Reke Balázs: Fa
•
Nyár végén tűnt fel a bevásárlóközpont parkolójában. Teljesen átlagos szerdai nap volt, viszonylag kevés autó állt a parkolóban, és az előző években ültetett gömbjuhar csemeték levelei már elkezdték váltani a színűket, de a harminc fok körüli meleg még kupolaként borult a betonra.
A fiú napok óta csak sétált fel s alá a parkoló autók sorai között, kirojtosodott, kockás ingében, viseltes táskájával. Néha megállt, és feltolta a feje búbjára baseball sapkáját, hogy a verítéket letörölje magáról, majd a padoknál sodort egy cigarettát.
Terve nem volt, csak nemrég érkezett, így nem ismerte a helyi viszonyokat, azt, hogy a többi kéregető, hogyan dolgozik, melyik területek foglaltak. Először inkább csak sétálgatott és figyelt, hogy meg tudja állapítani, hol szabad a terep és hol kerülhet bajba.
Az első napokban annyit sikerült megfigyelnie, hogy négyes csapatokban, tizenkét órás váltásokban érkeznek a kéregetők, és cserélik le egymást, úgy, hogy mindig fedve legyen minden áruház parkolója. A sorok is be voltak osztva közöttük, egy ember egyszerre legalább négy sorért volt felelős, ha új autó érkezett, át kellett vágni a gyepesített és fásított területen, hogy mikor a sofőr leállítja a motort, már ott legyen az ablakánál, és nyújtsa a markát.
Esténként, nem sokkal azután, hogy felkapcsoltak a köztéri lámpák, az összes kéregető elpárolgott. Mintha ott sem lettek volna soha. A fiú magára maradt a parkoló egyre üresedő soraival, ahonnan pár óra múlva az utolsó autók is elhajtottak. Ezután nem tudott mit tenni, bement az áruházba, vett egy nagy flakonos sört, és visszaült a padjára. A hab bugyborékolva rohant ki a flakon száján, mikor letekerte a kupakot. Gyorsan rátapasztotta az ajkait, és szűrte, nehogy még több csöpögjön le belőle a földre. Az ital langymeleg volt és keserű.
Amikor kivégezte a palackot, a feje alá rakta, és elhelyezkedett a padon. A táskáját a hasára kötötte. Lassan szívta a cigarettát, és közben a csillagos eget figyelte. Tiszta éjszaka volt, tintakék és langyos, amikor szépen kirajzanak az égre a csillagok, jól lehet látni őket. A fiú nézte egy ideig, aztán amikor elnyomta az ital, befordult, meghúzta még egyszer a táskája szíjait, hogy biztosan ne lehessen leszedni róla, és hamar álomba merült.
Az áruházat hatkor nyitották ki, a biztonsági őr a fotocellás ajtóhoz sétált, és miközben elharapott egy ásítást, kinyitotta kulccsal az alsó zárat, majd a falon megnyomott egy gombot. A zár fémesen kattant, az ajtó kitárult. A férfi kilépett a levegőre. Még vizenyős szürkületben úszott minden, de valahol a környező épületek tornyai mögött már kelt fel a nap, sárgára pecsételve az ablaküvegeket. A férfi járkált egy kicsit a főbejárat körül, a kulcskarikáját az ujján pörgette, majd mikor megelégelte a dolgot, visszament az épületbe.
A fiúnak zsongott a feje az olcsó sörtől, kissé át is fázott az éjszaka. Nagy nehezen feltápászkodott a padról, és bevonszolta magát az ajtón.
Nem kellett sokat sétálnia a mosdóig, a földszinten volt. Bement és percekig folyatta a hideg vizet a fejére, majd megmosakodott, elrakott két tekercs vécépapírt a fülkékből, és kiment.
A boltot betöltötte a frissen kirakott péksütemények illata. Hétvége volt, és a pultokat rogyásig töltötték. A fiú összeszámolta a pénzét. Pár kiflit még kifutott, de semmi egyéb. Vett egy nejlonszatyrot, beleszedett két kiflit. Egy másik szatyorba pár kakaós csigát pakolt, azok még olyan frissek voltak, hogy az olvadt, folyós töltelék összeragasztotta őket, rájuk szedett még néhány fánkot és túrós táskát, majd a ruházati osztályra ment, ahol a sorok között jól meg lehetett bújni, és villámgyorsan a táskájába mélyesztette a nagyobbik nejlonszatyrot, a másikkal elindult a kasszákhoz. Tudta, hogy ilyen korán még csak az önkiszolgáló kasszák működnek, és azoknál sincs senki a váltás miatt. Beütötte a két kiflit, bedobálta az aprópénzt, és úgy sétált ki, hogy senki észre sem vette.
Miután bereggelizett, a padján ülve várta, hogy mikor érkeznek meg a kéregetők. Az volt a terve, hogy az általuk kihagyott sorokban indul el szerencsét próbálni. Vesztenivalója nem volt, legfeljebb egy kicsit elkalapálják a többiek, ha nem tetszik nekik az arca. De úgy volt vele, hogy néha mindenkit elvernek.
