként emelkedjék fel. Kiss Anna nem népszerű költő, abban az értelemben semmiképpen, hogy hajlamos lenne kiszolgálni ilyen-olyan, korszerűnek nevezett ízlést, áramlatot. Van bátorsága kimondani: nem veszi számba a mennyiséget, s nem is tekinti mérvadónak. Nem keresi az olvasó kegyeit, a kor-szerűen divatos költői, művészi megoldásokat; az értő olvasóknak dedikálja műveit, akik – mint egyik versében meg is fogalmazza – képesek betekinteni a maga nyitotta „ablakon” költészete gazdag hombárjába. Érvényes Kiss Anna költészetére, amit – más vonatkozásban – Pilinszky János így fogalmazott meg: nem az a fontos, hogy a madár hányszor csap szárnyával, hanem hogy íveljen. A tömegkultúra idején (a megfogalmazás nem kíván feltétlenül negatív minősítésként hangzani) nem a sokaság, a mennyiség a valódi művészet mércéje, de másik oldalról a titokzatosság, (az érthetetlenség), az ilyen-olyan módon hajszolt talmi izmusok fensőbbségébe burkolódzott arisztokratizmusnak vélt alkotói magatartás és ebből erőltetetten kipréselt művek sem tartoznak a valódi művészet körébe. Nem azért, mert az ítészek (sokszor magukat ítésznek kinevezett „értők”) minősítik értéknek az olykor értéktelent, és értéktelennek az értéket hordozó alkotásokat, hanem – ilyen egyszerű: az idő rostáján – önmaguktól hullanak ki mindazon művek, amelyek nem felelnek meg az esztétika – nyugodtan nevezhetjük – első kritériumának: a tisztességnek.
Kiss Anna autonóm személyiség, aki ugyan tudomást vesz a körülötte forgó-fortyogó világról (mi mást tehetne), és a maga „végletesen független személyiségével” – mint egyik méltatója írta róla – röpteti mindenféle szélben verssorait, amelyek ellenállnak a kavargó-forgó légáramnak, maguk kelnek szárnyra. A „szél” kifejezés említése nem öncélú, Kiss Anna költészetének egyik visszatérő motívuma ez, mint ahogyan – a gyökerekre utalva – a hombár is.
A szabadság az ember alapvető szükséglete – ugyanakkor örök viaskodásának központi magja. E körül forog a szabadság-szédület, keresve a meghatározását, s benne (általa) az ember önmeghatározását. Egy helyütt Kiss Anna azt írja: „Belső szabadságunkat nem vehetik el tőlünk az évek.” Ezzel máris sokat mond. Egyrészt azt, hogy a külső szabadság, adott történelmi-politikai helyzetben bármennyire nyomorítja (nyomorítani szeretné) is az embert, ennél mégiscsak lényegibb a belső szabadság. Az ember elidegeníthetetlen része. De honnan eredeztethető ez?
S aki – ha Kiss Anna nem is ilyen módon, de – felteszi a kérdést, ezzel a művészi alkotást, költészetét máris transzcendentálisra tágítja. Ilyen tágasság nélkül aligha beszélhetünk érvényes művészetről – a metafizikus, a szakrális valósággal folytatott örök kérdés-viaskodás közepette. Mert Kiss Anna tudja, nem a válaszért, hanem a kérdésért indulnak a verssorok – a kérdésnek újra és újra, konok következetességgel megfogalmazott faggatásáért.
Kultusz nélkül nincs kultúra – ismert a megfogalmazás, s ebből következik, hogy kultusz nélkül nincs művészet. A kultusz pedig a vallás – a vallás, mindenféle, önmagát valóban vallásnak nevezhető igény és irány a végesből a végtelenre irányulva. S ez a „fönséges küzdelemben viaskodó harmónia”, Juhász Gyulától véve kölcsön ezt az emberképet, szelíd szó-szépséggel keresi-kutatja – nem a választ, hanem a kérdést. Jól kérdezem-e, hogyan kérdezzem? – tér vissza Kiss Annánál a szelíden, lírai tömörséggel és tisztasággal megfogalmazott létezés-faggatódzás. Nem kötődik egyetlen tételes valláshoz sem (verseiből legalábbis nem olvasható ki ez, megjelenik a reinkarnáció is, az élet örökösen visszatérő körforgásának feltételezett lehetősége), hanem a kultuszok sokféleségében, többféleségében, a világvallások és a mítoszok, legendák, ősballadák erdejében kérdi-énekli az alapvető egzisztenciális kérdést: ki vagyok én, mi a világ, és mi az én viszonya a világhoz, amelynek egyszerre részese, ugyanakkor személyiségében elkülönült része.
A Lenni című versében így fogalmaz: „és a nem / sehol még, / sötéten lélegző / sötét csak, / a lenni és a nem / sehol még / sehol, a lélegző /sötét csak… majd odébb így folytatja: „álmodva lét- / nemlét-magáról / lelkével hál a / mondhatatlan, álmodva lét- / nemlét-magáról / el s vissza újra /más alakban, / álmodva lét- / nem-lét magáról, / lelkével hál a véghetetlen, / el s vissza újra / más alakban / lelkével hál a / sós szelekben.”
Kimondhatatlan című verse az iméntinek ontológiai, lételméleti folytatása. „Kimondhatatlan”, „mélység”, „homály”, „irdatlan rengései” – a víziók emberléptékűek, szelídek, szépek. Kiss Anna nem lázadó hevülettel feszül neki, sokkal inkább dallamosan tekint arra az érthetetlen csodára, amelyet életnek, létezésnek nevezünk. Tisztában van azzal – talán ifjúkora orvostudományi tanulmányai is hozzásegítik ehhez? – arra a kérdésre – mi az élet? –, az értelem, pusztán a ráció segítségével nem adható válasz. A művészet az egyik út, ismételten, nem a választalálás útja, hanem a kérdés – a létezésre kérdezés – folyamatos megújításához. Ha adható válasz – ez a megismerés hitbéli útján lehetséges, elválaszthatatlanul összefonódva a rációval. Ettől azonban Nagy Anna tartózkodik, a kételkedés emberhez méltó, ugyanakkor emberpróbáló líra-ösvényén halad. Kételkedem, tehát vagyok – a filozófiai gondolkodás átfordult oda, hogy az ember az által látott, érzékelt valóság törvényszerűségeinek kutatása mellett egyre hevesebben arra irányította figyelmét, ki az, aki lát, aki érzékel, ezzel állítva az egzisztenciát a világ tengelyébe. Kiss Anna nemes kétkedése olykor mégis mintha eljutna a személyes istenképig: „nagy, égig / felgörbült helyek / fölött a hírrel / bár siet, / formát vet, / égig feltolul / a kín, miből / nem kér az Úr.” (Felhők)
Az Almahéjteák című fohász-balladájában ezt olvashatjuk: „Almahéjteák illatoznak, / világod, én Uram, / azóta felemás, mióta van, / ne bánd, hogy kerék alá, / malom alá, / sós kútba löktél, / forrasztófüvekkel illettél, / én se bánom, / jó nekem törött szárnyon!”
Ezzel máris a bibliai teremtéstörténetnél járunk. Felrémlik a dualista világkép Kiss Anna soraiban, a kétpólusú, egyenlő hatalmú valóság – a jó és a rossz – viaskodásában hánykolódó ember (Madách is ekörül forgatta a gépet – és az embert, aki különválik az Úrtól, s tapogatódzva keresi a visszavezető utat), majd, fenn tartva ugyan a két világot, mégis fohásszá emelkednek a költő sorai: „Ne köss lábamra csengőt, / ha sötét felhőid elszöknek, Uram, / tiéd a hóból minden madárnyom! / Szabad voltom tiéd, az álom, / tiéd mind, kiké e képtelen világ, / hitemre!, ha nem volnál, / ki kellene találnom néhány visszás csodád!”
