Mezey László Miklós: Éjjel az őrnaszádon
•
Gyerekkoromban író akartam lenni. Többek között azért, hogy a tengerről meséljek az embereknek. Ma már tudom, a végtelenséget akartam szavakba önteni. Nem lettem író, de a tengerhez hű maradtam. Matróz vagyok a parti őrség gyorsnaszádján.
A tengerről napokig tudnék mesélni, de nincs kinek. Így aztán magamnak beszélek, ahogy most is. Éjszaka van, teljes sötétség. Fölöttem a csillagtalan éjfekete égbolt, alattam a tintaszínű tenger. Csak a parancsnoki híd műszerfalának fluoreszkáló fényei világítanak. Meg a hajó árbócán a fehér lámpa és a két oldalsó, piros és zöld jelzőfény. Ülök a fedélzeten, éjszakai őrségben vagyok. Szívesen vállalom az éjjeli ügyeletet, magam lehetek a tengerrel.
Most nem dohog a hajómotor, állunk a nyílt vízen. Ha a hullámok nem paskolnák a hajó oldalát, teljes csönd lenne. Így csak a ritmikus loccsanások hallatszanak az éjszakában. Ezt szeretem, magányosan ülni a fedélzeten, belebámulni az éjszakába, hallgatni a hullámok fecsegését. És elgondolkodni az életről.
Nyolcan szolgálunk a hajón: Albach kapitány, Betruch alhadnagy, az elsőtiszt, aztán Cirroch zászlós, a fedélzetmester, utánuk a toronylövész, aki a hajó orrában levő ikercsöves gépágyú kezelője, továbbá a hajó tatján található nehézgéppuska irányzója, meg a gépész és a szakács. Én vagyok a nyolcadik, a beosztott matróz. Elárulom, én vagyok az, aki mindent csinál. Ha kell, fölmosom a fedélzetet, a raktárhelyiségből fölhozom, amit kérnek, olajozom az alkatrészeket, segítek mindenkinek mindenben. Olyan szaladj ide, vidd oda ember vagyok. Legalább nem unatkozom. Mégis mindig van egy kis időm a tengert, a végtelenséget bámulni, vagy éppen magamban elvonulni.
Heti váltásban vagyunk szolgálatban. Egy hét a tengeren, egy hét a szárazföldön. A szabad heteken, ha tehetem, hazautazom anyámhoz, falura. Neki is segítek a ház körül. Otthon is olyan szaladj ide, vidd oda ember vagyok. Dolgozom a veteményesben, megjavítok ezt-azt, bevásárolok. Ha jól belegondolok, nincs is szabad időm.
Az én igazi szabad időm az éjszakai őrség. Ilyenkor egyedül maradok a gondolataimmal, figyelem a nem is látható láthatárt, hallgatom a hullámverést, és elgondolkodom az életről. A többiek a kabinjukban alszanak. Rám van bízva az egész naszád. Olykor vetek egy pillantást a műszerekre. Megnézem a radar képernyőjét, jár-e errefelé hajó. Rápillantok a helyzetjelzőre, merre sodorja az áramlat az alvó hajót. Körbejárok, aztán kiülök a fedélzetre, és gondolkodom. Előfordul, hogy elbóbiskolok. De csak percekre. Nekem ennyi elég a pihenésre. Szerencsére nemigen történik semmi.
Azért néhány hete történt valami. Körözött bűnözőket, hajókat fosztogató kalózokat vettünk őrizetbe. Motorcsónakon menekültek. Persze esélyük sem volt meglógni. Hamar utolértük őket, hiszen ez gyorsnaszád. Fölhoztuk mindhármójukat a fedélzetre, összebilincseltük a kezüket. Persze én őriztem őket a kikötésig. Ott ültek a napsütötte fedélzeten. Mondtam a fedélzetmesternek, ültessük le őket a féltető alá, megsüti a fejüket a nap. Erre Cirroch zászlós azt mondta: egy fenét! Hadd lássák a kikötőben, kiket kaptunk el. Különben is, kapjanak napszúrást a gazemberek. Ilyen kemény, szigorú ember a fedélzetmester.
Most éjszaka van, csönd és nyugalom, az elmélkedés ideje. Ilyenkor sokszor hazagondolok. Anyámra, ahogy hajladozik a veteményeskertben, magot szór a csirkéknek vagy éppen halat pucol. Apám korán meghalt, özvegy anyám nevelt föl egyetlen gyermekként. Fájt a szíve, amikor bejelentettem, hogy a tengerre akarok menni. Úgy voltam vele, mindegy, hogy halász leszek, matróz vagy a parti őrség katonája. Csak a tengerre kívánkoztam.
