P. Gábor Mózes: Ha Tolsztoj élne
•
A XIX. sz.-i orosz anarchizmus nem korlátozódott egyedül a paraszti elégedetlenségre a korlátlan földesúri elnyomás ellen, hanem a nemesi-polgári rétegeket is magával ragadta. Sőt, megmagyarázni nehéz módon a haszonélvező főnemesség sem volt mentes a cárizmus radikális kritikájától. Az uralkodó réteg lelkiismereti, emberbaráti okokból szégyellte Oroszország feudális elmaradottságát a Nyugat előtt. Bakunyin Marxszal együtt részt vett az I. Internacionálé alapításában, majd elvi okokból meghasonlottak egymással. Kropotkin herceg később teoretikus alapozást adott az orosz anarchizmusnak, ami Leninékre is hatott. Mindenkitől elvárta ugyanis, hogy szellemi és fizikai munkával egyaránt vegye ki részét az anarchikus rombolás után egy jobb világ felépítésében. Naiv javaslata azonban nem valósulhatott meg, hogy mindenki legjobb képességei szerint tegyen a közjóért és saját igényei szerint részesüljön a megtermelt javakból. Sajátos anarchizmust képviselt az orosz egyház óhitű ellenzéke, mely századokkal korábban elszakadt a hivatalos államegyháztól, de üldöztetése miatt továbbra is népszerű maradt a nép körében, mert az ortodoxia becsületét, függetlenségét őrizte meg. A legkülönösebb orosz anarchista azonban maga a világhírű író, Lev Tolsztoj volt, aki korban Bakunyin, Plehanov és Kropotkin között élt és náluk lényegesebb tekintetben kritizálta a politikailag önállótlan, dogmatikailag ellentmondásos, erkölcsileg pedig álságos pravoszláviát. „Evangéliumi anarchizmusa” fokozatosan bontakozott ki népnevelői és irodalmi munkássága révén, de emberi-szellemi nagysága miatt a hatalom sokáig nem merte megleckéztetni. „Szegény-párti” felháborodása az írót a baloldali ellenzék oldalára sodorta, ezért a cárizmus az egyházi hierarchiával dogmatikai ürüggyel kiközösíttette a hivatalos egyházból.
Lev Nyikolájevics irodalmi tevékenysége már 1879-ben átlépte a hatalom türelmi zónáját, amikor megírta személyes Gyónását. Korábban Bakunyint is erre kényszerítették, de a börtön eleve hiteltelenné tette az ő „bűnvallásának” őszinteségét. Tolsztoj azonban szabadon, önként tárta fel szellemi életútját és az orosz egyházzal szembeni kritikáját. Amikor fokozatosan publikussá váltak gondolatai, politikai veszélyt kezdett jelenteni a hanyatló cárizmusnak, így 1901 elején a főpapok „szent szinódusa” látványosan kiközösítette az írót az államegyházból. Az ügy nemcsak otthon váltott ki megdöbbenést, hanem külföldön is sok olvasója állást foglalt Tolsztoj mellett. A politikailag kínos ügyben sokan legendaképzéssel kezdték mentegetni az öregurat. Volt, aki mentális épségét becsülte le és szenilizmussal vádolta, mások egyik titkárát-munkatársát hibáztatták azzal, hogy anarchista befolyást gyakorolt a grófra, tehát nem az író írta inkriminált írásait, hanem egy bizonyos Csertkov. Ennek még a neve is arra utalt, hogy ördögfiókaként (csort: ördög) hamisította meg a hitbuzgó író legjobb szándékait. Kétségtelen, hogy Szofja Andrejevna grófné mindig tartott Csertkov befolyásától, mert állandóan családja anyagi érdekeit féltette a vagyonát feladni és erkölcsi ellentmondásait levetni akaró férje nézeteitől. Aki azonban ismeri Tolsztoj többi művét, az felismeri bennük gondolkodásának fokozatos radikalizálódását, a paraszti életmód idealizálásától az evangéliumi egyszerűség teológiai-erkölcsi hitelességéig. „Bizony próféta volt, sőt prófétánál is nagyobb” – mondaná róla a názáreti Mester. Az akkori önállótlan, cári hierarchia bizonyára „túllőtt” a célon Tolsztoj kiközösítésével, így önmagát fokozta le egy karizmatikus, szellemi óriás előtt. Ma is gondolatai összegzését és rendszerezését látjuk az író Gyónásában. Engem az fogott meg a maga útját járó író őszinte vallomásában, hogy saját sorsomra ismertem benne. Amilyen nagyra tartottam fiatalon Dosztojevszkij lelki küzdelmeit hitbeli kétségeivel szemben, éppen olyan fontosnak érzem öregen az idős Tolsztoj lelkiismereti keresését, halállal dacoló morális merészségét és tragédiába futó egyenességét.