Jó volna hosszan időzni még a gondolatok és érzések, hitek és remények gazdag Kiss Anna-i kertjében – de hiszen erre valók a versei, lassú ritmusú, mély hullámú áradásával. És letisztult nyelvezetével. Amiről azt gondolnánk, a leginkább bonyolult, kiismerhetetlen, amelyben akár – a létezés véges-végtelenjében – elveszve érezhetjük magunkat, a versek magukhoz ölelnek, tiszták, egyszerűek. Fölemelnek. A nyelvi egyszerűség fölértékelő kifejezés. A szavak reményt hordozón tisztességesek. Ahogyan az Erdélyi Zsuzsannának ajánlott Vélünk múló című versében is megjelenik ez.
Az érzés kerít hatalmába: jó olvasni ezeket a verseket – jó, mert szépek, szépek, mert jók. Igen, ez a kalokagathia, a szépjóság, és Kiss Anna egyszerre nyúl ennek az ógörög, emberi hajnalkultúrának az eszményéhez, és egyszerre a jelen idő vitrinében égve (ismét Pilinszkytől vett szóval) fogalmaz.
„Mint gyors halál, / az esték / kéken szívedre / hullnak, / kintről nagy éji /lepkék, / kerülgetik az / ujjad, /hideg leli a / lámpát, / ma eltörik, / sötét lesz, / vess ágyat, / mint a párnák, / világolnak a rétek.”
Kiss Anna a békési világból érkezett, „bihari nyelvvel, ez Arany és Sinka környéke” – vallotta, hozva a falu sajátos nyelvét, kultúráját, rendtartását. Ehhez a kultúrához elválaszthatatlanul hozzátartozott a mese, a mítosz, az ének, a legenda, a babona, a hiedelmek, az imádságok, a látomások, az archaikus világ sokfélesége. Mindennek hálóba font gazdagságát tárják elénk a versek. A kategorizálásra (beskatulyázásra) hajlamos ítész akár elhamarkodottan rávágná: népi kultúra, s ezzel kibontaná a népies–urbánus világ-kettősséget, hamis kettősséget, mert a népi kultúra és művészet, városi kultúra és művészet megkülönböztetését, és ami sokkal ártalmasabb ennél, szembeállítását egymással, valamikor ráhúzták a magyar művészetre, mint valami spanyolcsizmát, amit azután a pillanatnyi érdekeknek megfelelően húzzák szorosabbra a kitalálói, magukat önmaguk által ítélkezésre hivatottaknak kinevezve.
Kiss Anna költészete természeténél fogva kipukkasztja ezt a léggömb-hamisságot. Bizonyos formai elemeket illetően – téma, képi megfogalmazás – lehetséges különbséget tenni a különböző kultúrkörökből származó alkotók művei között, de mindez csak a kiinduló pont, ahogyan a korábban említett hombár is, amelyben a falusiak az életet, a lisztet tárolták. De hová emelkedik a sokféleséget mutató különbözőségből eredő lélek-szó, megtalálható-e a hombárban vagy a városi konyha lisztes zacskójában? Kiss Anna költői nyelve a szülőföldjéről hozott tisztaságból is táplálkozik – állíthatjuk anélkül, hogy holmi hamis narodnyik szemléletbe tévednénk. A Szegfűs kert Gyulán sorai azt idézik, amit Kiss Anna egy interjúban mondott: „emlékező vagyok”. „félálom-világa, hol / alig-évesen (ki / magáról még nem tud), / van – s ez a van / teljes, mint buborék, / hold, szivárvány.”
A költő műfaja a dal. A valóságra való legősibb reflektálás meghatározója. Nyelvi szépsége magával ragadó, a természeti képek a megfogalmazásban máris több jelentésrétegűvé válnak. Az alma, a szél, a felhő, az eső, a kalász, a puszta… fölemelkednek a ritmikus sorokban. A dal-versek az ének, a lélek lélekzetvételének ritmusa szerint formálódnak és ismétlődnek. Olykor csak egy szó változtatással viszi tovább – feljebb – a költő mondanivalóját, máskor, gyakorta a szó szerinti ismétléssel éri el ugyanezt. A ritmus egyre fokozódik. Az ismétlések erősítenek, gondoskodnak az ütemes hatásról, fel-fel, körbekerítenek, befogadnak. Kiss Anna versei, rövid prózai írásai – mint Aranyalma című összegyűjtött írásainak címoldalán közli – kicsiknek, nagyoknak egyaránt szólnak. A kötetben található versek és anekdoták a magyar irodalom ez irányú, minőségi előzményeinek sorába illeszkednek, sokszor meg is haladva azokat.
Mezsgyén írok – idéztem a költőt az elején. Mi ez a mezsgye? Ne keressünk tételszerű megfogalmazást, inkább élvezzük ennek a széles mezsgyének gazdag, színes virágait. Az írás megmentő – nyilatkozta Kiss Anna, és ez a megmentés élni segít, amikor a tekintet kinyílik az égre, még akkor is, ha „feljön a vihar / a lét nagy szárnya alól”.
Fenyvesi Félix Lajos: Kiss Anna (85)
Az egyik legnagyobb élő költőnk. Bűvölő és bájoló, aki képes tenyere alá menekíteni a világot. Ősi hiedelmekből, népköltészetből táplálkozó versei múlhatatlan fénnyel ragyognak. Mintha nem tenne mást, csak emlékezne megpróbáltatásokban gazdag gyerekkorára, a csuhébabás játékra, a sírós-nevetős éneklésre.
„Szép, szerencsétlen, végzetes költészet az övé – írta Nagy László útba indító soraiban. – Kiss Anna a társadalom és a költészet egyik árvalánya. Milyen ez a költészet? Halk szavú, de a szavak mögött távolban hatalmas a zengés, ezt csak a lélek hallja. Lassú és világos folyóvíz, de vonszol mélyében olyan gondot, amire csak a különleges erő képes. Szól belőle a sors, néha balladásan.”
Egy nő versüzenetei ezek, szegénységben és magányban, van benne királyi fenség. Föltámadó emlékek, boszorkányos történetek. Fohász a veszendő öregekért, imádság a szorgos mesteremberekért. Az egész magyarságért.
Kiss Anna korán meghatározta feladatát: „A Föld kicsiny, kihűlt vagy összeégett, / az a dolgom, hogy jellel teleírjam: / nő, férfi, ház, hegy, madár, hal, vér, tojás, / edény, tűz, eső, tű, kerék, gyöngy, kéz, arc, út, éj, nap, / tánc, eb, eke, kalász, sarló, tej, gyapjú, kenyér, méz, / nyáj, fa, kút, virág, bot, híd, hajó, mécs, / szül, kér, mond, mutat, ír…” Megfejthetjük ezt a költői világot; ahogyan Kosztolányi a tíz legszebb magyar szóból verset írt, ezekből is kikerekíthetjük az elmúlt évszázad nehéz és őrlő éveit.
Fáradhatatlanul rója a sorokat Kiss Anna, építkezik, tágítja köreit a mindenség feltérképezéséhez. Új formákat próbál, megjelennek a mesék, a színházi komédiák. Ember és táj mindig együtt van munkáiban. Bohókás-boszorkányos vers-álmok ezek. A falusi környezet után megjelent a különös meséket, babonákat rejtő középkori város. A népi teremtés dülöngő alakjai: mutatványosok és komédiások. Aki egyszer hallott ezekből a vásáros játékokból, az feledi a gondot, a fájdalmat. Varázsütésre megfiatalodik.
A most 85 éves költő világa csupa titok és csoda. Sas szárnyakon suhanó idő. Mégis úgy érezzük, a mi életünket örökítette meg. Széljárta vidékek, halmok és csendes völgyek, öreg házak, hol almaillatban varrógép kattog, hintaszék billeg, szellem bujkál a kéményben, ördög ül a kútkáván… Kiss Anna őrző és varázsló, lélekgyógyító és örök ajándékozó. Weöres Sándor és Juhász Ferenc rokona a magyar költészetben. Egy véget nem érő családregény írnoka. Világjáró, aki most zuglói lakásában, régi bútorok, tárgyak, konyhai eszközök mellől, erdélyi fehér abrosszal terített asztalnál fogadja a barátait.
