Feledy Balázs: Elültetett kiadó. Szondi György Napútja és a képzőművészet
Prológ
Talán az eltelt idő már enyhíti a fájdalmat, hogy a nyomtatott Napút is digitális folyóirattá változott, s az új szerzők talán már nem is érzik a publikálási lehetőséggel együtt, hogy ez a változás azért fájdalmas volt. Ha egy lap huszonhárom évig folyamatosan kinyomtatottan megjelenik, évente következetesen tízszer, mindig tematikus összeállításokkal, önmagában ez a tény valóságosan és jelképesen is olyan erős hatású, amelynek megszakadása, különösen azoknak, akik érintettek benne, s ezek köre széles, mert szerzők, olvasók és szimpatizánsok egyaránt voltunk – megrázkódtató volt. Ha a digitális teret száműzetésként aposztrofálom, akkor bírálat érhet, hogy hiszen a kiadvány él, megjelenik, olvasható, igényes továbbra is. Ez igaz is. Magam azonban konzervatív vagyok (vagy elmaradott? Bár a fogalmat inkább értékőrzőként értelmezem), aki egy irodalmi értékű művet kézbe fogva, valóságosan lapozva (szagolva!), olvasva szeret, kicsit nagyképűen: befogadni, érzelmesebben fogalmazva: élvezni. S mivel e sorok írójának hosszú évtizedek óta nemcsak szenvedélye, de hivatása is a képzőművészettel s a tágabb értelmű vizuális művészetekkel való bíbelődés – szebben fogalmazva: törődés –, így különösen örült akkor, amikor a folyóirat egy-egy új példányát kézbe fogva, azonnal fellapozhatta a reprodukciós mellékletet (ez nem volt nehéz, mert ezeknél könnyen azonnal szétnyílt a Napút!), s nézegethette, pörgethette az időnként gyengébb, máskor jobb minőségű fotókon az időnként gyengébb, döntő mértékben azonban igen jó minőségű – jellemzően képzőművészeti – művek reprodukcióit. Persze, mondhatja, aki akarja, a számítógép vagy a laptop gombjainak nyomogatásával most is minden elő- és megkereshető, de bizony azért az mégsem ugyanaz.
Így, hogy leemelhetem a korábbi példányokat a polcról, újra csak bebizonyosodik, hogy ebben a több mint húsz évben a lap a vizuális művészetek területén is nagy szolgálatot tett. Persze tudjuk, s ez régi hagyomány, nevezetesen, hogy jellemzően irodalommal (történelemmel, közélettel) foglalkozó folyóiratoknak voltak és vannak más művészeti ágakkal is foglalkozó rovataik, s így szinte minden havi folyóirat foglalkozott képzőművészettel is, de itt is fontosak az arányok, a súlyozások, a kiemelések. Jelképesen is fontosnak tekinthetjük, hogy a Napút ugyan Fazekas Mihálytól eredeztette címét, de – mint erre Wehner Tibor, a folyóirat képzőművészeti konzulense utalt is a 222. kinyomtatott búcsúszámban – ez a fogalom meghatározóvá vált Csontváry Kosztka Tivadar látomásán alapuló festői ars poeticájában is. A Napút tehát ez esetben irodalomból eredeztetett képzőművészeti kategóriaként mindig is jelezte, hogy lapjai között a képi megjelenítésnek milyen fontossága van. Ezt, az 1999-es indulástól folyamatosan, nagy hangsúllyal argumentálta a folyóirat, amely minden számában előbb négy, majd később nyolc lapot (vagy még többet!) szentelt a vizualitásnak. Ez akkor újdonság volt.