Amikor először láttam meg a tengert, nem volt valami vonzó látvány. A vonatról pillantottam meg. A vasúti sínek egy roncstelep mellett húzódtak. Ahogy kinéztem az ablakon, rozsdás hajóroncsok, ócskavasak halmai mögött pillantottam meg a hajnali derengésben a szürke vizet. Akkor is tudtam, a tenger gyönyörű, csak most nem a legszebb arcát mutatja. Aztán a pályaudvarról kisétáltam a tengerpartra, egy virágos parkból néztem az akkor már tintakék végtelenséget. Hevesen vert a szívem, de biztos voltam benne, itt a helyem. Ennek már vagy három éve.
Azóta a 62-es számú őrnaszádon szolgálok nyolcadmagammal. Albach kapitány furcsa ember, olyan magának való. Nemigen szól senkihez, áll a parancsnoki hídon, figyeli a műszereket, messzire nézve kormányoz, olykor kurta utasításokat ad az elsőtisztnek vagy a fedélzetmesternek. A matrózokhoz ritkán szól. Nem rossz ember, csak olyan befelé forduló. Az elsőtiszt, Betruch alhadnagy épp az ellenkezője, sokat beszél, folyton jön-megy, intézkedik. Olykor akkor is, ha nem kéne. Ő olyan igazi parancsnok. Cirroch zászlós, a fedélzetmester rosszindulatú és durva modorú alak, megkeseredett tengeri medve. Talán, mert nem tudott följebb kapaszkodni a ranglétrán? Vagy otthon van valami baja? Fene tudja. Az ilyenre mondják, jobb elkerülni. Csak egy ekkora őrnaszádon nem nagyon lehet egymást kikerülni. A többi matróz rendes srác, nincs velük bajom. Ha nagyon el akarok bujdosni, lemegyek a gépházba, segítek Vertuchnak, a gépésznek, olajozom, tisztogatom, amit kell, néha segítek neki javítani valami elromlott alkatrészt. Amúgy baromi erős motorja van a hajónknak, nem véletlenül gyorsnaszád. Ha meg nagyon egyedül akarok maradni, lemegyek a horgonykamrába, vagy fölmászok a gépágyú tornyába, ott nem zavar senki. És akkor magamnak beszélek, úgy, mint most. Azért is vállalom szívesen az éjszakai szolgálatot, mert magam lehetek a csöndben, a sötétben, szabadon gondolkodhatok. Ha már nem lettem író…
Gyerekkoromban is szerettem magamban lenni. Otthon nem volt nehéz, hiszen egyedüli gyerek voltam. Anyám folyton dolgozott, én meg elvonultam az akolba a juhok közé, vagy kimentem a zöldséges kertbe, öntöztem a palántákat, gyomláltam, mikor mit kellett. Közben a tengerről ábrándoztam. Elnéztem a végtelen gabonaföldek felé, és ahogy a kalászok ringtak a szélben, a hullámzó tengert láttam.
Milyen furcsán locsog most a víz! Nem lágyan, hanem szinte ütemesnek hallatszik. Mintha evezők csapódnának bele. Talán hajnalra föltámad a szél. A hajnalt gyakran szélfúvás jelzi előre, és csak azután kel fel a Nap. Még sötét van keleten, de a szél hangjai már mutatkoznak. Pedig az arcomon nem is érzem a fuvallatot. Hiába, a tenger mindig meg tudja lepni az embert. Ahogyan például a színe is váltakozik. Hajnali derengéskor szürke, aztán napfelkelte idején átmegy ezüstbe, de van, amikor zöldes meg kék, máskor szinte lila. Attól függ, milyen napszak van, hogyan süti a Nap. Órákig el tudom nézni a tengert. Folyton keresem a horizonton azt a láthatatlan csíkot, ahol az ég és a víz összeér. Amikor vihar készül, jól elválik az ég gomolygó szürkéje és a víz sötétkékje, máskor meg nem is látni azt a vonalat. De keresni mindig jó. Mert gyönyörű, és az ember megsejti, mi is az a végtelen. Mert a végtelent amúgy nem lehet megérteni. Milyen az, hogy valaminek nincs vége…
*
Az írói hajlamokkal megáldott, gondolataiba merült, gyanútlan matróz jól hallotta, evezők csapódtak a vízbe, bosszúálló kalózok csónakja közelítette meg az őrnaszádot. Az éj leple alatt jöttek, a csónakjuk motorját rég kikapcsolva, óvatos evezéssel hajtva karcsú bárkájukat közelítették meg az őrnaszádot. Tudták, csak az őrszemet kell ártalmatlanná tenni, az alvó legénységgel aztán könnyű lesz elbánni. A legügyesebb kalóz, mint egy ruganyos nagymacska, fölkapaszkodott a naszád fedélzetére, puha léptekkel a mélázó matróz mögé került, hosszú kését markolva.
Illusztráció: fd. J. Olsson
Ezek is érdekelhetik!
Szabó Aida (Jampa drolma): Vörös láng a fákon (vers), A kamaszszoba álma (próza) →
Virginia Sol: Lélekkapcsok →
Kilián László: Niomé III – Az idő mítosza (regényrészlet) →
