Lucy Corin*: Boszorkányok, Csodák (két kispróza)
*Lucy Corin (sz.:1970, Chicago) kortárs amerikai regény- és novellaíró,
bővebben ld. ⇒https://en.wikipedia.org/wiki/Lucy_Corin
Boszorkányok
→https://thediagram.com/5_6/corin.html
Három lány, talán mindegyik nyolcéves, egy vizes gödörnél áll botokkal. Lehajolnak vagy kavarnak. Nehéz megállapítani, mert vacognak, habár nyár van. Együtt néznek a vízbe a botjaikkal. Elmosódott olaj rajzolódik a felszínen, mintha korcsolyák húztak volna vonalakat. Az egyik lánynak, az egyiknek középen, egyébként ebből a szemszögből, fűszál lóg a fogai közül és grimaszol. A fűszál végén bolyhos magok vannak és általában fel-le mozogna. Szellő lengedezik, de ennek ellenére mindenütt csend honol. Ebben az apokalipszisben úgy tűnik, hogy a levegő tud mozogni, bár semmi más nem tud benne. Hol szabja meg az ember a határt? Még a magvak is úgy tudnának áramlani, mint a füstpálca. Nincs benne logika. Különösen ahogy gyűlnek az oldalak, az idő folyton múlik. Látszólag a bal oldalon lévő lány porrá változik, míg beszélünk, de alig észrevehetően, ahogy egy cukormázfigura kiszárad. Érintsd meg őt és huss, eltűnik!
Én tudom, hogy a lányok miben mesterkedtek. „A három boszorkányt” játszották. Varázsoltak. Kotyvasztottak. Komolyan tovább akarták folytatni a játékot. Azt tervezték, hogy elkapnak valakit és azt, hogy egy csomó dolgot más dologgá változtatnak át. Ám egy idő után az összes tervet felváltotta a bájitalok készítése. Pontosan ez az, ami történt.
Csodák
→https://tinhouse.com/miracles-by-lucy-corin/
FIGYELTÜK, AHOGY AZ APÁNK kiviszi a lekvárosüveget a kis udvarra azon a napon, amelyre attól kezdve vártunk, amióta beletette a pókot a petezsákjával együtt. A pók egy fekete özvegy volt, melyről tudtuk, hogy sohasem szabad megérinteni a kertben és felismertük a potrohán található vörös rajzolatról. Vidéken éltünk, amióta a tiszta bolond anyánk elkezdte hívogatni a lakást a szállásáról. Az apánk lefeküdt az oldalára a lekvárosüveg mellé. Mindig megmutatta nekünk a farmon lévő dolgokat. Szakállat eresztett, állandóan fáradt, de türelmes volt. Volt egy istállónk benne egy lóval, amelyről mi gondoskodtunk. Apánk sokat mesélt arról, hogy a felnőtté válás részeként tanuljuk meg mások gondját viselni, és óriási szemekkel figyeltük őt. Összegyűltünk az üveg mellett és az orrunkat felváltva nyomtuk oda, fürkészve a mozgást a petezsákban, amire azt mondta, hogy keressük a szemünkkel, hogy le ne maradjunk. Az átvonuló árnyékokból pedig látni lehetett, hogy eljött az idő. Egy kicsit már unatkoztunk, amikor elkezdtek kibújni a bébipókok, épp ahogy apánk mondta. Bármi másnál kisebbek voltak és nem lehetett megállapítani, hogy a nagy anyapók figyelemmel kísérte-e őket. A bébipókok az élet csodájaként terjeszkedtek az üveg belsejében. Útra keltek az üveg tetejébe szúrt levegőztető lyukak felé. Az apánk nézte és kommentálta a kedvünkért. Egy botot helyezett az egyik levegőztető lyukba és figyeltük, ahogy a bébipókok felmásznak. A pókok egész életükben másznak. Néztük, de kicsit elkószált a figyelmünk. Újak voltunk vidéken, új élet vett minket körül. Ezen kívül sok dologra emlékszem arról a helyről. Az apokalipszis után a testvérem azt kérdezte: – Emlékszel, hogy ideges voltál-e azok miatt az üvegből áradó mérges pókok miatt? Emlékszel, hogy nem volt rovarirtó spraynk, mert épp kiköltöztünk oda, de apának volt egy doboz hajlakkja és azzal fújta le őket, pont amikor szöktek? Miért volt nálunk hajlakk? Anyáé volt?
Fordította: Kovács Mercédesz
Kovács Mercédesz a 2023-as Cédrus-pályázat közlésre kiválasztott műfordítója
Illusztráció: ~Boszorkányok
Ezek is érdekelhetik!
Uladzimir Nyakljajeu: SZARHÁZI →
Kis dalok a szerelemről →
Pascal Mérigeau: Mikor Angèle egyedül volt, Roger Jouet: A gyűjtő →