A megjelenés, az arculat már a kezdeteknél fontos volt, hiszen a lap címének kalligrafálása, majd annak módosítása, a lapterv készítése annak a szép emlékű Gosztola Gábornak a tevékenységét dicséri, aki méltó volt arra, hogy neve minden lapszámban olvasható legyen (ha már képzőművészként, festőként nincs benne a képzőművészeti köztudatban – sajnos –, legalább grafikai szerkesztőként: legyen!). Tegyük azt is hozzá, hogy képzőművészeti munkásságáról épp a Napkút Kiadó jelentetett meg 2012-ben egy igényes albumot, melynek címe máig hatolóan jellemzi életművét: A szépség kutatása! Egy évvel később pedig ugyancsak a Napkút kiadásában jelent meg a Beköttetett az elménk című rajz- és verseskötete, amelyet – ki más? – Szondi György szerkesztett, s már mind a két kiadvány tördelőszerkesztője Szondi Bence volt. E kötet inkább visszapillantott irodalmilag, rajzilag egyaránt, de jelezte Gosztola Gábor erősen kreatív és sokirányú műveltségét, tehetségét. S a Napút indulását követően minden számban volt kisebb-nagyobb terjedelemben képzőművészet. Az első számban Bertalan Tivadar volt máris a lap vendége, az utolsó számban Jovián György munkáival ismerkedhetett az olvasó. Sokszor kapcsolódott a képanyaghoz egy-egy tanulmány (vagy fordítva: egy-egy íráshoz képanyag). Amennyiben az adott évben hetvenéves kiválóságok között volt képzőművész, iparművész, tervezőművész, fotóművész, az önéletírások kísérő anyaga az ő munkáikból volt válogatva, de volt, amikor egy-egy társaság, közösség művészi tevékenységét mutatta be a melléklet. Ez a folyam most így visszatekintve – erre szintén utal Wehner Tibor – valóban kivételes bőségű látványegyüttest mutat, melynek összessége e század első két évtizede kortárs magyar képzőművészetének (is!) egy sajátos szemléletű keresztmetszetét adja.
Első felvonás
Ugyan készült precíz kataszter a különböző megjelenésekről, lenyűgöző számokkal, (Wehner Tibor összefoglaló stúdiumában „csaknem ezer alkotóművész szerepvállalásáról” beszél), mégis majdnem véletlenszerű utalásokkal most erre a képzőművészeti karakterre szeretnék – valóban – visszapillantani. Például, hogy milyen öröm volt a 2000/6. számban találkozni Szávoszt Katalinnak a művészetét akkor meghatározó porcelánplasztikáival, Papp D. Tibor ihletett írásával együtt vagy még az év végén (2000/10.) az 1931-ben születettek bemutatása során találkozni Kondor Béla zsenije felvillantásával (aki szintén abban az évben született), akiről Nagy T. Katalin írt értő sorokat, de olvashatók Huszárik Zoltán és Czine Mihály emlékezései, és látható 11 (!) Kondor-munka színes reprodukciója. Vagy egy évvel később (2001/12.) a jeles 1932-ben születettek vallomásaival együtt milyen szépészeti örömöt szerzett a Székely László és Vata Emil díszlettervezők, Deim Pál, Orosz János, Patay László festőművészek, Veszprémi Imre és Tilles Béla szobrászművészek és Makovecz Imre felesége, Szabó Marianne munkáiból összeállított színes melléklet. Milyen feltűnést keltő volt 2003-ban (1. szám), hogy Novotny Tihamér elemző, néhol polemikus írásával együtt a Vajda Lajos Stúdió (Szentendre) jubileumi, műcsarnoki kiállításáról volt nagy súlyú képanyag. Drámai volt a 2003/8. számban Püspöky István munkáinak bemutatása P. Szabó Ernő emóciókkal telt írásával együtt, s szomorúság arra gondolnunk, hogy sajnos már egyikőjük sincs közöttünk. S újra eltelt egy év (2003/10.), s az írások közegében ott látható Giczy János festőművész, Schrammel Imre keramikusművész (persze szobrász), Tóth Sándor szobrászművész, Somos Miklós festőművész, Pásztor Gábor grafikusművész egy-egy munkájának színes műmelléklete, s így összesen 13 képzőművész bemutatása válik teljesebbé az 1933-ban születettek munkáiból. Jelentős volt a 2005/10. számban az 1935-ben születettek képanyaga, Paizs László, Baska József, Ezüst György, Gyémánt László, Sváby Lajos, Lux Antal festőművészek, Chochol Károly fotóművész, Makovecz Imre és Finta József építészek képi köszöntése! A 