Dél körül lomha forróság borult a parkolóra, a fiú szédelgett, és a fák árnyékába húzódott. Órák óta környékezte a vásárlókat, de igazából válaszra se méltatták nagyon. Pár bevásárló kocsit visszatolhatott, de abból még ezer forint se jött össze. A legtöbb ember elkergette. Egy fickó meg is fenyegette, hogy beveri a pofáját, de aztán mégsem lett semmi, beültek a kocsiba a nőjével, és elhajtottak.
Egy gömbjuhar törzsének dőlve szendergett, amikor az asszony odament hozzá.
– Hány éves vagy? – kérdezte az asszony. Úgy másfél méterre állt a fiútól.
– Tizenhét múltam két hónappal.
– Láttam, hogy napok óta itt mászkálsz és koldulni próbálsz. Kibuktál az iskolából?
– Elküldtek – felelte a fiú. Felnézett, kezével kitakarta szeme elől a vakító napsugarakat.
– Miért nem dolgozol?
A fiú nem tudott erre választ adni, megvonta a vállát, és tekintetét a betonra fordította. Nem messze tőle egy üres üdítős flakont terelgetett a szél, ugráltatta kicsit, aztán behajtotta a bevásárló kocsik közé.
– Tudnál dolgozni? – kérdezgette tovább az asszony.
– Igen. De nincs lehetőség.
– Aha – sóhajtott fel az asszony. – Az utcán alszol?
– Mostanában igen.
– És mi lesz, ha beáll a hideg?
– Még nem tudom.
– Drogozol?
– Nem, asszonyom – jelentette ki határozottan a fiú.
– Iszol?
– Néha előfordul.
– Értem – kezdte az asszony, aztán egy pillanatra elhallgatott, és a válla mögött hátranézett, majd intett valakinek. Leguggolt a fiú mellé. Az csak most tudta szemügyre venni az asszonyt, mert a nap már nem satírozta el a vonásait. Negyvenes nő volt, mézszőke, seszínű szeme sarkában apró ráncok. Vékony nyári ruhája alatt gömbökként meredtek mellei. – Ha akarsz dolgozni, akkor tudunk neked a tanyán adni melót. Nem lesz könnyű, főleg famunkák, de lenne hol aludnod, meg lenne mindig ennivalód. Nem kéne tarhálnod. Nem tűnsz olyan nyomorult drogosnak, mint a többi kölyök itt… ha jót akarsz magadnak, akkor eljössz velünk.
– Már most? – kérdezte a fiú meglepetten.
– Miért, van valami fontos dolgod?
A fiú oldalra nézett. A parkolóban szép nyugodtan köröztek az autók. Egy férfi kiszállt a kocsijából, és egy műanyag palackból felmelegedett vizet locsolt az egyik juharfa tövére.
– Rendben – mondta a fiú.
Az asszony elmosolyodott, és bólintott: – Helyes, akkor gyere, veszünk neked pár ruhát az egyik boltban, ezt a büdöset meg kidobjuk.
– Miért segít nekem? – kérdezte a fiú.
– Nem csak szívjóságból. Kell ember a tanyára. Egyre több a munka, és nem bírjuk. Már vittem oda pár embert, ők nagyon jól dolgoznak, és örülnek, hogy ilyen helyen lakhatnak. Előtte az utcán éltek. Hálásak nekünk – hadarta az asszony, és felemelkedett a guggolásból.
Végtelennek tűnő bekötőúton gurult végig a terepjáró, az ösvényt oldalról elvadult akácosok és tüskés cserjék szegélyezték, föléjük nyárfák kopott lombja borult. A fiú a hátsó ülésen ült. Nem szólt egy szót sem az úton. Egészen furcsa érzés volt, ahogy az új, bézs szövetnadrágja a combjára feszült. Új ingének enyhe ecetes illata sem volt kellemetlen.
– Száz hektár erdőnk van itt, egészen az ártérig meg a folyóig húzódik a széle. Szóval lesz vele munka bőven – szólalt meg az asszony, kissé hátrafordítva a fejét a fiú felé. – A nagy többsége nyárfa. Meg van néhány akácos. Azokat a méhek miatt hagytuk meg.
A fiú bólintott, megigazgatta ingének nyakát, hogy levegő lejuthasson a hátára, amire az izzadságtól súlyos ruha már rátapadt, majd fújtatott egyet. A levegő gyorsan szökött ki a fogai közti réseken, az ínye a fognyakak alá volt húzódva. Több foga mozgott is már, a hús nem tudta rendesen tartani őket. Amikor ideges volt, a fiú gyakran a nyelvével táncoltatta előre és hátra billegős fogait. Miközben az asszony beszélt hozzá, addig lökdöste nyelvével az egyik fogát, hogy apró reccsenést érzett.
Az autó egy hosszú sorompós kapu előtt állt meg, az idősebb férfi, aki vezetett kiszállt, babrált valamit a kulcsokkal, majd eltolta oldalra a sorompó rúdját, visszaült, és áthajtott, aztán ismét fékezett és megismételte az egész műveletet. A mozdulatai lassúak voltak, és valami olyan megszokottság áradt belőlük, amit a fiú nem is tudott mire vélni. Nézte, ahogy a férfi beül, majd lassan kihúzza a biztonsági övet, beköti magát, igazít kicsit rajta, hogy ne legyen annyira feszes, picit hangosít a rádión, éppen csak egy-két hangpontot felfelé, sebességbe teszi az autót, és elindul újra.