„Isten éltesse, kedves Anna! Gyönyörű ajándékát már tíz éve megkaptuk: Összegyűjtött versei két hatalmas kötetét.
Azt hittük, pihen, olvas, de nem. Sámánasszony több száz éves könyvét osztogatja, mintha friss kenyér lenne. Cinke rebben fel hajnali ablakából, liliom mosakodik, törölközik aranykendőbe, széljárta, időjárta föld ez, kíméletlen időkben.
Kaláka együttes: Boldog születésnapot kívánunk!
Halmai Tamás: Balladás hajnal
Kiss Annának, születésnapjára
Égen sólyom,
vízen hattyú,
papíron vers:
ki az?
Igricek közt
csillaghangú,
énekel az
igaz.
Jár a tavasz
körbe-körbe,
keserítik
álmok,
de világít
szép gyümölcse,
édesít
világot.
Hideget lel
tűz leánya,
befödi
haranggal,
válasz a fény
talányára
a balladás
hajnal.
Fabábuk közt
szélörvények,
nyelven
éden íze,
úrnő ezüst
ujját lélek
gyolccsal
ékesítse!
Égen medve,
vízen szarvas,
papíron
ki jár?
Róla regél
ez irgalmas
nyolcvanöt
király.
Iancu Laura: Tavaszváró
Kiss Annának, születésnapjára
mintha már jártam volna itt
a gyolccsal tart tájon
suhogások nyomok hideglelés
világ ez még? kérdezem ma is
hóember háttal hideg szemekkel
s valami mindig visszaszól
egy málnabokor egy almahéj
egy rongybaba –
néven szólítanak a szépbeszédű régiségek
s leszek behunyt szemű szerelmese
a meg-nem-értett istenségnek
mint a vízszintes szédült szelek
fekszem a megfagyott füvön
a magát ringató énekmondó dalában
a futó madarak sikoltása
fölébreszti a nyugtalan utakat
hegyeket és a mélység sötét vizeit
megyünk mi is – mondják mind
megyünk elébe annak aki érkezik
Kubik Anna: Holdablakon szitáló hó (Lajtos Nóra verse Kiss Anna 85. születésnapjára)
Szondi György: Köszönöm, Anna
Nem hihetnők: Kiss Annának önálló verseskönye csak bolgárul van. 2002-ben Szófiában került sor a kötet bemutatójára a Magyar Kulturális Intézetben;
Nelli Dimova raktármélyből most előbányászta az eseményt megörökítő fényképeket. A szkennelt érkezett felvételek így is felidézik az akkori találkozás maradandó gazdagságát.
Köszönöm, Anna, hogy barátságunk azóta is töretlen, köszönöm, hogy Napút-műhelyünket mióta alkotásaid ajándékozásával is tiszteled. Méltán lettél magad is a Napút-díjasok jelese.
Huszonhárom esztendeje megkértem Szvetla Kjoszevát, a magyar irodalom Budapesten élő legkiválóbb bolgár fordítóját, hozzunk tető alá egy Kiss Anna-kötetet.
A Szred niskite (A fonalak között) című gyűjtemény – anyagát is ő állította össze – tökéletes értékű megszólaltatása az idegen nyelvre nehezen ültethető igéző Kiss Anna-i nyelvnek. A fordító életében az első anyanyelvén megszólaltatott önálló kötet. (Amelyet azóta két tucat remeklés követett.) Főhajtás.
Szvetla Kjoszeva: Kiss Anna
Régóta lapul ballonkabátom zsebében egy kövecske. Barna, mint a tigrisszem, sima, egyik oldalán kicsit reszelős. Mindig örülök, amikor megmarkolom a zsebemben. Melegséget és biztonságot ad. Nem babonából tartom, szép találkozásokra és több heti munkára emlékeztet, amely nem volt könnyű, de jól végződött.
2002-ben Kiss Anna-verseket fordítottam a felejthetetlen Malina Tomova kiadója, a Sztigmati számára. Korábban is szólaltattam meg magyar verseket bolgárul, de az volt az első eset, hogy teljes könyvet állítottam össze és fordítottam le. Meghívtam a csodálatos Ekaterina Joszifovát. Egyszer megdicsérte egy versemet, nemcsak megdicsérte, el is szavalta. Aztán megemlített egy versében. Költőnek tekintett. Szerettem volna megnyerni őt társamnak a feladathoz, amely előttem állt. Katja beleegyezett, hogy eljön a Magyar Fordítóházba, hogy együtt dolgozzunk. Óriási igyekezettel készítettem el a nyersfordításokat, mint egy életbevágó vizsgadolgozatot. Katja pedig változtatás nélkül adta vissza a szövegeket, mondván, ezek máris kész versek. Állandóan kérdezgettem, hogy ez itt jó lesz szerinted, amaz már nem túl sok-e, nem hiányzik-e itt valami, mit gondolsz, ez meggyőző, ahogy fordítottam? Ez így ment egy teljes hónapig, míg végül azt mondta: „Én nem lehetek a társfordítója ezeknek a verseknek, legfeljebb azt írhatod a nevem elé, hogy szerkesztő.” És akárhogy is ellenkeztem, semmi másba nem egyezett bele.
Amikor egy hónap múlva befejeztük az előkészítő munkát, meglátogattuk Kiss Annát. Varázslatos otthonában fogadott bennünket, mely élesen elütött a környező panelszürkeségtől. Színes volt, tele egzotikumokkal. Mesélte, hogy Izlandra szeretne utazni, és mutatott egy fényképalbumot a távoli országról. Feltettem neki néhány kérdést a fordítással kapcsolatban, maximálisan nyitott volt, minden megoldásomat elfogadta. Azután megmutatta féldrágakő-gyűjteményét, és azt mondta, válasszunk belőle, mert nekünk szeretne ajándékozni egyet-egyet. Kényelmetlenül éreztem magam, hogy megfosztjuk a kedvenceitől, de nem lehetett visszautasítani a gesztust. Nem tudom, miért választottam a viszonylag arctalan, ráadásul „sérült” kövecskét. Zavaromban talán, vagy mert úgy találtam, hogy csakugyan kifejez valamit belőlem. Mert Anna a kővel belőlünk akart feltárni valamit. Nem emlékszem, mit mondott, nyilván valami szépet és az alkalomhoz illőt.
A verseskötet megjelent, nem tudtam elmenni a bulgáriai bemutatójára. Soha többé nem tértem vissza Kiss Anna költészetéhez.
Utána még évekig küldte nekem újabb versesköteteit, azt hiszem, egyszer el is jött egy bemutatóra a Bolgár Kulturális Intézetbe, és hozott nekem egy szép rózsát. Aztán megszakadt a kapcsolatunk.
Drága Anna, köszönöm neked, hogy visszaidézted bennem ezt a szép emléket a kezdetről.
Fordította: Csíkhelyi Lenke
Mj. Az első fényképen Malina Tomova és Nelli Dimova (tolmács), a másodikon az új szereplő Ekaterina Joszifova. (A fotókat Dimitar Manov készítette.)
Toót-Holló Tamás: Tisztelgés egy mesélő kölesszál előtt
Az általa alkotott kölesszálak most is a 85 éves Kiss Anna létezését suhogják, s arany magvaikat is csak neki szórják. S mi velük együtt örülünk. Addig is távolra kerülve a városok és utak dögvészétől.
„Ilyen mesélő kölesszál meg / mint én, itt lengedez / suhogja létezését, / elvan a maga helyén, / nézi, hallgatja mindezt, távol került a városok, / utak dögvészétől, földedénybe / szórják arany magvait” – olvasható Kiss Anna 2017-ben kiadott, ⇒Suhogások című verseskötetének első, mítoszt teremtő – a kötetével megegyező című – versciklusában.