Házassága egy udvari orvos lányával nem járt komoly „szakmai” nyereséggel, bár családját boldognak érezte és számos gyermekük született. Komolyan vette nevelésüket, sőt a falusi gyerekek oktatásába is bekapcsolódott. Az igénytelen tankönyvek helyett maga írt ábécéskönyvet a kicsiknek, de arra is rájött, hogy többet tanulhat kis tanítványaitól, mint azok őtőle. Erkölcsi nevelésük kérdése ezután felnőtt olvasói felé fordította, akiket nagyregényeivel tudott lenyűgözni. Külföldi utazásai során elmélyült pedagógiai igényessége, amit fokozott és megrázott bátyja váratlan halála. A jobbágyfelszabadítás éveiben döntőbíróként foglalkozott birtokügyekkel, ami az iskolával együtt az élet „általános értelmének” a kutatására sarkallta. Mindig feltette magának a kérdést, hogy mi legyen az a feladat, amivel a legtöbb jót érheti el. Gyakran elfogta a kétség, hogy van-e valahol szilárd alapzat értelmes írói működéséhez, mert a gazdaság gyarapítása nem elégítette ki. Ahogy megunta üres, tunya földesúri életét, öngyilkosságra is gondolt, bár soha nem merte a végzetes lépést megtenni. Úgy tűnt, hogy egész élete „csak egy rossz, ostoba tréfa”, miközben a halál közeli katasztrófája, a sors előtti elszámolás gondolata és a fogyó fizikai idő, erő nagyobb metafizikai döntéseket várt tőle. Sokáig nem tudott megkapaszkodni semmilyen szellemi biztonságban, hiába faggatta a tudomány és a bölcselet nagy klasszikusait. A matematikán kívül egyre jobban bízott a transzcendens, intuitív tudásban, amely közvetlen hatással lett egész életére. Az anyagi fejlődés törvényei semmitmondónak tűntek előtte, ha a végtelen térrel és idővel próbált szembenézni, viszont a metafizikában megsejtette, hogy az egész emberiség „bizonyos szellemi őselvek alapján eszményeknek él”, amelyek leginkább vallási ideálokban fejeződnek ki. Csakhogy az ortodox dogmák túl ellentmondásosak voltak ahhoz, hogy hinni tudott volna bennük. A kereszténység előtti és kívüli filozófiák, keleti vallások valamivel hitelesebben hangzottak, ezért Schopenhauer, Szokrátész, Salamon és Buddha szkepszise egyre mélyebb igazságok keresésére ösztönözte. Megértette, hogy az emberiséget fenyegető betegség, szegénység, öregség és halál nem győzhető le hedonizmussal, filozófiai képzelettel.
Tolsztoj ezért újra megpróbálkozott az orosz népi bölcsességben rejlő hittel. Ekkor kezdődtek el a bajok, amelyek az író személyes tragédiáját okozták, majd végső „futását” indították el az ismeretlenbe. Útkeresésének első, előkészítő fázisában már látta, hogy „az értelmi tudás a bölcsek és tudósok személyében tagadja az élet értelmét, de az emberek nagy többsége valamilyen értelmen kívüli tudásban fedezi fel ezt az értelmet. Ez a másféle tudás a hit,” amit azonban egy művelt úrnak el kell vetnie. Viszont „az egy és három isten, a bibliai teremtés hat nap alatt, az ördögök, az angyalok és mindaz, amit nem fogadhatok el (addig kínoz), amíg meg nem őrülök.” A hit alapján viszont az derült ki, hogy ha fel akarja fogni az élet értelmét, akkor meg kell tagadnia a józan észt. Töprengései során állandóan a végest a végessel, a végtelent a végtelennel vetette össze, ami nem vezetett eredményre. „Rájöttem, hogy az én kérdésemre (az élet értelméről) a választ nem lett volna szabad a racionális tudományban keresnem. Feleletet csak akkor kaphatok, ha másképpen teszem fel a kérdést, ha gondolatmenetembe bevezetem a véges és a végtelen viszonyának a kérdését. Rájöttem, hogy bármennyire értelmetlenek és torzak is a válaszok, amelyeket a hit ad, megvan az a fölényük, hogy minden feleletbe bevonják a végesnek a végtelenhez való viszonyát, ami nélkül nem lehet válasz. Az értelmi tudáson kívül tehát kell lennie egy nem értelmi tudásnak, a hitnek, amely lehetővé teszi az életet. Ahogy a többi embernek, nekem is a hit adhatja meg az élet értelmét és lehetőségét.”