Pár perc múlva meglátta a tanyát.
Mielőtt a sárgára lekent épületek feltűntek volna, a fiú arra gondolt, hogy biztosan olyan szokásos régi, omladozó tanyaház lesz, néhány még hitványabb melléképülettel, megdőlt galambdúccal, és alacsony, vályogból tákolt disznóólakkal, melyeknek az oldalán felfutott a vizesedés, és sötétre festette a szalmás téglákat. De ez inkább egy komplexum volt: nagy, tornácos főépület, oszlopokkal, boltívekkel és virágládákból hosszan leomló muskátlival. Körülötte három kisebb ház, azok nem voltak olyan díszesek, mint a főépület, de még így is sokkal szebbek voltak, mint amibe a fiú valaha is betette a lábát.
Először az asszony szállt ki a kocsiból, könnyű ruhája szárába belekapott a szél, utána rögtön a férfi is nagy lendülettel feltápászkodott a vezetőülésből.
A fiú utolsóként lépett ki a kocsiból. Szemeit nem tudta levenni a főépületről, aztán csak kapkodta a tekintetét, hogy mindent jó alaposan szemügyre tudjon venni. Táskáját a mellkasához szorította.
Az asszony fél óra alatt körbevezette, aztán elkísérte az egyik melléképületbe, ahol a munkások szállása volt.
Nagy szoba, a falak fehérre meszelve, egymástól úgy másfél méternyire egyszerű összecsukható ágyak sorakoztak, mint valamiféle barakkban. A helyiségben használt zoknik savanykás szaga terjengett, és a falakból hűvösség áradt. Az ágyakon gyűrött, sárgás foltokkal tarkított lepedők, amiket nem terítettek le a pokrócokkal. A radiátorok tetején kifordított, kopott alsógatyák.
A fiú most, hogy jobban körülnézett, már inkább hajléktalan szállónak látta, nem katonai barakknak. Hiányzott belőle a rend. A szag és az értéktelen holmik szertehagyott halma jobban passzolt a nincstelenekhez.
– Az lesz az ágyad – mutatott rá az asszony egy priccsre, ami a terem végében, egészen a falnál állt. – Pakolj le, aztán várlak a nagy házban, elmondom, hogy mi lesz ma – tette hozzá, és becsukta maga mögött az ajtót.
A fiú lepakolt, aztán szemügyre vette a fürdőt, ahová egy ajtón át lehetett bemenni. Négy zuhanytálca egymás mellett, az aljukon sárgás vízkőfoltok, a lefolyók rozsdás, kelkáposztaszagú lyukak. A zuhanyrózsák helyén húsz-harminc centi hosszúra levágott locsolócsövek lógtak lefelé, amiket csőbilinccsel rögzítettek oda a vízcsövek kiömlőjéhez. Mindegyik végén piszkosszürke vízcsepp csüngött, és addig dagadt, amíg már nem bírt tovább ott kapaszkodni. A mosdókagylók is sárgák voltak, és a porcelánjuk helyenként megrepedezett, tele voltak hamuval és kunkorodó szőrszálakkal, a kávákon sötét, hosszú repedésekkel átszőtt kézi szappanok maradékai. A vécében néhány rongyosra ázott csikk úszott a sárga lében, egy szarcsík fölött. A fiú lehúzta a vécét, lehajtotta a fedelét, kinyitotta az ablakot, leült, és rágyújtott egy cigarettára.
Negyed órával később jelentkezett az asszonynál a nagy házban.
A házaktól alig tíz méterre nőttek az erdő első fái. Az erdő sűrű volt, és bentről hideg és friss gyantaszag áradt kifelé. A fiú egy hatalmas rakás méretre vágott rönk mellett állt, vastag mulcs- és fűrészpor rétegen tapodtak lábai, érezte cipői alatt a képlékeny talajt. Utoljára gyerekkorában dolgozott. A hasítófejsze furcsán állt a kezében.
Volt ott egy diófatuskó a mulcsba süllyedve. Öreg dióból vágták ki, volt vagy hatvan centi széles, és olyan kemény, hogy visszapattant róla a fejsze éle. Arra rakta fel a rönköket, amiket hasábokra kellett csapnia. Mindig, amikor készen lett egy adaggal, felpakolta a nyalábokat egy talicskára, és odatolta a nagy ház oldalához, ahová a tűzifát gyűjtötték.
Körülbelül a harmadik talicska fánál kezdte érezni a feszülő érzést a tenyerében. A vízhólyag gyűrődött még egy ideig, aztán elpukkant, síkos lével terítve be a baltanyelet, majd sorban követte a többi is, a fiú tenyerei hamarosan vérző és levedző sebek halmává változtak.
Leült a diótuskóra, és remegő kezeit nézegette, miközben próbált rágyújtani. A sebek húzódásától se kinyújtani, se befeszíteni nem nagyon tudta az ujjait. Még a feladata felével sem végzett.
