Wehner Tibor: A valóságos szerep
•
Jó napot kívánok. Kovács János vagyok. A tévedések elkerülése végett jelzem, hogy ez nem a szerep-nevem, hanem a valóságos nevem. Jegyezzék meg jól: Kovács János. Vagy felejtsék el gyorsan. Ez az ambivalencia-lehetőség abból eredeztethető, hogy a valóságos nevem akár a szerep-nevem is lehetne. Akár. Jegyezzék meg, és semmiképpen se felejtsék el ezt a szót: akár. A fenyegető feltételes mód jele.
Persze felmerülhet a kérdés, hogy mit keresek itt, mint egy feltételezetten valóságos személy, aki akár saját magát is alakíthatja. Akinek a szerepe saját maga. Mert ebben az esetben felmerülhet tulajdonképpen az az alapkérdés is, hogy tulajdonképpen – vagy végső soron – ki vagyok én? Ki ez a megkettőzött én? Mert hogy kit alakítok, az nehezen kétségbe vonható. Önmagamat, mindig önmagamat. Önmagam álcájában, de mindig önmagamat. Feltételezhető talán, hogy végre egyszer szembe szeretnék nézni önmagammal, megtudni azt, hogy ki az a Kovács János, aki önmagát alakítja. Aki valaki más is, amikor itt áll, vagy itt ül, és akinek nincs más színpadi neve – önnön szegénységi bizonyítványa ez – mint ami a valóságnak nevezett szférában. Kissé azonban bonyolítja a helyzetet, hogy ez is a valóságnak nevezett szféra. (Elárulhatok egy bennfentes információt: a próbatáblára sem azt írták ki, hogy Kovács János – Kovács János, hanem csak azt, hogy Kovács János. Ezen a jelenségen hosszan elgondolkozhatunk.) Ebben a szférában már nincs játék, mert komolyra fordultak a dolgok. A mesterséges intelligencia önfeledten kotorászik a gazdátlanul kallódó agyvelőkben. A hirtelen ötlettől vezéreltetve-féle fordulatok egyszer s mindenkorra érvényüket vesztik.
Ez a megkettőzött én-szituáció azért okozhat némi zavart e veszélyes dimenziók között – a horizont alatt, de azért a tengerszint felett –, mert nem tudható, hogy az én-szerep hasonul valóságos személlyé, vagy a valóságos személy álságos, önmagából látens önmagává váló manipulációjának tanúi és áldozatai vagyunk? A névnek, Kovács János, ebben a fázisban már semmi jelentősége nincs, a lecsupaszított történések vették át az uralmat. Itt állok, vagy itt ülök immár névtelenül, akiről egyesek azt feltételezik, hogy a szerepe szerint Kovács János, de hogy ki az a Kovács János a valóságban, akire a szerep utal, az nem tudható. Mert nincs. Megsemmisült, feloldódott a megfoghatatlanná vált közegben. Szublimálódott, ha jó kifejezést használok. Ha nem tévedek. És ha tévedek, akkor viszont nyert ügyünk van: a tévedések mozgatják a dolgokat. A tévedéseket igazoló és megcáfoló kételyek. Az evidenciákkal semmit sem kezdhetünk, mert evidenciák. Zárványok. Csakhogy ez a valóságos szerep-Kovács János, vagy nevezhetjük bárhogyan, az előadás után – mert hát minden előadás véget ér egyszer – hazamegy, de nem lép ki a szerepéből, valóságos szerep-Kovács Jánosként érkezik meg szegényes otthonába. A jelmez ugyanaz, a díszlet szánalmas és közömbös. A valóságos szerep-Kovács János szerepe maga a valóság, a magányos hős hazaérkezését kell előadnia. Megoldja. A magányos hős persze tragikus hős is egyben, és ha tragikus, akkor viszont nem is hős, hanem inkább áldozat.
Amiben viszont a közönségnek nevezett konglomerátum soha nem részesülhet: Kovács János előadása otthonában. A nagydíjas alakításról a valóságos díszletek között. A tragikus végkifejletről és a tetőpont küszöbén bekövetkező megrekedéséről. A megrekedésről mint bekövetkezésről, amely előtt elhangzanak Kovács János utolsó, lényeges szavai:
Én például általában mindig nagyon jól szórakozom a bélférgek káprázatos karneváli felvonulásán.
Az ablakban áll, és a tragikus végkifejletről már értelemszerűen nem szólhat. A felvonulók már messze járnak, a provizórikus tribünök kiürülnek, és fülsiketítő zúgással megérkeznek a szupermodern, egymás mellett araszoló takarítógépek. Sárga villogó lámpákkal haladnak, a plexigömbbel fedett vezetőülésekben fekete gyászhuszár-egyenruhában öltözött pilóták ülnek, s a gépek engedelmesen nyelik el a szétszórt, helyenként kupacokban álló hulladékot. A látvány korántsem festői, de Kovács János követi a történéseket, miközben rá már senki sem figyel. Az utólagos hatósági rekonstrukció feltételezése szerint a teljesen kiürült, néma tér, a látványelemektől megfosztott közeg – az idegesítő sárga villanásokkal a gépek már messze járnak – traumatikus hatása eredményezhette – és rejtélyes módon ez áll a darabnak aposztrofált történések rendezői példányában is –, hogy megszédül, kizuhan a negyedik emeleti ablakból, s ezzel indítja meg attakját a patológia felé, ahol már csak a valóság teljes és végérvényes szertefoszlásának szerény epizodistája lehet.
Illusztráció: Tört szerep
Ezek is érdekelhetik!
Szabó Aida (Jampa drolma): Vörös láng a fákon (vers), A kamaszszoba álma (próza) →
Virginia Sol: Lélekkapcsok →
Kilián László: Niomé III – Az idő mítosza (regényrészlet) →