Hogy ennek alapján láthassuk meg benne, a 85. születésnapját most ünneplő költőben a saját létezésének suhogásában is a maga helyére kerülő kölesszálat, s annak minden arany magvait. Nem véletlen ez a bóknak szánt, de talán a lényeget is mélyen megszántó gondolatkísérlet – már csak azért sem, mert ez a csodás versciklus a leginkább azzal a mítoszteremtő erővel tűnik ki a kortársi versek közül, amely Kiss Anna elidegeníthetetlen sajátja, s amellyel együtt időzve éppenséggel az idő mélységes mély kútjába nézhetünk. S amikor már azt hisszük, hogy az ősiség szinte felderítetlen tartományaiban leltünk szállásra, lassan rájöhessünk arra, hogy Kiss Annának még ehhez képest is megvan a maga még inkább felfoghatatlan, primordiális, meotiszi magánya.
„Életünk szövi-fonja magát regébe, hősök, bolondok vagyunk benne, Világ Öregje! Úgy mesélik tovább, mint meotiszi veszteglésük idejét a vének” – fejtegeti a ciklus narrátoraként is megnyilvánulva a mesélő kölesszál a Világ Bölcs Öregjéhez szólva. A saját életének regéit a mítoszok ősi idejéhez kötve. S ezzel Kiss Annát magát is a mítoszok ősi idejéhez kötve. Kölesszálként lengedezve bár. A magyar honfoglalás legendákba vesző idejét írva, de ezenközben, a kölesszálakat körbevevő új lényekről épp csak tudomást véve, valójában inkább a régibb lények varázslatait szem előtt tartva.
Ők, a mesélő kölesszálaknál is régibb lények azok, akik most már csak az álmok világában léteznek, de a róluk álmodók még mindig kérdőre vonhatók.
Bár a magunk / suhogásába veszve, / nem tudunk mi / semmit. / Azt sem, hogy voltak / régibb lények – addigra / álombéliek – már nem / vértől rettentőek, / csak úgy. Hatalmas / felfoghatatlanok! A / róluk álmodót / kérdezd, kinek szolgálnak / vagy sem – erejükkel” – tessékel a mesélő kölesszál minden érdeklődőt a régibb lényekről álmodók felé. Hiszen tudja miről beszél – nyilván ő maga is közülük való. Ahogy Kiss Anna is.
Aki így, 85. születésnapjának ünnepén olybá is vehető, mint a mesélő kölesszál mesemondásának titkos közönsége, az a rejtelmes és szentséges öreg, akit a kölesszál a szeretete jeléül megannyi becenévvel illet. Egyikkel jobban tisztelegve előtte, mint a másikkal. Nevezve őt a Világ Bölcs Öregjének. De a Világ Szent Öregjének is. Ahogy a Világ Vásott Öregjének is. Mindegyik személyiségében egyaránt képesnek látva arra őt, hogy megálljt parancsoljon a Világ Nyüves Bajának. Az új lény – a mítoszok ködéből magát kidolgozó, onnan magával szégyentelenül előhozakodó modern ember – minden istentelen nyűgjének. A vadászatoknak és a vasnyársaknak.
„Az új lény dolgait / felmondom, de nem / igazodom el rajtuk, / csak félszük ragad rám, / nem tudván kijutni a / vadászatok, vasnyársak / világából” – panaszolja el a mesélő kölesszál, aki egy helyütt arról is számot ad, hogy mihez képest más az új lény félsze, mint a régibb lények örökségét még érző kölesszálak minden egymást segítő törekvése.
„Mi, kölesszálak, kedveseim / élni hagyjuk egymást, / megosztunk szelet, / fényt, esőt, mire a nagy / tülekvés?” – avat be minket, az új lény még újabb leszármazottait a maga bölcsességébe a mesélő kölesszál.
Az új lények „tülekvése” azonban nem ér célt, hiszen néha egy „kölesszem is többre jut a világ dolgaiban” náluk. „Ideje elölről kezdeni” – sóhajt fel a ciklus záróversének, a Búcsúvételnek az egyik szakasza. Talán a versciklusban kibontakozó mesélésre, talán az új lény által alkotott civilizációs korszakokra célozva.
A Világ Szent Öregjéhez szólván utalva arra, hogy „legerősebb emlékeink nem magunkhoz fűződnek, Világ Szent Öregje, lelkünk legmélyén nem vagyunk görbék”.
Ha Kiss Anna lényében most a mesélő kölesszálat tiszteljük, s a mesélő kölesszálat köszöntve is csak őt ünnepeljük, akkor ideje szóba hoznunk a köles korát is. Nos, a kölest Mezopotámiában már 6000 évvel ezelőtt is termesztették. De ha Kiss Anna egy olyan mesélő kölesszálat idéz meg, aki tud a nálánál régibb lények már nem vértől rettentő, de még mindig hatalmas, s felfoghatatlan varázsáról is, akkor ő már tényleg a mítoszok idejében van a leginkább otthon. Ott, ahol az éveket számolhatjuk ugyan, de valójában már mit sem számítanak.
A mítoszok – legerősebb emlékeink – örökifjú idejét kívánjuk hát a 85 éves Kiss Annának. Hogy legyen neki mindig ideje mindent elölről kezdeni – történetesen akár a Világ Szent Öregjével szövetkezve. A vele közös történetét mindig újra és újra szőve-fonva. Lelke legmélyén és élete minden színterén is mindig az egyenes utat járva.
Hogy ne csak kölesszál legyen, hanem ő maga legyen az a kölesszem is, aki a világ dolgaiban mindig többre jut nálunk, új lényeknél. Akiknek még mindig van mit tanulnunk a régibb lényekről.
Hogy kitől? Természetesen Kiss Annától. És az ő létezésének kölesszálakkal ékes lengedezésétől és suhogásától.
Tornai Xénia: A varázslónő álma (Reflexiók Kiss Anna költészetéről)
Előttem az 1979-es Szép versek Bata Imre szerkesztette antológiája. Gimnázium óta féltve őrzött kincsem. A kötet Csipkerózsika-álmukat alvó költőportrék albumával indul. Illyés Gyulával, Weöres Sándorral, Baranyi Ferenccel és Zelk Zoltánnal egy társaságban egy hamvas, Marina Vlady-frizurás, macskaszemű, fiatal nő különös arckifejezése delejez. Kibontott, hosszú haja a mellére hull, feje kissé oldalra billen. Időtlen nőiségében báj és önmagát őrző, büszke méltóság. Kiss Anna több évtizede útnak indult tekintetének sugara ma érkezett meg hozzám. Túl téren és időn. Egyik szemével engem figyel. Belém lát. Faggat. A másikkal befelé kémlel, a távolba réved. Befelé és a távolba. Befelé, azaz a múltba. „A holt regék világába”. Mert míg kint, a reális térben irdatlan sebességgel forog vele a Föld, míg szabályos ismétlődéssel váltja nap a holdat, és új csillagok születésének öntudatlan tanúja, addig odalenn, a mélyben, a fizikai létezésen túli, egyetlen igazi Valóságban „megáll a föld az ég felett” (Kozmikus falvédő). De Anna már a minden idők genezisekor létező forráspillanatban is ott van, és a gyökerek növekedésének dalát együtt dúdolja velük a föld alatt.
Személyesen sosem találkoztam vele. És mégis ismeretlen ismerősöm ő. Még az eredetmítoszok ősködéből ismerem, ahol egyek voltunk a napfénnyel, vizek forrásaival, ahol vadmadár-létünkben szárnyaink csattogását egymásba keverte a szél és az idő.