Felismerte, hogy bármilyen hit a végtelen értelmét kölcsönzi az ember véges létének, amelyet nem semmisíthetnek meg a szenvedések, a nélkülözések, sőt a halál sem. A hit éltető energia, és ha az ember élni akar, akkor valamiben okvetlenül hinnie kell. Ha megérti az élet véges, tovatűnő jellegét, akkor a végtelenben kell hinnie. Amióta emberek vannak, kutatták és meg is fogalmazták a végesnek a végtelenhez való viszonyát. Ezután már Tolsztoj is hajlandó lett elfogadni bármilyen hitet, csak ne követelje tőle meg az értelem nyílt tagadását, mert az hazugság lett volna. Könyvek alapján tanulmányozta a buddhizmust, az iszlámot, de legjobban a kereszténységet, a körülötte élő emberek megnyilatkozásai alapján. Elsősorban a „mi köreinkhez tartozó” hívőkhöz, tudósokhoz, pravoszláv teológusokhoz, szentéletű szerzetesekhez fordult, valamint olyan protestánsokhoz, akik a hitből való üdvözülést/megigazulást hirdették. Noha minden engedményt megtett nekik és került velük minden vitát, mégsem tudta elfogadni ezeknek a hitét, mert amit ők hitnek tüntettek föl, az nem a magyarázata volt az élet értelmének, hanem a ködösítése. Minél tovább fejtegették hitvallásukat, annál világosabbnak tűnt eltévelyedésük, így az író elvesztette reményét, hogy az ő hitükben megtalálja a maga életének az értelmét és magyarázatát. Nem az taszította, hogy hitvallásuk közel állt a hivatalos keresztény dogmákhoz, hanem az, hogy egy csomó fölösleges és értelmetlen dolgot kevertek hozzá, így erkölcsük nem állt összhangban a hitükkel. Világosan érezhető volt, hogy becsapják magukat, és ők sem ismernek más célt, mint azt, hogy éljenek, amíg tart az élet, és elvegyenek mindent, amit kezük meg tud szerezni, az hitelesítette volna őket.
A kétségbeesés öngyilkosságba képes kergetni az életét, istenét félig megtalált, majd elvesztett embert. A hitetlenséggel folytatott küzdelem azonban a visszaemlékezések folyamán le tud csillapodni, mert ha Isten nélkül nem lehet élni, akkor az élet és Isten ugyanaz. A következő fázisban a kereső Tolsztojba visszatérő életerő a legrégibb, gyermekkori élmények felé fordult, ott pedig rájött, hogy a gondviselés akar tőle valamit. Élete legfőbb, sőt egyetlen célja az lehet, hogy minél jobb legyen, és azzal a tökéletes akarattal éljen összhangban, amely erkölcsi tökéletességre vezeti. Aki visszatalál legelső hitéhez, az felértékeli a hagyományos egyházi tanításokat és szertartásokat. Azt is el kell azonban fogadnia, hogy Isten olyan szabadnak teremtett mindenkit, hogy magától eldönthesse, meg akarja-e menteni a lelkét vagy elveszni hagyja. Tőlünk függ, hogy istenesen akarunk-e élni vagy istentelenül, mert az előbbi erőfeszítést, önuralmat, munkát, türelmet kíván, és mindenkihez irgalmat kell gyakorolnunk. A hívő nép ezt a célt az egyházi tanításokból és hagyományokból kapta, ezért a megtérőnek mindent el kell fogadnia az orosz egyháztól, legalábbis lelkiismerete szerint. Ha azonban megkérdezi, hogy mi értelme van a dogmáknak, szertartásoknak, akkor zavarba kerül. Eleinte Tolsztoj sem tartotta a hittételeket fölöslegeseknek, mert tőlük várta életének az értelmét, sőt azok megtanulására késztette magát. A közös hitvallás pedig azt jelentette számára, hogy mindenféle embernek kell egy egységes hit, amelynek a helyességében senki sem kételkedik, így tud mindenki egybeolvadni a nép egészével. Az érthetetlen formák, hitvallások azonban magyarázatot és igazolást is kívánnak, hogy az értelmes ember ne hazudjon magának üres alázatból.