2005/6. szám, a 2008/6. szám, majd a 2011/5. szám kapcsán utalok arra, hogy a Napút kitüntetetten figyelt a Németh Péter Mikola író, képzőművész, performer által szervezett Ekszpanzió fesztiválokra, melyeken ezekben az években is kitűnő pályatársai voltak programjának részesei. S látható ezekről izgalmas fotódokumentáció Gaál József, Baksai József, Csorba Simon, Filep Sándor, Győrffy Sándor, Aknay János festőművészek (és mások) munkáiból. Hasonlóan a korábbi évekhez nagy öröm volt a 2011/10. számban, az 1941-ben születettek önbemutatásaival együtt a színes mellékletben látni Kő Pál, Tóth Béla, Pauer Gyula szobrászművészek, Bráda Tibor festőművész, Galántai György művészetkutató, Kuchta Klára fényművész, Vagyóczky Károly grafikusművész, Jankovics Marcell filmrendező és mások munkáit (összesen 17 alkotótól!). S egy kis magamutogatás. Megtisztelő volt, hogy a 2012. évi 4. számban egy kis esszé kíséretében bemutathattam Dobos Éva grafikusművész elsősorban zenei indíttatású rajzait, munkái igényes válogatásával együtt. Hasonló szerkesztéssel a 2012. évi 7. számban B. Tóth Klára írása mellett Kelemen Károly festőművész erőteljes képeiből, plasztikáiból állt össze egy színes műmelléklet. A már ismert szerkesztésben a 2012/10. szám a következő év 70 éveseit köszöntötte, s a színes mellékletben jó volt látni Árkossy István, Kovács Péter, Mészáros Géza és Tenk László festményeit, Marosits István, Pázmándi Antal szobrait, Benkő Imre, Eifert János, Haris László, Szelényi Károly fotóit, Molnár Kálmán plakátját, s természetesen ez is csak példálódzás a teljes összeállításból. De milyen unikális volt a 2013/1. számban, hogy a lap a MÚOSZ Karikatúraművészeti Szakosztálya tagjainak munkáiból közölt összeállítást, s másik végletként a 2016/7. szám Perneczky Géza akvarelljeiből mutatott be színesben néhányat. Felzaklatóan értékes műmelléklet volt a 2016/8. számban az 1956-os magyar forradalom 60. évfordulója alkalmából összeállított képanyag, Árendás József, Bakos István, Baráth Ferenc, Sára Ernő plakátjaival, Stefanovits Péter, Jovián György, Prutkay Péter képeivel, miközben – s e gondolatmenetben itt jegyzem meg először – igényesek a szövegközi vagy belsőborító-rajzok (melyek más számokban is külön hangsúlyt kaptak). Ugyanezen év 10. száma ezúttal az akkor 70 éveseket vette számba, s köztük képi illusztrációval volt jelen Almásy Aladár, Lacza Márta, Pinczehelyi Sándor, Szunyoghy András, Tettamanti Béla grafikusművész, Gellér B. István, Kádár Tibor festőművész, Gyárfás Gábor és Molnár Gyula tervezőgrafikus, Szenes István belsőépítész, Móser Zoltán fotóművész, Friedrich Ferenc szobrászművész, Minya Mária keramikusművész és mások. Ezt a minőséget az egy évvel később megjelent 2017/10. szám is megtartotta, hiszen az ekkor hetvenesek között is igényes melléklet illusztrálta Birkás István, Kopócsy Judit, Krajcsovics Éva, Szemadám György festőművész, Balás Eszter, Fritz Mihály, Kecskeméti Sándor, Szanyi Péter szobrászművész, Szemereki Teréz keramikusművész, Péreli Zsuzsa kárpitművész jeles munkásságát. Izgalmas volt a 2017/10. szám, ahol jó volt látni egy nagyon színvonalas válogatást Udvardi Erzsébet képeiből és Mészáros Róza grafikáiból. S legyen ezen eshetőleges válogatás utolsó száma – már a nyomtatott Napút történet vége felé – a 2020. évi 1. szám, amely a magyar identitást és a magyar tradíciót helyezte központba, s az ebben a számban látható képanyag nagyobb mennyiségű, mint a korábbi számoké (igaz, ez a lapszám is terjedelmesebb, majd 300 oldalasra sikeredett), s így élvezhető benne színvonalas – a témához illő – válogatásban Erfán Ferenc, Nagy Gábor, Somogyi Győző, Stefanovits Péter, Szemadám György, Szkok Iván, Szurcsik János festményvilága, Kő Pál, Melocco Miklós, Párkányi Raab Péter, Szabó Tamás, Zsin Judit szobrászata, Németh János keramikusművész, Péreli Zsuzsa, Nagy Judit textilművész egy-egy munkája, Jankovics Marcell grafikája, amelyek a tematikához kapcsolhatók.