Mint varázslónő áll előttem, népek regéi fölé magasodó, hegyek gyűrődéseinek évmilliói elé tornyosuló mindentudással. Főzeteinek bűvereje verseibe csepeg át, és a világ teremtésének kezdetéig vezet – de nem a képzelet szárnyán röpít vissza oda, hanem megtanít emlékezni mindarra, amit egyszer (?), ezerszer (?) átélt már az ember, mióta világ a világ: „szemhéjam mögül időtlenség/ ontja egymásra képeit, az/ időn át, mi elveszett” (Fordul az ég suhogva).
Verseinek színtere az álom, a félálom, az emlékek világa: a gyermekkori rongybaba-létben elgurult üvegszemeket és dombról lehullott almákat kereső, hangsúlyozottan női lélek, az időtlen asszony, a létezés titkait ismerő és uralni tudó jósnő világa. Plasztikusan megrajzolt, nagy megelevenítő erővel láttatott képei a természet örök körforgásának ritmusára, ősi altatók ismétlődő soraira emlékeztető szerkezettel egyszerre idézik fel a teremtés és az egyén születésének kezdeteit, bejárva a véres anyaméh-barlangot és a hegy odvát egyaránt, ahol „világrontó nagy árnyak bújják a vén sötétet”.
Verseiben az egymással variálható sorok úgy visszhangzanak, mint völgyben a vízesés robaja. Mint ősi varázsszavak. Mint révült sámánok dobjának dobbanásai, mint anyák dúdolói, melyekkel csecsemőiket ringatták a fűzfaágakból font bölcsőben a lombsátor alatt.
Kiss Anna tág, sztyeppei lélekkel mindenre éberen figyel. És röntgenszemeivel az érzékelhetetlen mögé lát: megérti a dolgok legbenső, titkos lényegét, és a foghatatlant ragadja meg. Érzékenysége és az ősi társadalmi létforma iránti fogékonysága költészetét a közösség, az emberiséget egységben tartó „mi” felé, az öntudatlan gyermeklét szűzi tisztasága, de időről időre bajba keveredő esendősége felé vonja. A törékenység, a cérnaszálon függő, „széthulló világ”, a velünk élő, de tűbe lépő, babszalmában elbotló tündérek illékonysága, a két világ határán létező lények, melyek mint „összeérintett/ ujjak, / …társalognak/ a szélben”, és a dolgok, melyek „egymáshoz/ érnek”, szintén élénken foglalkoztatják művészi képzeletét.
„Kétféle minden” – vallja, és ez alól ő sem kivétel. Az innen és túl kettősségének rétegei virágsziromként bomlanak ki költeményeiben. Az esetleges jelen, mely vizsgálódásának kiindulópontja és a mindennek erős talapzatául szolgáló, megtartó múlt; a test és az annak veszendőségén túlmutató, „lepkék útján” járó lélek; a földi tények megkérdőjelezhetetlen kőszikla-szilárdsága és a hold, meg a felhő-bábok által szimbolizált égi szféra költészetének visszatérő elemei. Mindent szintézisben láttató világa a lét teljességét igyekszik megragadni, melyben szelíd bolondok kavarognak együtt hóba írt madárnyomokkal és regékre húrozott hangszerekkel (Két világban). Hol „kerék alá, / sós kútba” vettetik (Széllel, holddal), hol „angyal-susogás kísérti”. S jóllehet gyakran „vérezni kezd a/ múlt”, de „az ember lánya…/ széllel, holddal vegyül, / magafélékkel, mint/ vadmadár háborgó ég alatt, / s velük boldogabb” (Széllel, holddal).
Kiss Anna teremtett rendjében végül megbékél a lélek: „almahéj-teák illatoznak”, és a „Szó világossága deríti” asztalát (Hiszen könnyű). Bűvös, világformáló ereje szavaiban rejlik, melyek „vénebbek a vizeknél” (A hold üres vitorlái).
„Teljesülhessen rajta még sokáig a versírás szent őrülete!”*
*Oláh Tamás: Az R eset
Turai Laura: Halhatatlan kertben
Kiss Anna köszöntésére
Megbabonázott a hajnal.
Sárkányfüveken ül a varázslónő,
lét titkai az éterben, kalapács koppan.
Velünk múlt és jövő ármányos almaálma
s minden mi él, most rikoltó, vad áldásra,
s átokra kap.
Nincs már távol a nap. Fölkavarodik a föld,
lila lángokra táncol
velünk minden mi zöld…
Szellemek szilaj futása a pusztán
belénk mártja a fényt, s aztán – –
sötét vetések, hollómagány.
Tenger és anya születése egyre,
penge a szélben lábunkhoz ér.
Boszorkány és tündér, lányalak és asszony
bűvös-vad ének, bábavér
Csak kevés ki tudja a halhatatlan kertben
melyik virág a mérgező
szirmai szavakként szórják szét a létbe
mindazt mi dévaj, s lüktető
oromzat a hármas, diófányi éjben
fejünk fölött varjú, s száll a sas
Közel az ördög, messze a mennyország
szálakon fut a kárhozat
helyén már egy angyal, hogy rózsavizet hozzon,
s mentse mindazt mi menthető –
Lábunk nyomába férkőzik a reggel,
félretolt szivárványt üldöz az éj,
meglátjuk a ködben a tükrök szobáját
szent bíborba burkolt szenvedély.
Turai Kamil: Az öröklétből kiszakadt 85 év (Kiss Anna)
1.
Gyulán született, mint én. Maszek szabó volt az apja, akárcsak nekem. Még talán református nagyanyám is hasonlított az övére. „Öreganyám tükröt vallat, / kezén varjak gyülekeznek.” Kettős című versében írja ezt, mert kezdettől érzi-őrzi magyar társadalomba szervesülését: „négybehasadt szalmavirágok / világítottak a sötétben.” Egyben, egyúttal négybe osztottan: „Mivégre hogy a zsadányi szabó / ki felnevelt dologra így tanított.” Kitartóan, becsületesen, mint volt huszárnak illik. Nem lehetett másként: „mert az elhibbant dolgok közt / magunk is elhibbanunk.” Hibbantnak nézhették, de ő volt a kevés igazak egyike. Az „Anyám két álmoskönyvéből” két létfejtő részlet: „Sárkányt látni. csend / Törött tál: dicsőség”. Így válik kozmikussá a mikrokörnyezet. Ember-állat egységben ropja útját. A legkisebb fiú: „Medvékkel kujtorog, / ordasokkal ért szót”. Nem ellenségesen, folytonosan békét kötve. Még ha megjárja is szívélyességét: „ujjam levágja olló / levelemet megírom / kútba vetem a kulcsot / fáim alatt megállok.” De ahol megáll, ott megáll. Ott van az otthona. Ha könnyes, lacrimosa is: „Ríhatsz Kiss Anna. / Nem mentél Sehovába”. Valahovában hazára leltél.
2.
Gyerekekkel együtt érez. Maga is: örök öreg, folytonos fiatal: „tárirá tári / tári tári // búza-selyemben / járom a táncot.” Jókedvvel, gúnyolódókkal mit se törődve: „fenn tanyázó telihold jót nevet / fülemig érő vasfűben / orromat bökő gazban”. A Gazok csak orrába csiklandozhatnak, alig sértik: „Cérnaszálon / üvegszívek törnek / a szélben.” Törnek? Előre? Össze? Nem mindegy? „–Nagymama… / Gyere, megfésüllek, / És nincs sehol.” Illetve: már mindenhol van. A nagymama, aki csecsemőként gyógyfüvekkel megmentette, később dédelgette. Példát adott örökre. A felnövőnek: „más léteim még / sejlenek, / mi voltam és / mi mindenek…” Nemcsak ezernyi élőlény, hanem boldogító tárgyak sora: „kerek hálód / a forgás / kövekkel tölti / egyre.” A kő is megfogható. Sőt, kevésbé sikamlós, mint a hal. Ha az ember nem is képes kőként kushadni: „se nyugszom és se virradok”. Létezésünk ideges izgalom, soha-megelégedés: „Fehér datura sóhajok / félek virággá változom.” A datura a gyerekkori árokpartok csattanó maszlaga, halálos méreg. Állattá változtatja az embert. Vagy virággá. Metamorfálja. Úgyhogy, ilyen örökkévaló tapasztalatokkal felruházva, később is karakán merészen vág vissza: „Ne perszónázzon engem, én magának a Macskaprémkalapos Hölgy vagyok.” Úgy ám!