– Bolond kölyök, mért nem vetted fel azt a rohadt kesztyűt, amit adtam? – kérdezte az asszony, miközben betekerte fáslival a fiú kezeit.
– Nem tudok kesztyűben dolgozni – motyogta a fiú. A kezei kissé reszkettek, nem bírta megállítani őket, amíg az asszony dolgozott rajtuk.
– Most már sehogy sem. Mit kezdjek veled? Napokig nem tudsz majd fogni. – Az asszony sóhajtott, és az ablak felé nézett. Késő délután volt már, és a nap lassan és vörösen a fák mögé bukott. Egy platós teherautó zötykölődve gurult ki az erdőből. – Megjöttek a többiek. Gyere!
Az asszony elindult az udvar felé, a fiú megtapogatta fájó kezeit, aztán követte.
Öt férfi kapaszkodott a platón. Fiatalabbak és öregebbek, a valódi korukat nehéz lett volna megsaccolni. Szakállasak és koszosak voltak, a hajukban damilszerűen pöndörödő hófehér szálak és faforgács darabkái. Fáradt és egykedvű arccal ültek. Amikor a teherautó lefékezett, mind lekászálódtak a platóról, kicsit leporolták magukat, illedelmesen köszöntek az asszonynak, és elindultak a szállásuk felé.
A vezetőfülkéből még ketten szálltak ki; egy negyvenes férfi a volán mögül és egy ősz hajú az anyósülésről. Mindketten tetőtől talpig be voltak terítve forgáccsal. A fiatalabbik az asszony férje volt, a másik az apja. Az öreg régi favágó volt, ismerte a dörgést, már mindent látott.
Az asszony eléjük ment, egy-egy palack behűtött vizet nyomott a kezükbe. A férje nagyot húzott a palackból, majd előrehajtotta a fejét, vizet locsolt a nyakára és kiegyenesedett, hagyta, hogy az apró vízerek csorogjanak lefelé a mellkasára, feloldva a bőrére tapadt port. – Látom, találtál még egy eltévelyedett lelket? – bökött a fiú felé.
A fiú a háta mögé tette a kezeit, és lesütötte a szemét. Nem tetszett neki, hogy őt méregetik.
– Csak segítettem neki. Jó dolgos gyerek lesz. Nem bánjuk meg, hogy elhoztam. Igaz? – kérdezte az asszony a fiúra nézve.
– Nem, asszonyom – mondta a fiú.
– Kezével mi lett? – kérdezte az asszony férje. Vizet töltött a szájába, megforgatta párszor a kortyot, majd oldalra köpte. – Szétcseszte a baltanyél?
– Majd belejön – legyintett az asszony. – Beleszokik a munkába, aztán megkeményedik a tenyere bőre. Most még olyan puha, mint a bababőr.
– Kiderül hamarosan – dünnyögte a férfi. Mocskos, fűrészolajtól síkos kezét az asszony fenekére tette, és elindultak a házba.
A vacsorához az udvaron terítettek meg. Hosszú, fenyőlapokból és gerendákból ácsolt asztalhoz ültek le a háziak és az innen-onnan összeszedett munkások is. A fiú az asztal egyik végén kapott helyet, egy szakállas férfi mellett, akiből savanyú szag áradt, és vékony szálú szakálla mozgott a szélben. Nem akart senkire ránézni, ezért az asztallapot bámulta. Sokáig nézett egy ecsetszálat, ami felpöndörödve ragadt bele a lakkba.
Egy idősebb asszony jött elő a házból és intett két munkásnak. Azok felpattantak a padról, elindultak az épület felé, és bementek az oldalsó ajtón. Hamarosan nagy porcelántálakkal jöttek elő, amiknek az oldalán virágos minta futott végig, és a mély edényekből gőz szállt fel. A három edényt szétosztották az asztalon, és mindenki visszaült a helyére.
Csönd telepedett rájuk. A fiú felnézett, látta, hogy néhányan imára kulcsolják a kezüket, a többiek is lefelé néztek, vagy a tenyerük bőréből igyekeztek kipiszkálni a szálkákat. A némaságban jól hallatszott, ahogy a szél az öreg, magasra nőtt nyárfák lombjai közt rohangál. Aztán hirtelen az asszony apja emelkedett fel ültéből, megforgatta a szedőkanalat a tálban, ragut mert magának a tányérjába, majd bólintott, és kitárta tenyereit az asztalnál ülők felé. Erre mindenki a tányérjáért nyúlt.
Mire véget ért a vacsora, már erősen sötétedett, kirajzottak az égre az első csillagok. Az asszonyok elpakoltak az asztalról, a munkások megköszönték, és elvonultak a hálóhelyükre.
A fiúnak a főépületbe kellett mennie.
Kis helyiség volt, amolyan sarokszoba, ahonnan a tanyaudvarra nyílt az ablak, nagyjából oda, ahol a fiú napközben a fát hasította. Fehérre festett falak, rajta néhány keretbe rakott régi fotó, olyanok, amiken ökrök húznak nagy, púposra pakolt szénásszekeret, másikon parasztok állnak a mezőn, villára, kapára támaszkodva.