Ez a véletlenszerűen kiragadott példákból összeállított kis fenti „névsorolvasás” is – amely lehet, hogy a képzőművészettől távolabb álló érdeklődőnek monotonnak tűnhet – mutatja, jelzi, méghozzá hangsúlyosan, hogy a lap képzőművészeti arculata is milyen erőteljesen minőségérzékeny volt, változatos, tág horizontú és informatív, és aki mégiscsak átrágja magát a névsoron, az megállapíthatja, hogy itt egy olyan vizuális jelenlétről van szó, amely bizony a kortárs magyar képzőművészet keresztmetszetét, annak folyamatait egészen jól és hitelesen kitapintja. Nem is beszélve arról, hogy a Napút nagy sikerű összeállításokat szentelt a magyarországi kisebbségek irodalmának, tudományos életének, hagyományőrzésének, s ezzel (ezekkel) együtt bemutatta képzőművészeik munkáit is. Ez végképp a szakmai kuriozitás, felfedezés kategóriája…
Második felvonás
Ám elérkezett a kinyomtatástól történő búcsú, és a 222. szám összesen 406 oldala közepe táján is található egy színes műmelléklet, amely technikailag hasonlít a korábbi számok összeállításaihoz – ugyanúgy ez a vastag kötet is ennél a mellékletnél azonnal szétnyitható –, ám ezúttal a képi melléklet olyan művek reprodukcióiból látható, amely művek eredetijeit az alkotóművészek a Napút folyóiratnak ajándékozták, méghozzá dedikálással. Ez a hatalmas 222. szám nagy teret (mintegy 150 oldalt) szentelt az írásokkal történő köszöntőknek, a Napút szellemi jelentőségét hangsúlyozandó. E szövegek mellett foglalt el látványos helyet a képzőművészek ajándékainak sora, melyek méltóak utólagos számbavételükre. Az Ajándékok ajánlással címszót követően először a Kossuth-díjas Aknay János őt nagyon jellemző, Emlék című képe látható, szép kézírásos dedikációval, ekképp: „szeretettel ajánlom festményemet a Napút búcsúszámába, és különös tekintettel ajánlom barátomnak Szondi Györgynek: Aknay János”. Látványos és mély a festő képe, szuggesztív felfogása egyediségével. Ezt követi Balás Eszter szobrászművész egy fotográfusról, épp exponálás közben elkapott (beállított) kisplasztikájának képe, baráti sorai kíséretében: „Küldöm Fotósom, kedves Napút – örökítse híretek-nevetek tovább is.” Így került a gyűjteménybe egy kiváló kisplasztika. Majd Bényi Eszter textilművész szép kárpitja következik e szavak kíséretében: „Kedves Szondi György! Áramlás című – szövött falikárpit technikájú – munkámat szeretettel ajánlom a kulturális kínálatban bővelkedő Napút folyóiratra emlékezve! Bényi Eszter textiltervező művész, 2021. augusztus 4.” Bényi Eszter is a munkásságát szuggesztíven jelző, gyönyörűen szövött kárpitjával van tehát jelen. A jeles ív Cakó Ferenc animációs filmrendező, grafikus rézkarcával folytatódik, melynek dedikációja egyedien találó: „Ebben a mai bábeli zűrzavarban Szondi György barátunk megtalálta a kivezető utat, Naputat: a sokarcú, különböző karakterű és foglalkozású, egykorú kortársak összekovácsolását a szeretet erejével. Az »élet műtermét« idéző rézkarcom közepébe az ő portréja kívánkozna.” Itt hadd jegyezzük meg, hogy a művész egy elképzelt műteremből, a grafika mind a négy szélső sávján ironikus, látomásos