3.
Ebben a faluban minden előfordulhat, mint Macondóban. „Zsoltina felhőn guggol, Ferenc nyakig a Körösben…” Vagy Naconxipánban. Játékos barkochbává szelídülnek a szörnyűségek. „Legény-vérrel élsz, ugye Bori?” A munka szertartása kedves játékká transzponál: „girbe-gurba város ahol hetente meszelnek, / ettől elszűkülnek az utcák.” Megszűnnek a távolságok, a szomszéd lakása enyém is. Tat tvam aszi. A gonosz része lesz a kezdetnek. A genosznak. „De magának kénkőszaga van professzor – Szedum-Album.” A temetők is visszaszemélyesülnek. „Ez a halott fogja a liliomszálat.” Azaz bűneitől szabadulva visszaszűziesül. Lilithből, az éj virágából lesz patyolat-liliom. „Merthogy a Sátánféreg tanítja ki az asszonynépet.” Vélekednek egyesek. Beleveszve a csel-ekedetek dialektikájába. Beférkőzik szent zarándokok soraiba is: „a búcsúsok közt Barnabás, / irgalmatlanul füstöl a patája.” Mert hiszen a szépség csábításával van egybeszőve. „Lilik Ágoston elsápad a jajzöld, / tengerkék páfrányok előtt.” Ki tudja: a rémülettől-e? A révülettől-e? A legparányibb anyagdarab is képes csodatevő hatalomra szert tenni, s beépül a titokrendbe. „– Feleim, mondjátok utánam: …pernyében csontocskát találtam, csontocska búzát szaporított, magáról malomkövet lefordított…”
*
„…netene, pattan le a kecskebak / hátáról egy háromcsőrű némber / s elkezdi nyomorgatni” – mindenki, a bak és a nő, viseli a nyomorgatást. Számos fura, korabeli alak fordul meg a falu templomában: „aki a szenténekek végét / ripityomokkal toldja meg! / Lehet, hogy Isten eztet szereti.” Többek megengedő véleménye, ezért a dupla tárgyasítás: eztet. Elképzelhető a legvadabb természetközelség. „Délelőtt a fehérüröm-erdőnek képzeli magát, gyöngyösök rikoltoznak benne…” Növény, állat, ember… Isten: „el sem lehet téveszteni az utat: mindig a kék gyík után!” De vissza is kell jönni: „ablakon asszonyka tekint ki: / a fillérfa csengeni kezd” – vigasztal a „Kozmikus falvédő”. S ha nem is aranydukát, de fillérfa. Perjámos össze is keveri jó-rossz szerepeit: „szent voltát elfeledve / katonamód káromkodik.” Lecsúszik pár létperiódust. Ahogy viszont anyagsemmin át Szentlélek-madár: „ujjas dombos tenyerén / valaki holt madár van.” Országos tenyéren személyesül holt madár. Miként az „Ítélkező”-ben a költőnő lemondó mindenhatóságra törekszik: „ az én vízen járásomban / magam árvája lehessek.” Orfeusz orfanoszi, apátlan-anyátlan istengyermek-árvasága ez. A halott feltámad, tehát él. „És a gátőr is minden éjjel / kifog a vízből egy nagy / vereshajú asszonyt”. A kísérteties veres haj itt a fordítottját is jelenti. Holt, tehát örökké él. Faluhelyen a hangszer, a lant, a síp az ember, a pásztor legsajátabb szövetségese, helyettesítője. Hát még, ha emberhez kötődik. „A sípját mind embercsontból csinálják!” Ahogy a megölt ellenség koponyája lett boroskupa.
4.
Az ördög – mint az Isten – halmozásban, felesleges ismétlésekben főleg megmutatkozik. „Samáelt sejteni / mindenütt a ködben, / a fák bőre illatozik, / téli lilásfekete avar meg a föld.” És legalább még egyszer-kétszer ugyanaz, mint Adynál vagy a népdalban. „– Nem lehet mindent Samáélra fogni! – torkolja le anyánk.” Íme, a józan ellentmondás. Persze, az ördög élvezi, ha tagadják. Akkor észrevétlenül fejtheti ki a rontást. Gyanútlanul társul. „Tavasszal majd / egy liliom tövénél / órákon át eltársalog a holddal.” A személyes Isten nélküli „természetmisztika” is veszélyes: „a ház előtti tér, ahonnan / feljön a fekete / sárkány”. Meséink s miséink számontartják ezt az állati ellenséget. Az író is detektálja: „holdsütötte / szentélyben széllelbélelt / papírdíszekre írok”. Kiss Anna inkább szelíd szolgálatába fogja a démont, mintsem kiakolbólítaná otthonából. Pórázon és sakkban tartja. Támogatják táltos elődei. „Mint mikor / Csele Táltos haldoklott” – azaz megdicsőülése ideje fogadja pártfogásába a költőt. Szorongás nélküli halálkultusz ez. „Már az ősök / távoli halma hív”. Ezen a határmezsgyén egybefut természet és természetfölötti. „Zuhog / a szivárványos folyam a lét / szívébe, hol a nemlét / feltekeredett kígyója, Samáél / alszik.” Tehát tudja, hogy alszik, mégpedig a létezés szépségeinek leple alatt. „Vadlúdvér-jelek, / banánpenész-illat, rongyok fakult / pompája vész el a / zónák között.” Ez a köztes állapot elfedi a mélyben fenyegető agressziót: „póktojások ringatóznak, felhők / árnyéka vonul az / ebihalak feltételezett / horoszkópján”. Valójában ez az „élettelen” világ nagyon is animális telítettségű, javunkra s kínunkra koholható: „ide mind / ütődött / lúdszellemek, / falánk / rozsomákszellemek.” Persze nem nélkülözi a leplezetlen, jól leplezett iróniát, szarkazmust Kiss Anna teopoétikája: „ül a nagy türk / béka a fejünkön, és / méltatlankodik, hogy / mi nőtt a seggére!” Jól ismerjük ezt, diktatúrában. Jelesen ez időtt a szovjetben. Ahelyett, hogy hálát adnánk kényelmes elnyomatásunkért. A béka segge anyai oltalmában.
5.
Az ember a létezés pásztora. Nem adhatja alább: „álmodva lét- / nemlét-magáról, / lelkével hál a / véghetetlen”. Akárhogy szorítja az anyagsemmi: „sehol, csak / sárvizek zuhognak, / a lenni és a nem /sehol még: „A semmiből vált a világ.” Beszédes / holdkőingán a / szélben”. Ezt az alig-állapotot nehéz tetten érni. Pláne leírni: „világos, / végtelen / homok.” A fény a legplasztikusabb mediáló elem. „Csak az én szívem, könnyűdik a furcsa / súroló fényben.” Nehéz kimondani: könnyűdik. Oximoron. Egész más a mindennapi megelégedettség házi harmóniája. „Én meg krumplit / sütök a cserépkályha / porcelángombos fülkéiben.” A szerénységnek, szegénységnek is megvan a maga „porcelángombos” eleganciája. Ezen túl a lényegibb örökségünk: „a kövek, az ametiszt, a jáspis valami / emlékezet egy lényegibb világ csöndjére.” Már nem természetes életterünk ez: „néha kék, irdatlan mélyek választanak el / mindentől, ahol bálnák alszanak.” Milyen lehet egy gigantikus bálna álma tengermélyben? Továbbá: „ilyen kérdések foglalkoztatnak, hogy / mit álmodnak éjjel a tulipánok?” Ettől olyan mézeskalács-illatú, bársonyos jóságú K. A. S tud mást is ajánlani: „tessék olvasni a vén részeges / Pu-Szung-Linget.”