Az íróasztal mögött az asszony férje ült, nem messze tőle, egy karfás székben az apósa. Mindketten a fiú arcába bámultak. A férfi az ujjai között tologatta az üvegkristály hamutálat, majd leverte a cigarettájáról a hamut. Így telt el egy perc, aztán a férfi felkelt az asztaltól, a szekrényhez ment, elővett egy üveg barackpálinkát és három vizespoharat. Két pohárba féldecit töltött, a harmadikba legalább egy decit. Azt odatolta a fiú felé.
– Ezt idd meg! – mondta a férfi.
A fiú a pohárra nézett, aztán a férfire. Megrázta a fejét.
– Most mi van? – kérdezte a férfi, és az apósára nézett. Az összevonta a szemöldökét.
– Nem kell – mondta a fiú.
– Nem nagyon érdekel a véleményed, öcsi. Vagy megiszod ezt a szart most rögtön, vagy mehetsz a dolgodra. Volt már itt gond, hogy a piások első este kikészültek. Nem vagyok kegyetlen, szép lassan kell leszokni. – A poharat a fiú felé tolta. Egy kis pálinka kilöttyent belőle, és a pohár talpa húzta a csíkot maga után az asztallapon.
– Én nem vagyok piás – tiltakozott a fiú.
– Ezt nem tudhatjuk. Azért van ez, mert volt már gond ebből, mint említettem. Emlékszel, apuka? – Az öreg bólintott. – Az a fickó éjjel ordítozni kezdett, aztán kiugrott az ablakon. Csak az volt a baj, hogy az ablak zárva volt. Úgy vitte el a mentő. Jól összekaszabolta magát a bolond.
– De én nem vagyok piás – erősködött tovább a fiú.
A férfi a pohárért nyúlt, és visszahúzta maga elé. – Akkor az öreg kivisz a buszpályaudvarra. Ott azt csinálsz, amit akarsz. De ha maradni akarsz az én házamban, akkor azt csinálod, amit mondok. – Megforgatta a poharat, majd visszatolta a fiú elé, és leült a székébe.
A fiú a pohárért nyúlt, a szájához emelte és néhány kortyra felhajtotta az egészet.
A férfi felvonta az ajkait. – Helyes, ez a beszéd! Jó, hogy szót értünk. Nem lesz gondod itt, ha mindent úgy csinálsz, ahogy mondom. Csak mindig legyél hálás érte, hogy jobbra fordult a sorsod. Az öreg visszakísér a helyedre – mondta a férfi, és nyitott tenyérrel az ajtó felé mutatott.
Középen ki volt fekve a priccs, amit a fiú kapott. A dereka a mélyedésbe süllyedt. Az ablakokon bevert a holdfény, amúgy sötét volt a helyiségben, alig látszottak a körvonalak. Néhányan horkoltak, mások csak feküdtek az ágyban, hamutállal a hasukon, és cigarettázva bámulták a plafont. A fiú onnan tudta, hogy ébren van még egy-két ember, hogy a vörösen izzó cigarettavég néha megmozdult a sötétben.
Mikor megkapta a helyét, a férfiak nem nagyon szóltak hozzá, elintézték egy-egy biccentéssel, de éreztették, hogy a fiúnak tudnia kell, hol van a helye. Úgy érezte magát, mint a javítóban, ahol eltöltött korábban fél évet. De a fiú azt is észrevette, hogy a munkások egymáshoz sem szólnak sokat. Lefekvés előtt páran zsugáztak kicsit, megsárgult, rojtos lapokat pakoltak egymásra, aztán, amikor ráuntak, egymás után elnyúltak a helyükön.
A fiú teste zsibongott az erős pálinkától, még egy óra után is úgy érezte, hogy ha akarna, sem tudna felkelni az ágyból. De elaludni sem akart, mert nem tudta, hogy mire számíthat a többiektől.
Azon a héten a fiúnak könnyebb feladatokat adtak. Először az istállókat takarította ki. Talicskával hordta ki a trágyát egy nagy dombba, az erdő szélére. Aztán a baromfiudvaron is összesöpörte a csirketrágyát. Azt külön kellett gyűjtenie, mivel az asszony azt mondta neki, hogy ez lesz a legjobb a konyhakertbe. Esküdött rá, hogy a paradicsomai a csirketrágyától nőnek fél kilósra, és a héjuk feszes és csillogó lesz, akár egy reklámfotón.
A fiú bólogatott, amikor az asszony beszélt hozzá, de mindig csak röviden válaszolgatott vissza neki. Nem akart senkivel sem sokat beszélgetni. Az asszony viszont mindig mondta a magáét, és sétálgatott mindenfelé a birtokon, lenge selyemruhákban, amik átlátszóak voltak és a szél felkapkodta a szárukat, kivillantva a nő lebarnult combjait. A fiú a lapátnyélre támaszkodott, úgy nézett lopva az asszony után. Miközben beszéltek lesütötte a szemét, és a csirketrágya összekunkorodott alakzatait vizslatta, hogy ne kelljen túlságosan sokszor az asszony mélyen kivágott ruháira pillantania.
Ez így ment egy héten keresztül.