A hívők összességét (elvileg) a szeretet egyesíti, és amennyiben ez lenne az egyház, akkor kétségeknek helye sem lehet benne. Mivel az isteni igazság közvetlenül nem hozzáférhető az egyes emberek számára, viszont a Lélektől a hívek összessége kapja meg erejét, a gyülekezetnek és az egész egyháznak közösen kell megőriznie az ősi hitet. A szeretetben való egység valóban hitelesítené a dogmákat, de annak hiánya és álsága kétségeket ébreszt a hívőkben. Ha valaki nem rendeli alá magát az egyház egészét képviselő hierarchiának, ott bajok vannak, mert formálisan nem tehetik kötelezővé az igazság vállalását. Legalábbis az ortodox hagyományban, mivel a katolikusoknál az egyházjog a kánoni formáknak rendeli alá a hívek hitét. A megszokott szertartások általában nem váltanak ki kritikát az engedelmes hívekből, a tanítás csak durva, immorális esetekben kelt ellenállást bennük. Az értelmiségi híveknek ezért le kell mondaniuk az okoskodásokról, magukba kell fojtaniuk az ellenkezést, mert akkor nincs probléma. Az író is igyekezett sokáig csitítani értelmét, hogy alárendelje magát a régi, orosz hagyománynak. A liturgikus szövegben neki csak az volt fontos, amit elfogadott: „szeressük egymást, hogy egyetértésben valljuk”, a folytatást („az Atyát, a Fiút és a Szentlelket”) azonban már eleresztette a füle mellett, mert nem tudta felfogni mélyebb értelmét. Önmaga előtt is palástolta a hit ellentmondásait és homályos pontjait. Megszokni mégsem tudta az olyan krisztológiai kijelentéseket, mint az „önmagunkat és egymást Krisztus Istenünknek ajánljuk”, vagy a könyörgésekben nemcsak a hatalomért, cárért, hadseregért imádkoztak, hanem megemlékeztek „Isten szeplőtelen, örök-szűz szülőjéről, Máriáról” is. Ezt tapasztalta az ünnepek vonatkozásában, bár érthető lett volna, ha hetente egy napot, a törvény (Tízparancsolat) szerinti szombatot Isten tiszteletének szentelnek, de számos olyan ünnepet is megültek, amelyeknek csak mitikus eredete volt. A gondolkodó hívő igyekezett ezekre nem is gondolni, hogy ne kelljen a hitét megtagadnia.
Tolsztojt zavarta, hogy a heti pihenőnapot a feltámadásról nevezték el (voszkreszénye), amit értelme sehogy nem tudott elfogadni. Aki hozzá hasonlóan ragaszkodott a megszokott pravoszláviához, az gyakran a szentek életéből vett olvasmányokon üdítette fel lelkét. Ezek a színes legendák még az író kisebb-nagyobb műveiben is megjelennek, mert közel álltak a népi képzelethez. A gróf sokszor irigyelte a tanulatlan parasztokat, mert a hittételekből nem azokat az ostobaságokat szűrték ki, mint az okosabbak, hanem hinni tudtak az egyházi igazságokban. „Csak énelőttem, szerencsétlen előtt, volt világos, – panaszolta, – hogy a hitigazságot mennyire átszőtték a hazugság rendkívül finom szálai. Így éltem három évig, amikor kábán, apránként csatlakoztam az igazsághoz. Ösztönömre hallgatva mentem arrafelé, ahol az igazságot sejtettem, bár azt mondtam magamban: „én vagyok a hibás, én vagyok az ostoba.” De minél jobban áthatották azok az igazságok, amelyeket tanult, annál súlyosabbak lettek ezek az összeütközések. „Élesen kirajzolódott az a vonal a között, amit nem értek, és a között, amit nem lehet megérteni másképp, csak ha hazudok önmagamnak. Kétségek és szenvedések ellenére kitartottam a pravoszláv hit mellett, amíg fel nem vetődtek olyan kérdések, amelyeket meg kellett oldanom”, szemben azokkal a kérdésekkel, amelyekben az egyház ellentétbe került saját hite alapjaival. Így kényszerült az író arra, hogy lemondjon a hivatalos vallással való kapcsolat lehetőségéről. Ezek között a kérdések között fontos volt a hierarchia viszonya más keresztény felekezetekhez, pl. katolikusokhoz, óhitűekhez és protestánsokhoz. Sok igazán hívő, fennkölt erkölcsű embert ismert közöttük, akiknek szívesen lett volna a testvére, de a pravoszláv tan ezt nem engedte meg, hiszen minden felekezet csak a magáét tartotta igaznak.
