Tamási Orosz János: Mielőtt – „…kiesne a családfő tenyeréből…”
Fellinger Károly 60[*]
[*] Elhangzott 2023. november 24-én, Fellinger Károly köszöntőjén
Hölgyek, Urak, szerzők és szeriőzök, barátaim, rómaiak. Pardon – szerdahelyiek. És Felvidékiek. Így máris nem stimmel (vagy hát nem egészen) a folytatás – a „földieim”. S a „temetni jöttem” végképp nem, hiszen Fellinger Károly a maga hatvan évével többünkhöz képest tacskókorban van, s ha könyvei számán-során végig tekintek, azt gondolom, ezt újabb művekkel bizonyítani is fogja. De most maradjunk még ama ünnepi kiadványnál, válogatott versei köteténél, melyet volt szerencsém szerkeszteni s így volt alkalmam belemélyedni kissé mélyebben eddigi életműve rétegeibe. Ám, mielőtt erről beszélnék, szólnom kell egyéb dologról is. Nevezetesen arról – valahogy úgy akartam elkezdeni, amit a Shakespeare-monológ felütésével már jeleztem, hogy – elnézést, hogy a csapos közbeszól. Hogy beleelegyedik a Kehely törzsvendégeinek belső diskurzusaiba. Hogy valamiféle „autszájder szerkesztőként” felbukkantam itt kvázi másfél éve, nem épp földiként, – de örömmel jöttem. Mi több, kissé szégyenkezve. Nos, ez lenne az első, amit érinteni szeretnék most.
Először is pontosítva kissé az iméntieket – azért közel fél évszázad az fél évszázad. Úgy nagyjából annyi ideje értem és tudom azt, hogy nyelvi szerkezetében mit jelent a csehszlovákiai magyar irodalom nyakatekert kifejezése, sőt, még a Férfikorból is idéznék – korabeli kedvenc versemből – néhány sort, ha itt lenne Tőzsér Árpád – valahol azt olvastam ugyanis, hogy úgy van vele, mint Darvas Iván volt a Liliomfivel; unta, hogy mindig azt emlegették; s írt azért ő mást is, dohogott valahogy így Tőzsér is, ha jól emlékszem. Nos, fél évszázad, mondtam, s bizony, annyi. De még negyven sem telt el abból, amikor részemről már sokakkal személyes ismeretség, barátság szövődött; volt, akivel – akikkel – szerkesztőjeként dolgozhattam, másokkal közös szerkesztőségben, gyarapodott tehát az ismeret, de mostanában döbbentem rá valami nagyon fontosra: arra, hogy akkoriban, sok évtizeddel ezelőtt a könyvhéten az úgymond határon túli magyar kiadók pavilonjainál rakodtunk fel két-három szatyornyi könyvet. Ha azt akartuk, hogy képben legyünk a „határon túli” (sic!) friss megjelenések terén. És láss csodát, szól belőlem az irónia, ez ma is ugyanígy van. Év közben egy könyvesboltba betérve messze nem látom viszont azt a manifesztálódott teljesítményt, azt a kiterebélyesedett életművet, amit oly sokan – így Fellinger is – megteremtett, létrehozott. Ezt, amit mondok, senki ne értse félre, nem mentegetőzés akar lenni; amíg sodor bennünket a munka, tudjuk, „Férfikor, így jöjj, / vigyázlak, várlak” (részlet egy Tőzsér-versből, ha valaki nem ismerné), addig vészesen kevés az idő, s ha már nyuggerként ballagunk a könyvheti sátrak közelébe, addigra a könyvre költhető pénz fogy el vészesen. De ettől azért még látjuk (nem látjuk, na látjuk…) a hiátusokat a sátrak polcain.
Félig-meddig tréfára vettem, de nagyon komoly dolog ez. A kortárs magyar szépirodalom egyes részei ma is csak oly láthatatlanok, mint voltak fél évszázada, a mi életünkben s voltak már figyelmeztetések Ady röpirataiban is – erről. A magukra hagyott végekről. E példával, amit tovább nem is ragoznék, épp csak szőrmentén arra próbáltam utalni: érdekes, izgalmas, szép az a diskurzus, hogy egyetemes magyar irodalom, hogy ott lenni a nagy egészben, a spektrum egészében lenni jelen s jelen lenni, általában, nem csak átabotában; de az olvasók, azt gondolom, itt vannak. Szerdahelyen, Somorján, Jokán. S bizony, izgalmas írásokkal találkozhatnak nap mint nap – ezért, azt gondolom, nem egészen helytálló például L. Simon László azon mondata egy interjúban, még aktuális kultúrpolitikusként nyilatkozva, hogy „A lokalitásoknak nagyon komoly a jelentőségük, vannak, amik lokálisan hatnak, fontosak és érvényesek, de nincs olyan nagy hatásuk az össznemzeti kultúrában. Szerintem ez nem baj, hogy így van.” Mondta ő, s én azt mondom, hogy szerintem ez baj.