Még nem kelt fel a nap, szürkület volt, amikor a teherautó motorját beindították, járatták egy kicsit üresben, köpte a kipufogó a fekete füstgömböket, amíg a munkások előmásztak a lakhelyükről. A fiú jött ki utolsóként, és utolsóként szállt fel a teherautó platójára. A platót végig famulcs és forgács borította, meg apró, letört ágak, amiken még csüngtek rongyosra száradt levélmaradványok.
Pár perc múlva az asszony férje jött elő a nagy házból. Frissen mosott munkásnadrágban volt, és egy gőzölgő bögrét tartott a kezében. Az apósa már bent ült. A férfi is beszállt, becsapta az ajtót, a fűre löttyintette a bögre alján maradt zaccos kávét.
Percekig zötyögtek kifelé a tanyaúton, a munkások a teherautó falának feszültek, hogy ne boruljanak fel ültükben. Utána mentek egy keveset az országúton, majd a férfi alig lassítva lehajtott egy erdei csapáson. Traktorkerekek által kivájt kátyúkon, sárgödrökön ugratott át a teherautó. Vadfák által benőtt betonépítmények mellett gurultak, és a fiú kinézett a teherautó oldalán, látta, ahogy a férfi karja a sofőroldali ajtón pihen. Ujjai közt cigaretta füstölgött, és körmével a kasznin kopogott.
Mióta behajtottak az erdőbe, a fák összezártak felettük, a felkelő nap fénye néhol pislákolt át a lomkoronákon. Nyárfaerdő volt, magasra nőtt, idős fákkal, vaskos törzsűekkel, jellegzetes nyárfaillattal, és az avarban heverő rönkökből kinövő barna, esőillatú gombákkal.
Egy nagyobb kanyar után hatalmas irtásra futott ki a teherautó, majd hirtelen állóra fékezett, és a férfi leállította a motort. A munkások feltápászkodtak, fogták a láncfűrészeiket és baltáikat, és lemásztak a platóról. A fiú követte őket. Laza, homokos talajon lépkedett, és ameddig a szemével ellátott, kidöntött fatörzsek feküdtek a földön, a talajból lecsonkolt gyökerek meredtek elő. Néhányukat már kihúzták traktorral, és a gyökerek göcsörtösen meredtek az ég felé, és közéjük hatalmas, nyirkos földlabdák ragadtak. A fiú odament egy kifordított törzshöz, és az majdhogynem magasabb volt, mint ő.
Közben a munkások feltöltötték benzinnel és láncolajjal a fűrészeket, és elkezdték berántani őket. Ketten leemelték a platóról a nagy mulcsozó gépet. Hamar nekiestek a földön fekvő fatörzseknek, szállt a forgács mindenfelé, és ketten gurították oldalra az irdatlan rönköket.
A fiú egy baltát kapott, hogy az apróbb ágakat lecsapkodja a kidöntött fatörzsekről, aztán az ágakat bele kellett tuszkolnia a mulcsozó gépbe. Az első egy órában odahúzott egy nagy halom ágat maga mellé, baltával kezelhető hosszúságúra csapta őket, aztán az egyik öregebb munkás segített neki beindítani a gépet. Nagyokat rántott rajta, amíg beröffent és az ékszíj elkezdett pörögni, aztán a gép hangos alapzúgásra állt be.
– Egyszerű nagyon – kezdte az öreg munkás –, nem ördöngösség. Fogod az ágat, betolod a nyíláson, itt meg dobja kifelé a mulcsot. – Felvett egy ágat a földről, majd rászólt a fiúra, aki a távolban dolgozó munkásokat nézte. – Ide figyeljél! Ez a méret, ennél nagyobbat ne rakjál bele, mert nem bírja ledarálni és le fog égni. A kezedet meg sose rakod bele, világos, öcsém? Mert akkor búcsút mondhatsz a karodnak, ez a bitang berántja, és tekeri befelé, nem tudunk onnan kiszedni.
– Értem – bólogatott a fiú, és kézbe vett egy nagyobb gallyat.
Ebédszünetben a munkások leültek a rönkökre, ettek és cigarettáztak, az egyikük kávét főzött szabad tűzön egy vasedényben. Nem szóltak nagyon egymáshoz, bámulták a bögréjükben gőzölgő italt, meg a cigaretta végén növekvő hamuoszlopot.
Nem sokkal később a férfi a mulcsozó géphez sétált. A kezében láncfűrész volt, a fején narancssárga munkavédelmi sisak, az arca előtt rostély. Odament a fiúhoz, és leállította a gépet, hogy az hallja, amit mond neki.