*
„Káspi Nanó … orvosol kelést, vágást, / göböt, törést, vizenyőt.” Jézus is csodálatos gyógyítóként tanúsította isteni jóságát és hatalmát. A jósasszony is kellékekkel van ellátva: „zavartan / forgatja csuklóján a / piros őrzőfonált”. Szent hely időtlen idők óta a Fa, a Tetejetlen: a nagy / körtefa alja egyfajta / örökkévalóság”. A férfierő társa: „az Élet Anya révén. Kinek / nunája körül / forog végül is minden.” S mint Noé számára, szivárványt szerkeszt fölé az ég tanúságul: „állunk az ég tomboló szivárványa alatt”. Mint pszichotronikus mestergyakorlatokon, átlép a dimenziókapukon: „Iringó bába / nádkévével, sarlóval, fenőkővel / együtt is repülésbe fog.” Egyszerű háztartási eszközei segítik a varázslásban. Különböző praktikákkal vissza kell szereznie az Elvesztett Paradicsomot. Meg kell élnie az elszemélytelenedést, hogy szinte észrevétlen-senki legyen: „nemtudomka-korú / nevenincs.” Így támadhatatlan, jeltelen. Beveheti a tájat: „hol nem merült / feledésbe még az / Arany Idő”. Egy mondatba foglalva: „végtelen / egyszerűsége az, / ami az Aranykort / nem hagyja felednünk.” A gyenge elesendők is kíméletes intésben visszakoznak: „előbb-utóbb ápolásra szorul / akkor aztán pólyába kötheted.” Azaz: földi felére lel az Ég: „minden tükör s mi így egész / iker felekre ejti.” Ez az apokaliptikus végszó.
*
Itt érkeztünk el a költő címadó bűmotívumához: gyolcs. „Hamulúgban fehéredjen a gyolcs.” K. A. számára a közvetlen, mindennapi, felelősségteljes szép tiszta szimbóluma, öltözete a gyolcs. Bár mindig meg tudnánk őrizni: „gyolcsruhám / forgatva rajtam, / hogy kerültem / én e helyre?” Méltóvá válni el kell köteleződni az áldozatos szellemiségre: „szeles dombon, / puszta helyen / lélekké ki / tanít lennem?” Földi bölcsesség itt kevés, a gyolcsot a „résen át, / a gyolcson át / vakító égi / dolgok” – teszik kézzelfoghatóvá, tapinthatóvá. Csak az tud istenivé válni: „kinek az / Isten maga / szegről-végről / rokona”. Ha édesgyermeke, még jobb: „gyolcstól világos / bár a szél”.
6.
Van, hogy közönséges tárgyaink is baljósan néznek ránk: „és a párkány sötétjén meggylevél”. Szürreális módon kerül egymás mellé bútordarab és folyam. „Karosszéket / ugatnak a kutyák a Körös hídján.” Emberi érzelmekkel dúsulnak égi jelenségek. „A szerelem már rég lement a nappal, s az árulás a csillagokkal feljön.” Ilyféle bölcsességtől széppé csitul a lélek. „Levedlett sárkánybőröket leltünk alatta, s … vittük a hamubasült szegénységet.” Vagy kegyetlenné érdesül a hüllőlény, vagy szolidárissá szelídül. Ráérez a vele sóhajtozó mikrokörnyezetre: „aki bácsika-bogyó az / égigérő kökényfán, / mi vérzik, / jajgat, ha belevágnak.” S aki ezzel a fájdalommal azonosul, lénye orvosává válik a tájnak. „Ki máshogyan / tárkány módra gyógyít.” Megérti az eltérőt, a kirívót. „Tőle való beteges vonzódásunk / az aszimmetriához.” Beteges, azaz homoeo patikus. S már nem riadunk vissza a halottak kommunikációjától: „Jóanyánk zsörtölődik véle a másvilágról.” Élők és holtak egymásra találnak. Összeszelídülnek: „függés vérízű, édes megaláztatása” békíti őket.
*
„Boldog, / ki nem fél, húzza és / felveti minden örvény”. Ilyen túlélő volt egész életében Anna. Pedig csapkodtak körötte a habok: „és kő-körök süvöltenek.” Átzokogott éjszakák emlékeztetik. „Csak a / világos / hajnalok / felejtik / mind a / bánatot”. A szavak egyenként, súlyosan koppannak. „A szöktetés / időtlen időkből maradt / szokásuk.” Az önvád, rágódás velünk marad. „Ó, én szépséges / ifjú nő, ki áfonyásba / tévedtem, lám mi lett / belőlem.” Áfonyásba tévedt, elfeketedett, megédesedett. „Föld Anyánkat, / ki ha ként, követ ont, / csak magunkat okolhatjuk.” A népdalok öngyötrő, eredendő bűneinél vagyunk. A világbánatok szövete sokrétűvé polarizálódik: „nőnevű / hurrikánok stoppolják a csavargó / Yorick koponyáját.” A szentek egyessége behozza a létbe a holtak kompániáját: „bennem a holtak társasága, mi gyöngyről / ivott borral felér.” Felfogtuk, mily finom szépség a „gyöngyről ivott bor”? Ez Anna miliője: „szélfogónál csak / két kuvasz / hereg / kerítésfalon / túl csak a / hegyek.”
*
A legnagyobb szentek betagozódnak sürgő-forgó konyhai munkánkba. „Nagy Szent Virgil / ügyefogyottan vár hogy / kiszaggassam a tésztát, / csipkelekvárt púpoz a cseréptepsin / sorakozó szívekre.” Ugye, milyen meghitt? Mélyül: „bestiális találkozások hajnali / párák mélyén a Lét Urával.” K. A. a legritkább esetben nevezi nevén Istent, mivel rejtőzködő hatalmasság, de számtalanszor körülírja. A nyögdécselő natúrában, például: „hét dolog / van ami szakadatlan / ismétlés: / a bambuszerdő nyögése, / a kőszilofon beszéde…” Keleti érzékenységű fül kell ezek felfogásához. Hát még ha zavaró: „haj / mennyi büdös / iszapvulkán / fortyog itt.” S ezredévekről ittrekedt rejtélyek. „Embermagas / kőbabák / merednek ránk.” Kihívják titokérzékenységünket. Az ember felfigyel. „Madárláb-sípot, ismerős / réjázást hall.” Mapucse sámánok révületére üt ez a r é j á z á s. S mily könnyű: nem hiába madárcsonton általi. Mohán lépkedő halott neszeit észleli aligra szív, kéz: „mezítláb jár / valaki a mohán, mert / amikor eltemették / nem adtak rá cipőt.” Csak sejteni lehet az ilyféle csodákat. Betapasztott fül érzéketlen. „Hogy forralókő / unokái hogy jártak, / arról többet / tudnak a felhők.” Hogy jártak? Az a fontos, hogy j á r t a k. A többiről faggassuk a felhőket.
7.
Kiss Anna keresztneve cobolyt jelent az Urálban, a k i s s pedig (ha jól hüvelyeztem ki) csókot Amszterdamban . Mindkettőről személyesen győződhetett meg a költő. Totemállatot kapott, és múlhatatlan szerelmet egyben, nevében. „Rozália / nagynénénk – ő nevelt. / Nem volt könnyű / dolga velem, ha / kígyóval hallott feleselni a / nyári Körös-parton.” Nisan sámánnő sorsa elevenedik meg a kígyósziszegés nyelvemlékében. S a folyópart, Körös, az eget hozza le. A kígyó nem hiába a patikák védszelleme: „falból a kígyó, / fű-világ / lármafák a / lármafák”. Sajátos a hasán csúszó, hangtalanul sikló kígyót alludálni a népek veszélyeit jelző lármafával. De az emlegetett gyolcs, a pók és a szél hármasa sem kevésbé meglepő: „fényes szálon hord a szél / vándor pókokat, fűre / teregetett gyolcsot.” Weöres Sándor szimfóniatónusával rokon a szélben észlelhető Isten megjelenése: „ahol a len / virága zúg, / szívét a szélben / fölfedi, / alszik tovább / az égi Úr, szárny sem / érintheti.”