Mert amikor átfogóan megismerkedünk például Fellinger Károly verseivel, akkor arra kell rádöbbennünk: mindent elmond arról az össznemzeti kultúráról, annak majd minden szempontból nézve pusztulásáról, romlásáról, fogyásáról, identitás-képzési értékeinek csökkenéséről, egyáltalán: identitás-eredőinek egyre nagyobb hiányairól, amiről az úgymond össznemzeti a maga purparléiban, kulturkampfjaiban, időnként szánalmasan piti morzsahadjárataiban rendre megfeledkezik. Mondhatnám, hogy felelősség, lelkiismeret, szolgálat, és sok ilyesmi elkötelezettség-elköteleződés vezeti tollát, irányítja megfigyeléseit, de nem mondom, mert nem lenne igaz. Számára a vers ennél több és természetesebb – a létezés alapfeltétele. Miként Hamvas írta a költőelődről: Takáts Gyula „az a költő, aki, ha reggel a kis ház ajtaján kilép, a jegenyékre felnéz, az már költészet.” E példa nyomán kijelenthetjük: Fellinger teljes életműve harmincegymillió ötszázötvenhatezer kilencszázötvenkét vers, de pár napja ennél már egy kicsit több, mert nagyjából ennyi percet – hatvan évet s néhány napot – töltött eddig a létezés vizsgálatával. S ne mondják, hogy közben azért aludt is – az elme mindig éber. A test alszik, de az agyhullámok lázasan szállítják az álmokat. A verseket. Amelyek számát meglehet, rosszul is mondtam. Mert – kerekítve – eddig nagyjából ötszázöt milliószor vett lélegzetet – versei száma tehát nagyjából ötszázöt millió. Fokozzam? Úgy nagyjából két és félmilliárd szívverést élt meg. A tanúságtételért. A létezésért. Az otthonról, a hazáról szóló híradásért. Talán túlzásnak érzik most e magasztos szavakat, a pátoszt, de higgyék el: ezért s erről szól valamennyi verse.
Erről bővebben az említett kötet előszavában már beszéltem, ezért nem tértem ki rá itt részletesebben – de van valami, amit az idő múlása ellenére is el szeretnék mondani. A Fellinger-titokról. Mi is az, ami számomra érdekessé, különlegessé tette ezt a poézist? Az, amit a megismételhetetlen tagadásának neveznék; a tétel, hogy nem léphetsz kétszer ugyanabba a folyóba, cáfolása. Ugyanakkor ez a törekvés kudarcra van ítélve, egészen pontosan az én törekvésem ezen értelmezésre, mert hisz minden egyszeri és megismételhetetlen, s a hullámok is egészen mást hordanak a hátukon, mint a korábbiak; persze, a történelem szennyese mindig ugyanolyan, a roncsok, az uszadékfák, a halottak mindig egyformák; de csak a közöny s közömbösség látja ezt így. Ez a kettősség, amit hosszan kellene értelmeznem, ez jellemzi ezt a költészetet; egyszerre van benne a változás, az elmúlás; mint amikor valaki nyolc-tíz fotográfiát készít egy adott szögből, egy képre fókuszálva; mint Nádas a körtefára; de ez a Fellinger-sorozat mind időben, mind napszakban távol egymástól készül. S azonnal létrejön általuk a megismételhetetlen tagadása, hiszen látszólag semmi sem változik a lényegből, s ugyanakkor megvalósul a megismételhetetlen lényege: az idő maga már hiányzik a következő képről. Mert az idő nem követi a képet – ahogyan az élet sem követi az időt. Mindig újat akar abból létrehozni – önmaga múltjától egyre távolabbra kerülve. S az egyetlen, ami-aki erről nem vesz tudomást: a költészet. Mert – igen, Hamvassal zárom e gondolatmenetet – „Költőnek lenni annyi, mint vállalni az összes elhagyott és feladott emberi méltóságok jelképének őrzését”.
S akkor végre a titok egyik megjelenéséről. Idézek egy Fellinger-verset: „A kép srégen van a falon, / rajta Szent József / és családja. // Ha megigazítanám, / vízmértékbe tenném a képet, / félek, hogy a fejsze / kiesne a családfő tenyeréből.” (Hit). Íme, a kép, a pillanat, amikor a költő tekintete elidőz valami szokványos helyzeten; ki nem látott még ferde képet a falon, ki nem akarta gépiesen megigazítani azt; de már itt a szavak mögöttes jelentésében kirajzolódik valami nagyon fontos a hit megroppanásáról, díszletté válásáról, valami elmúló állapotról; amin talán segíthet egy új újra-evangelizáció, de hát veselkedjünk neki újra? És újra? Találunk-e tizenkét apostolt? Oldalpáron, a szemközti oldalon ott a vers idejének újabb fel- s eltűnése, Srég, olvassuk a címet, s a két vers között, középre zárva ott a láthatatlan idő – a megfoghatatlan tér; a hit s az elfordulás senkiföldje; a láthatatlan mert bevallatlan történet arról, amikor „elmozdult a szentkép”.
Hölgyek, Urak, szerzők és szeriőzök, barátaim, rómaiak. Pardon – szerdahelyiek. És felvidékiek. És össznemzetiek. És egyediek és egyetemesek. Pillantsunk csak vissza arra a képre. A ferde képre – s tűnődjünk, hogy ferde-e? Mert lehet, hogy a hit, a tanítás belső mércéje – a lélek vízmértéke – állította azt egyenesre, hogy a fejsze még ne essen ki a kézből s hogy még megszülethessen a vers. A mi üdvösségünkért. De addig is most sietősen koccintsunk, mert kihűl a leves… Egészségedre, Károly.
Illusztráció: Fellinger60 (fh. helyszínfotó forrása: szmit.hu)
Ezek is érdekelhetik!
Pécsi Sándor: DÉRKRISTÁLYSÓHAJ* →
Nagyatádi Horváth Tamás: A vasárnapi gondolkodó V. →
Magyar Miklós: Elrabolt Renoir és Sisley újra jogos tulajdonosaiknál →