– Gyere velem – kiabálta a férfi. A fiú lerakta a gallyköteget a kezéből, és követte a férfit az irtás széléhez. A férfi megállt egy combvastagságú nyárfa előtt, lerakta a földre a láncfűrészt, és az élezővel végigment a láncszemeken, majd lehajtotta a rostélyát. – Megtanítalak dönteni. Hamarosan neked is be kell állnod, a mulcsozást meg átveszi valamelyik öreg. Dönteni meg darabolni fiatalnak kell. Neked még nincs gatyán a derekad. Na, egy szó, mint száz, a következő a dolog – hadarta a férfi, és közben berántotta a láncfűrészt. A gép felbőgött, a férfi pedig megnézte alaposan a fát, aztán ék alakú zsebet vágott a törzsére lábszármagasságban, átment a túloldalára, és a fűrésszel vízszintesen végigvágta addig, amíg nem érezte, hogy a fa kezdi megadni magát. Öblös reccsenés után a fa oldalra borult. A férfi felhajtotta a rostélyt, lába mellé rakta a láncfűrészt, és az ingzsebéből előkotorta a cigarettáját. – Ennyi az egész, nem agysebészet – mondta, miközben kifújta a füstöt. – Vágsz egy hajkot, azt be kell gyakorolni, aztán a másik oldalról kicsit a hajk fölé vágsz. Az ék irányítja, hogy merre dőljön a fa. A lényeg, hogy ne arra állj.
A fiú mellette volt, miközben kidöntött vagy egy tucatnyi fát. Leste a mozdulatait, a lazaságot, ahogy sebet ejt a fatörzsön, majd pár pillanat múlva már dönti is őket. Mindent beborított a forgács nedves, kesernyés illata, meg a láncokon futó forró láncolaj bűze.
A férfi megállt egy vaskosabb fa előtt, a fiú kezébe adta a láncfűrészt és a sisakot, majd odébb állt. A többiek is hamar odagyűltek.
– Hajrá fiú, ez a tiéd, lássam, mit tanultál! – mondta a férfi, és mosolyogva leült egy rönkre, közben kiütött egy cigarettát a csomagból.
A fiú ügyetlenkedett kicsit a fűrésszel, mire sikerült berántania. A gép hangosan lüktetett a kezében. Közelebb lépett a fához. Öreg fekete nyár volt, olyan ráncos kéreggel, mint egy vénember arca. A fiú megjáratta a láncot, csak hogy érezze milyen, aztán oldalra nézett a többiekre. Az munkások mosolyogtak, a férfi bólintott, majd intett neki. A fiú kicsit reszkető kézzel tartotta oda a fűrészt a fatörzshöz. Bevágott egyet egyenesen, aztán igyekezett eltalálni a megfelelő szöget föntről. Az ék egy darabban kiesett a fából. A fa belsejéből furcsa bűz áradt.
A férfi felkelt, odasétált. – Jó lesz ez – legyintett. – Csak legközelebb pontosabban vágj föntről, de azt majd megszokod. Érzed a szagát? Ez húgyos nyár. Ennek van ilyen penetráns szaga. Mintha valaki belepisált volna a fába. – A férfi leguggolt a fa mellé, méregette egy kicsit, aztán a késével jelet rakott a törzsre. Kikanyarintott pár forgácsot a kéreg ráncaiból. – Itt kell vágnod, akkor jó lesz – mondta, és visszatelepedett a rönk tetejére.
A fiú elkezdte vágni, vágta és vágta, de a fűrész éle nagyon lassan haladt előre a törzsben, aztán egyszer csak átért, és a vágólap kibukkant a túloldalon. A fiú odébb lépett. A fa egyenesen állt, ahogy addig, a szél egymáshoz kocogtatta a leveleit. Mindenki a fát bámulta. A munkások kezében megállt a cigaretta.
A férfi odasétált, megérintette a fa törzsét, majd próbált lökni rajta. Aztán az apósa is megtapogatta a fa kérgét. – Tökéletes az egyensúlya. Végig van vágva és mégis áll a talpán. Hallottam már ilyenről, de sosem láttam még, pedig ötven éve erdőn vagyok. Ilyet nem valószínű, hogy láttok még az életben, nézzétek meg! – mondta az öreg, és meglapogatta tenyerével a fa kérgét.
Végül kötelet kötöttek rá, a teherautóval húzták egyik irányba, a munkások döntővillával tolták a másik oldalról. A fa rövid küzdelem után nagy robajjal terült el a homokos talajon. Negyed óra alatt feldarabolták, és szétgurították a darabjait. A kisebb gallyakat a fiú darálta le a mulcsozó géppel.
Pár nap múlva a fiú a ház körül dolgozott. Tolta a talicskát a nagy ház faraktára felé, de a kerék megakadt egy apró gödörben, amit az egyik kutya kapart ki, és a talicskáról a felpakolt tűzifahasábok egy része leborult a fűbe. A fiú nagyot sóhajtott és elkezdte összeszedni a hasábokat. Alig pár méterre volt a ház egyik ablakától. Amikor felnézett, meglátta az asszonyt. Meztelen volt. Egyenesen a fiúra nézett, arcán halvány mosolyt ült, meg sem próbálta eltakarni magát.
A fiú nem tudta, mennyi idő telhetett el így, talán percek is. A szíve dübörgött.
Amikor megfordult, hogy folytassa a munkát, meglátta az asszony apját. Az öreg a gyep szélén álldogált, kezében egy szűrőig égett csikkel, szeme bevérzett volt, a tokája kissé reszketett. A fiú úgy tett, mintha nem történt volna semmi, lehajolt a fadarabokért, felpakolta őket, és indult tovább. Mikor visszanézett, az öreg már nem volt ott.