beállításokat, figurákat rajzolt (metszett) meg bravúrosan, s a közepén üresen hagyott, négyzet alakú fehér felület adja meg egy főszerkesztői portré lehetőségét. Hátha egyszer elkészül… Amúgy a már hivatkozott 222. (búcsú)szám borítójára is Cakó Ferenc készített egy homokanimációt, az általa kalligrafált Napút hajlékonyan formált betűivel (ujjával rajzolta ki a homokfelületből!). Csáji Attila egy vegyes technikájú, különleges képpel köszöntötte a Naputat, melynek címe: Ezek még össze is ölelkeznek. A művész először egy 1975-ös írásából idéz, amely így szól: „Meggyőződésem, hogy nem a művészetek kerültek elsősorban válságba, hanem az értékelők. Újra és újra határkövekhez érkezünk.” Ezután ajánlása így szól: „Úgy látom, a NAPÚT is ennek a szellemében dolgozik, ezért választottam ezt a képet.” Csáji Attila pontosan fogalmazott. Ezt követi egy fekete-fehér rajz, rajta egy űrhajós-felszerelésbe öltözött figura hatalmas mágnest tart a kezében, amely körül csillagok csoportosulnak. A mű aláírása így szól: „Ha a Nap útját nem tudtam végigjárni, azért a Tejutat bevonzottam.” S alatta: „Üdvözlettel Dluhopolszky László, a surányi remete.” A következő lapon egy bravúros fotográfia látható, amely Eifert János képzőművészeti karakterű munkája Kettőstudat címmel, s ő írta az egyik legterjedelmesebb ajánlást. „A Napút az, amit útján bejár, körbeér a Nap. Szondi György főszerkesztésével 23 éven át járta útját a Nap, míg fényességes útja körbeért, miközben érezhettük otthonosságát, biztonságát, melegség-adását, és láthattuk a kéznyújtást táborok, nemzedékek, művészetek és tudomány, alkotóterületek, ismertek s pályára éppen indulók között. Több mint 900 képző-, ipar- és fotóművész szerepelt a Napút összeállításaiban. / Köztük én lehettem a nyolcszázkilencvenkilencedik – ha jól számolom persze, amiért nagyon hálás vagyok, és köszönöm Szondi Györgynek, hogy ilyen különleges és nagyszerű csapatban játszhattam.” Földi Péter Somoskőújfaluról egy ikonikus festményét (Vetésforgó) juttatta el a laphoz, és ekként ajánlotta azt: „Köszönet Szondi Györgynek a szellemi útmutatásért, az úton maradásért… »Napúton«”. Földi Péter is jól fogalmazta meg a Napút „útját”! Gaál József Találkozás című műve mellé egy emelkedett indokolást csatolt: „Talán a találkozások emléke, főleg az első találkozás jelentősége miatt választottam ezt a munkát. Vegetatív, indázó gyökér-kalligráfia, napcsíráztatta lények. A Napútból kihajtott, felnövő élet – így is fogalmazhatnám, de ennél sokkal általánosabb és sokfélébb jelentése is van. Elágazott, kiterebélyesedett. Szondi György elültetett egy kiadót, ami átalakulva tovább folytatódik, él és virágzik. Az útból már kút lett, de az eredendő forrás még továbbra is táplálja és élteti. Isten éltesse Szondi Györgyöt!” Az „elültetett kiadó” fogalmazást olyan találónak éreztem, hogy kiemeltem ezen írás címévé is… Egy burjánzóan szép rajzzal köszöntötte a lapot és a főszerkesztőt Lévai Nóra textilművész, akinek ez a munkája emlékeztet hálókarakterű textilmunkáira. Köszöntő sorai szintén nagyon közel állnak e sorok írójához: „Sajnálom, hogy a Napút sikeres pályafutása nyomtatott kiadásban véget ér, de remélem, hogy az online változat – Szondi György főszerkesztő lelkes közreműködésével – még több olvasót fog vonzani! / Bízom benne, hogy a különféle művészeti ágak továbbra is bőséggel fognak megjelenni az új változatban. Köszönet az eddigiekért! Sok sikert! Lévai Nóra.” A következő dedikálás kettős tartalmú, ugyanis maga a mű egy olyan oklevél, amely szép, kalligrafikus betűkultúrával – Napút levél címmel – egy nagyon is költői, köszönő és köszöntő oklevél Szondi Györgyhöz (tehát inkább levél…), addig elvégzett munkájáért. A másik tartalmat az oklevél készítője, Mészáros Róza így fogalmazta meg: „Megannyi Napút-díj Napút levelei sorában e mostani búcsúzásul lehet-legyen Napút-Szondi Györgyé – bizonyára szerzők, olvasók, tisztelők szívéből igenelve – igaz köszönettel, szeretettel: Mészáros Rózától, az oklevelek alkotójától.” Az oklevél szövege ezt a köszönetet egy szépen festett virágcsokorral is felerősíti. Nagy Judit kárpitművész egy nagyszabású, hosszú időn át készülő műegyüttesének egy remek darabjával köszönti a főszerkesztőt, stílszerű a gyönyörűen szövött gobelinsorozat címe is: Predestinatio VI. – Vertikális. Mindezt a művésznő ekképp dedikálta: „NAPÚT – Út a Nap felé. Szondi György kövezte ki. Hittel, gonddal, tudással. Olyan jó volt közlekedni rajta. Néha kicsit megállni, ismerősökkel beszélgetni, ismeretleneknek bemutatkozni, velük összebarátkozni, szóba elegyedni, vagy csak üdvözölni egymást. Most vége a meghitt sétáknak. Már érzem a fájdalmas hiányt. / Lesz majd új ösvény? Nagy Judit” Hát igen. Nagy Judit kérdése jogos, de a predesztinációnak csak nagy szerepe van… S az új ösvény – ezúttal találó talán a kifejezés – a levegőben van, valahol fent, de digitális módon láthatóvá válik… Orosz István grafikusművész, filmrendező, író egy ismert, Rómára és az univerzalitásra is utaló grafikáját ajándékozta a Napútnak, e szavak kíséretében: „A Napút olvasóinak és mindigderűs (sic!) szerkesztőjének szeretettel, 2021 augusztusában, Orosz István”. Sóváradi Valéria festőművész egy piktúrájára szinte ikonikusan jellemző festményt választott Valahonnan ismerős címmel, amely konkrét látványán és értelmezhetőségén túl azt a jelenséget helyezi központjába, melyben ajánlásában is ír: „ A FÉNY – nemcsak a természetes, hanem a mesterséges is – térformáló eszköz, ami nagyon inspiráló. Élt a Napút, tereket épített, éljen! Sóváradi Valéria” Stefanovits Péter egy szinte minden nézőt zavarba hozó kompozícióját ajánlotta a gyűjteménybe, amely azonban ezúttal tiszta szürrealizmusával abszolút érthető jelképekkel operál Feltöltés című munkájával. Dedikációja így hangzik: „Kedves György! »a NAP folytatja pályáját az ÚT végtelenjén«. Köszönjük a sokéves munkádat! Barátsággal a Stefa Stefanovits Péter”. Szemadám György dedikációjában emlékeket idézett: „Kedve Szondi Gyuri! Nem feledkeztem meg arról, hogy a Napút folyóirat sok más emberé mellett az én hetvenedik születésnapomról is megemlékezett. Ennek emlékére adom neked most ezt az »Életút« című kollázsomat. / A másik