Ő azt javasolta: „nem lehetne-e magasabb szintre emelni a tant, hogy magaslatáról eltűnjenek a különbségek, mint ahogyan el is tűnnek az igazán hívők számára? Nem lehetne-e továbbmenni azon az úton, amelyen az óhitűekkel haladunk? Ők azt állítják, hogy náluk másmilyen a kereszt (és a keresztvetés) és mások a szertartási részletek. Erre mi azt mondtuk: ti valljátok a nikeai hitvallást, a hét szentséget, amit mi is vallunk. Hát ehhez tartsuk magunkat mi is, ti is, egyebekben pedig csináljatok, amit akartok. És egyesülünk velük azáltal, hogy azt, ami a hitben lényeges, a lényegtelen fölé emeljük.” Egy laikus jószándékú ajánlatát a papság azért nem fogadta el, mert nem látott különbséget a lényeges és a lényegtelen között. A kölcsönös engedmények miatt azzal vádolnák az egyházi hatóságokat, hogy elrugaszkodtak az ősök hitétől, és akkor szakadások következnének be. Pontosabban az államegyházi formákat kellett volna felváltani egy Lélektől lélekig vezetett szabad testvériséggel. A prófétává váló írónak akkor szűntek meg hitbeli kétségei, amikor rájött, hogy az igaz hitben sem minden igaz. „Régebben azt mondtam volna, hogy az egész vallás hamis, de most már nem mondhattam ezt. Az egész nép birtokában volt az igazság (lényegi) ismeretének, különben nem is élt volna. Az igazságnak ez az ismerete immár számomra is hozzáférhető lett, de ugyanebben az ismeretben hazugság is volt. A nép egészében kevesebb volt a hazugságnak az a salakja, ami azelőtt taszított, mint az egyház papjaiban, de vajon honnan ered a hazugság, és honnan az igazság? A hazugságot és az igazságot (ugyanaz) örökítette ránk, amit egyháznak neveznek, mert a hazugság is, az igazság is benne foglaltatik az ún. szent hagyományban és a szentírásban. Ezután visszatértem annak a teológiának a tanulmányozásához, amelyet valamikor nagy lenézéssel elvetettem, mint fölöslegeset. Akkoriban a haszontalan zagyvaságok közé soroltam a teológiát, mert az életnek olyan jelenségei vettek körül, amelyeket világosnak és értelmesnek véltem. Most is szívesen elvetnék mindent, ami nem fér bele egy józan koponyába, de az élet értelmének az egyedüli ismerete erre a vallásra épül fel, vagy legalábbis ezzel kapcsolódik össze elválaszthatatlanul.”
„Bármilyen furcsának találta is ezt az én öreg agyam, ez (a kereszténység) volt a menekvés/üdvösség egyetlen reménysugara. Óvatosan, figyelmesen tanulmányozni kell (a teológiát), hogy ugyanúgy megértsem, mint ahogyan a tudományos tételeket megértem. De nem hasonlóra törekszem, mivel ismerem a hitből eredő tudás sajátosságait. Nem fogok mindenre magyarázatot keresni, mert tudom, hogy mindennek a magyarázata, csakúgy, mint mindennek a kezdete, szükségképpen a végtelenben rejtőzik. Hanem úgy akarom megérteni (a misztériumot), hogy eljussak szükségképpen a megmagyarázhatatlanhoz. Azt akarom, hogy ami megmagyarázhatatlan, ne azért legyen az, mert az én logikai követelményeim helytelenek (azok helyesek, és mellőzésükkel semmit sem tudok megérteni), hanem azért, mert látom értelmem határait. Úgy akarom megérteni (a teológiát), hogy minden megmagyarázhatatlan tétel mint logikai szükségszerűség jelentkezzék, nem pedig úgy, mint kötelesség, hogy elhiggyem. Az, hogy a tanításban van igazság, az kétségtelen számomra, de az is kétségtelen, hogy van benne hazugság is. Nekem pedig meg kell találnom az igazságot is, és a hazugságot is, hogy elkülönítsem őket egymástól.” Tolsztojnak ezt a szellemi végrendeletét én is komolyan veszem és követem. Az ő differenciálásánál csak egy nehezebb feladat van számomra, a feltártak integrálása. Szintézisük teljességében bízik minden hiteles, misztikus teológus. Tolsztoj pedig náluk is több volt, korunk utolsó prófétájának, igazi vallásalapítónak tartom. Ilyennek