*
A Kalevala ősök őse kultusza élteti Kiss Anna opusait: „volt anyáim / híre lobban, / vérem, dédem / híre lobban”. De nemcsak a vérrokonok, hanem szellemtestvérek is ajzzák. Makovecz, aki: „magát építi / templomába?” Itt érintkezik saját életműve sérülékenységével: „de már ködökbe / tévedése, / a vers halálos / érvelése”. A vers is omlékony, akár a templom: „valami a lélek / földjén / halhatatlan, / valami a szélből / fölmerül / hívatlan.” József Attila ezt így mondta: „mivel a semmiben hajóz / s hogy mi lesz, tudja, mint a jós”. Anna ékszer semmi-energiájába bízza magát: „a nyűtt / selyemtopázba / lelógatom / a lábam.” A világ végén, hol minden kiderülhet, mint a népmesében. Bűnössége tudatában ébred a lélek a világ-rossz titkára: „olyasmivé / ki voltam / virágtolvaj- / koromban.” Innen gyógyíthatja ki magát a kígyóból: „mint havakból / gyolcsom / árnya”. A semmivel határos sebzettség tisztaságeszménye csendül ki ebből.
8.
Folyton önmagunkra kérdezünk: „hová jutunk / el a havon, / hol adunk túl / a bánaton”. Merthogy melankólia hatja át a gondolkodó embert. S mindig tiszta, de csúszós havon jár. „Hogy lehet, hogy / kinek szinte / vallása a szépség, ilyen / átható bánatban éljen? / hol még a seb krátere is / selymet vet ki magából”. Több ez a selymet kivető seb, mint puszta alliteráció. Gyógyír. Megoldás. A mindennapiság dalolása. „Maradék rózsalekvár, a / serpenyő vörösen / ontja a lepénykéket.” Már nem halunk éhen. Szent áldozás ez. Krisztus saját testét szolgálja fel. S egész szorgalmas életmódját: „vállfáról ing, / vízért szalad, / vérszín paréján / át a nap.” Szenvedés és szenvedély egy tőrről ered. „Isten már / ilyen! / elrontja / majd elrejti / fenn!” Anna henotikus bölcselete. Rontás nélkül lehetetlen a javulás, javítás. A javasasszony ettől orvostársa Istennek. S végtére csak a fenn, egyre fennebb marad: „csak egy / kerék tart / messze le / a lenvirágos / semmibe.”
*
Úgy tűnik, egyre hitványabbak leszünk: „megyünk hovába / sehovába”. Még ha ez rímmel is a Jehovába, azaz Istenbe visszaforradunk: „helyén is halmok / végtelen/ heraldikája / imbolyog.” Hogyisne érdemelne hősi jelvényt, ki végigszenvedte hősileg életsorsát? Mert csak az ördög kavarja: „a körmöt / epervérbe / mártja az ördög”. S megtört térdünk virágszirmot fakaszt: „liliomok / szálerdeit / lenn háborogva / térdelik.” Az aluszékonyság félhomályából felriaszt a kín. Ahogy Pilinszky írja: „elalélok és a szálkák felébresztenek”. Kiss Anna szelídebben: „magát homályba, / szélbe oldja / az ébredés / letűnő holdja.” S csintalanul vág vissza a kísértőnek: „hamut lépő macskába / vágja a papucsát”. A dévaj költőre jellemző gesztus. Játékos, gyengéd, de leleplező. Mert van, hol értelmét veszti a szó: „betelt a föld / üres szavakkal, / hol csontokat / számlál az angyal.” S ezek biz’ a szerencsétlenség, a mal-heure embercsontjai is lehetnek. Mint utolsó évei nagy barátnője, Hervay Gizella szalagra mondta neki: „ül a / ládámon hajnalig, hogy / regénynek írná, / de sirató lesz abból is!”
9.
A világ, Európa egyre démonibbá válik. Elaljasul: „a kert hová / sötétül? // eloldották a szörnyet.” Midőn egy kétméteres fekete szodomita a nyápic Jákob-sarjjal letarolja a világot: „madárrá kéne lennem”. Vagyis legalább visszaszervesülni az ötezer éves hurrita népdalunkba: „magas / kősziklánál / felnőtt liliomszál / nem találja / helyét, el akar / bujdosni”. A bujdosás magyar sors. Kifejezetten vagy bennfoglaltan. Túlélőtúra: „halbontó kés / a tatban, ne / hidd, hogy / már feladtam.” Legfeljebb, legalább az Égbe adja fel: „szélben alvók / szívén a mályva, / örökké hulló / vers magánya.” Hiszen a költő egymagában vállal felelősséget az egész emberiségért. „Az vándorol / a belső rengetegben, holtak / lelkével lakott rengeteg-magában.” Így lesz Adam Kadmon, a nembeli ember, Krisztus társmegváltója, a holtak birodalmába hatolva vele. Hogy kihozza onnan őket. Sőt, az állatvilág is vele együtt sóhajtozik. „Cet-, / medve-, holló-, farkas-, / kígyó-, bagoly-szellem / veszi nevére.” Kiben bízhatna a magára hagyott, gigantikus állatvilág, ha nem a költőben?
*
Visszatekint a szerző. „Mikor a / szerelmek múlnak / ingek, kendők kifakulnak.” A semmi elmúlás formájában támad: „ki volnál / ostoba, / e gyolcsban, / semmiben?” Felidézi a bibliai „az Isten számára ezer év egy pillanat” passzusát, jó alap a jövendőre: „száz év alig egy / pillanat, / megfér velünk, / szolgál a szél egy / feledékeny / nagy úr alatt.” Rokona ez a „feledékeny” kissé Babits „süket Istenének”, de talán ekkorka kritikát eltűr az Úr? Erőt ad az erőfeszítés a halandónak: „nap, hold is / együtt látszanak, / maradj a szélben / fel ne add!” A szél által támadgatva, támogatva harcosként áll őrhelyén a költő. Még éli a nembeli Nő életét. Az ellentmondás lehat a gyökeréig: „mi az / emlékezet, / szerelmem? // zuhanás?” Ott vagyok Heideggernél, Nietzschénél: ha látunk, látunk-e mást, mint szakadékot? De hová is zuhanhatunk? Ha nincs halál – márpedig Pál apostolnak hihetünk –, mi is a baj? (Fodor Ákos három negatív szavával válaszolhatunk: nincs semmi baj!) Anna asszony a maga szójárásával: „hiába, hogy / meghaltam / nem látszik / semmi rajtam”. Mindezeket, hagyományos tudósként, avar t u d u nként, tételesen sorra veszi a beavató „a mi Arvisuránkban”, Muraszaki és Nisan sámánnő énekeiben. Ellenőrzi a sumer táblák ősmagyar párhuzamait, kezébe veszi a „kecskeméti tulajdonjegyet”, és azonosít bennünket volgai hun-bolgár testvéreinkkel. Sőt, egy átoknak hitt csuvas kívánságról: „légy te kazanyi árva” – kideríti a Magyar Művészeti Akadémia Kossuth-díjas művésze, hogy valójában hosszú életet kívántak neki. Jó lélekkel csatlakozunk!
Illusztráció: Kiss Anna 85
Ezek is érdekelhetik!
Juhász Anikó: Halálod helye, Attila (versek)* →
Szent Márton nálunk és a nagyvilágban (Berecz Ágnes Gabriella Szent Márton napi összeállítása) →
Jámborné Balog Tünde: Holtak vigíliáján →