művem címe pedig »Kert«. Az a kert, ahol majd hajlott korodban (persze odébb van az még) végre kipihenheted magad. / Kívánom, hogy úgy élj, ahogy leveleidet alá szoktad írni: Mindigderűvel! Szemadám György.” A festő Életút című munkája madárábrázolatokból emeli ki mondandóját, labirintusrajzok közegébe ágyazottan, kertje összefogott virágábrázolatokkal teszi bukolikussá témáját. Különleges Szávoszt Katalin ajándéka, mert ez három porcelánplasztikát jelent Angyal, Harcos és Hölgy címekkel. A művész ezt írta munkái mellé: (A) „Napút születésétől a közelében vagyok. Csináltam kísérő kiállításokat, írtam megemlékezést, és nagyon sok számban szerepeltek munkáim. / Hálás köszönet Szondi Gyurinak, aki annyi áldozattal életben tartotta a Naputat! Szávoszt Katalin.” A három kisplasztika-lényegű porcelánmű expresszív formáltságával, testekre, testtartásra koncentrálva szuggerálja karakteres mondandóját. Szemethy Imre igazi rajzművészként ajándékozta két munkáját a főszerkesztőnek. Az egyik rajzon nagyobb méretű motívumokat sorakoztat fel a művész, és a mű alá ezt jegyezte: „DEDIKÁLTAM A JÖVŐ SZÁZAD NAPÚTJÁNAK: Szemethy Imre.” A másik rajz szinte képregényszerkezetben mondja el absztraktnak tűnő történetét, melyhez a művész a mű bal felső sarkában ezt fűzi hozzá: „LEXICO, avagy a grádusát megjárt Napút tiszteletére töredék-képecskékbe foglalva / szerzé: Szemethy Imre” Mindez az ironikus szürrealizmus szép példája. Végül Vincze Judit tájigézetű képe került ajándékként a Napúthoz, e szöveg kíséretében: „Köszönöm, hogy a Napút rendezvényeinek meghívóját és irodalmi díjainak okleveleit készíthettem. Ajándék e napos út: kanyarodik jobbra, s tudjuk – el nem vész. Vincze Judit” S valóban: biztosak lehetünk abban, hogy az éles jobb kanyar után ugyan az út eltűnik, de folytatódik, valahol az ismeretlen (és ismerős) felé…
Harmadik felvonás
A Napút folyóirat különböző szakmai, kulturális díjakat alapított, adományozott éveken át. A Napút-díjasok sorában jellemzően irodalmárokat – írókat, költőket, kritikusokat, esszéistákat –, történészeket találunk, de közéjük beékelődik két jeles képzőművész is, Jankovics Marcell és Bertalan Tivadar. Ugyan életútjuk legtöbb vonatkozásban eltér egymástól, mégis – szinte misztikus – összekötő kapcsok is vannak közöttük. Mindkettejük alaphivatása a filmhez kötődik – Jankovics rajzfilmrendező, Bertalan filmdíszlet- és látványtervező lett, és art-director, méghozzá mindketten szakmájuk legmagasabb színvonalán. Mindketten a vizualitás kifejező ereje mellett a szó művészeivé is váltak, Jankovics mint művelődéstörténész, etnográfus, Bertalan mint szépíró (annak sok műfajában). Mindketten sokat publikáltak, könyveik maradandó értékeink. Bertalan Tivadar iróniája mindig elevenséget, üde atmoszférát teremtett. Neves Lipi című könyve bevezetője legelején halhatatlan bonmot-ja olvasható: „Barát nélkül barátságtalan a világ.” Mintha csak a Napút ars poeticáját fogalmazta volna meg…
A Napút-díjak mellé természetesen képzőművészek munkái párosultak, a Mészáros Róza által egyedileg rajzolt oklevelekkel és Tóth Sándor érmeivel.