látták Jézust is a tanítványai. Tőle tudom, hogy a sötét múlt minden ágát-bogát csak a lélek örök fényével lehet megvilágítani. Ezt a teológiát nevezem a fény teológiájának (theologia lucis), mely egyesíti a „tudat-fölöttivel” a „tudatalattit”, de nem téved el a konkrét részletek sűrűjében és a szavak vitájában. Tolsztoj helyes megítélésénél észrevettem azt a veszélyt, amelyet az orosz egyház is akarva-akaratlanul támogatott, amikor a zseniális íróval szemben kijátszani engedte a másik zseniális orosz írót, Dosztojevszkijt. Az utóbbi révén valamikor én is felértékeltem az orosz pravoszlávia kétségtelen lelki kincseit, hiszen megőrzött egy elementáris, misztikus erőt a korai kereszténységből. A fiatalabb írótárs, Tolsztoj azonban arra is felnyitotta szememet, amit Dosztojevszkij nem akart, nem tudott vagy nem mert leírni. Mai hasonlattal élve az egyik szellemi nagysága abban mutatkozott meg, hogy látta azt, ami a félig telt pohárban még megmaradt az eredetiből, míg a másik azt is felismerte, ami hiányzott a teljességből. Így az egyik géniuszt szinte szentté avatták Oroszországban, az utóbbit azonban gyakran kárhoztatták pengeéles, pontos kritikája miatt, mintha elősegítette volna a későbbi bolsevizmust. Amikor Tolsztoj meghalt 1910 elején, nagy zavar támadt az utódokban, hiszen az író végrendeletében megtiltotta az ünnepélyes egyházi temetést. Azt kívánta, hogy minden ceremónia nélkül rejtsék el testét az anyaföldbe. Ebben a névtelenségben nagy üzenet rejlett, mert az író így fejezte ki irtózását az egyházi hamisságtól, formaságtól, hivatalos dicsfénytől, amivel gondolatainak a nagyságát hitelesítette.
Ha ragaszkodunk az ő páratlan morális merészségéhez, akkor azokat a következtetéseket is le kell vonnunk, amelyekre száz évvel ezelőtt még nem érett meg az idő, bár más nagy szellemeket is megindított, pl. Mahatma Gandhit és az erőszakmentes ellenállás más harcosait. Alternatív teológiám szerény hozzájárulás kíván lenni az evangéliumok eredeti „galileai alternatívájához”, amely nélkül Jézus ügye ma kevesebb lenne a benne rejlő lehetségesnél. A teljességet természetesen én sem érhetem el, de meg kívánom tisztítani az oda vezető utat mások előtt az utóbbi száz év zavaró, fölösleges akadályaitól. Mint Tolsztoj egyik szellemi örököse azt szeretném kimondani, amire az egyházak az ó-kereszténység óta képtelenek. Lehet, hogy megütközést vált ki, de az íróóriás géniusza vigasztalni fog minden várható kritika elviselésében. Rosszabb lenne, ha néma érdektelenség maradna utódainknak örökségül. Tolsztoj példaadó élete éppen Európán „kívülisége”, sajátos oroszsága miatt kap számomra igazi jelentőséget. Olyan archimédeszi ponttá válhat a jövőben másoknak is, amelyet nem zavarnak meg vallási illúziók, ellentmondó kulturális hagyományok, hanem friss kiindulást tesznek lehetővé az orosz tapasztalatok felől. Jelentheti még annak az elakadt, befejezetlen reformációnak a továbbvitelét is, amelyre a középkor után nem találunk politikamentes, élhető formát Európában. Vagy folytatása, megújítása lehet annak, ami az óhitű, államtól független, inkább természetfüggő orosz tradícióban mindig inspiráló marad. A Mennyek Országának a meghirdetése óta fel volt adva a lecke, de nekünk sem sikerült eddig az, amire már Jézus tanítványai szintén alkalmatlanok voltak. A közvetlen, nem intézményes kapcsolatra az éggel, magával a Teremtővel. Ez olyan kihívás ma is, amely a kereszténység végzetét jelenti, ha hivatásával és sugallatával nem tud élni a merev dogmák, egyházi szervezetek és a hierarchia megszűnése után.
Illusztráció: Илья́ Ефи́мович Ре́пин
Ezek is érdekelhetik!
Kovács katáng Ferenc: A betlehemi jászol* →
Toldi Éva: Jászol és Kereszt →
Pécsi Sándor: DÉRKRISTÁLYSÓHAJ* →