Csönd volt a vacsoraasztalnál. Az asszony nem is nézett a fiúra. A munkások babonából kerülték a fiút a talpon maradt fás incidens óta. A férfi gyorsan evett, csikorgott a kése a tányéron, ahogy a tarját darabolta, a hús belsejéből barnás, főtt vér szivárgott a tányérra, eláztatva a lilakáposztát és tört krumplit.
Mikor bevégezte az evést, a férfi eltolta maga elől az üres tányért, elfojtott egy böfögést, és a cigarettáját forgatta az ujjai közt, de még nem gyújtott rá. Figyelte a többieket, akik körülötte ültek. Senki sem nézett fel, a munkások a tányérjukon heverő ételmaradékok halmaira tapasztották tekintetüket.
A férfi oldalra billentette Zippo öngyújtójának fedelét, aztán visszacsattintotta a hüvelykujjával. Ezt játszotta percekig, majd hirtelen pörgetett egyet a tűzkövön, és a kékes láng előbukkant. Lassan a szájából lógó cigarettához emelte, felizzította a dohányt. Olyan csönd volt, hogy hallani lehetett az elhamvadó papír sercegését. A férfi összecsukta az öngyújtót, az asztalterítőre állította, majd a pálinkás üvegért nyúlt, kihúzta a dugót, töltött a poharába. Lehúzta egy másodperc alatt és felkelt: – Jó éjszakát, mindenkinek! – mondta lassú, kimért hangon, és az ablakhoz sétált, kinézett rajta.
Az emberek letették az evőeszközöket, bólintottak az asszony és az apja felé, és libasorban kimentek az ebédlő ajtaján. Pár pillanat múlva már nem voltak a házban.
A fiú az ágyában feküdt. Odakint a sötétségben a pára ráült mindenre. Nesztelen volt az éjszaka, csak a vízcseppek ütődését lehetett hallani, ahogy a levelek öblein át csúsznak le a föld felé.
Hárman voltak. Az erős kezek megragadták a fiú tagjait, az egyikük valami ruhaanyaggal kötötte be a száját, és gyorsan vonszolták kifelé a helyiségből, át az udvaron és be az üres istállóba.
A férfi várta odabent. Csizmás lábai a szétszórt szalmán tapodtak, mellette egy kis kerti grill állt, amiben izzott a szén, apró szikrák szálltak fel belőle, melyek olyannak látszottak pár pillanatig, mint a szentjánosbogarak. A parázsban egy hosszú vasrúd pihent. A férfi jobb kezén vastag, hőálló kesztyű volt.
A fiú lábai görcsbe rándultak, a két férfi úgy vonszolta a porban, hogy csíkot húzott maga után. A férfi apósa mögöttük sétált, és mikor mindenki bent volt, bereteszelte az istálló kapuját. A fiú szemében lüktettek a vérerek, úgy rángatta körbe a tekintetét. Közben a férfi megigazította a kesztyűt a kezén, és kihúzta a vasat a tűzből. Hegyes volt a rúd vége, és meggypirosan izzott.
– Az a ti bajotok, hogy nem ismeritek a hála fogalmát – mondta a férfi, és közelebb lépett a fiúhoz. – Ezért rohadtatok az utcán. – Itt szünetet tartott. – Hallottad már azt, hogy a szem a lélek tükre? – kérdezte a férfi, mire a fiú hörgött egyet, a szájába kötött kendőt átitatta a nyála. – Ha a szemedbe nézek csak önzést látok, és sosem fogsz megváltozni, mert ilyennek születtél. És ilyenné tennéd a világot magad körül – mondta a férfi egészen suttogó hangon, és ráfújt a vasrúd végére, hogy újra izzon fel.
Valami hideg, nedves helyen ért földet. Talán egy tócsában, de nem tudta biztosan. Hallotta, ahogy a teherautó hátsó ajtaját felcsukják, majd felbőgetik a motort és elgurulnak. Vacogtak a fogai a hidegben, a bőrére rátapadt valami sűrű anyag. Olyan fájdalmat érzett a szemei helyén, hogy szorítania kellett a fejét, miközben botorkált előre. Hamar nekiütközött egy fának, homloka a kemény törzsön koppant. A fiú elterült. Most azt érezte, hogy valami meleg csordogál végig az orrnyergén, aztán le az álláig. Egyik kezét kinyújtotta maga elé, és ide-oda hadonászva, lassan elindult előre.
Egy ideig próbálta követni a teherautó távolodó zaját, aztán az is elhalt, és egyedül maradt a fák között. Kérgeket tapogatott és nyirkos ágakat, hidegen fénylő leveleket, és lassan érezte az arcán, hogy feltámad a szél, és körbejárja az erdőt, úgy, ahogy azt csakis a szél tudja.
Reke Balázs a 2023-as Cédrus-pályázat kiemelt szerzője
Illusztráció: Egy fiú (abdz.do)
Ezek is érdekelhetik!
Szabó Aida (Jampa drolma): Vörös láng a fákon (vers), A kamaszszoba álma (próza) →
Virginia Sol: Lélekkapcsok →
Kilián László: Niomé III – Az idő mítosza (regényrészlet) →