2012-ben létrejött a Napút Hetedhét-díj, műfordítói teljesítményekért, melyek jutalmazása egészen unikális, ugyanis a díjazott műfordítókról egy festőművész portrét készített. Míg az első két évben Báthori Csabáról, majd Galgóczy Árpádról néhai Ezüst György festőművész festett arcképeket, addig a további években e portrékat Szkok Iván festőművész készítette a következő, díjat nyert műfordítókról: Szénási Ferenc (olasz), Tasnádi Edit (török), Bognár Antal (szerb, horvát), Kovács katáng Ferenc (norvég), Károly Judit (francia), Szalai Lajos (német), Vörös István (cseh). A portrék mindegyike Szkok Iván festői életútjának, œuvre-jének jeles darabjai, melyek a művész erősen szubjektív nézőpontján keresztül születtek meg, váltak igazi műtárggyá. A festő a képekbe beleépíthette azt a szándékát, hogy egy festmény mindig gondolati kiindulású kell, hogy legyen, továbbá megkísérelte a lehetetlent: nyomába lépni legnagyobb példaképének: Rembrandtnak… A kitüntetések mellé Sóváradi Valéria készített okleveleket. A portrékból a budapesti Bolgár Kulturális Központ 2021-ben jeles kiállítást rendezett, melynek nyitásán jelen volt a festőművész, ott voltak az érintett műfordítók is, valamint a magyar művészeti élet jelesei! Ritka pillanatok a magyar művészeti életben, amikor irodalom és képzőművészet ennyire egységesülni tudott.
Epilógus
Összességében természetesen a Napút a magyar, a magyarországi nemzetiségek irodalmi életének, történelmének, művészetének volt/lett meghatározóan fontos jelensége, sajátos arculattal, sok-sok felfedezéssel, sok fehér folttal foglalkozva. De miközben az egyes lapszámok egyéni arculatot kaptak Gosztola Gábor elmélyült tervezői munkája nyomán, azonközben az írott és kinyomtatott írásokkal szervesülve, de mégiscsak valamiféle önálló entitásként jelen volt a képzőművészet. Egyes írásokon belül fekete-fehérben, rajzokkal, krokikkal, vázlatokkal, grafikákkal, valamint külön mellékletben színesen nyomtatott képanyaggal. Úgyannyira jelen volt a képzőművészet, hogy most, amikor visszapillantunk 23 kinyomtatott év lapfolyamára, nyugodtan azt konstatálhatjuk, hogy a folyóirat nyomtatott élete során a kortárs magyar képzőművészet intenzív tudósítójává vált, s valamiféle (tudom: harmadszor írom le ebben az írásban!) keresztmetszet-funkciónak is eleget tett. Ez azt jelenti, hogy valószínűleg – majd valamikor később – az a személy, aki ezen időszak magyar képzőművészetének történetét kívánja megírni, feldolgozni, alapvető forrásként a Napút lapszámait is át kell, hogy tekintse. S hogy a folyóirat mindig fontosnak tekintette a közönséggel való kapcsolatokat, mindig kereste a kontaktust a magyar művészeti élettel, a médiával, ezt az is jelzi, hogy a folyóirat indulását követően hosszabb időn keresztül voltak olyan lapszámbemutató rendezvények az Újlipótvárosi Klubgalériában, amelyeken a zenés irodalmi estet a lapban műmellékletként szereplő képzőművész alkotásaiból ugyanott rendezett kamarakiállítás kísérte. (A Napút 222 számának legtöbbjéhez ezután is nagy látogatottságú bemutatóestek társultak.)
Gaál József képzőművész nevezte a Naputat elültetett kiadónak. Nos, az ültetés jól sikerült a múlt század kilencvenes éveinek végén. A fiatal hajtások már áthajoltak a 21. századba, majd bátran – szélben, ellenszélben – terebélyesedtek, miközben a törzs egyre szélesebb lett. Magasba törő ágak növekedtek. Cédrus lett belőle. Napút által. Ma már alig tudjuk kart karba öltve körbeölelni. Ezért (ahogy Csontváry tette [festette] – Zarándoklás a cédrusokhoz Libanonban, 1904) körbetáncoljuk, tán angyalokként, tán múzsákként, ünnepelve földit, égit, megfoghatót és megfoghatatlant, olvashatót és láthatót. Napút. Nyomtatottan, digitálisan. Kézbe vehetően és immár a felhőben…
Illusztráció: „Naputas paletta”
Ezek is érdekelhetik!
Turai Laura: A „figyelem iskolája” Pilinszky János és Simone Weil írásainak tükrében, Pilinszky lírájában →
Tasnádi Edit: A 100 éves török novella Magyarországon →
Mezey László Miklós: A FELVIDÉKI NEMZETISÉGI SORSREGÉNY ÉS VÁLTOZATAI →
